XVI.

Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen sem tudott rátalálni.

Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen különös körülmények között.

Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet a csapólépcsőn és besegítette a gondolába.

– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul.

– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon.

– Holnap látlak?

– Nem hiszem… Nem lehet…

– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár.

A gondolásnak azt mondta:

– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg a Salute-templomot…

A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából.

Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az italhoz.

A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát, széles jókedvük kerekedett.

– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik.

– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik.

Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit. Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt, mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja.

Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély elvérző és kihülő emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával, mint a gyilkos a földarabolt holttestet.

A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina. Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére!

Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu lapátot.

Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája. A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes bárkát.

A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette, hogy valamelyik hajósnemzetségből való.

– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott gondoláskiáltása és a hajó széles ívben a kis csatorna torka felé lendült.

A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető. Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte.

A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.

Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe…

A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz. A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy.

A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna. Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem nyíltak meg.

Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát, Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.

Álmossá búsulta magát, mint a gyermek.

Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van?

Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, – azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a lakására.