Part 1

GÁBOR ANDOR

ÖREGSZEM MÉGIS…

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA

Minden jog fenntartva, a forditás joga is.

Légrády Testvérek nyomása, Budapesten.

ÖREGSZEM MÉGIS.

Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban, nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc esztendős voltam.

Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s ami az óraláncon fityeg, az _az_ aminek látszik: értéktelen és értelmetlen játékszer csupán.

De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem, egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat, mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk intézett ünnepi beszédében _érlelők_-nek nevezett bennünket, igy forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?

Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az események, amikkel együtt éltem, nem tudnak _olyan_ komoly eseményekké előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott, nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem bevallani.

Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván.

Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok.

Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig, látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.

De _én_ még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az óra, a nap, amit _eltöltök_, még nem tud életté fogalmasodni és tudom, hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik, nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek, akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét erejénél fogva, mert már látják, hogy _nem_ vagyok, látják, hogy voltam.

Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de, haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet elvégeznie nem sikerül.

*

Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik: képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek. (Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem: mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.)

S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé, az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt.

Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy micsoda stilü oszlopok, _ezekkel_ szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek, ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai.

S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról, ezt a szagot is velük álmodom.

Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell, hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim, furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti tárgysorozatát.

A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör titkára.

Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten, meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben.

Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy. Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit maradhassanak.

Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc, tarrakszakum, officinále, de csupa magyar _a_ hangzóval, s ezt a szót, ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani, csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta, pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből, amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét szemrehányóan ingatva mondta:

– Hiszen aszondom: letász é moa!

Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget.

És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim bizonytalanok, szorongók:

Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta, aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort többször egymásután elmondta:

_Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen_…

Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem, aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte:

– Vom Klippe zu Klippe geworfen.

És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és ugy tette hozzá

–… _ins Ungewisse hinab!_

Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:

– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!

És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból.

Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem, szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a ‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát.

Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást.

És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát. Előttem.

– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már nem… Én nem vagyok már _másik_ fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom, pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat…

Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan.

Öregszem mégis.

LEVÉL MESSZIRŐL.

1.

_Az ember._

Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat, az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része, ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, _ugyanaz_, nem lehet alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos, már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és másképen gondolkodni e szent ügy felől.

Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott. Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle. Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei, akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.

Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk, találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid, jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb, mint az a másik, hogy _ez_ a háboru vezethet valamire.

2.

_Dr. Dísz._

Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek – mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel, fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón – bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:

– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb teóriánk van.

Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok – európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők. Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru meg-nem-tisztelését.

Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg? (Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem mondanátok-e a falusi tanácsnak:

– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó teljesitményre ebben az iparban!

Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára:

– _Noli tangere circulos meos!_

Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen! De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél.

S ebben az egyben van igazatok.

KÁVÉHÁZ.

A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja, hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok, ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében, hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, meghosszabbitsam.

_Ezért_ hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival. Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem, csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia kell. Szükséges, hogy az ember _stamm_ legyen valahol, mert ez különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is megdönthetővé válnék.

A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani:

– Magyar irók otthonukban.

Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges, hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter is.

Mért irom ezt ki?

Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast, nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság, mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: _hallja_, vagy ezt: _nézze csak_. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak, Móric!

S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik. Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból, hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez? Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János! nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk, hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’ mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, _akkor_ üljön asztal mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse. De ha _addig_ értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az magánügy. Hogyne! Ha _én_ csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon.

Vagy türöm?

Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat tiszteletben tartotta.

Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók. Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni és lelkesedni tudó embertársaimat…

Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán tud megemlékezni:

– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?

(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)

Vissza a kávéházba, a csókhoz!

Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül, egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az asszonyka meglátja, a szeme felragyog.

– Pista! – mondja gyöngéden.

– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.