Part 1

LACZKÓ GÉZA

A POROSZ LEVÉL

MADAME DE ROTHE HALÁLA

A NYUGAT KIADÁSA

VILÁGOSSÁG KÖNYVNYOMDA R.-T. BUDAPEST

A POROSZ LEVÉL

I.

Biby néni fogatlan száját fülig húzva hallgatózott; tanácstalan mosolygással nézett hol a rozoga ajtóra, hol a kezében tartott tálcára, amin egy csésze kávé bőrődzött a várakozásban. Két kicsi zsemle szerényen pironkodott a pakfong kanál mellett. Biby néni végre is óvatosan megrugta az ajtót. Semmi válasz. Ekkor a kis kémlelő ablakot próbálta benyomni ujjal. Engedett.

A szoba teljes világitásban állt. Az asztalon egy piszkos ing, pár könyv, kifli-vég, csokoládépapir hevert. A földön szétesett hassal fekvő, használt bőrönd mellett egy sáros füzős-cipő állt őrt. Az ágyban Lacrouze tanár úr feküdt, elég illetlenül, egy szál úszónadrágban. Biby néni nem nézte az úszónadrágot, csak a kötelességét s ezért hangosan beszólt:

– Gaston ur!

Az ágyból egy barna, izzadt arc meresztette még bedagadt szemét bizonytalanul a hang irányában.

– Tante Bibette! Maga az?

– Én és a kávé.

– Be vele!

Gaston kiráncigálta a párnák alól az ágylepedőt, beleburkolózott s ment ajtót nyitni.

– Jer, Volumnia, hozd a római kávét. Coriolanus éhes. Coriolanus togatus, – szólt saját magához, nagyokat lépve a fehér lepedőben.

Biby néni értelmetlenül mosolygott.

– Bonsoir, madame la Lune… la Lu-ne, trarilallá!

Biby néni tudta, hogy ez egy párizsi diáknóta, amit Gaston úr – saját bevallása szerint – sokszor orditott éjjente a Pont des Arts-on hazafelé tartva. Lacrouze úr tudnillik Párizsban végzett, amiért nem kis megbecsülésben részesült Pédebidoult városkájában.

– Istenem, maga olyan jókedvü és fáradhatatlan, Gaston ur.

– Tante Bibette, fiatal vagyok, – de a kávé már hideg, már hideg, má-ár hideg.

– Bocsásson meg, Gaston úr, de sokáig álltam az ajtó előtt, nem mertem felébreszteni, Olyan kedvesen horkolt. Gondoltam, fáradt a hosszu utazástól.

– Nem vagyok fáradt, Bibouly-Bibette. Én sohase vagyok fáradt. Különben is kitünően aludtam tegnapelőtt Bázelben.

– Hogy mulatott, Gaston úr, Svájcban?

– Rosszul, Tante Biby, rosszul.

– No, no!

– Rossz a bor, rossz a szerelem…

– Ó, óh!

– Hallgassa csak, Tante Bibouly!

– Nem lehet, dolgom van, – szólt vissza piruló arccal a vén leány az ajtóból.

A tanár úr kajánul röhögött.

– Fél a szerelemtől. Mért fél tőle a jó öreg? Különben igaza van, félni lehet attól.

És egy bizonytalan berni nőre gondolt s megvakarta a fejét.

Fölkelt az asztaltól, a mosdóhoz ment, a szappan mellé tette fél zsemlyéjét, amibe mosakodás közben bele-beleharapott. Azután beletörülközött az asztalon heverő ingbe és a terpesz bőrönd mellé guggolt. Kihalászott belőle egy pár harisnyát, fölhúzta: elegáns kecsege-orru cipőt illesztett óvatosan fölibe, tarkamellű ingbe bujt, lapos angol gallért gombolt rá, amibe habos kis pillangó-nyakkendőt kötött; előkereste a szekrény tetejéről cilinderét, a puha úszónadrággal fényesre simogatta; fekete ruhát öltött s a tükör elé állt.

– Szép fickó vagy, Monsieur Gaston Lacrouze!

