Part 6

Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.

És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.

Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében; hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…

Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…

Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a lelkiismeretük…

Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak féltek; most ő volt fölül.

Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban történt…

Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.

– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint valami detektív.

– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.

Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna – meghalt.

Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; valójában azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan találja meg akkor?

Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a keresett nő képében lebegett előtte.

És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma, akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem?

És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, – mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről.

– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan időben?

– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne vagy a munkában.

– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok szolgálatodra?

Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla, amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt. Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk.

Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak.

Fridolin a fejét rázta.

– Nem hivatalos ügyről van szó.

– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret kerget ide éjnek idején.

– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.

– Óh!

– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, – hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?

– Suicidium? – kérdezte Adler.

Fridolin bólintott a fejével.

– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.

Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.

– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?

Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:

– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez.

– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz…

Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál?

Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva. Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett, és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga, szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől:

– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az. Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment, ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.

A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek. Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja, de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így szólt:

– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?

És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin – borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani, hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca.

– Ő az? – kérdezte Adler doktor.

Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor biztosan érezte, hogy ha ez valóban az _ő_ arca, ha ezek valóban az _ő_ szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott? Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját, aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.

– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.

Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult, megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment mögötte és bezárta utánuk az ajtót.

Fridolin a mosdóhoz lépett.

– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.

– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.

– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.

– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor, mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának mégis csak orvosi és tudományos célja van.

– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer.

Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről.

– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes színkép.

És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről.

Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért.

– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták.

– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.

– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon zavarják az embert.

– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal.

Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi tartózkodással megkérdezte:

– Tehát – ő volt az?

Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével; szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony, akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, – aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka enyészetnek induló, sápadt hulláját.

7.

Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába.

Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna. Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban, ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt. Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába.

Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta:

– Mindent el fogok neked mondani.

Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a vallomást.

A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon, mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt, karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután, hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette, föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:

– Mit tegyünk most, Albertina?

Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte:

– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak álmodtunk.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.

– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső valóságot.

– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi.

Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden odavonta a keblére.

– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk.

– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt mondta:

– Sohase kísértsük a jövőt.

Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül, nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába, diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült föl mellettük – és újra kezdődött az élet.

=A REGÉNY MESTEREI=

sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az életharcban elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse a hidat közte és a legujabb európai szellemi áramlatok között.

A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat az irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj utakat, uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott könyvsorozat segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó értéket.

Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése dusabb volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások problémái nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget csakis az igazán jó könyvek nyujtanak.

A _Regény Mesterei_ sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. Kitünő tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak legderekabb katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. 100.000 példányban forognak közkézen és minden olvasó számára hozzáférhetővé teszik a mai világirodalom legbecsesebb alkotásait.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=KELLERMANN SCHELLENBERG TESTVÉREK=

Fordította: _Peterdi István_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=

A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik. Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két ellentétes jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző sorsot él át az olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja érdekelni, akik nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki örömökben keresik az orvosságot az élet céltalanságának az érzése ellen. Az álmaik müvészi kiélését kereső olvasók másik tipusa a másik fiu, Schellenberg Mihály. Benne találják meg a magas célokra törő, ernyedetlenül dolgozó idealistát és utópistát. Aki finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz, szerető nőről álmodik, az kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki pedig ékszertestü, sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki mohó, életsóvár, érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt találkozik vele Raucheisen Eszter alakjában.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=WASSERMANN LAUDIN ÉS CSALÁDJA=

Fordította: _Peterdi István_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=

Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek tapasztalatai feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. Ezernyi érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen tarthatatlan és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel festi le a nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. De a regény befejezése sejteti, miként lehetne a házasság megkövesedett intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj tartalmat adni.

A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy romlott, de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. De Laudin felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől vezettetve meg tudja menteni a férjét magának és önmagának.

Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez beszélő finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez képest eléggé és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb hoztuk a magyar közönséghez.

=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=

Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.

=H. G. WELLS TONO BUNGAY=

Forditotta: _Rényi Arthur_.

A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.

=Ára füzve K 85.000 egész vászonkötésben K 107.500=