Part 3

Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát; a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire? Ónémet?

– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más semmire.

Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott. Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még, Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: – Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz, mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.

– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem adom önöket a rendőrségnek.

– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk.

Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért.

– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy zarándokkalapot és egy álarcot?

– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, – hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.

– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. – Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan.

Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.

– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.

– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, – egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek.

Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet, Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete, széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta.

De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt.

– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha odafönn az urakkal leszámoltam!

A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű eszközökkel történt az egész változás.

Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba.

– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki…

– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit; én megbízom önben.

De Fridolin csak nem tágított a helyéről.

– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket!

– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?

– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, – most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az ellentmondás, ezt nem tagadhatja.

– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az őrült nem elvetemült-e isten előtt?

Fridolin undorral megrázkódott.

– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról.

Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, hogy Fridolin pontosan megjelent.

– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?

– Amint látod. És a jelszó?

– Mégis ragaszkodol hozzá?

– Föltétlenül.

– Nos – a jelszó: _Dánia_.

– Megőrültél, Nachtigall?

– Miért őrültem volna meg?

– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben egy kocsit szerezni.

Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen akkor indult el előttük.

Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe, kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit, amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától. Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De hol is vagyok tulajdonképpen?

Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis előtt.

A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a segítő kezű orvos.

A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez? Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem, most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült kedélyállapotban.

Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe. Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe.

Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal.

– A jelszó? – suttogták mind a ketten.

– Dánia – válaszolta ő.

Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak. Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt súgta a háta mögül:

– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.

Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.

És a hang tovább suttogott mögötte:

– Nagyon sajnálnám magát…

Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe.

– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék, vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő, majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta, hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen táncosnők forgását.

A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt suttogta:

– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?

Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen szemmel tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű nőt itt azok küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye őt. Ennek ellenére feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor egy másik nő hirtelen elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz futott. A férfi rögtön tudta, hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb figyelmeztette. Az asszony úgy tett, mintha csak most látná őt meg, és halkan, de mégis annyira kivehetően, hogy a másik sarokban meg kellett hallaniok, odasúgta neki:

– Hát visszajöttél végre?

Vidáman felnevetett:

– Minden hiába, megismertelek.

Majd a fiús nőhöz fordult:

– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a tiéd lehet, ha akarod, egész reggelig.

És valamivel halkabban ezt suttogta neki:

– Hiszen ez ő, igen, ő.

A másik elcsodálkozott:

– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.

– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de előre megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. Menekülj, mielőtt még késő. Már pedig minden pillanatban későn lehet. És vigyázz, hogy ne kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Abban a pillanatban örökre vége lenne a nyugalmadnak és életed békességének. Eredj!

– Viszontláthatlak még téged?

– Lehetetlen.

– Akkor maradok.

Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.

– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.

Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.

Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:

– Eredj!

A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában hallja önmagát az ember.

– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy egészen megőrjíts.

– Késő lesz, menj!

De nem akart hallgatni reá.

– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak látszanak.

És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben.

– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba, amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!

– Gyere velem.

A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.

Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére.

– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy velem gyere, ha akarsz?

Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.

– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen!

– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét, meg az enyémet is.

Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná tépni.

Az asszony elkapta a kezét.

– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták innen.

– És a nő…?

– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.

Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel járt jegyben?

A nő igent bólintott.

Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid, udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt, mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe.

Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.

Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már indulni is készült.

Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:

– A jelszót!

Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.

– Dánia – mondta erre Fridolin.

– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha szabad kérnem?

Fridolin nem felelt.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.

– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.

– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak érezte magát.

– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta.

Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.

– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon megszólalt:

– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni. De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.

– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.

– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.

– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak, aki megpróbál hozzám nyulni.

Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.

– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani.

Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:

– Tudod, mit veszel ezzel magadra.

– Tudom.

Megkönnyebbülés futott át a termen.

– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett!

Fridolin mozdulatlanul állott.

– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.

Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy azonnal távozzék.

De Fridolin csak a fejét rázta.

– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.

– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem hátrálhat meg többé.

Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.

– Menj! – mondta Fridolinnak.

– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél, ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok.

– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!

Azzal a többiekhez fordult:

– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!