Keztyüt húzott, pálcát vett a kezébe és kilépett a szobából. A kis deszka-folyosón önérzettel dobogtatta lépéseit és kipróbálta, hogy melyik lábán csikorog szebben a cipő: arra erélyesebben hágott. A falépcső fénylett a viasztól s mintha örömmel recsegett volna a hazatért Tanár Ur léptei alatt. Az udvaron Snow kutya bolhászkodott s egy sánta kakas bicegett a szemétdomb felé, ami mögött a konyhakert veteményei közül Biby néni sovány hátulja emelkedett ki.

Gaston megállt a kapuban, a fehér uton senki. Megindult a város központja felé a mellig érő zömök kőfalak szegélyezte uton. A falak mögött, szőlőtelepek zöldje alól szines fürtök lógtak le a porba.

A kis, görbe fűszeresnél kis, görcsös szivarokat vásárolt és röviden jelezte a svájci hegyek természeti szépségeit.

Száz lépéssel odább Bazoche úr kocsmája szerénykedett négy darab poros platán mögött.

– Jó napot, Bazoche úr!

– Isten hozta, Gaston úr! Szép utazást tett, Gaston úr!

– Szépet, uram! – szólt Gaston egy görcsös szivarra gyujtva, amiről a svájci hegyek természeti szépségei jutottak eszébe. – Ezt már elmondtam ma egyszer!

Azzal szó nélkül odébb állt.

Találkozott még Larive asszonnyal, Goudardeau úrral s Mimizan kollégájával.

– Ó, kedves kolléga, már visszajött?

– Kedves kolléga, örülök.

– Azt hittem, egész szünetjét utazásban tölti!

– És ön? Hogy van?

– Hja, hja!

– Tudom, kedves Mimizan ur, az index, ugyebár?

– Igen, az Études des langues scandinaves indexe sok munkát ad. Most vagyok az L betünél, csak erre az egy betüre kétezerötszázötven cédulám van. Persze, van köztük sok olyan, ami csak a cimszót adja s egyszerüen utal egy más cimszóra. De, Istenem, azért csak kell egy cédula, nemde?

– Isten önnel, kedves kolléga.

– Áh, ön siet?

Gaston misztikusan mosolygott:

– Mit tegyek?

– Nem leszek indiszkrét, a viszontlátásra. A propos! Lejön este Sellierhez egy pohárkára?

– Igyekezni fogok. Isten vele.

Az iskola előtt megállt Gaston, zsebkendőjével letörülte cipőjéről a port s belépett a hűs, bolthajtásos kapualjba,

Cacolet néni, a portás felesége, látva, hogy Gaston a verandának tart, utánna szólt:

– Nem arra, jó uram, a kertbe tessék.

Gaston tehát a kertnek fordult. A szőllő-lugas padján aludt az igazgató úr, örökös, gyűrött fekete nadrágjában, amit ócska nadrágtartó feszitett meg domborodó hasán. Öltözete másik darabja, az egy szál ing, ki volt gombolva s kövér, majdnem nőies terjedelmü mellet mutatott a fekete sörték között. Gaston tiszteletteljes undort érzett. A földön egy könyv hevert: Paul Gaultier, La vraie éducation.

Pár percnyi tanakodás után Gaston egy távolibb fa mögé vonult figyelni és várni.

A Vraie éducation cimlapjára egy fecske-szemét hullott. Egy félig megevett körtén veréb csipegetett piciket, kényeseket. Az igazgató úr horkolt. A vakitó kék égen két nagy madár úszott. A lugas asztalára egy nagy szürke macska ugrott. Larive igazgató úr felriadt és haragosan nézte a macskát; szemét le nem véve róla hajolt lassan az asztal alá a könyvért; egyet kiáltott, a macska elugrott s a könyv több darabban hullott vissza a lugas faláról.

De ekkor már kemény csikorgással érkezett Gaston a nagy középső uton. Az igazgató úr leakasztotta a szögről a kabátját, felvette s az inget begombolta.

– Isten hozta, kolléga ur!

(Ez az igazgató úr specialitása: kollégáinak nevezi az alája rendelt tanárokat.)

A fiatal tanár tiszteletteljesen hajolt meg s szeme gondolkozva állt meg a szertehullt könyvlapokon.

– Látja, kolléga úr, mit csinált ez a haszontalan macska. Egy pillanat műve volt. Letettem a könyvet egy percre, elgondolkozván egy mondatán s azalatt ezt mivelte Minette. De hagyja, kedves kolléga, hagyja.

Lacrouze nem hagyta, összeszedte.

– Tegnap érkeztem meg, igazgató úr s első látogatásom Önnek szól.

– Lekötelez, kolléga, – ásította Larive. És szája barlangjából mintha fagyasztó, alattomos, bűbájos szél suhant volna ki, a két beszélő elhallgatott.

A csönd alatt Lacrouze néma tisztelettel nézte Larive széttaposott, à la poulaine kunkorodó orru cipőit, míg a cipő tulajdonosa azokon a sebtében összeszedhető irásos munkákon gondolkozott, amiket fiatal tanára nyakába sózhat.

– Remélem, jól szórakozott, kolléga úr.

– Jól szórakoztam, igazgató úr, – felelt révetegen a másik.

– Én látom, hogy kissé unatkozott.

– Egy kissé, igazgató úr.

– Na látja! Úgye? Kitaláltam. Olyan ember, mint ön, nem is élhet meg munka nélkül.

Lacrouze szerény mosolyára az igazgató nevetve folytatja:

– Na, nem baj, lesz itt munka elég, felterjesztések, levelek satöbbi s ami jön, majd meglátjuk.

– Igazgató úr tudja, hogy mindig a legkészségesebb örömmel állok rendelkezésére. Ez a kitüntetés…

– Ugyan, ugyan kolléga úr! Ezt ön megérdemli. Miért ne munkálkodhatna együtt egy öreg igazgató egy fiatal tanárjával? És én önt szeretem. Atyaian. Talán bemennénk az irodába?! Sógorom, a maire, mondja is néha, miért szeretem úgy azt a kis szeleburdit. Bocsánat, de így nevezte kollégát. Nem tudom, miért mondta ezt… Ő talán jobban szeretné, ha Mimizan, a cédulás… de erről szó sincs. Jöjjön, kolléga.

Lacrouze érezte, hogy igen kiizzadt a hóna alatt; ez nála mindig nagy belső felindulást jelentett. Ujjászületve, megfiatalodva sietett igazgatója nyomán az irodába.

Az igazgató irodájában két iróasztal állt: egyik az ablaknál, tele iratokkal, könyvekkel, gyönyörü tintatartóval koronázva; a másik hátrébb csámpáskodott üresen, posztója se volt, egy tintásüveg, amolyan bolti, s egy fekete, vékony tollszár volt dísze s felszerelése.

A közös munkálkodás úgy történt, hogy a „kolléga úr“ félrevonult egy-egy irattal, mint kutya a konccal, elkészitette s visszahozta az igazgató úr asztalához, ahonnan újabbat vitt magával félre, mig patrónusa szivarozott, olvasott vagy átolvasta, amit alá akart irni. Igy, a munka alatt a fényes asztal tárgyai átvonultak lassan a szerény asztalra: aktacsomók, ceruza, gummi, lénia, itatós, olló. Rendesen ebédig, az igazgató ebédjéig dolgoztak igy együtt. Ma azonban, a szokásos idő előtt öt perccel, egy széles, joviális mozdulat után igy szólt az igazgató úr:

– Hagyja abba, édes kolléga úr és beszélgessünk.

– Óh, uram… Csak ez a felterjesztés…

S ezt örömtől fényes arccal, jókedvüen mondta a fiatal tanár, aki szivesen dolgozott igazgatója helyett, mert homályosan sejtette, hogy ama renaissance-homlokzatu ház uzsonnáinak dús volta egyenesen aránylott az igazgatói iroda elintézett aktáihoz.

– Hagyja! Mi az?

– Az a fiú, aki Angliában tanult eddig, a miniszterhez folyamodik.

– Hagyja! Hagyja csak, – bólintott az igazgató. – Ráér! Ezek a szülők olyan tudatlanok iskola-dolgokban. Hát nem voltak sohase fiatalok, vagy mi? Az a folyamodvány nincs is jól cimezve! Némely szülő igazán olyan, mint az állat. Szül és azzal vége. Azt se tudja, hogy hol van a közoktatásügyi minisztérium… No, hagyja.

