Part 2

– Köszönöm, Blum úr, megvagyunk mindnyájan, én is, Louise is, Jean is… Gaston úr is.

– Ó, Gaston úr igen finom úr!

– Finom úr, Blum úr!

– Mindig előzékeny és vidám.

– Na! Ma elég szomoru volt.

– Ugyan?

– Nem nagy jelentőségü dolog. A levél… szokott Gaston úr önnel beszélgetni, Blum úr?

– Sokszor, Tante Biby, sokszor. Tegnap is beszélt a svájci hegyekről…

– Igen, ő sokat utazott. Kiterjedt ismeretsége van. Berlinben is vannak barátai.

– Áh!

– Legalább az a levél Berlinből jött.

– Az, ami elszomorította?

– Igen, Berlinből jött az, ami ma jött.

– Sosem hittem volna, hogy Lacrouze úr porosz ismeretséget tart fenn. Ha nem ismerném, azt mondhatnám, hogy ez nem szép.

– Blum úr, az embert sosem lehet kiismerni. Utóvégre, mit tudunk mi Gaston úrról? Két éve, hogy itt tanít.

– Igaz, nálam csak szivart szokott vásárolni.

– A viszontlátásra, Blum úr.

– Jó napot kivánok, Tante Biby.

– Ez a Blum ostoba ember – gondolta Biby néni. – Mért is fordultam hozzá? Mit tudhatna ez?

Blum pedig bevonult a szobába a feleségéhez s közölte vele nagy titokban, hogy a szomszéd tanár titkos levelezést folytat Berlinnel.

Gaston akkor ért le az udvarra, amikor Biby néni belépett a kapun. A sánta kakas félszemét égnek fordítva nézte a fehér felhők szaladását és Snow nem volt sehol.

A fehér út szabályosan kerek fordulatokkal kanyargott a város belseje felé, mint egy folyó. A nagy szőlőlevelek halkan remegtek a kőfalakon túl. A Bazoche kutyáját verték, vonitott.

Mig Gaston Hortense finom lábára gondolva haladt az uton, Larive igazgató iróasztala előtt ott állt Mimizan s pattanásos arcán szokatlan pírral beszélt.

– Igazgató úr! Ez még nem történt meg Pédebidoultban. Egy porosz levél érkezett egy magános számára. Nem is üzleti levél. Én ma reggel, amikor nővérem irodájában nézegettem az érkezett leveleket (t. i. én segítek neki szortirozni!), majd elhültem. Berlini pecsét volt rajta és vastag és nagyon lepecsétviaszkozott levél volt.

– S ez, mint mondja tanár úr, engem is érdekel?

– Igenis, igazgató úr. Bocsánatot is kértem már öntől, hogy zavarom, de önnek kötelessége, igazgató úr, őrködni az alatta működő tanerők erkölcsi élete felett.

– Az alattam működő tanerők?… Hisz, önön kivül más tanárom nincs, csak…

– Ugy van, igazgató úr, a levél Lacrouze Gastonnak van címezve.

– Kinek? – szólt az igazgató úr felpattanva s hasát összefogott két kezével megemelintve.

– Ismétlem, igazgató úr, Lacrouze Gaston a mai postával gyanusan vastag és pecsétes levelet kapott Berlinből.

– Köszönöm, tanár úr, az értesitést s örülök, hogy ilyen lelkiismeretes tanárom van. S habár háláról szó…

– Igazgató ur, én önzetlenül cselekedtem. De ha… különben…

– Tessék, kérem!

– Nem, igazgató úr, nem leszek annyira szerénytelen, hogy szolgálataimat merném… Engedje meg, uram, hogy visszavonuljak.

– Isten vele, kedves _kolléga úr!_

Az alig egy negyed órával később belépő Gastont erőltetetten vidám arccal nézte egy darabig, majd komolyan rontott rá:

– Hallotta, hogy Pédebidoultban áruló van?

– Nem –, felelt őszinte nyugodtsággal Gaston.

– … aki Poroszországnak katonai titkokat ad el…

– Most hallom először –, csodálkozott Gaston.

– Mindegy… azt hittem…

A munka szótlanul folyt a csámpás asztalon. Az igazgató úr szórakozottan füstölt. Gaston dolgozott és Hortensera gondolt: a nagy T-re olyan fedelet húzott, mint Hortense szemöldöke, a nagy L-t olyan gömbölyűre kanyarította, mint a leány melle…

– Kérem, kolléga úr, hagyja abba… kérem. Kolléga úr! – kiáltott fel egyszerre csak ideges türelmetlenséggel Larive. – Én mindig úgy éreztem, hogy apja vagyok önnek. Egy szellemi apa vonzódását éreztem magamban önhöz. Hogy áruló van Pédebidoultban, köztudomás és ezért óhajtandó, hogy mindazok, akik külföldi levelezést folytatnak, tisztázzák magukat. Én tudom hogy ön ma egy levelet kapott Berlinből. S mint e kís intézet igazgatója, kötelességemnek érzem, őrködni az alattam működő tanerők erkölcsi élete felett is, ugyebár?

