Part 4

Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok, akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte, hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok nélkül orditoznak:

– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál egyetlenem!

S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…

Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.

Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy egymás fülét megtöltsék vele.

A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött. De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek, mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk undok életét a mások fenséges halálában.

CÉLTÁBLA.

Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, könyvelő volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal foglalkozott. Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai elsőemeleti iroda szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, kacsalábon forgó támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők Berlinben, vagy Bécsben, vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve az asztalnak, s a könyvóriásba, amelyben vizszintesen és függőlegesen vékony piros vonalak szaladtak, neveket és számokat irt be, hol az egyik, oldalon, hol a másikon, s néha fekete lénia mellett, a tollával szép egyenes vonalakat huzott a beirt sorok alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent végiggörgött az utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt is, s a vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett, nem sikerült. Olyankor Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt gondolta magában, hogy az ördög vinné el a modern technika vivmányait, zavarják az embert a munkájában.

Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony homloku, bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a legtöbb ember mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan szereti a hazáját, arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor az első izgalmak kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive tájékán, ha az utcán zászlós, virágos, de különben nem valami tiszta katonákat látott elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu legényke, alkalmatlan volt, s nem is képzelte, hogy még belőle is katona válhatik. Az invázió napjaiban, mikor önkéntes jelentkezésre is felszólitották az ifjuságot. Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe jutott, hogy jelentkeznie kellene, azonban Becque ur, az iroda főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság: mire Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott.

Szeptember elején ujra érezte a meleget a szive táján, mert akkor a lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy hasábon keresztbe az volt nyomtatva:

– Győzelem.

És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu hetekig, s mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt benne, hogy most a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és utána a béke, ugy, hogy Elszász-Lotharingia visszakerül Franciaországhoz. Bár ez időtájt még Elszász-Lotharingia Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte.

Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, Franciaországban is. Azelőtt nem gondolkodott róla, de most lassanként meggyőződéssé lett benne, hogy a németek csakugyan vadállatok, rosszabbak minden rossznál, s hogy valóban ki kell irtani őket. Egy alkalommal, mikor német hadifoglyokat vittek a Szajna mellett valahová, ő is ott állt a gyalogjáró szélén és kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek, gyüröttek, torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk nézett, látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik.

Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor sorozták, de négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. Ötödször vagy hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül vette fel az egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az utolsó erőfeszités, s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés után az a kontingens, amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig nyomul előre.

Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett körülötte, sok volt a nyomorék és sok az özvegy, de Károly-Mária-Jeromos tudta a lapokból, hogy a nagy végső cél minden áldozatot megér. Ezeket az áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, mert családjában eddig még egyetlen halott vagy sebesült sem volt; talán a vidéki ágazatban igen, de e vidéki rokonokkal Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem érintkeztek.

Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól birta. Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos, kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá léptették elő s ugyanakkor egy menetszázad élén a frontra küldték ki. Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt most is, mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik miatt a háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert ábrázoló sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet jelöli. Ő maga nem sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb ha mulatságot okozott neki, hogy mikor a legénység már félórahosszat lődözte az éleset, ő is a kezébe vette a puskát és egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a célbaba szivébe.

Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német offenziva és a nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi sem történt. Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni pokolról, de most, hogy látta a vidéket, éppenséggel nem találta a pokolhoz hasonlónak. Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva ágyugolyóktól, erdők fái letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, aminek a fele lombkoronája volt csak meg. Egyébként a környék csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli.

A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején huzódott, s szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre volt a német árok, de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem lehetett innen a németek árkát, mint onnan a franciákét. A két domb között mindenütt árkok, drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag még temetetlen halottakat is lehetett látni, gépfegyver és aknavető maradékokat okvetlen. De ha a szél onnan fujt, semmi rossz szagot nem hozott már. Ha voltak is temetetlen halottak, feloszlásuk régen befejeződött.

A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, elég kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt folyosó volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már Károly-Mária-Jeromos elődei minden lehető kényelmet becipeltek. Volt itt ágy, könyvszekrény, mosdókasztni, s aminek Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás. Mikor Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de mondták, hogy estére kelve a szomszéd századtól átjön egy szerelő és rendbehozza a dolgot.

Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele Károly-Mária-Jeromos a fedezékbe, melyet egy hadnagytársa mutogatott meg neki. Ez a hadnagy göndörhaju, görbeorru fiu volt, s Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá, hogy zsidó, de mert a nevét nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne biztos. A göndörhaju másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak, fölvezette a lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a puskák, aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott tőle.

Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen.

Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a taréján figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. Németek voltak, csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. Szabad szemmel nem voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb élesen rárajzolódott a horizontra, nagyszerü célpontoknak látszottak.

Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába lehasalt és célzott.

De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra nézett. Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál a hadnagy. Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a fejét a puska mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott melléje és kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a puskacsövet a világosság felől.

– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos.

A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt:

– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak.

– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart tiltakozni az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt rátérhetett volna, a szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és nagyon halkan mondta:

– Emberek.

