Part 5

Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek.

Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások előtt.

Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona, nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az alábbiakból kiderül.

Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a cukrászdába.

Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon. Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban.

– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.

– Van – felelte a kisasszony.

– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös nyomatékkal.

– Van – felelte erre is a kisasszony.

– Tejszinhabos? – kérdeztem még.

– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.

– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.

A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.

– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.

És én nyugodtan ezt feleltem neki:

– Csak hozza kisasszony.

Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a kávét, fölébredtem.

Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:

_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_

Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön.

*

Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut, még segiteni lehetne.

Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru.

FALUN.

Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur vagyok. Hogy búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben!

Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, kisebb regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a regény járt a fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a fejemben járt és egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? Iskolában tanultam, vagy csak lapban olvastam, vagy nem is olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál szigoruan és igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És még ki? Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen érzésem volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a fejemben, mint egy óra, folyton ez tiktakkolt:

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan furcsán is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja:

„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a japáni és chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és ovasero fajokkal, remekül hadarta a _ladino_ zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől megtanulta a _Kochem_ nyelvet is, amin a tolvajok értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az a _Kochmor, Tararumgerger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäler, Linkwächsler?_ mint akármelyik _Baldowerer_ (orgazda). – Ami a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; azután botanikus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állatacclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint hires utazó; tekintély volt a spiritizmusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait, a shamanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és sunna válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint nemes ur, _született_ törvényhozó volt és _született_ katona.“

Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az egyveleg? Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni vele? Mi ebben a sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként nem is értem, más helyeken, _mintha érteném_, de nem vagyok biztos benne; ahol megértem, ott kétségbeesve látom, hogy nincs értelme. És mindezeken tul az egész: nem igaz. Nem is tiktakkol, hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A hét élő európai nyelv már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem igaz, a japáni, a kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az ovaszéró hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az egészből, ennek következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot olvasom tovább, hogy van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. Az összes figurák ilyenek. Megijedek a szótól, mikor elgondolom, hogy ez az egész regény hazugság. Hogyne volna hazugság, ha regény. De szabad-e ugy hazudni a regényt, hogy ne hihessem el? Szabad-e hazugul hazudni? És különben: igazán hazudni kell-e a regényt?

Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, hogy a fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia adatok nélkül és minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a fantázia, szélesebben terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És látom, hogy az adatok fele hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. Mi van a fantáziával hát? Annak a fele is ugyanilyen kell hogy legyen. De meghizhatom-e a másik felében, ami azokra az adatokra épül. amikről _én_ nem tudom, hogy hamisak. Mindamellett hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak…

Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, igen, Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de _ennyire_ nem alaptalanok. _Ha_ bizonyos föltételek adva vannak, vagy adva volnának, akkor azok az emberek lehetségesek volnának. De _ezek_ az emberek soha, semmi körülmények közt nem lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró képzeletében vannak? Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is lehetnének. Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek.

„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is. Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd, opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliant ékszereit eladta s utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba: szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába: känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával utána hajtatott Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba, Fantissa mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész kifogyott…“

Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás a térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, mert a térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, Mexikóból Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, nincs buffaló Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes ötlet az ötféle ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az ötféle ékszer közt. Mily fárasztó, mily bántó, szinte fájdalmas.

Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a Kárpáthy Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha ugyanilyenek? Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem Kemény Zsigmondért, aki kortársa volt Jókainak. És _szintén_ regényiró. Jaj, micsoda pokol lehetett az élete.

A LÓ.

A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló elfarolt a gyerektől.

A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna, melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak, egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna, hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna.

Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet, átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség, frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza volt. A lónak is.

Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében.

A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy, hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt, de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével.

Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön.

Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel.

Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.

– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni, láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került, semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna.

A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok. Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura, nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és ugy öklözte a ló nyakát.

A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk. Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat.

Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a kocsiban ült, megszólalt:

– Mit bántod azt a lovat?

De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem ezt is hozzátette még:

– Bántott az a ló téged?

Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat. Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy feleselve:

– Mi köze magának ahhoz?

Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy _ezt:_

– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon.

Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen a csatába és ott megdögölhessen.

A gyerek felelt:

– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?

Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre:

– Nem az enyém, de a tiéd se.

– De a magáé se!

– De a tied se!

Azt hittem, itt elakad a két _ember_ vitája. De az ur folytatni tudta:

– A ló a közé.

– Kié?

– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat, azért nem szabad bántani.

(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott _engem_ ez a beszéd. De ottmaradtam, mert folytatták.)

– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat! Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz van!

És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a füvet, amelyen keresztülvezetik.

Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta dugaszban hagyni

– A ló nem tud védekezni.

– Mért nem? – kérdezte a gyerek.

– Mert nem tud beszélni.

A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt felelte:

– Dehogy nem! Most is az beszél.

És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az állatvédő urral szemben.

A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött. Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán, elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol a lelkem epidermiszén.

*

És aki azt mondja, hogy mit akarok én _most_ egy ló, egyetlenegy ló esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli mindazt, ami körülötte történik.

CSATATÉR.

– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván, a csatatér sem ilyen –

Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt. Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja.

Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak, hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van. A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el, mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát. Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden: ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt. Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe, az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem körülötte.

De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak – ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek, mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna.

Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága, amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak, koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek.

A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem. A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste.

Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek.

A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket.

Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte. Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem. Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.

Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?

Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett, de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb. Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte, könnyebb volt odacélozni.

Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett? Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával. A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A csatatér semmilyen.

Ilyen.

EGY KORTÁRSAM.

Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…

A barátom ezt mondta:

– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?

– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.

– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.

– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen, azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét, igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték. Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról, hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak, de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a másikról semmit sem irtak volna.

– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk, fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt, annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…

*

Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető várospart között, ezeket gondoltam: