Part 6

– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha, mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő, ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_ elmondhassák…

De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment, hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket. Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót. Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem… Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el. Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas, igenis birná és lehetségesnek tartaná…

Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak egymáshoz:

– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?

Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá, annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a Krisztusok?

Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze, keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu, nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk, a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:

– Éli, Éli, lamá sabaktáni?

*

A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső korosztály…

Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene irni Szép Ernőről.

Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is.

SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.

1. _Tavasz._

Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva, mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá, néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.

Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója.

Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben, ha kell. És kell most, mert tavasz van.

Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek. Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból.

Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott, ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem, azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül.

Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a legnagyobb rendben kell mennie.

Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van, mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet, hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat.

Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.

Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.

2. _Esti ima._

Álmos vagyok, álmos vagyok.

Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán, őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni, csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy nyugodtan álmos lehet.

Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet, sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem, mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam. Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy aludjam.

Igen, inkább imádkozom:

Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol. Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi halottat egyet se olvassak.

Alhassak.

3. _Napfény._

Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások, halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu, friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen, de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre. Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön; sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng, vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek, széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők, mindenfélék, nők.

És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.

Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?

És lesz-e még máskép?

4. _A fához._

Egy nagy fa bólint be az ablakomon.

Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja be ágát a negyedik emeletre.

Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él, öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?

Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!

Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt, s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.

TARTALOM.

Öregszem mégis 3 Levél messziről 15 Kávéház 21 Azonnal jövök 30 Grajna 32 A köpönyeg 41 Kalandok egy forinttal 45 Más 53 Szaladj egylábu 57 Bérkocsisok 66 Emlékeim 72 Gyász koncert 80 Céltábla 84 Szép mesét irok 92 Hóditók 99 Hadi-álom 105 Falun 111 A ló 117 Csatatér 124 Egy kortársam 130 Sóhajtások a háboruban 139