Part 3

A háboru annak jó, akinek van mit eladni, mert az most meggazdagodik, és annak rossz, akinek nincs pénze, mert nem kap ennivalót. És annak jó, aki nincs a harctéren, és annak rossz, aki a harctéren van.

7. _Mit éreztek, ha a háborura gondoltok?_

Ha a háborura gondolunk, nagy szomoruságot érezünk.

8. _Hogy fog végződni a háboru?_

A háboru békével fog végződni.

9. _Mit gondoltok, idejön-e az ellenség?_

Az ellenség nem jön ide, mert az én bátyám nem engedi.

10. _Mit tennétek, ha az ellenség idejönne?_

Ha az ellenség idejönne, fognék egy seprüt és megverném.

11. _Van-e valakitek a háboruban?_

A mama testvére is a háboruban van. Először volt Iglón, aztán ment Lembergbe, Lembergből Budapestre, Budapestről Rózsahegyre, Rózsahegyről Kassára, Kassáról a tüzbe. Cime: Feldpost 54.

12. _Ki a leghiresebb ember a háboruban?_

A háboruban a leghiresebb ember a magyar ember. Hiresek még Hindenburg és Vilmos császár és a magyar király is hires.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nincs tovább. Aki nem akar hallani a háboruról, bujjon el egy kis faluban és olvasson elemi iskolai dolgozatokat. És ha nincs elég gondolkodni valója, gondolkodjék el a kérdéseken, amik e dolgozatokban állanak. Hogy mért van háboru? És hogy jó-e, vagy rossz-e a háboru?

A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak.

Gondolkodom. Szünet. Majd ha kigondoltam valamit, jelentkezem.

SZALADJ, EGYLÁBU!

Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél, s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru, Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.

_(A cenzura itt 4 sort törölt.)_

Budapest,

szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos, szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt,

_(A cenzura itt 2 sort törölt.)_

Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem, hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban, amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt láttam:

Egy fiatalember, _egy_ lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve. Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két mankója.

A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna. Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani, senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek, kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között:

– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni.

Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:

– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat.

Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.

De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is hangosan, de határozottan kijelentette.

A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert, akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan, de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt, aki beviszi az egylábu ifjut.

Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi napon.

Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint… Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény huzta jobbról balról a kötelet.

Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól láttam.

Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a másik utól ne érje. Azért szaladt.

Én a szivemben rekedten orditottam:

– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden dolgoknak. Hát most _ez_ a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak, csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára. Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani, akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni. Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk, azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj, mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst. E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle. Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön, át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is, ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát.

*

Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt, ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a kalap, csatakzott a verejték.

A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott _magával_ mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért, fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána.

*

Én még bizom az emberiségben.

BÉRKOCSISOK.

A találkozás köztük ugy történt, hogy Ők elmentek Hozzá, a Miniszterhez elmentek, mint állampolgárok és mint bérkocsisok és megmondták Neki, hogy a fuvardijat emelni kell, mert emelni kell és pedig azért, mert emelni kell. Miért kell emelmi? Mert ha akármekkorára emeljük a fuvardijat és én azon a felemelt fuvardijon tul nem fizetek hatalmas, sőt szédületes borravalókat, illetőleg ha a kocsis ilyen jelzőjü borravalókat nem néz ki testi fellépésemből és mivoltomból, akkor ugyis a fejemre köp s jó, ha nem az ostorral köp a fejemre. De mégis emelni kell a fuvardijat, különben – hogy’ is mondta a szónok? – „a sérelmes határozat a bérkocsiközlekedésnek napról-napra való rosszabbodását, sőt csendes kimulását fogná maga után vonni, amelynek bekövetkezését _semmiféle hatósági eszközzel sem lehet majd megakadályozni._“ Szóval, hogy ismételjem, _ezt_ nem lehet hatósági eszközzel megakadályozni, bár mostanában mindent meg lehet akadályozni hatósági eszközzel. Azt, hogy egyem, azt, hogy igyam, azt, hogy mozogjak, sőt még azt is, hogy éljek. Hatósági eszköz mindenre van, de nagyon jól mondta a kocsisok szónoka, hogy a kocsisokra nincsen. Mért frissitsek fel olyan hervadt ostobaságot, hogy állam az államban? Nem teszem. Sőt azt mondom, hogy álom az álomban volna, ha a kocsisok ellen valóban tudna tenni a Hatalom, melynek adatott oldania és kötnie, rendelkeznie _minden_ felett, ami több millió négyzetméternyi területen belül lélekzik és fuldoklik. Minden: az még nem a kocsisok. És a kocsisok: az még nem minden. Mert Ő válaszolt is Nekik. Ő azt mondta, hogy „figyelmébe ajánlja azonban a bérkocsi-gazdáknak, hogy tisztességtudó segédeket alkalmazzanak, mert…“

