XI.

Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon, horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.

– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.

– Éjszak felöl, a Balkánról.

– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?

Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a szétszórt hulladékdombok.

– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész nélkül…

– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, – inditványozta Belizár.

Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett, a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott. Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé, és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.

Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában, Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste, de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.

– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.

Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.

– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös hangon.

Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.

– Mért érdekli? – kérdezte.

– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.

Hosszu szünet.

– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.

– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…

Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.

– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk véget ért.

– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.

Edit elszörnyűködött.

– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják a lábszárukat…

A Fekete tenger tehát elintézést nyert.

– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?

Edit a fejét rázta.

– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_ csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor az ajka még sebes az első csókoktól.

– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.

– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem tettem meg.

– Tehát miért kivánkozik haza?

– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek: ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez? A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?

– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.

Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és szikrát vetett a szemében.

– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.

Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.

Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a füst az arcába ne menjen.

– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok kapui!

Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben ütemesen ringatva a fejét.

Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.

Edit azonban utána szaladt.

– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?

Aztán hozzátette:

– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk. Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli napot.

Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a tüzes harag és a vérengző vágy.

– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.

Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy kettőjük közül Edit az erősebbik fél.

Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.

– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.

Edit halkan és forrón nevetett.

– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.