XIX.

La Nera, la donna nera…

Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.

A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.

Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.

De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja: Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet, megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.

A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét. Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.

Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót. Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára – csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a Neráról van szó.

Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.

– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot minden vászoncseléd tehet a képére.

Ő a pénzeért valami igazán finomat akart.

Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.

– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.

Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a kiváncsiságát.

Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.

Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana, signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana eleven jelentőségét.

Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.

Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.

Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból utcai leánynak néznék.

Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget. Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel – befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói között.

A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:

– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!

Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.

A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm, melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is hallhatta, szólt:

– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.

Ez is a szerepéhez tartozott.

A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva, a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült. Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a hideg vízbe.

– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.

– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik.

– A termete prima…

Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit is.

Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt, aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette felső testét a csipőiben.

A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy szárnya van.

A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas könnyüséggel szállott tovább.

A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola, semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál, égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.

A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.

A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.

Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros ár?

A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon. Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő kimondhat.

A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe, melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén, Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha kísértetet látott volna.

Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.

– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan művészetében!

A dominó azonban a fejét rázta.

– Assez! – mormogta.

Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia nyelven a fülébe súgta:

– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom. Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.

Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.

Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:

– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja magát, akkor nem ér semmit.

Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott, majd vállat vont és szárazon mondta:

– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak!

Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással, Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni a lakomából és utána szaladt. De megkésett.

Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem gondolt, bár valamennyien ismerték.

A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.

– Maga az, si’ore Zepe?

Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.

– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.

Edit leverten hajtotta le a fejét.

– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…

– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan jól ment!

Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára. Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes, szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi várakozás, az ünnepi szomjúság.

Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!

De most megszólalt signore Zepe.

– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère Árkay egy kis erszényt küld önnek.

Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.

– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?

– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva.

A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának, régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta titokzatos hajók hasították.

Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek, megvakult ablakaik fölragyogtak.

Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és önmarcangoló ösztönét.