VII.

Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.

Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.

– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat aludtam az éjjel.

– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.

– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól, legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg közömbössége.

– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.

Edit kérdőleg tekintett reá.

– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.

Edit kedvetlenül rázta a fejét.

– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen eszembe jutott. De most már nem lehet.

– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.

Az asszony hevesen rázta meg a fejét.

– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!

Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette, mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak valami lesben álló ellenség ütegei.

Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend, amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult fölöttük, valaki leejtett egy tányért.

– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.

A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.

Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!

A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a terem.

Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta abban, hogy fölkeljen.

– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most lássuk a hősiességedet!

– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.

Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől zsibbadt lábakon.

– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.

A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte Editet.

– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig csak tartsa készen nyílait.

Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal szalad világgá: ő bizony útjára engedi.

Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.

– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.

Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.

– Nem megyek!

Aztán a pincérnek szólt.

– Egy csepp pezsgőt szeretnék.

A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.

Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat. Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.

– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.

– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről győzni.

– És mi az?

– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, – hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, – hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.

Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.

– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.

Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.

Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős lüktetését.