– Feltétlenül, igazgató úr.

– Ezért egész röviden, minden ide-oda huzogatás nélkül legyen szives kolléga úr velem közölni annak a levélnek a tartalmát, amit ön ma Berlinből kapott.

Gaston igen nagy zavarba jutott.

– Igazgató úr, kérem, szolgálatjára állok, de az a levél olyan természetü, hogy rajtam kivül más nem ismerheti a tartalmát. Személyes, legszemélyesebb ügyeim… s másról is van benne szó… Igazgató úr! A diszkréció nem engedi. Arról biztosithatom igazgató urat, hogy… hogy…

– „Hogy… hogy…“ Beszéljen, uram, világosan, itt a haza üdvéről van szó.

– Igazgató úr, az a levél nem veszélyezteti a haza üdvét.

– Ez minden, amit mondani tud?

– Körülbelül, igazgató úr.

– Igen vagy nem!

– Igen, igazgató úr.

– Mondja, kolléga úr, nem vethetnék én egy tekintetet arra a levélre?

– Semmi esetre se! – kiáltott magáról megfeledkezve Gaston.

– „Semmi esetre“? – kérdezte gúnyosan Larive, s igen ridegen vált el ma Gastontól, aki hazafelé vak haraggal támadt magában igazgatójára, de megfeszült a vágy húrja benne, látta Hortense alsószoknyájának a csipkéjét, a renaissance-homlokzatot, a dús uzsonnát és Lariveval apródonkint egészen megbékült.

Délután pontosabb volt Loullyéknál, mint máskor. A halkan csukódó kapu mögött Hortense csókja várta. Gaston könyörögve nézett a lányra, a lány szemébe könny szökött.

– Te, Hortense, az apád… itthon?

– Mi bajod?

– Csak… izgatott vagyok… ne, ne… Semmi! Itthon van? Igen? Beszélni szeretnék…

Pár perccel később a két férfi átvonult a dolgozóba s Madame Loully egyedül maradt leányával a szalonban.

– Jer ide, kicsikém.

– Igen, mama.

– Mit gondolsz, leánykám, miről akar beszélni Gaston tanár úr édesatyáddal?

Hortenseban gyors vérhullámok ritmusa zengett.

– Én tudom, leánykám, – szólt leereszkedő hangon madame Loully. – Rólad beszél Gaston tanár úr.

Hortense lángoló arccal érezte magán Gaston ölelését.

– Ha nem csalódom, s én sohasem szoktam csalódni, most a kezedet kéri meg Gaston úr.

Hortense finom kezének idegei egy szikrát menesztettek nőisége szentélyéhez.

– Én Gastont derék fiúnak tartom, – fejezte be nyomatékos, szinte parancsoló hangon Madame Loully.

A dolgozó ajtaja megnyilt s a polgármester karonfogva hozta ki rajta Gastont. Helyet mutatott mindenkinek, maga is leült s igy szólt:

– Örömmel tudatom veletek, kedves nőm és leányom, hogy Lacrouze Gaston úr megkérte leányom kezét. Én, ismerve a tanár úr személyét, vagyoni helyzetét, szép jövőre való kilátását, részemről megadtam beleegyezésemet. S kérem most szives véleményét úgy Madame Loullynak, mint Hortense leányomnak.

Madame Loully igy szólt:

– Kedves Gaston _fiam_, jöjjön, csókoljon kezet.

Gaston ment kezet csókolni s amint lehajolt, Madame Loully villámgyorsan, egy pillanatra fiatal fejére helyezte kezét. Áldás volt vagy bátoritás?

Hortense mellének két kis almája zihálva ment fel s le és elfordított fejével igent intett.

… Az ajtón kivül Gaston letörülte zsebkendőjével a Loully-pár nyálas csókjainak nyomát az ajkáról s a kapu alatt kékre szorította Hortense finom kis karját.

Cigarettája füstjét nagy lökésekkel fujta ki és dalolva ment haza. Ma mindennel meg volt elégedve, a sovány vacsorával, unalmas asztaltársaival, a Sellier-vel, – az egész világgal.

Ez este Larive-ék Loullyékhoz voltak vacsorára hivatalosak. Mire Hortense előkerült a kertből, ahol málnát evett és Gastonra gondolt, már asztalnál ültek.

Az igazgató úr megtapogatta a friss arcot rücskös kezével, a vékony, görbe hátu Larivené magához vonta gyöngéd csókra. A polgármester ur ma nem figyelte, hogy sógora hány gyönyörü körtéjét eszi meg, de Loullyné se leste a vajfoltokat, amikkel az igazgató úr szokta kipötyögtetni a táltól a tányérjához vezető utat. Sokkal fontosabb ujság bizsergett bennük, mint félig nyitott üvegben a pezsgő türelmetlen habja.

– Hortense, add ide a szivardobozt.

S amint rejtett izgalommal kinálta meg a sógort Loully, megszólalt:

– Ujságot akarok közölni veletek.

