IX.

Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott, mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.

Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit – kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.

Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot, amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök, mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.

Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a _ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.

Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt, az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók, a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne meztelen talpával a nyakára.

Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.

Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld, ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.

E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott onnan.

– Fönn van már, Edit?

– Fönn vagyok.

Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette.

– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?

A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén. Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták. Editen erőt vett a vadászláz.

– Várjon, mindjárt megleszek!

Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen jelentkezett.

Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet, szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával.

– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.

– A világ legbanálisabb tájképe.

– A trójai sikság.

Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették, a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl. Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár, visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.

– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit.

Belizár elnevette magát.

– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat mutatott be Hektor szellemének.

– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét. Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek, sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából, Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.

– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. – Ne menjen többet haza Budapestre.

Edit vállat vont.

– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám.

Többet nem akart erről beszélni.

– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.

Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.

– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.

– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.

– Én pedig azt hittem…

– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.

Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.

– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan és szomorúan.

– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.

– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba mennünk?

– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői, akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?

Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.

– Edit! Miért sír?

– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.

– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Edit makacsul rázta a fejét.

– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi sírboltomba.

– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár.

– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.

Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett.

Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.

– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?

Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.

– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.

Belizár vállat vont.

– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.

– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.

– Magára nézve igen, de reám nézve –

– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete.

– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.

– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.

A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott. Inkább sajnálta barátnőjét.

– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát. Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü yankee-gőggel.

– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja magát, miért nem próbál leszokni róla?

Belizár most már kifogyott a türelméből.

– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.

Edit keményen a szemébe nézett.

– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne, Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.

Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor, elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz, visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.

– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid fölénnyel.

– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!

Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön, mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen, Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.

A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a Dardanellákban kergette a tonhalat.

A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel iramodott a part egy meredek agyagfala felé.

– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.

– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.

– És mi meghalnánk?

– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.

Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.

A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott, mindaketten bőrig megáztak.

Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.

– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a kormányt.

Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.

Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte, hogy barátnőjének arca csupa könny.

– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.

Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.

– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened.

– Az vagy.

Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.

– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk, szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges. Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.

– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.

– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.

Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.

– Konstantinápolyba akarsz menni?

– Konstantinápoly!

Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt, mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.

Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment. Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!

A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt, mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.

Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.

A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta.

– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe vele van Lampszakosz.

Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.

– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb leányiskolában nevelkedett.

– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.

– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak egész életére nem maradt több titkolni valója.

Belizár összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy megölette Salomet a tánc-pauzában.