XV.

Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel, el-elmaradozott a közös estebédekről.

Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz semmi közük. A hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett.

– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné.

A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót _bluejacket_ volt még a motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem értették meg.

A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés, fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét viszik magukkal.

A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot és valami édes, nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a férfiak meleg és egyetértő pillantását.

A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad.

Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul és visszakerül a híd felé.

Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.

– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.

– ’ddio si’ore Zepe!

A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg, szinte gyöngéd mosoly fut végig.

– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli kalapját.

– Jó estét, Tihanyi!

Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt az elmúlt napokban. Kezet fogtak.

– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent galambok?

Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül parirozta a prím-vágást.

– A galambok már nem turbékolnak, _pigeon roti_ néven föltálalták őket a table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára.

Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni, mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is csodálkozott.

– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?

– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én szállásomat.

– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit.

– Talán három hónappal ezelőtt.

– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról?

– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek, hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy megkeressék _az igazi_ Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, – „egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért meghívják bohém-ismerőseiket is.

– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes megtagadni Budapestet?

– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést Tihanyi.

Edit elnevette magát.

– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a szmokingot?

– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól. Én Velencében, ők pedig –

Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.

– Maga Velencében lakik és ők hol?

– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából egyszer a Charing Crossra, máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak.

– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a lagunán.

– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében. Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére, mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből, Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát, akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik. Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt megérdemel.

Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta Edit.

– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – kérdezte.

Tihanyi csodálkozva nézett reá.

– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom, megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.

Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és hangosan elnevette magát.

Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak, amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő, akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal mondta:

– Ahi, si’ ore Zepe!

Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább, az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.

A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér kőlépcsőre. De még sem tette meg.

– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában megvan-e még Velence?

– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül sem, akik a városban látták meg a napvilágot.

– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget?

– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős kőrongyait mutogatja.

Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki.

– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta halkan.

Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü, selymes haján.

– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát, Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró, vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok, amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít. Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk laknék benne?

Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak találta az író megjegyzését.

– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja: megkéstünk egy-két száz esztendővel.

– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan.

– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az ifjúság szivettépően mély dala.

Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám, hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot?

– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? – kérdezte.

A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.

– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, – válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek. Ezért nem is vagyok író.

– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit száján.

– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A nyaram nem tud semmit a telemről, a kutya pedig nem emlékszik a királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé lenni az én ereimben.

Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért fölvette a pesti író maszkját.

– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit.

– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a Britanniába.

Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta magában Edit.

A hídon búcsut mondtak egymásnak.

– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez, – szólt Edit.

– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer majd haza jön megint a mi városunkba.

– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az írónak.

Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már visszafordult megint.

– Si’ore Zepe! Ugyebár _otthon_ én is mindent vissza fogok kapni, amit elherdáltam az idegenek között?

– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi.