XXII.

Estére megint erősebb lett a sirokkó.

Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és rohanták meg egymást.

Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém képében.

– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?

– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé. De hát ott lakom.

– Mit fog ott csinálni?

– Visszafekszem a kriptámba.

– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.

– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.

Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt.

– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.

– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.

– És annak én vagyok az oka?

Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.

– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.

– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?

– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok megérkezni soha.

– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?

– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.

Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért.

Edit azonban tovább beszélt:

– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat, sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol. Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz. És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?

Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével legyintett.

– Adjon egy cigarettát! – mondta.

Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár pedig az asszony arcát.

Egyszerre megint megszólalt az amerikai.

– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit?

Edit halkan elnevette magát.

– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?

– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár.

– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami narkotikumhoz.

– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat… Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni: az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.

– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó szemmel.

Belizár vállat vont.

– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam volna!

Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.

Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére – akkor vért látott a yankee…

Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.

– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?

– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…

– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna?

Belizár a fejét rázta.

– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem, összetörve, meggyalázva – életemben először…

Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit mellé.

– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem igaz?

– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal.

– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk?

Edit meglepetten nézett Belizárra.

– Hát még ott tartunk? – kérdezte.

– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem, hogy a jövőben sem fogok róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom elképzelni az életemet magától távol.

– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő mosollyal.

– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet egy nőnek, az mind a magáé lesz.

Edit a fejét rázta.

– Ne beszéljünk erről. Nem lehet.

– Miért nem?

Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a vére és indulatosan felszökött a helyéről.

– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból… Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga, sem más.

Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét.

Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé kimélte magában az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki, akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet.

Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi?

A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon…

Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga nem volt még álmos.

Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása szerint ide-oda futott.

Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok, amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg. Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves hajót is elvesztette örökre.

Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és száraz szemmel nézi a maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne is legyen többé holnap.

Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét.

Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre.

– Álomország!

És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a hajó.

Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren, rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet.

Álomország…

De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a virágzó fákra.

– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk…

Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van itt?

Belizár tovább beszélt:

– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem, tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni…

Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis szégyelte.

Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek…

Belizár tovább beszélt.

– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem, hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem.

Most már komor fenyegetés is volt a hangjában.

Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. Sőt mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól.

– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént. Elvettek magától.

Belizár értelmetlenül bámult rá.

– Nem igaz! Hazudsz! – morogta.

– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi. Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.

Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt. Forró, szerelmes dühhel mondta:

– Nem igaz! Hazudsz!

Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót, Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt most nő, csak ember.

– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta. És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel eldobáltam magamat.

Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival, hanem önmagával kegyetlenkedett.

– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem! Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak magamat csaltam.

– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár.

Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább ingerelte, mintsem megijesztette.

– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.

Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő vette őket körül.

Belizár egyedül állott a födélzeten.

Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály hangja.

Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a mélységbe.

A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha prédát szimatolnának.

A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces lihegéssel énekelték az erő dalát.

A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…

A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel. Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását.

Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők. Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos fehér tengerre.

– Vége –