IV.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték, melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára. Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva, a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor gesztusa volt.

– Haragszik? – kérdezte Belizár.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

– Holnap partra fog tenni.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott, vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az történik, amit én akarok!

Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg, hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így szólt hozzá:

– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.

– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

Edit vállat vont.

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

Belizár haragosan rágta az ajka szélét.

– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én legalább nem tudnék benne hinni.

– Tehát?

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda tulajdonképpen.

– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje, se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen. A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie, hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. – Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx, elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem lesz hová lehajtania a fejét.

Belizár akaratlanul elmosolyodott.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Szép a szigete?

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

Edit megrázta a fejét.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már az előadást?

– Szereti az embereket?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– Mit ért érvényesülés alatt?

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan élni?

– Én csak megszakításokkal szoktam élni.

– És ki ebben a hibás?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam, – részben külső körülmények.

– És ha nem él, mit csinál olyankor?

– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.

– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.

– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska, bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott hazudni?

– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban; Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis szeretem a tiszta számadást.

A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a kiábrándulásom.

Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.

– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban, hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Ennél aztán meg is maradt.

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment, hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben. Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla, hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.

– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.

– Tehát mégis?

– Hiszen tudja. Megmondtam.

Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.

– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot, hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták sétájukat.

– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos fehér hajóját.

– Akkor miért hagyja el?

– Nem tehetek másképpen.

– Hová megy Athénből?

– Haza.

– Mit csinál ott?

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség, amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először – indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem eltéríteni, sem követni nem tudja.

– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, – ön pedig ura az elhatározásainak.

– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar velem számolni.

– De szeretné?

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy újból kell kevernünk a kártyát.

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok, mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának következményei elől, – gunyolódott Belizár.

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben. Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja, hogy ki vagyok…

– Dehogy tudom!

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a harmincperces útat Pireusztól Athénig?

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos benne, hogy nyerni fog?

Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton, világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott, egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge. A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.