V.

Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.

– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.

– Elkisérhetem, – szólt Belizár.

Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz lejtőjére jutottak.

– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.

– Semmit. Egész nap otthon voltam.

Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.

– Nézze a holdat, – mondta Belizár.

A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.

Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.

– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik természeti szépségekért?

– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.

Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a fény és véget ért a viziója is.

Karonfogva mentek vissza a városba.

Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le. Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.

– Nézzen oda! – mondta Edit.

Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.

Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona, melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.

– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.

– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.

– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja – aggság, betegség, barbárság.

– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal Belizár.

– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.

Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami egyiptomi faliképre emlékeztette.

– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari kosztümje? – kérdezte Belizár.

– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros selyemben.

– És a férjes nők?

– Szürkében.

– Mi ujság a titkok országában?

– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla beszélni.

– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt a lelki erőt?

– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.

Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.

– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.

Belizár ellentmondó kedvében volt.

– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem, hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka, aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna. És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü asszony létére émelygést érezne…

Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak egy csomó istent a sárga földig.

– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál megsebesül, ordítozik és megszalad…

Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel tüzelte társát.

– És az istennők? Róluk mit tud?

– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak… Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő zenét.

– De Afrodite! Nos?

Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.

– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste volt.

– De az gyönyörü volt.

– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne egy istennőnek.

Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:

– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!

Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a saját őszinteségét.

– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban ismerkedtünk meg velük.

– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.

– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.

– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.

Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane. Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a yachtján.