XII.

Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott. Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.

Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal, mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:

– Ott van ő!

Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.

– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.

– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.

– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…

– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, – gúnyolódott Belizár.

Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt, rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy nem tudott ellenni nélküle.

Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a tifusz…

Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.

Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és halkan pihegte: Belizár!

Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek, tisztábbnak mutatta.

– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.

Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette, a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett, hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.

A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.

Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le rájuk.

A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után nézett.

Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról látható volt.

– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és nem lát semmit!

– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.

Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban, félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő kányára.

Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt. Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a zongoraleckéhez.

Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban, lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet; azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie, legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!

Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt álomba merült.

Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt, elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.

– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.

– Nem, – szép csillagos éjszaka van.

– Szeretnék kiűlni a födélzetre.

– Hogyisne! Majd holnap reggel.

Edit a betegségéről kezdett beszélni.

– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal. Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam volna.

– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.

– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.

– Meséljen az útjáról.

– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?

– Kérdezzen.

– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?

Belizár meghökkenve nézett reá.

– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.

Azután elmosolyodott.

– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá. Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem kérdeztem még.

Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.

– Zárja be az ajtót, kérem.

Belizár engedelmeskedett.

– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.

Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.

– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát, akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!

Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.

– Mondja, Belizár, szeret engem?

Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül, hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.

Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában, megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.

– Szeret engem?

Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.

– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem, akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó asszonyi várakozás.

– Szeretlek, – mondta Belizár.

– Szerettél már valakit így?

– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.

– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.

– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…

Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:

– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.

Belizár vállat vont.

– Nincs arról mit beszélni…

De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint Editet.

Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb, szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi fölé. Mindent megtett a siker érdekében.

– Embert is öltél?

– Azt is.

A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott Belizár kőkemény karjába.

– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!

Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –

– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?

– Nem gondoltam vele többet.

Edit remegve simult hozzá.

– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet is mondd el!

Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához kellett szorítania szomjas fülét.

– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…

– Mit szeretsz rajtam?

– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is, amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…

– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?

– Téged is meg tudnálak ölni.

Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be az új fenevad ketrecébe.

– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?

– De igen, sokat gondoltam erre.

– Nagyon szenvedtél?

– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.

– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.

– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv alakult ki a fejemben.

– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.

– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…

– És a templomban?

– Egy szfinx.

– Az is én vagyok!

Edit édesdeden fölsóhajtott.

– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én templomomba.

Majd gyöngéden elnevette magát.

– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!

Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a szemfödőt.

– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!

Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.

– Lázszagu vagyok.

Később azt mondta:

– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?

Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.

Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott, majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.

Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott. A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.