XVIII.

Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó sikátorok árnyékában.

Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. Csupa bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.

Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai között.

Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán.

– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.)

Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes, átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének.

Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba.

– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos betéved abba a mocskos kis boltba?

Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre gondolna.

– Említést tett rólam? – kérdezte.

– Óh nem. Más valakiről beszélt: a _donna nera_ról… Mindenáron össze akarná hozni mister Belizárral.

Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott.

– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen.

– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba, akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó rendeltetése lehet: megisszuk.

Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet.

– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már ott gyöngyözött a poharában.

– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe.

– Kísértse meg, hátha mégis sikerül?

– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is.

– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit.

– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először. Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni.

– Csak táncolni szokott?

– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő kecses és önérzetes gesztusával.

– És _azoknak_ sem mutatja meg arcát?

– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes tapasztalataim.

– Honnan vették azt, hogy úri asszony?

– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze, akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik.

– Farsangon kívül nem látható?

– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt viselt.

– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni?

– Velencében ez lehetséges. A gondola _felze_-je alatt láthatatlanul bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok városa ez.

– Pénzt elfogad?

– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak egyik muranói osteriában és szaván fogta.

– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával.

– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt elképzelni?

– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni.

– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla. Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio, Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján.

Edit halkan elnevette magát.

– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári háztetőkön tudok mászkálni.

A dolog azonban nagyon érdekelte Editet.

– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte.

– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem. Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere. Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal.

– Beszélt valamit?

– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett. Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót.

– Szép szeme van?

– Tüzes, mint a parázs.

– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott?

– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta: tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja.

– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü párját?

– Nem.

– Nagyon várja?

Signore Zepe vállat vont.

– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit.

Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az asztalra koppantotta.

– Maga szerelmes? – kérdezte.

Tihanyi elnevette magát.

– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés.

– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit gondolok én? A Nera nem is _egy_ asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy, inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek, akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen naiv és hiu gyermekek a teremtés urai.

– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.

– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám.

– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és ami előtt mások térdet hajtanak…

– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.

Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre Tihanyi baja.

Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?

Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka kalandjának.

Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.

Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.

– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.

Edit megborzongott.

– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet.

Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy hévvel kifejtette a maga nézetét.

– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.

Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt.

– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél, csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében hozott ide.

– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna emlékül, – mondta Edit.

De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a papírlegyezőt.

– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.

A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult, megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel. Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban nesztelenül siklik el a lába alatt.

Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.

– Engem keres és nem lát meg! Született férj!

Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.

A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint hóförgeteg a sirokkó szárnyán.