Part 4

A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul.

Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.

– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba.

A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.

Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek.

Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem lehetett hazugság.

Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.

A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált, ordított, de a kocsi csak haladt tovább.

Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az éjszakába.

Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson.

Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.

Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára. Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában.

Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel, Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse?

Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…

Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van.

Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.

5.

Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. Legelőször is rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy szekrénybe és mivel lehetőleg nem szerette volna Albertinát felkölteni, levetette cipőjét és ruháját, még mielőtt belépett volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta az éjjeliszekrénye ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a nyaka alá kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, félig nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna, ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, még álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán újra fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen idegen és majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer erősen rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, tágrameredt pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.

– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, hogy csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület kifejezése ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten nyujtotta ki maga elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.

– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd amikor az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy megnyugtatásul hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony mélyen fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette és valami nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?

– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az imént jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az udvari tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és természetesen nem hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.

Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem hallja, sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el a levegőbe és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen képtelenségnek tűnt is már abban a pillanatban a gondolat, – hogy Albertina mindenről tud, amit ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt hozzá és megsimogatta a homlokát. Az asszony alig észrevehetően megborzongott.

– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi.

Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi történt veled, Albertina?

– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.

– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.

– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan visszaemlékezni.

– Talán mégis…

– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is fáradt lehetsz.

– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni aludni. Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az volna a legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így reggel… – Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd el inkább az álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.

– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.

Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát és elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az arca körvonalait.

– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott, mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal, inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És az asszony elkezdte:

– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat?

A férfi bólintott.

– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam, hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is, mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak, díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még láttam őket eltűnni a homályban.

– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon szerettél…

– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz mosollyal.

– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész jókedvű lettem.

– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem, hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem: azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem, körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna, hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak.

– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát, fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére…

Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát.

– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.

– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“, – nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket, vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése, amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos énünkben.

Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem.

– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad. Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember, megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból. Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.

– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép, minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám.

– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad, hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem, hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül, minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva és minden menekülés lehetetlen.

– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén, valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt: – a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. – És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem.

Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben, annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt, hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.

Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból.

Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte, hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs, ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében jelentkezik.