Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

STEFAN ZWEIG

HÁROM MESTER

BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ

BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA

TÉREY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

STEFAN ZWEIG

HÁROM MESTER

BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ

BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA

TÉREY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Stefan Zweig.

A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk ma vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek az évek tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta eszményekkel. A technika haladása közelebb hozta az embereket, a határok nem voltak tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, a szociális haladás, béke, emberszeretet, testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám Thomas Mann azt mondja: «tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett haladást, csak az emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között… De mégis: nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy fehér köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»

Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az irodalmi irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma előtt az emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön sziget volt a torlódó áramlatok közt. A nagy város, az intellektualizmus legjobb otthona, műveltségében volt már valami túléltség. A zenélőóra finoman szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtizednek sem kellett elmúlni s a tegnapi boldog Bécs messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt világ, letűnt emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk, saját korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája. Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról Stefan Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó Guszti hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más komorabb, felhősebb lelkű embereknek adtak helyt.

Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és nőtt fel oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol vallás volt a művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a Burgszínházban: Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a Rosé-kvartett, az irodalomban Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt az úri Bécsben, mint egyik novellája hőse, fiatalon, az élvezők között, hol művészi tökéletességre viszik a sétát, a járkálást, a tétlen szemlélődést. Ott van a kontinensen a legtöbb művészi habitué, aki élvez, ízlése van s olykor «maga is próbálgat». Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a litterary gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek művészt. Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott pályát válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland, Brüsszelben Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada, Kuba, Mexikó, India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak földrajzi és lelki állomásai.

Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek gyanakodását, mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit mások arcuk verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek be, akiknek hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok vasbetonalapja», mint Peter Altenberg írja.

Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem érezte azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes, küzdelmes birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki, akit támadnak. Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai voltak. Így élt 18 éves korától harmincig, finom dolgokkal bibelődve, egy verseskönyvvel, elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine kötettel és essaykkel, sőt a Bauernfeld-díjat is elnyerte.

A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát maga nem becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja:

«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott, _élménnyé_ vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú élménnyé, mely közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy gyorsíróját: Balzacot, s az ideges kezekkel az emberi szenvedésnek tornyot építő s a lelkeket onnan lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők éreztették meg vele az ember belső és külső élete ellentétének tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a lyrától a regény és a dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a német stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve van. Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a háború.

Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy zuhanást, mint változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le minden, amit hívő lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet! világbéke! aki gyalogolt Párizsból jövet utitáskájával a hátán, mint egy batyus zsidó az utolsó állomástól a svájci határ felé, egy falat kenyér, egy pohár víz nélkül, akit mindenki elkerült, mint egy bélpoklost, mert magyar, német vagy osztrák volt, egyszóval: boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig, kit a háború Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző jó baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára, s hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt monarchiába, a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden nemzet kertjéből magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai, _egymásnak_ nyíltak s úgy tetszett, közel az idő, az alacsony kerítéseket is le lehet bontani. Most fegyvernél, szuronynál, shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz millió ember lőtte, vágta, égette, gyilkolta egymást.

Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba – mely a művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan vérontás ellen Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar ott áll vele együtt «a rettenhetlen baráttal, Európa élő lelkiismeretével» au dessus de la mélée. 1917-ben Svájcba küldik, hol a Jeremiast előadják s ahol Rollanddal együtt – «aki valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok- és semlegeseknek erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a lelkek békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse alapította Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez, Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját mintha ő írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, akik átélték ezt a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette, ebben az órában, mikor az összetépett emberiség fel akar szabadulni az elnyomás elavult törvényei alól, egyesüljenek s teljesen függetlenül, menten minden előítélettől vezetők és nevelők legyenek a vérengzés után. A szabad lelkek e testvéri csoportja állandó őre lesz a Gondolatnak.» (1919 május.) Zweig felolvasásokat tart Svájcban, majd visszavonul a forrongó Bécsből Salzburgba, virágos házába, hol családi otthont teremt magának s összeköttetést tart az egész világ szellemi elitjével. Hivatásának tartja a lelkek testvéri összekapcsolódását elősegíteni.