A megokolásra már nem is vagyok kiváncsi. Esküszöm, hogy Neki igaza volt, mikor Nekik ezt mondta. Ő nem trónol a felhők felett, Ő közvetlen érintkezésben van a mindennapi élettel, Ő tehát hallott róla, hogy a kocsisok gorombák, mint a disznók, Ő tehát ajánlja a bérkocsi-gazdáknak, hogy válogassák meg a személyzetüket. Oly egyszerü: válogassák meg és punktum. Menjenek ki az uccára, ahol csak ugy hemzseg az ember, ahol dagadoz és árad különösen a férfi-munkaerő, ahol minden füttyentésre tucatjával szaladnak elő a munkakereső férfikarok, csak éppen válogatni kell bennük s a legalkalmasabb és legfinomabb kocsisokat lehet belőlük kihalászni és kiszemelgetni. Ez csak nem kunszt! Ezt csak mindenki megteheti! És _ha_ valaha, akkor _ma!_ Mondom, itt nincs szó _weltfremd_-ségről, amivel rólunk gondoskodó és bennünket irányitó embereket hejehujamódon megdobni szokás, itt, ez esetben, kiki tudta, hogy mit beszél, itt az eleven élet pulzusán tartották kezüket az Illetékes Faktorok, itt nem az történt, hogy a népnek, mely kenyérért zajongott, azt válaszolják, hogy ha nincs kenyér, egyék zsemlyét. Aki nem látja, hogy ez más, az vak s talán éppen a háboruban vesztette el félszemét.

Mi az? mit mondott? miben? háboruban? Mit értek én, kötözni való futó-bolond, e furcsa zengzetü szavon? Csak nem azt gondolom, hogy itt már válogattak és kiszemeltek, hogy itt megcsökkentették a dolgos karok számát, hogy innen már elvittenek néhány embert, és éppen fiatalembert, oda, honnan még soha senki sem jött vissza? Mert ha igy volna, amit még feltételezni is balgaság, akkor tán, egyrészt a kocsisokra is érvényesek volnának a hatósági intézkedések, másrészt Ő sem mondhatná Nekik kedvesen és szelideden, hogy tisztességtudó segédeket alkalmazzanak, mert akkor ő is értesült volna róla, hogy a tisztességtudó segédeket, bérkocsis-segédeket és párbajsegédeket egyaránt, igénybevették már más munkára, amit ugyan csak az évezredek óta bárgyuságban tartott és ugyanarra nevelt emberiség tart munkának, de amelynél – tizezer év mulva – a kanális-tisztogatást is tisztességesebb foglalkozásnak itélendik majd. Ugy van, ugy van: igénybevették őket! mésszel keverten mütrágyát csináltak belőlük, legtöbbször ott, ahol még termést sem lehet várni a talaj e dus és kéretlen megmüvelésétől, mocsarakban, vadon-erdőkben, kősziklák közt dugták földbe a – röviden – embersegédeket, kiket isten a maga képére teremtett, kik istent a maguk képére teremtették, hogy féljenek tőle, mikor pedig nem tőle kell félni.

