I.

A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette, mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.

Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta. Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának ilyen viselkedésre.

A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.

A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a bársonyszékben ülő ember tekintete.

Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára, melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne: fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és beleássa orrát a porba…

Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy nevet mond a fülébe.

– Belizár szeretne veled beszélni.

– Kicsoda?

– Belizár. A folyosón van.

Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel kimegy a folyosóra.

A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha színházban volnának.

– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.

Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az asszony képe.

A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek, aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött, mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja legyen.

Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla, hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt, sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg a mi szegényes tengeri flottánkat sem.

A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.

Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos pohárköszöntő-stílusba.

– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!

– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.

– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.

Belizár vállat vont.

– Amerikai polgár vagyok.

Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter fogadószobájába.

A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk eszmecserébe merültek.

– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?

– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.

– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?

– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte föl az útszélén.

– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…

– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.

Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a kezével.

– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az. Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló, hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.

– És ez a Belizár?

– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét. Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet. Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között sok volt a magyar munkás.

– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!

Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a csoporthoz.

– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!

Az ujságíró elnevette magát.

– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala. Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen gyermekeiket.

Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő, mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl falja föl a véres húst.

A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.