II.

– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát nappal.

– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?

– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?

– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem sétáltam a háztetőn.

– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen önök különben nem érintkeztek.

– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta: Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…

– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?

– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?

– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a rablógyilkos is…

Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.

A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt. Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta, hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden föladatnak, amely elé az állította.

Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől, mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül sokan szerették a társaságát.

Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni, Tihanyi maga legkevésbbé.

A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.

– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?

– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta, hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.

– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.

– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.

– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?

– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is a világon vagyok.

– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált el az urától?

– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más akaratot, mint Editét.

– És azután mi történt?

– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.

– Kereső asszony? Mit keres?

– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet, egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.

– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?

– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.

– Egy férfi.

– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.

Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.

– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.

– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek az emberek.

– Edit híre nem a legjobb.

– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok alapjában véve igen sajnálatra méltóak.

– Ezt maga sem hiszi, barátom.

– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá. Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.

– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem, neki van igaza.

– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van. De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait, virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé. A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény, hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé. A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így szól az amerikaihoz: no ugy-e?

– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.

Tihanyi vállat vont.

– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt. De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem akarja.

A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított, mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre, végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát nálam a yankee?

Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.

– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy amerikai hölgy, persze a déli államokból való.

– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.

– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt, annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?

– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és örülök, hogy visszaemlékszik reá.

Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.

– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.

– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.

– Mit nem ért rajta?

– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?

– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…

– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.

Edit vállat vont.

– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…

Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek, közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.

– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos gondolatát szőve tovább.

Rövid szünet támadt.

– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.

– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban vár a yachtom.

Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.

– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.

Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után. Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd vérvörös arccal mondta:

– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár talán találkozik a barátnői között valaki…

Edit a szavába vágott.

– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…

Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.

– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?

Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta, a homlokától a lába hegyéig.

– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.

Edit könnyedén bólintott a fejével.

– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.

Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.

– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek. Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a hajón várom meg önt.

Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát, hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane pedig tovább gőzölög.

– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban Árkay báróné.

– Edit barátnője?

– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.

Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e pillanatban a nyelvén forgatott.

– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?

– Hogy érti ezt?

– Hogy minő anyagi viszonyok között…

A báróné elmosolyodott.

– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint vagyonos, sőt gazdag is.

Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!