III.

Edit fölébredt mély álmából.

Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki. Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.

Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a föld elérhető közelébe jutott.

Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek, hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.

Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő vendégéhez.

Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről, akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.

A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.

Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó, fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.

És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.

Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet elálmosította ez a nesz.

Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon, valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.

– Te vagy az, Nina?

– Én vagyok.

– Miféle dobogás az?

– A hajócsavar.

– Hát megyünk?

– Hajnal óta útban vagyunk.

– És hová megyünk?

– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr tudja.

– Miféle úr?

– Belizár úr.

– De hiszen ő Budapesten van?

– A hajón van. Hajnalban megérkezett.

– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?

– Belizár úr különvonattal jött.

– Úgy?

– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba tegyem őket?

– Ide teheted őket az ágyam mellé.

– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…

– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és délelőtt pihenni akarok…

A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak többé-kevésbbé mind vademberek.