Lacrouze engedelmesen letette a tollat, ami a piszkos asztalon végighengeregve minden fordulatnál egy pocát hagyott maga után: hasonló, de folyton kicsinyedő ovális formájuakat.

Az igazgató úr nézte, nézte a fiatalembert s egyszer csak felkiáltott:

– Mondom, mondom, láttam, hogy valami változás van önön, kolléga, de nem tudtam hamarjában kitalálni, mondom, mondom, megférfiasodott.

– Óh!

– De igen. Egészen megférfiasodott a nyáron. Meglett ember. Házasodhatik!

Az igazgató atyai felindulását és Gaston bambaságát mint krétarajzokat törölte el egy kopogás. A szobalány jött jelenteni, hogy az ebéd kész.

– No, ha az ebéd kész, nem tartóztatom tovább kedves kolléga urat. Viszontlátásra, holnap.

– Igen, igazgató úr, holnap. A viszontlátásra.

Lacrouze vette cilinderét és megelégedetten indult hazafelé. Ugy érezte, hogy csodálatos, rejtett összefüggés tartja a világot s ő ez összefüggésben egy láncszem. Az igazgató úrra gondolt s aktáira, majd az igazgató úr sógorára s a sógor leányára. Oh, Hortense! Hortense, jó lenne veled aludni! Oh, Hortense, miért vagy a maire leánya?… Milyen éhes vagyok, pedig még nincs késő. Lisette csak most megy Goudardeau ebédjéért.

S nézte az előtte trappoló kis lány vékony, görbe lábait, amint sietésükben barna csíkokként ugrándoztak a poros uton. Az üres piacon a gyógyszertár piros-fehér csíkos vászonfüggönye volt az egyetlen vidám pont. Selliernél csak a pincérek szunnyadtak egy sarokban; a kis kerek márványasztalkák engedelmesen húzódtak meg az árnyékban. A kis uccák házai zsalukkal zárkóztak el a melegtől s csendjükben Lacrouze zavartalanul élvezhette cipői nyikorgását.

– Mégis csak a jobb lábamon csikorog jobban.

Bazoche úr már aludt, mert a felesége ült most a platánok alatt a padon s vastag harisnyákat kötött télire a fiának, aki katona valahol. A fűszeresbolt külső vasajtaja félig be volt hajtva, ez jelentette a déli órákat.

Az udvaron minden csendes volt, csak a trágyadomb felett vibrált a levegő. A sánta kakas egy alacsony ablak párkányán ült és Snow nem volt sehol.

A család, melynek a tanár úr kosztosa volt, már egybegyült az ebédlő ovális asztala körül. A főhelyen ült Jean, Biby néni bátyja, szembe vele, a falon, Franciaország táviróhálózatának térképe. Jobbra Gaston úr szokott ülni, balra Biby néni. Gaston mellett Louise mímeli az evést. Jean szövöttárukkal kereskedik nagyban; feje kopasz és arca vörös. Louise, a huga, az óriási helyiségekben irodaszemélyzetül tartózkodik; reggeltől estig fűzőben van, hangja vékony, de azért kellemes; merev, mint egy középkori relief-szűz. Az asztalnál Biby néni szolgál fel.

A fekete kávé után Jean a hűs raktárhelyiségekbe vonul, Louise a málnabokrok közt Lamartinet olvas, Gaston pedig aludni tér. Jól bevackol magának a bevetett ágy tetején és elalszik.

Csöndes szellő lengeti az ablak sárga vászonfüggönyét, az ágy alatt egér zörög s az alvó szája szögletén egy nagy légy szürcsöli a tiszta nyálat.

… a tó partján ül. Este van. Szembe vele borzong a tó lila háta. Minchen jön és megcsókolja. Aztán megöleli, magához húzza, egészen, a fejét babrálva simogatja. Karcsu dereka melléje feszül. Aztán szájával rátapad; mintha egész valója a csókba szívná fel magát, megkisebbedik a teste, olyan, mint egy tizennégy éves leány… édes. Aztán még kisebb lesz. Mint egy baba, egy illetlen, szerelmesen illetlen baba, úgy, olyan kicsinek fekszik a mellén… Folyton kisebbedik. Odaül az ajka szélére és pici szájjal mikroszkopikusat csókol… egy légy… pfüj, pfüha, fszt.

