Part 2

Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki.

Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett, hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó, jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra? Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek, sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, – hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, – remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma történt.

Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa, szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, aztán faképnél hagyták őt.

A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; – vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.

Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek. Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál a szíve, mint akkor.

Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek megfeledkezni.

Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna – nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma, szőkehajú homlokának.

Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé.

Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól.

Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél velem, szép doktor?“

A férfi önkénytelenül hátrafordult.

– Honnan ismersz engem? – kérdezte.

– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki doktor.

Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte:

– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak.

– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.

– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.

Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra, hogy kövesse.

– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput, meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. – Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.

A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet: egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában. Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben a férfi kényelmesen el is helyezkedett.

– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta:

– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!

Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki.

– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit gondolsz, hány éves vagyok?

– Húsz? – találgatta Fridolin.

– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával, mint egy gyermek.

Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló gyöngédséget érzett az ölelésében.

A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert; belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész alakját ruha takarta.

– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken, mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig tudott felelni.

– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van. Beszélj csak, mesélj csak valamit.

A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.

– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig hallhatóan: – Kár!

A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább. Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput.

– Ma már itthon maradok – mondta.

A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan nevetett.

– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.

A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény, kedves kis teremtésnek.

4.

Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.

Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű, meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel, mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen kevesen voltak.

Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra. Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását. Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt, amelyen Lord _Crawford_ is résztvett. A _Benies és Weingruber_ cég fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.

Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? _Nachtigall_ –? Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de a szeme vidáman, kékesen csillogott.

– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.

– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült Fridolinnal szemközt…

– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél?

Nachtigall még hangosabban nevetett:

– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?

– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel.

– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.

Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés, ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.

– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.

Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban, boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is. Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is hozzátartozott.

A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott.

Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint amennyit elbírt.

Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették vagy megbocsátották ezeket az incidenseket.

Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna Nachtigalltól.

Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt, úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta…

– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga megnyugtatására.

– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején?

Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta, hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja.

Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen sejtette, éveken keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román, szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát…

– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan. És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán, hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.

– Titkos társaságoknál?

Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt elvisznek egy helyre.

– Hogyan, hát ma még játszol?

– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.

– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.

– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint elkomolyodott.

– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.

Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.

– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.

– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő érdeklődéssel.

– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz.

– Ezt nem értem.

– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel semmit.

– Hm, – mondta Fridolin.

– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy másik.

– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen.

– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így szólt: – Van merszed?

– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján.

– Nem úgy értem.

– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően felnevetett.

– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de hát ez enélkül is meglehet.

Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett.

– Nos?

– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel.

– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt társaság? Meghívott vendégek?

– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat.

– Valami bál volt?

– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett.

– És te szolgáltatod a zenét hozzá?

– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak játszom, csak játszom, bekötött szemmel.

– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!

Nachtigall halkan felsóhajt.

– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis látom a tükörben… – és megint hallgatott.

– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.

– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál.

Fridolin cinikusan köhécselt.

– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.

– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!

– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és idegesen dobolt az asztallapon.

– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más.

– És mi a mai jelszó?

– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.

– Vigyél magaddal, Nachtigall!

– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.

– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy „kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.

Nachtigall figyelmesen végigmérte.

– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van, férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle? Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit.

Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve mondta:

– Itt a kocsi. Agyő.

Fridolin erősen megfogta a karját.

– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.

– De kollégám…

– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez csábít.

– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…

– Van még jelmezkölcsönző a világon.

– Egy órakor éjjel?

– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat, Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem.

Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben, elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most, farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr, mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“