És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább ballagott.

SZÉP MESÉT IROK.

Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép mesét irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. Hiszen csak azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak.

Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én boldogságomról irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, hogy én boldog nem vagyok, hanem a ti boldogságotokról mindannyiotokéról, mert ti mind lehettek boldogok. Én, és vannak még ilyen emberek, ha nem is sokan, de egynéhányan, én nem létező falakba verem a fejemet, nem létező tüskén vérzem meg a szivemet, de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti lehetnétek boldogok.

Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság olyan, mint a szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; ha senki sem fogta is még hétszinü szalagját a kezében. Van azért az, emberek, majd én elmesélem tinéktek. Igen, igen, emberek, én már láttam a szivárványt közelről, én már láttam, hol kezdődik a szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek.

Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete felhőkkel volt teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a fejem fölöttig. Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a felhők, tülekedtek és tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát fölött, már vékony pókhálós rongyokká szakadoztak s az ég másik feléről, ragyogó kék selyem táblájáról sütött a nap szikrázó sütéssel.

Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába közt a folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek közül kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy volt!

A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a rozsföldek közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, feketére. Emberek, emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, száz lépés sem volt, emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok kalászából nőtt ki a szivárvány. Nem mentem át a hidon, miért mentem volna át, nem kell megfogni a boldogságot, emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol kezdődik…

De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? Hát mi érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok szép mesét nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. Mi az, mi az, emberek, nem figyeltek ide és vörös a kezetek? Miért vörös a kezetek, emberek.

Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, hogy vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem öltetek ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért van a világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne mondjátok és ti se higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, soha! ne mondjátok, hogy már eddig is mindig; nem, soha! ne mondjátok, hogy ezentul is mindörökkön; nem, nem, soha!

Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok legyőzni? És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt cselekedje, amit ti óhajtotok? De tudjátok-e ti magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is amazoknak, csak nektek magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly biztosan, hogy azért egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok, emberek? Hogy ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit mond a _másik_, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet tudni, mi van mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen az ember, azt ember csak nem tudhatja!

Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, akiről azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. De csak nem mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek az, akit gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat volnátok és egymás vérét nem csordithatnátok.

Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy megkérdezem tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; harmat van a kezén annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet van a kezén. De ha mégis azt hiszitek, hogy szerettetek, emlékezzetek csak, mikor akit szerettetek, azt mondta, hogy szeret: milyen puszta csengés volt az, mennyi bizonytalanság reszketett – ti bennetek – a szó mögött.

Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem tudhattátok, hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt mondja, amit akar, emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az ellenségetek!

Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az nektek? És mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy látom-e, hogy fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, százezret, milliót és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom meglátni rajta, emberek. Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, s mi ketten foglyok nem vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A zsákmánytokon sem látok semmit, emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, szomoru, örök tárgy, olyan, mint a tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, ami tul fog élni bennünket, mert csak mi megyünk el innen emberek, a tárgyak ittmaradnak és nem bántják egymást.

Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De ne akarjátok, hogy _én_ értsem meg, amit ti beszéltek, hiszen abból emberek halála következik. Idejöjjetek, erőlködjetek, _ti_ próbáljátok megérteni az én szavamat, mert jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az életnél egyebet? Ki mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek el neki, emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint az életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek, hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi embernek, hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak éreztétek, hogy a boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, hogy a boldogság is csak bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, az én szavam, a zavaros, a bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem a tietek, amiben száraz szavak borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, fogoly, győzelem, igy külön-külön talán tudom, hogy mit jelentenek, de mikor egymás mellé rakjátok őket, higyjétek el, hogy értelmük sem lehet! Mért töritek hát rajta a fejeteket? Mért próbáltok ebből értelmet kicsenditeni?

Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek.

De ti elforditjátok a fejeteket és a szemetek odafordul, ahol ember vére buggyan, a fületek oda, ahol ember nyögése hördül, az orrotok az oda, ahol ember teteme büdösödik. Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép mesét tinéktek arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak örömet szerezzünk. Mért nem _ezt_ hiszitek el, még akkor is, ha hihetetlen? Ha ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik rozsföldről felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem volna messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz: _minden_ szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, amit ti látni akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. És az sem marad meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. Emberek, minden szin a szemeteké és minden szem csak minden szineké lehet, emberek, ne nézzétek a vöröset és a feketét. Gyertek ide! nézzétek a szivárványomat! figyeljetek a szavamra!

De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van.

És nem vagytok emberek.

HÓDITÓK

Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi, hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről, hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből, értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani, területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.

Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak, azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor, aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos, csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az, mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is, tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.

Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit, majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb, mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem mondhatom neki:

– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a tanulságokat.

Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak: várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_, most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet meg önmagával.

Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem lehet.

Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.

Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép: minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!

Rémes, hogy még akkor is!

HADI-ÁLOM.

Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.

Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk.

Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék? Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!

Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom, tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való? A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat, visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést.

De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén, ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál, ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!