Gaston köpködve ébred, a szeme vörös, az arca kiizzadt… Fölkelt, cigarettára gyujtott és mosakodni kezdett. Nyári, világos ruhát öltött és megindult; a sánta kakas a konyhában ugrált, Biby néni az ajtó előtt ült és Snow nem volt sehol.

– Minden a szokott rendben, – gondolta Gaston és odébb állt. A fűszeres sarokra nyitotta boltja vasajtaját, melynek egyik szárnyán csúcsos süvegü amerikai tette egy „Petroleum“ feliratu hordó vállára a kezét atyai mozdulattal; a másik szárnyon fűszerszámok csendélete rikoltozta fakult szinpompáját a tikkadt levegőbe. Gaston megállt hallgatózni:

– Áhá, a fűszeres most a kulimászos hordón ül és citerázik.

Bazoche platánjai alatt egy-két munkás ült és valami szines levet ivott. Bazochené barátságosan integetett.

– Bazoche úr most Selliernél van, mint minden délután és billiárdozik, – gondolta Gaston.

Ahogy elhagyta a korcsmát, Lacrouze bátran lehajtotta a fejét és gondolataiba merült. Tudta, hogy a maire házáig senkivel sem fog találkozni. Nem is találkozott.

Az ucca közepe tájáról ismerősen tünt eléje a renaissance-homlokzatu ház. A szürke kövek láttára elérzékenyült: Ifju délutánok, ifju lángolások! Mennyit járt ő ide és mennyire szereti… az ördög vigyen el… könnyezem… Hortense… kivánatos kis béka… édes kis mellecském… finom kis lábacskám…

Gondolkozva gyujtott egy cigarettára.

– Akarja-e az apád, hogy megkérjelek? Nem adna-e kosarat? Hortense! pici Hortense! édes, meleg szájacskám… december huszonegyedikén leszek huszonnégy éves… Larive is mondta, hogy megférfiasodtam… édes kicsi hátacskám, hajlékony derekam…

Gaston rátette az ujját az uccai csengő gombjára. A felharsanó recsegő csengetéstől maga is felrezzent. A nagy kapuban fordult a kulcs. Lassan nyilt a rés a tömör szárnyak között… és előtte állt Hortense piros-piros arccal. Gaston körülnézett és látta, hogy lehet. Magához ölelte a kis lányt, megcsókolta és sugdosta:

– Édes picikém… édes picikém.

Hortense csak nézett, nézett a fiúra s nagy szeme szögletében egy könnycsepp gyöngye fénylett. Aztán kibontakozott Gaston öleléséből:

– Be kell most menni.

– Csak még egy csókot.

A csókba beleszédült, megtántorodott az összeölelkezett pár.

– Hogy megtelt ez a lány, nagylányos lett, ez a puha mell… – gondolta Gaston.

– Vajjon kinek a csókja ízét hozta el az ajkán? – gondolta Hortense, mialatt a szalonnak tartottak. El is pirult rögtön. Hát ő? Ő lány. És jobb? S a Goudardeau-fiú?… Ő állt s a Goudardeau térdre esett és úgy ölelte és csókolta s a Goudardeau-fiú úgy tett, mintha nem lenne észnél és csókolt, csókolt…

– Gaston! – kiáltott fel Hortense a lépcsőn és… a Goudardeau gyujtotta tüznél Lacrouze melegedett. A szalon ajtajánál társalgási könnyü hangra váltva a szerelmes remegéseket, hangosan kezdtek beszélni.

– Ugyan, Lacrouze úr, sose zavar… a mamát se zavarja… tessék.

– Ó, kisasszony… tessék csak… csak ön után.

A szalonba igazán úgy vonultak be, mint egy idegen királyné és a köztársaság elnöke; de a szoba üres volt.

– Sok hűhó semmiért! – nevetett Hortense.

– Mi az, Hortense? Te vagy? – szólalt meg a szomszéd szobában egy hang, melynek unott méltóságu rikácsolásáról az idegen is kitalálta volna, hogy a maire felesége szólt.

