Part 1

KÉPZELET-KIRÁLYFIAK

MESE

IRTA

FRÖHLICHNÉ-KAFFKA MARGIT

BUDAPEST

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata

1909

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Képzeletország.

A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták, hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott. Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok, szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt nagyon is jól meg lehetett érteni.

A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt pislogott rá, mondván:

– Szelj csak a hátamból!

A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett.

Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték.

Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig, hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem, csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni, honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is csodálkoztak rajta.

Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart. Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a megjövendölt, világhódító daliát.

Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról beszélt mindenki.

– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak.

Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik, szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt.

Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél. Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az öreg király a vállára tette a kezét.

– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen!

És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.

A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb, ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a tudós csendes meghatott hangon:

– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is, amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából.

Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.

Acháj.

Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, hajnali ég alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült el. A kövek barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben egyetlen szál virág se látszott, csak fekete hegyszakadékok és óriás sziklák.

– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a fiatal herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak!

Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta mély völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a magasságban pedig tömött gránitból való nagy sziklaormok mint bókoló vén óriásfejek sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér volt és a jégmezők pompás színekben ragyogtak, mert bár a nap még nem kelt fel, a látóhatár széle alól odaküldte a magasságba az első éles és friss sugarait. Igen, bizonnyal nagyszerű kép volt ez! Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait és domború mellét kifeszítve tele tüdővel szívta be magába a pompás, zamatos hegyi levegőt. Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett és mint egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel nézte és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes szépségében mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az elragadtatástól és kitárta mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez volt az első imádság.

– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És oly világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. Itt minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen felséges volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki lehet az, akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek?

Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen nappal lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; látni lehetett a fák zúgó koronáját odalenn.

– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és tegzét. – Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad.

És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, hogy lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a vér.

– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi vadat kell ejtenem.

Már az erdőség szélén járt és a bozótos sűrűség sok helyen útját vágta, úgy hogy késével kellett rést egyengetni magának. Majd az őserdő hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt előre. Sokszor megzörrent mögötte a bokor és apróbb erdei vadak keresztezték az útját. Menekülni engedte őket, pedig az éhségét csillapíthatta volna velük. Ám ma valami különös, mámoros diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt.

Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy szirtes lejtő közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely egy kristályos, szép kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű égerfa hajtotta fölé lombját s a királyfi megállott az egyik fatörzsnél. Fölötte a sziklafal meredezett kúszó, csenevész bokraival és a királyfi látta, hogy az egész hegyoldal mély barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze innét, az ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás.

– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta Acháj és csendesen maradt a sűrűségben.

Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák ágainak zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. A királyfi jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt észrevette, hogy a szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat hangjára nem vall. Pedig mintha egész falka közelednék erre.

Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen előrehajolt. Oh, már látni lehetett, a tisztás másik oldaláról, a fák közül fülrengető bődülést hallatva vált ki a vad, egy hatalmasan kifejlett, gyönyörű szarvasbika és hátraszegzett, pompás agancsaival dühös iramban közeledett feléje a füves térségen át. Úgy látszott, hogy üldözők elől menekül.

Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, célzott és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva esett össze, ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva fájdalmas kiáltással vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel rugdalt és csapkodott maga körül, vére szétfreccsent és pirosra festette a pázsitot.

– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal félkézzel megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét így vasmarokkal előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A szarvas abban a pillanatban kiszenvedett.

Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a kövek mögül bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen lényeket látott, akik őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat állatbőrök fedték és kőbaltákkal, fadorongokkal voltak fegyverkezve. A Valóság emberei voltak.

Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre. Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még így farkasszemet néztek egymással, aztán az idegenek csoportja egy hatalmas kiáltással kivált a sűrűből, a királyfi felé rohant és földre vetette magát előtte.

– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk!

Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában véve szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki parancsolni fog. Érezte, hogy erre született.

A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi emelkedett fel és így szólt:

– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz ezentúl a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez erdőségek népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a szavát kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat ejthessünk el. Aki önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a vének – az legyen a barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán nem is vagy hozzánk hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered csodálatos és a szemed nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák lelke vagy te?

– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen.

És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas felbontására. Mikor pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő kiválasztott a közelben egy hatalmas vándorsziklát, épp azt, amely mellett a szarvas elesett, beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta.

– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta.

A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz jussanak és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már valamennyien rá akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával visszautasította őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. Valamennyiüknek bőven jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját jóltarthatta belőle, – bár a legszebb darabot jóelőre a vezérnek nyujtották hódolatul. És bámulva néztek egymásra. Valóban, még sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül, most pedig mindenik meg van elégedve s a zsákmány jórésze még osztatlanul hevert a földön.

– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek.

– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott.

– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is vadászni.

A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra.

Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki szánt barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan kemény szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól érezte itt magát és amikor az elejtett vad bőrén pihenni tért, boldogan suttogta:

– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az enyém. De ez még semmi!

Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok voltak. Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy egy durva kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala véletlenül éles volt vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott két ilyen követ és elkezdte őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, ugyanazt parancsolva a többieknek is. Nehéz munka volt és az alattvalók százszor is elvesztették a türelmüket de a vezér parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább folytatták. A nap már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala elvesztette érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az ék hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy kipróbálhassa.

Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor Acháj kijött, szigorúan nézett végig rajtuk.

– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok két csoportba. Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a nagy szikla tövéhez és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak kiáltozva és az ágakat csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem széles vonalban, hogy az erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a tisztás felé megyünk a fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk körülte és úgy várjuk be a vadakat, amiket azok felénk hajtanak.

A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. Érezték, hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak zsákmány után és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a vadászat előre ki volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre tervezve és szabályos rendben, – hamarabb jutottak így zsákmányhoz és kedvet leltek a munkában.

Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a barlangban, a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben sikerült öltözetté formálniok.

Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott velük a vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, hajlós faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt most már a vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük.

Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart hajlani, törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, apró, fényes szikrák pattantak szét belőle. A vezér megnézte a két fát, összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul dörzsölte és a revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, bámuló arcokat. Egyszer aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv és a fadarab füstölögve égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva kapta el a kezét, amint feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. Már-már rémülve menekültek a bennlevők, de Acháj kemény szava visszaparancsolta őket. A barlang közepére tette az égő fát és többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott és nemsokára barátságos, piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az első tűzhely lángja. Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó nyelvek, mennyi szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból került a Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami.

Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé tartotta izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem hallotta ezt a szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a percben. De nemsokára többen is utána mondták: meleg! és amíg nekibátorodva közelebb húzódtak, úgy találták, hogy ez az új szó legjobban illik az új jelenségre. Acháj vezér fölemelte fejét, a fiatal leány mellette állott, izmos, szép alakját pettyes menyétek összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja gyűrűzve omlott el a vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely fénye.

Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és odavetette a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon megérzi-e az élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap erejéhez hasonlít. S valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, átpirult és a barlangban csodálatosan kellemes illat terjedt szét. Mikor az asszony elvette a húst, már az is annyira forró volt, hogy a kéz nem állta ki. Acháj azonban egy síma kőre tette és fölszelte a combot, amely lassan hűlni kezdett, már csak gyengén meleg, porhanyó, puha és zamatos volt és felségesen ízlett mindenkinek, aki belekóstolt.

És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók életét.

– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A szomszéd völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal összes forrásai beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, halnak hívják és a húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a halat, jó étel volna az is.

– Hát hozzatok! – mondta Acháj.

– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem ismer barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra fatörzseket fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és úgy rakják össze őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz belőle a víz közepén. És a parttól a lakásukig is fatörzseket fektetnek, hogy ki-be, járhassanak, de éjszakára ezeket felszedik és akkor a víz megvédi őket. Ez a nép nem engedne minket halat fogni a folyóban, mert a víz az övék.

– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér csillogó szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj érezte, hogy valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek is ura lenni.

Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték a cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre épült házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából készült nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta seb mind halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a cölöpházakba és lefegyverezték az idegeneket.

– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni fognak nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és parancsoltok nekik, mint én tinektek.

S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd pedig megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell a nyilak sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett ott a mezőkön és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a nedvével kenték be azontúl a nyilak hegyét.

Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a szomszédos völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és mindenütt laktak emberek, akik megtámadták őket, ha tanyáik közelében akartak vadászni. Acháj pedig kijelentette népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha el tudják ejteni. Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik miatt állítólag nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként uralomra jutott az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint alattvalóik, nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz edényeket és más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek kellett fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már csak hadakozással foglalkoztak.

Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, melyet trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És tudtára adta a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már nem a hegyek között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a messze elterülő síkság ismeretlen népe ellen. Mikor szavai elhangzottak, szólásra emelkedett a nép vénje, aki régen az ő vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra erőtlen, de okossága sokszor hasznos volt a csatákban.

– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam előtted. Sok harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy mindnyájunknál és halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a harcok árán a népnek.

– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A síkság lakói, úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek a füves helyeken, ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből nőtt füvek magját és azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra vagyunk szokva, mit vehetnénk mi el tőlük, miért is bántanók őket, uram?

Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a fegyverzetére ütve, ezt felelte:

– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk erőnket; azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek.

A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, helyeslő zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép véne pedig csendesen visszavonult.

Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, úgy érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt.

– Acháj vezér!

Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a hang nagyon messziről jő.

– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl?

A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang folytatta:

– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán megint sík mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz egy életben? Igaz, hogy a Valóság világa csupa küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a küzdés vége? A halál az! Mert el fog jönni egyszer időd és tudod-e akkor, miért éltél? Hiszed-e, hogy a te diadalod az igazi?