XXI.

Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében. Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint annyi más, az utolsó órákra maradt.

Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek, akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek, állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is, mikor az még rövidszoknyás leányka volt.

Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.

Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh, hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért! Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés emlékeit.

Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.

Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt fénytelenebb, mint hajdanában.

– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit magában.

Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat a forrásban.

– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit.

– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég, amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.

A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.

– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.

– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez a dolog.

Edit még jobban elcsodálkozott.

– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.

– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes volt az ilyenekben…

Edit érthetetlennek találta mindezt.

– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten? Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.

– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja, hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben minden hónapban meg szokott látogatni.

Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket, miközben a balkezében fogta a kannát.

– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. – Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.

Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet, Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett, mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván, vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.

A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez? Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen, mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.

Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott, akkor maradjon nyugton a sírjában.

Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben.

– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó perfidiával.

Az özvegy derülten rázta a fejét.

– Nekem nem volt flörtöm.

– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!

– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, – mondta Klára csöndesen.

– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…

Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:

– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom, ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel, ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk egymást és meg is vártuk egymást…

Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.

Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.

– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.

– Csak néhány vázlat…

– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?

– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…

Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a zongoratakarót.

Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr. Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.

A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György lelkéből fakadtak.

– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit.

Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor, kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig elszórta száz posványban.