– Igen, mama és még valaki.

A szomszéd szobában rakosgatás, mozgás és hümmögés. A tőle telhetően elősiető tisztes nő kiváncsian emelte fel fejét.

– Lacrouze? Csakugyan? Isten hozta, tanár úr! Jöjjön, jöjjön.

(– Most jön a kézcsók a nyirkos hájkacsókra, – gondolta Gaston.)

– Ejnye! – egy idegen férfi feleségem kezét csókolja? – zúgott végig egy öblös hang a szoba másik oldaláról.

– A papa! – viháncolta Hortense.

– Ó uram! – restelkedett Gaston.

– Szervusz, fiú!

(– Most jön a karom tőből való ráncigálása, – gondolta Gaston.)

A hatalmas kézszoritás után helyet foglaltak.

– Hortense, cigarettát a tanár úrnak!

(– Most jön az egyiptomi, – gondolta Gaston.)

– Szép utazást tett, tanár úr?

– Szépet, asszonyom.

– Monsieur Loully beszélt nekem a minap ugyanarról a tájékról.

– A polgármester úr járt arra? – kérdezte a fiatalember.

– Igen! Az annak az évnek a közepén történt, amelynek végén elvettem feleségül Madame Loully-t. Szép idők!… Madame Loully éppen olyan volt akkor, mint most Hortense…

(– Éppen olyan? – kérdezte magában a lány és a Goudardeau-fiú csókjára gondolt.)

– És én… én olyan csinos, intelligens és erős fiatalember voltam, mint ön, tanár úr.

– Mama, mama, – szólt pirulva Hortense, – én azt hiszem, nekem dolgom is van. Bocsánat, tanár úr, – pukkedlizett Gaston felé, de az ajtóból visszanevetett rá a szemével.

– Szégyenli magát, – magyarázta a mama.

– Hát sokat tanult a tanár úr?

– Igen, polgármester úr, tanultam is.

– Is?

– Egy kicsit mulattam is.

– Helyes, amig az ember fiatal, legyen fiatal.

Ekkor hirtelen beállt a Csönd, az egymásnak mondani mit sem tudó emberek félős ellensége és leült Madame Loully mellé, átvette arca merevségét s tokát eresztett, mint ő. A révedező Gaston előtt a két alak lassan-lassan egymásba olvadt. A polgármester úr a bajuszát sodorgatta sokáig, mig egy mentő gondolata támadt:

– Talán még egy cigarettát, tanár úr!

– Köszönöm.

De amint rá akart gyujtani, megjelent az ebédlő ajtajában Hortense:

– Tanár ur, kérem, ne gyujtson rá. Az uzsonna vár. Tessék.

Uzsonna után lesétáltak a kertbe. Madame Loully Monsieur Loully karján rótta az utakat s a két fiatal előre sietett.

– Gaston, szeretsz?

– Szeretlek.

– Na, azért.

– Féltesz?

– Már nem. De egész idő alatt féltettelek.

– Hortense! Mit gondolsz?

– Azt, hogy nagy huncut vagy. Hány svájci leány fejét forgattad el?

– Ugyan! Egyét se.

– Nono!

– Ne szekirozz.

– De szekirozlak, mert apáék nem tágitnak a nyomunkból. Egy csókot akarok, ég a szám utána.

– Édes… édes, – nézett rá Gaston gyöngéden és ölelte, csókolta a tekintetével.

– Gaston, nem haragszol meg?

– No? Mi az?

– Ne maradj ma sokáig. Papa fürdeni akar s olyankor korán szeret lefeküdni. S ha későre marad a fürdő, dühös és gorombáskodik.

– Jó, jó. Megyek mindjárt.

– Menj, menj! – szólt Hortense és szemében csókigéret csillogott.

– Hogyan, tanár úr, már megy?

– Igen, polgármester úr, már megyek. Dolgom van.

– De kár, – vélte a mama.

– Na, ha dolga van, akkor nem szabad tartóztatni, a viszontlátásra… Anna! Anna! – kiabált Loully.