Mindemez elásott alkalmazottak közt és Ő közte roppant nagy azonban a különbség. Mivelhogy Ő él, amit ama többiekről nem lehetne elmondani, s mindaddig, amig elevenek és holtak közt meg lesz az az áthidalhatatlan differencia, hogy az eleven kinyithatja a száját és beszélhet, a holtnak ellenben nemcsak kötelessége, de kényszerüsége is a hallgatás, addig én nem tudom megmondani, hogyan lehetne segiteni az aktuális folyóügyeken. Hogyan lehetne kényszeriteni akár Őt, akár társait arra, hogy tudomásul vegyék, hogy kizökkent a világ, Horáció, hogy itt valami olyan van, ami még sohasem volt, amit lehetetlen volt elképzelni, amig nem volt, képtelenség elhinni most, amikor van s amire iszonyat és fertelem lesz visszagondolni, midőn már nem lesz; valami olyan, amihez képest minden, ami ellen paragrafust irtak emberi törvénybe, gyermekjáték és szappanbuborék, amihez arányitva az emberevés csak gasztronómiai gurméria, még csak nem is izlésbeli eltévelyedés. Mert hogy a halott ember husát meg kell-e enni vagy sem, erről lehet véleménykülönbség, de hogy az élő embert, akit apa nemzett, anya szült, meg kell-e ölni, arról aligha lehet vita. Ne is legyen vita róla. Csak éppen vétessék tudomásul, hogy lakodalma vagyon itt a Halálnak s hogy amennyiben e lakodalom elkésett meghivottai kocsira ülvén, gorombább segédekkel találják szemben magukat, mint kivánatos volna, akkor ne mondassék a segédek gazdáinak, hogy válogassák meg alkalmazottaikat. Nem lehet, uram, nem lehet! Nincs már mit válogatni. A maradék anyaggal csinálhatsz, amit akarsz, de ne kivánj uj matériát, vagy ne tégy ugy, mintha nem tudnád, hogy nincs uj matéria, mert amig száddal fiat szülni nem tudsz, addig elvétkezel Ember és Világ ellen, ilyen beszédeket beszélvén. Nyisd ki a szemedet és láss, vagy ne mutasd meg nékem, hogy akkor sem látsz, ha kinyitod, hisz igy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ha Te nem volnál ott, ahol vagy s a többi társaid itthon és külországban nem volnának ott, ahol vannak: most nem az volna, ami valóban van. S aminek még akkor sem lett volna szabad megtörténnie, ha az emberiségnek csak két dolog között lehetett volna választása: hogy vagy azt csinálja, amit csinál, vagy visszatér az őserdőbe, fészket rakni a gorilla mellé, a mangófa ágaira. Az ember, ha Ti nem lettetek volna, inkább visszatért volna s vadállatul is emberebbnek érezhette volna magát, mint amilyen most, mikor a dögkikaparó hiéna is szégyelheti magát miatta.

EMLÉKEIM.

Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már valószinüleg egy lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig nézem: eszembe jut valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, ami jobban érdekel, mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már a szemem visszafelé.

1. _Psilander_.

Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől. Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt _a_ férfi. De mennyire ő volt.

Emlékszem:

Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt, az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur, amint a beszélgetésből utóbb megtudtam.

A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták.

– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem emlékszem.

A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:

– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.

– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem emlékszem.

– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte a sétapálcája fejét.

A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt, megszólalt:

– Na… – mondta szárazon.

A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:

– És Kaczander ur nem irigyli?

A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.

– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy ilyenbe, akiben ennyi póz van.

– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert, a vászony.

Kaczander ur folytatta:

– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi értelem.

És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz Ádám-csutkájával.

E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta, de ezeket, egész pontosan:

– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat, te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó, ó!

Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander ur vele lesz kötendő.

Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.

Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával gömbölyded testecskéjük alatt.

2. _A sági asszony._

Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz ábrázattal, melyből felém parázslik:

– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért.

Emlékszem:

Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt és kinálta.

– Mennyiér’ adja, néni?

– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni, hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.

– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.

– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen. Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.

– Ipolyságról? Onnan jött?

– Onnan; két forint hatvan az ut.

– És a virág miatt?

– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig.

Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg, mosolygós arccal.

– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?

– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.

Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem tudtam, azóta sem bukkantam rá.

A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs krajcárja.

– Akkor vigye el a tubirózsát _csak ugy_. Marad még nekem.

– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért. Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.

– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk most.

– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy ilyen olcsón kapják.

– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy krajcárnál.

– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.

Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is.

Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:

– Négy krajcár a bokréta.

Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek, okosak, becsületesek, egyszerüek.

Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb… annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett.

GYÁSZ-KONCERT.

– 1914. julius –

Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel, hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három árvát a ravatal mellé. Sivitottak:

– Engedjétek ezeket is gyászolni!

Sikitottak:

– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.

Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.