XIII.

Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek felé mutatott.

Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.

A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.

A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította, a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos kertek fölött szárnyalt.

Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.

– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.

– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz szoktassam a szárazföldieket.

– A hajómon fog lakni?

– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.

– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.

– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns borravaló illata van.

– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.

Edit elgondolkozott.

– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.

– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.

Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.

Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni, aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket, ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor mi célja az asszonyi életnek?

Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna. Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz, megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt, midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek, gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye – erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és az összes Napoleonidákban.

Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz, hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.

A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.

Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló, önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?

Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont, akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.

De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.

Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.

Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.

Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett, mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.

Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott, félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba. Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a sárkánykölyök.

Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk, mély és megindult hangon megszólalt.

– Miért sírsz?

Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak halványan mosolygott.

– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is, ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.

Belizár akarta és meg is tette.

– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később, halkan és óvatosan.

Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló; meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét. Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.

– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami, mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.

Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább cammogott.

– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon… Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…

Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját.

– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy most megint nincs itt az osztályom!

– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.

– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam, hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e pillanatban fölzokog álmában…

Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért.

– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus mély hang.

Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye- vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.

A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_ föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő mély torokhangon mondta:

– Benvenuta, bell’ americana!

Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.

Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt érzett utoljára.

Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.

– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy csomagoljon.