– Fölösleges, papa, ne fáradj. Anna a mosókonyhában van. A kapukulcs meg nálam van.

– Hát akkor kisérd ki a tanár urat!

– Szivesen, papa.

– A viszontlátásra, Gaston úr, minél hamarabb! – szólt a mama kezét csókra nyujtva.

– Jó napot, polgármester úr, kezét csókolom, asszonyom.

A távozó fiatalokat elégedett mosollyal nézte a polgármester és a felesége.

– Szép pár lennének!

– Mért lennének? – kérdezte szemrehányó hangon az asszony. – Szép pár! Azok!

A sötét kapuszögletben összeölelkezett a két fiatal. A mélységes csóktól Gaston egészen megzavarodott; lázas mozdulattal a lány mellére hajtotta a fejét és csókolta a puha nyári szöveten átsugárzó fiatal testet. Aztán lehajolt, a lányt derekánál fogva ölelte magához,… térdre zökkent és átkarolta a lány finom lábait. A heves mozdulattól keze a félighosszu könnyü szoknya alá került s egy percre ott, ahol a harisnya végződik, puha, födetlen, meleg húst ért az ujja. Ujjongva kelt fel és a tiszta, szavakban szemérmes, mozdulatokban merész és vad szerelem nagy gyöngédségével mélyen Hortense szemébe nézett:

– Édes… édes… kis feleségem.

Hortense megszédült a szótól. Gaston, az uccára érve megállt és fölsóhajtott, egy pillanatig szomoruan nézett a földre, aztán kivilágosodott arcát felvágva, hangosan szólt:

– Holnap megkérem a kezét. – S pálcájával a köveket ütögetve, fütyörészve hazafelé tartott.

… Annak az egy ujjnak az érintése elsöpört Hortense lelkéből minden Goudardeau-t:

– A Gaston felesége leszek! Csak a Gastoné!

S a vére mind oda futott, arra az egy pontra s a lüktető hullámok sietve vitték szét a hirt: a Gaston ujja ért oda. A mi Gastonunké…

A mi Gastonunk félálomban tartott hazafelé. Bazoche urat biztositotta, hogy nála derekabb kocsmáros még nem született; a fűszeresnél „saját termésü“ körtét vásárolt, amivel nagyon meghatotta a kereskedőt.

Az udvaron Tante Biby hajtotta aludni a sánta kakast és Snow sárosan szaladt elébe.

– Éhes vagyok, Bibouly-Bibette. No, Snow, hol jártál?

A kutya alázatosan csóválta a farkát. Gaston lehajolt hozzá s a rémült kutya fülébe súgta:

– Nem baj, öreg, én is nő után jártam. Szervusz. – Jó estét, Louise kisasszony! Mit olvas? Lamartinet? Ó, az szép költő.

„Pâle lampe du sanctuaire, Pourquoi dans l’ombre du saint lieu, Inaperçue et solitaire, Te consumes-tu devant Dieu?“

Louiset meghatotta a figyelem:

– Nem is tudtam, hogy a tanár úr Lamartinet is olvas. Szereti?

– Szeretek én mindenkit, Louise kisasszony.

– De Lamartinet szeretni nem kis dolog. Lamartineom lelke olyan finom és fehér, hogy csak éppen olyan finom és fehér lélekkel lehet feléje közeledni. Lamartinet szeretni szellemi kiválóság.

Asztalnál a legjobb hangulat uralkodott.

– Kedves Jean, hogy megy az üzlet? – kérdezte Gaston.

Jeant is meghatotta a szokatlan figyelem:

– Gaston úr, az idén kevés úszónadrágot vettek!

– Hogyan?! Keveset azokból a csinos, vörös-fehér csíkos gatyácskákból?

– Igen, sajnos.

– Tudja, Gaston úr, az erdőszéli tavacska miatt a gróf már régóta pörli a községet. Eddig szabadjára volt hagyva s ott fürdött Pédebidoult ifjusága egész nyáron át, természetesen az én nadrágjaimban. De a pör az idén eldőlt. Kisült, hogy a grófnak van igaza s a gróf elzárta a tavat, halat telepít bele, hogy az is jövedelmezzen.

– Igazán kár! Nagy kár.