*

Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája. Nyelvének érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja az érzéseket, csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak összhangját ne zavarják (Silberne Saiten, Die frühen Kränze). Idegvibráló, a történés minden mozzanatát nyomon kísérő, a lelki küzdelmet gyorsírásszerűen megrögzítő novelláiból kiérzik, hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis, Amok). Drámái az emberi lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és gyermek, férfi és nő közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am Meere, Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el, melyekben van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja ki a zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb értéke Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy missziója megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs ember a legjobb. Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy alkotókat, világító fáklyaként adni őket az emberek kezébe, az emberszeretet prófétája. A lelkiismeret alszik, az igazi költő felébreszti és jobbá tesz bennünket.

Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a «Világ építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három mestert», Dickens, Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar Zweig-kötetet adjuk itt a művelt magyar közönség kezébe.

_A fordító._

ELŐSZÓ.

Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan barátságáért.

Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – bár tíz évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A XIX-ik század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli regényíróit típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz ellentétes egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az epikus világ alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják be.

Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század egyedüli nagy regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem ösmerem félre Goethe, Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, Tolstoj, Hugo Viktor és mások egyes műveinek nagyságát, kik közül némelyiknek egy-egy regénye, kivált Balzac és Dickens különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy vélem ezért, kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a romancier közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső, legmagasabb értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az univerzális művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak sokasága a döntő érv – egész világot alkot, a földi világ mellett a maga külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési törvénye, külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden élményt annyira átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem reánk is azt a szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra ösztönöz bennünket, hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el úgyannyira, hogy az eleven életben azt mondjuk egy emberről: balzac-i figura, dickensi alak, Dosztojevszkij természet. E művészek mindegyike alakjaik tömegével oly egységes szemlélettel teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a világ új képe támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében bemutassa, s megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró lélektana.

E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. Balzacé a társadalom világa, Dickensé a család világa, Dosztojevszkijé az egyén és a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk őket: e világok különbségeket mutatnak, de sohasem vállalkoztunk arra, hogy e különbségekből értékítéleteket vonjunk le, vagy egy művész nemzeti elemeit kedvezően vagy elítélően hangsúlyozzuk. Minden nagy alkotó: egység, mely magában bírja határainak és súlyának mértékét; – egy életművön belől csak specifikus súly adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság serpenyőjében.

Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is bevezetésül akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, kivonatul. És mert összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit személyileg is lényegesnek éreztünk. Ezt a szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom a Dosztojevszkijről szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy nem bírja és nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem, akárcsak Goetheét.

Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel csatoltam volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, ama legmagasabb értelemben vett epikai világformálóét, amint én a romancier szót értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem találok egyetlenegy ily magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is a célja, hogy a jövendő számára követelje s a még messze rejtőzőt üdvözölje.

Salzburg, 1919.

BALZAC.

Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében, Rabelais derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799 júniusa… Napoleon, akit a tetteitől már nyugtalanított világ még csak Bonapartenak hívott, ebben az esztendőben jött meg Egyptomból, félig győztes, félig szökevény. Idegen csillagképek alatt, a pyramisok kőből való tanúi előtt harcolt, s aztán belefáradva grandiózusan kezdett terve szívós keresztülvitelébe, parányi hajón átsiklott Nelson leselkedő hadihajói között, hazaérkezte után pár nap alatt összeszedett egy maroknyit híveiből, elsöpörte az ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához ragadta a Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit general»-t, sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont, Franciaország császárát. Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a hatalomra éhes kezek átölelik fél Európát, nagyravágyó álmai ezalatt már sasszárnyakon repülik át az egész világot kelettől nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát korába, mint Balzac, arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba bepillantása első 16 éve pontosan egybeesik a világtörténelem talán legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat esztendejével. Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy hozzá hasonlónak külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék Földközi-tenger valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és foglalkozás nélkül, név és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen uralmat vakmerőn kézberagadta, magához rántotta és zablába kényszerítette, hogy valaki, egy idegen, puszta kézzel úrrá legyen Páris felett, aztán Franciaország s végül az egész világ felett, – a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem legendák és történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem szomjasan feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult bele, s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a proklamációkon tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte római ékesszólással távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan gyermekújjai a térképen utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát, ma a Monte Cenis felett, holnap a Sierra Nevadán keresztül, folyamokon át Németországba, hómezőkön át Oroszországba, a tengeren át Gibraltárba, hol az angolok izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel hajóhadát, – míg Franciaország, mint egy megáradt folyam öntötte el egész Európát. Katonákkal játszadozott talán az utcán, katonákkal, akiknek arcába kozákkard írta éles jelét, éjszakánként talán felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek Ausztria felé vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az orosz lovasság lábai alatt. _Napoleon!_ Ifjúságának minden vágya feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben, gondolatban, elképzelésben. Diadalív borult a nagy kert felé, mely Párisból a világba vezet s rajta ki voltak vésve a fél világ legyőzött városainak nevei, s hogy csaphatott át ez az uralomérzés a legborzasztóbb csalódásba, mikor a büszke boltív alatt zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok vonultak át! Ami a rohamátszáguldta világban odakünn _történt_, az befelé élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és 1000 frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd a lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus sapkája, majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári ornátusban. Ily rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs, pénz, ország, törvény, tekintély és minden, ami évszázadok óta szigorú gátak közé volt szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha át nem élt változások korában hamar rájöhetett minden érték relativitására. Körüle örvénylett a világ és ha megszédülő tekintete a viharzó hullámok felett áttekintést, szimbólumot, csillagképet keresett, az események apálya s dagályában mindig az az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és hullámzás eredett. És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint díszszemlére lovagol akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal, Józseffel, akivel Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel Sziciliát boldogította, Bernadottetal, az árulóval, mind valamennyivel, akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat hódított, akiket multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene tündöklésébe. Egy pillanat alatt sugárzott rá szivárványhártyájára érzékelhetőn és elevenen egy kép, mely nagyobb volt a történelem minden alakjánál: látta a nagy világhódítót! S vajjon világhódítót látni nem egyet jelent-é gyermeknél azzal: hasonlóvá lenni? A világ más két részén ugyanakkor még két világhódító pihent meg: egyik Königsbergben, aki a világ zürzavarába áttekintésével egységet teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb mértékben lett világ hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez egyelőre még érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt, hogy mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája oltotta belé.

Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac egyelőre nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb születik, tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle Alliancenál a magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol kartácsok lecsaptak; de a világtörténelem nem szereti az ismétléseket. A napoleoni kor zivataros égboltja után langyos, elpuhult, lankasztó nyári napok következtek. XVIII. Lajos alatt a kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc, a politikus díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle, a véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik, ellaposul és szeliden ringó tóvá símul az események tajtékja. Fegyverrel nem lehetett már világot hódítani. Napoleon soknak mintaképe, még többnek elrémítő példa volt. Így nem maradt más, mint a művészet. Balzac irogatni kezd. Ám nem úgy, mint a többiek, pénzszerzésért, szórakozásért, könyvszekrény-tölteléknek, boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az irodalomban nem marsallbot, hanem császári korona után sóvárog. Padlásszobában kezdi el. Első regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt írja. Ez még nem háború, csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet. Elégedetlen a sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a mesterséget, más foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át, irnok egy közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a teljességre vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus mohósággal, mely megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az elszakítottságot, a jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy körforgás lendületét, s meglesse az eredendő ösztönök titokzatos gépezetét. Most már csak egy a célja: az események erjedéséből a tiszta elementumot, a kúsza számokból az összeget, a hangzavarból harmóniát, az élet teljességéből az esszenciát szedni, az egész világot beszorítani retortáiba, újjáteremteni, «en raccourci» pontos megrövidítésben, s az így leigázott világot saját lelkével eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se vesszen el a sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az elérhetetlent emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van: az összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy a jelenségeket összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen visszamarad és csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán ezeket a szétszórt forma-egységeket keze forróságával eggyé olvassza, tengersokaságukat áttekinthető, szemlélhető rendszerré egyesítse, amint Linné a növények milliárdjait szűk rendszerbe, a vegyészek a megszámlálhatlan vegyi kapcsolatot egy marék elembe osztották be, – ez most a becsvágya. Leegyszerűsíti a világot, hogy aztán uralkodhassék rajta, s leigázva bekényszeríti a «Comédie humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló módszerével alakjai mind típusokká válnak, a többség jellegzetes egybefoglalásaivá, kikről minden feleslegest és lényegtelent lerázott a hallatlan erejű művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú szenvedélyek, ezek a tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé egyszerűsített környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az irodalomba beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy Napoleon, Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket húz, a nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok cirkulusait. Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna hercegnőét. Száz bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból Gobsecet, az összes orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az embereket szűk egymásközelben lakatja, gyakrabban érintkezteti, vehemensen megküzdeti egymással. Hol az élet ezer játékfajtát teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust. Az ő világa szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok, szenvedélyei őselemek, tragédiái sűrítések. Mint Napoleon, Páris meghódításán kezdi. Azután vidéket vidék után ragad magához, mondhatni minden megye kiküld egy-egy szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint Bonaparte, a győzelmes konzul, csapataival ráveti magát minden országra. Nekiiramodik, Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett homokos síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára, még nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása. S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A legmélyebb nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba vándorol, behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik falat és vele a zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne sátraiban, játszik a tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé, megvigyázza a tudósok munkásságát, nincs a világnak zuga, hová varázsló lámpája be ne világítana. Hadserege két-háromezer emberből áll, s igazán földből gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki. A semmiből lettek, meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont ajándékoz nekik, mint marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük, játszik velük, egymásra uszítja őket. Megszámlálhatlan az események sokasága, végtelen a színtér, melyen az események lejátszódnak. A Comédie humaine e világhódítása egyedül álló az újkori irodalomban, amint páratlan Napoleon a modern történelemben, az egész összepréselt életnek ez a két kézben tartása. De Balzac gyermekkori álma volt a világot meghódítani s nincs hatalmasabb erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem hiába írta egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par l’épée, je l’accomplirai par la plume.»

