Part 1

A REGÉNY MESTEREI

SCHNITZLER ARTUR

ÁLMOK ÉJSZAKÁJA

FORDITOTTA

GAÁL ANDOR

_BUDAPEST, 1926_

_PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_

A művészi borítékrajz

_Fiora Margit_ munkája.

Globus, Budapest.

1.

– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, amely Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg azonban bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a mély-kék, csillagos égbolt alatt és pillantása…

Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin lehajolt hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, amely a még megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett körül, mint akit valamin tettenértek.

– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni menj.

És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt egy gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek szólt. A kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy köszönjön el szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt a helyéről, apjának, anyjának csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a szobából a kisasszony után. Fridolin és Albertina azonban most, hogy egyedül maradtak a függőlámpa vörhenyes fényében, egyszerre sürgősnek érezték, hogy a tegnapi álarcosbál eseményeit újra letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt abbahagyták.

Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén szánták el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy belépett a terembe, két vörös dominó üdvözölte, mint valami türelmetlenül várt barátot. Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a vörös dominók feltűnően jól ismerték diákságának és a kórházban töltött szolgálati idejének legkülönfélébb történeteit. Meleg barátsággal meginvitálták egy páholyba, ahol azzal az ígérettel hagyták magára, hogy nemsokára álarc nélkül térnek vissza, de olyan sokáig maradtak el, hogy Fridolin türelmetlen lett és jobbnak látta lemenni a földszintre, ahol azt remélte, hogy ismét fölfedezheti a két titokzatos jelenséget.

De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk bukkanni; helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a karjára: a felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen férfitől, akinek fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg lengyeles hangsúlya eleinte lekötötte, egészen addig, amíg egyszerre egy váratlanul odavetett és alantasan szemtelen szóval nem sértette meg és nem riasztotta el. Így aztán a férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy megszabadultak a kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára szerelmesek módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között az étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors kocsikázás után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem érzett szerelmi mámorban hullottak egymás karjaiba.

Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban betegei ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi és anyai kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az órák józanul és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a munka közt; az elmult éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és csak most, amikor mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek lefeküdt és semmi zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor támadtak föl ismét az álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen és a vörös dominók és ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre az elmulasztott lehetőségek csalóka fénye vette körül varázslatos és fájdalmas erővel.

Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű válaszok váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a másiknál hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten jogot éreztek a szelíd bosszúállásra. Túlságos jelentőségűnek vették azt a varázst, amelyet ismeretlen báli ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak azokon a kis féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk elárult és amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az elmult éj jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett és alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, legátlátszóbb lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják és szóba kerültek azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen nem is vágyakoztak, de amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan vihara – ha csak álmukban is – egyszer mégis elsodorhatta őket.

Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem elsőízben érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély lehellete; bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal próbáltak egymás vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken egymáshoz húzódva kutattak valami közömbös tény, valami jelentéktelen élmény után, amely a kimondhatatlant kifejezné és amelynek őszinte meggyónása föloldhatta volna azt a feszültséget és gyanakvást, amely lassanként már tűrhetetlenné kezdett válni.

Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a becsületesebb, vagy a jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki az őszinte vallomásnak: kissé remegő hangon kérdezte meg Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra a fiatalemberre, aki az elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két tiszt társaságában üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora alatt egy táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a barátaitól.

Fridolin bólintott.

– Mi volt vele? – kérdezte.

– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor sárga táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. Csak futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb már megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez történhetett, mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint akkor. Egész nap álombamerülten heverésztem a strandon.

– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem tudnék ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy hittem, oda tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – meg tudod ezt érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még emlékezhetsz rá, éppen ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk egymással ezerféle dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, olyan meghitten, mint már nagyon rég nem. Alkonyatkor az erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor ő elment előttünk lenn a strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és én boldog voltam, hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és megcsókoltam a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok volt a fájdalmas részvétből.

– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér rózsát tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen éppen a mi közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett felém, én azonban azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, odamegyek az asztalához és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, te Szerelmesem, fogadj el engem! Ebben a pillanatban hozták neki a táviratot, elolvasta, elsápadt, odasúgott néhány szót a fiatalabbik tisztnek és engem egy talányos pillantással símogatva végig, kiment a teremből.

– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony elhallgatott.

– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami bizonytalan rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott jobban: az, hogy elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már akkor sem tudtam. De amikor az ebédnél sem jelent meg, fellélekzettem. Ne kérdezz többet, Fridolin, a teljes valóságot mondtam el neked. De tudom, hogy azon a tengerparton te is átéltél valamit…

Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, aztán így szólt:

– Igazad van.

Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.

– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – néha nagyon korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt kisétálni a part mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán volt is, a nap már mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. Itt a strandon kívül, mint te is tudod, kis falusi házak voltak, mindegyik egy-egy külön kis világ, egynémelyik körülkerített kerttel, néhányat csak maga az erdő szegélyezett és a fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy partrész választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam emberrel, fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel azonban egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a hiszemben, hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó keskeny teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.

– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke hajjal, amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a gyönge kebléig. A lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a fal mentén lesütött szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és egyszerre csak előttem állott; kezeivel erősen hátrakapott, mintha biztosabban meg akarna fogózni, aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán haragos, végül zavart arckifejezéssel.

Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez már üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny is, ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott tőle. Aztán a fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját szépségében gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom tüze, amelyet magán érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így álltunk egymással szemközt talán tíz másodpercen keresztül, félig kinyílt ajkakkal és parázsló szemekkel. Önkénytelenül is kitártam feléje a karomat, az ő pillantásában pedig odaadás és öröm volt. Egyszerre azonban hevesen megrázta a fejét és elengedte a falat, majd parancsolóan intett, hogy távozzam; és amikor nem tudtam magamat azonnal elhatározni, hogy engedelmeskedjem, olyan kérés, olyan könyörgés villant fel gyermekszemeiben, hogy nem tehettem egyebet, minthogy elfordultam. Amilyen gyorsan csak lehetett, folytattam tovább az utamat; egyetlen egyszer sem fordultam vissza feléje, tulajdonképpen nem is tapintatból, vagy engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.

Ezzel elhallgatott.

– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden hangsúly nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos úton?

– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a dániai tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy más körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, Albertina.

Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina felkelt a helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, homlokán könnyű ránc futott végig.

– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a dolgokat, – mondotta.

A férfi némán bólintott.

– Ígérd meg ezt nekem!

Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még mindig keményen csengett.

Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá fátyolos szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. Most eszébe jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek közül jónéhányat ismert, mert a férfi engedve az ő féltékeny kiváncsiságának, az első években sok mindent elárult neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat is elmondott, amiket jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan tudta, hogy ebben az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel szükségszerűen az asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő, mintegy álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig elfelejtett nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, sőt mint enyhe fenyegetés.

Ajkához emelte az asszony kezét.

– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik is – minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak téged kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg tudod érteni, Albertina.

Az asszony zavartan mosolygott.

– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – kérdezte.

A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami hazugságon vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így szólt:

– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.

– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?

Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:

– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.

– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál előttem?

Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga elé.

Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés ébredt.

– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, amikor eljegyeztük magunkat.

– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a szemébe – nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a feleséged.

– Albertina!

És az asszony már mesélte:

– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az eljegyzésünk előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos fiatalember állott az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre nyílt; beszélgettünk és a beszélgetés közben azt gondoltam; de hallgasd csak, mit gondoltam: Milyen kedves, elragadó ez a fiatalember, – most csak egy szót kellene szólnia, de persze azt az igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és sétálnék vele, ahová csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb volna, ha kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent nekiadnék, amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az elragadó fiatalember nem mondta ki azt a szót, csak gyöngéden kezet csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a felesége lenni. És én igent mondtam.

Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.

– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott volna az ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi szó, például… – gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az asszony már tiltakozva nyujtotta feléje a kezét.

– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart – nem használt volna. És ha nem _te_ lettél volna az, aki az ablak előtt állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári este sem lett volna olyan gyönyörű.

A férfi gúnyosan elfintorította a száját.

– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így is hiszed. De…

Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét szív-rohama van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy azonnal odamegy.

– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan készülődött, olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal fájdalmat akarna okozni neki.

Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:

– De hiszen el kell mennem!

Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.

– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három centigram morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.

A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon és szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett.

2.

Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától, amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna, észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket. Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok, orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai virrasztásban.

Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen, ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával, bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását, amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult volna mögéje.

– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan –, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül.

A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg, kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány, aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget. Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.

Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú, halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését, anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb állottak hozzám.

Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él, itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna.

Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme! Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut…

Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat. Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról, fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és kárörömmel.

És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:

– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó, hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva.

– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.

– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet. Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:

– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: – Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon.

A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről, Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva, átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből felnézett rá és forrón suttogta:

– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom is többé; csak a közelében akarok élni.

Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti.

– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban, gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől; gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna. Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést, feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges olajnyomat.

A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett.

Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és alig hallhatóan ezt mondta:

– Szeretlek.

Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást.

3.