Mindnyájan vidáman keltek fel az asztaltól. Biby néni aludni vonult, Louise a kertbe ment sétálni és Jean egy kis bor mellett ujságot készült olvasni az ebédlőben.

– Jó sétát, Louise kisasszony. Jó éjt, Bibouly-Bibette. Jó mulatást, Jean úr! Szervusz, Snow! Alásszolgája! Trallalla rí, trarirarí, tirurirallallalla trarí

A kapun kiérve lecsitította a hangját:

– Hohó! Bazoche sógorának a fia tanítványom, a IV. B-be jár, lassabban, tanár úr!

A vacsora kissé megnyugtatta az idegeit, tartalmasabbá, kevésbbé mozgékonnyá tette az örömét s így egész okos hangulatban ért Sellierhez. Gaston közéje telepedett a hallgatagon dohányzó társaságnak, amelynek központján Dorgères, a festő, forgatta csendesen a „London News“ legutolsó számát, amelyet most adott át neki Hochard, a költő. Uzellois, a helybeli „Vignoble“ szerkesztője már látta és Mimizant nem érdekelte Meredith halála, kastélya, kedves szamara és sirhelye. Gastont megindították ezek a képek és szerelmes vágyódása azt súgta neki: „Ha te is dolgoznál… a dicsőség… Hortenseért…“

Dorgères a normand tengerpartra gondolt s egy képére, amit ott festett; ki lesz-e állitva Párizsban? Uzellois látta magát a Boulevardon, szemben a Théâtre des Nouveautés-val egy kávéházban, amint ujságot olvas. Hochard most kopogtatott be Henri de Régnier ajtaján első kötetével, amit neki ajánlt! Ó Párizs! La capitale! S a kisvárosi szivek ambiciója szeretettel simogatta képzeletük városát. Mert nincs is szebb város az „elképzelt“ Párizsnál! Ott van az élet, a művészet! Csak Mimizan gondolt az igazgató úrra.

Hochard meghúzta lelógó gall bajuszát, monokliját megigazította s finom kezének hosszu ujjait egymásba fonta: s tudta magáról, hogy most Henri de Régnier egy arcképéhez hasonlít.

Dorgères fölemelte a fejét és halk hangon Verhaerenből szavalt:

„Les grand’routes tracent des croix A l’infini, à travers bois; Les grand’routes tracent des croix lointaines A l’infini, à travers plaines; Les grand’routes tracent des croix Dans l’air livide et froid, Oú voyagent les vents déchevelés A l’infini, par les allées.“

– Les grand’routes tracent des croix… à travers plaines… – ismételte Gaston.

És mindenki az elutazásra gondolt s erre a börtönszerü kisvárosra…

– Hé, garçon, egy whiskyt! Mi van ma velünk?

Uzellois finoman mosolygott, benne volt bátorság nyiltnak lenni:

– Elkivánkozunk innen, Hochard, nagyon elkivánkozunk innen, Hochard. Fene mód elkivánkozunk innen, Hochard.

A kis várost már rég fojtogatta az este, sötétjével ráfeküdt, elborította; mindeddig csak Sellier állott ellent. Most az is megadta magát. Sötét árnyak váltak ki a világosságból, összeverődtek, távolodtak, elhagyták a fénykört s beleolvadtak a sötétbe. A kávéház fénye egy lépéssel közelebb zökkent a sötéthez, aztán még eggyel, megint eggyel, ismét egygyel s már csak egy nagy ívlámpa égett, de az is bent s annak is a fényét csakhamar eltakarta a lármázva leszaladó vasfüggöny.

A piacon még egy ideig hallatszott a távolodó léptek visszhangos kopogása.

II.

Tante Biby az udvaron ácsorgott Snow és a sánta kakas társaságában s erősen gondolkozott. Nézett, nézett, nyugtalan, szúrós szeme hol a kakastól, hol Snowtól kért tanácsot.

Megindult s a kapunak tartott. Nyugtalanul tipegett át a kőfal-peremes uton a fűszereshez.

– Jó napot, Tante Biby! Ilyen korán reggel! Parancsol?

– Egészen kifogytam a borsból, adjon kérem, két sou-ért.

– Hogy tetszik lenni?