S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ meghódítása után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, hazulról, Párisba. Ott van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, egész hadtest, kihasználatlan szűz erő, kitörésre vágyó, még nem tisztult energia tódul elő s itt a szűk térben, mint a lövedékek pattannak egymásra, megsemmisülnek, felszöknek, lerántják egymást az örvénybe. Egyiknek sem készítettek helyet. A szónoki emelvényt mindegyiknek meg kell maga számára hódítani s azt az acélkemény, mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak, fegyverré kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac büszke arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, túlsokan vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel kell falják egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet ifjúságukból kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás égető mérgébe. Csak annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa mind a harminckét irányából jönnek, mint a grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton elrongyolják cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat élvezetek utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat, gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily értéktelen mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a nőket, a hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket kihasználhassák, át kell olvasztani mindent, az ifjúságot szívóssággá, az okosságot ravaszsággá, a szépséget vétekké, a bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget alattomossággá. Balzac hősei mind erős vágyódók, az egészre törnek. Mindegyik ugyanazt a kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a kerekek sárral fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a kocsiban – haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás suhan el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! Elrontotta őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva áll a hatalom útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, főispánságért, örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: hatalomért, a királyság liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, hol a pénz mint a víz pereg el az újjak között. Így lesznek belőlük a nagy becsvágyók, akiknek Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb ékesszólást, energikusabb ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb életet szán, mint másoknak. Emberek, akiknek álmai tettekre váltódnak, költők, akik, mint mondja, az élet anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz jussunk, külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a másikat, a társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik elállják előttünk a célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint egy ágyúgolyó vagy – mint Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, grandiózus alakja tanácsolja – mint a pestis, alattomosan csúszva kell megmérgezni őket. A Quartier Latinben, hol Balzac maga is kis szűk szobában kezdte, ott verődnek össze hősei is, a társadalmi élet ősforrásai: Desplein, a medikus; Rastignac, a stréber; Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az ujságíró – fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta, darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek az emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet nagy retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra kihülve, megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet sokféle hatásának, a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, kémiai bomlásnak, molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű sav, melynek neve Páris, egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, eltünteti, kikristályosítja, másikat megkeményíti, megkövesíti. A kémiai átalakulás minden hatásán keresztülmennek, a színeződésen, egyesülésen, az egyes elemekből új komplexumok képződnek és tíz év multán a felülmaradottak, általakultak jós mosolygással köszöntik egymást az élet csúcsán, Desplein, a híres orvos; Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.