– Jó, hogy mondod, én is. Azt hiszem, terveink…

A Loully-pár összemosolygott: mi lehetne ujság olyan érdekes, mint amit ők akarnak mondani?

– Kedves sógor, kötelességem és örömömre is szolgál, hogy először veletek közlöm, hogy ma Lacrouze tanár úr megkérte Hortense leányom kezét.

– Jé, – sipegte a sovány Larivené. – Igazán gratulálok.

Larive arcszine sötét-vörösre vált.

A polgármesterné apró kis nyársakat lövelt szemével a késedelmező gratuláló felé.

Az ajtón kopogtak.

– Jó estét kivánok, az esti posta – szólt az ajtónyiláson begörnyedő Cacolet néni.

Loully átvette a pár levelet és lapot s letette az asztalra. Larive ezalatt magához tért:

– Isten éltessen benneteket, szivből örülök és gratulálok. Gyere ide, kis majom, hadd csókoljalak meg. Most pedig eredj szépen a szobádba álmodozni a vőlegényedról. Jó éjt.

Mikor a távozó Hortense után becsukódott az ajtó, Madame Loully vontatva kérdezte:

– Mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy beszédem van veletek, amit nem akarom, hogy Hortense halljon.

– Titok? – kétkedett Loullyné.

– Az! – vágott vissza Larive. – Ugy gondolom, hogy terveink Hortenset és Gastont illetőleg… igen… Lacrouze-ról van szó.

– Mi? – kiáltott fel Loullyné s nem nézte, mint máskor, hogy miképp tapossa szét szőnyegén Larive a szivarja hamuját.

– A dolog igen egyszerü. Én mindig szivesen láttam ezt az ifjut nálatok is, nálam is.

– Nálad dolgozott, s nálunk evett! – szólt Madame Loully nem minden megvetés nélkül.

– S ma egy komoly személy megjelent irodámban s elmesélte, hogy a mai postával Lacrouze egy nagy pecsétes és gyanus levelet kapott Berlinből.

Loully a feleségére nézett.

– Hát ez valami? – kérdezte hidegen Loullyné.

– Ismétlem, kedves hugom, gyanus levelet kapott.

– Mi az, hogy gyanus?

– Államellenesen gyanus, hugom.

– Ha gyanus az a levél, mi sem könnyebb, mint meggyőződni a gyanu alapos vagy alaptalan voltáról.

– Hát ez az, hát ez az! – kiáltott fel Larive. – Én vettem magamnak azt a fáradságot és megkérdeztem Lacrouzet a levelet illetőleg.

– És?

– És… és semmi. Azt mondta, ártatlan magánlevél és nem akarta megmutatni, „semmi esetre“, igy mondta, nem fogja nekem megmutatni.

– Neked?! – fitymálkodott Loullyné. – Majd ha Monsieur Loully fogja kérdezni, majd megmutatja a levelet, ami – biztosan – csakugyan csak magánlevél.

– Bár úgy lenne, – óhajtotta Larive.

– Ezért nem volt érdemes Hortenset ágyba kergetni, kedves bátyám!

– Na, hagyjátok, – szólt Loully és szórakozottan kezdte bontogatni az ujságokat, nyitogatni a leveleket. Larive sértődötten gyujtott egy második szivarra, a felesége az asztalteritő rojtjával játszott. Loullyné konokul hallgatott és maga elé nézett, de figyelme csakhamar férje felé fordult, aki egy boritékból összehajtott ivpapirt huzott ki.

Elkezdte olvasni lassan, messzire tartva, aztán maga elé húzta egészen, ráhajolt és sietve rohant rajta végig. Mikor elolvasta, sápadtan nyujtotta át Larivenak, aki mindeddig a körme feketéjét piszkálgatta egy félig elrágott fogpiszkálóval.

– „Nagyra becsülve szeretett polgármesterünk! Szeretett Franciaországunk az évszázadok küzdelmes viharjaiból csak elszántságának vezérfáklyájával juthatott a Béke kikötőjébe. Sajnos, korunk a széthúzás kora lévén, vannak elaljasodott francia lelkek, akik csak undok szenvedélyeiktől vezetve rohannak az oly vétkes kozmopolitizmus karjaiba. Vannak, akik megvetve Hazát és Elnököt, áruba bocsátják lelkiismeretüket.

Városunk, Pédebidoult polgárságnak nagy része megrendülve a veszélytől, amit ilyen veszedelmes ember jelenléte magában rejt, Polgármesterséged lábához borulva felkiált: Oh, Loully, áruló van köztünk s ezen undok nem más, mint Lacrouze Gaston tanár, a söpredék. E Söpredék állandó összeköttetésben van Poroszországgal, melynek dicsőséges seregünk hadi titkait árusitgatja nyomoru német pfennigekért. A kém szemérmetlen merészségében oda vetemedett, hogy közvetlen levelezést mert indítani Berlin és Pédebidoult között, az utóbbi szégyenére. Nemes Pedesbidunum ősi árnyai búgva suhannak a sétatér fái között és sápadt ajkaikról e szó zúg fejünkre: „Bosszú!“

Teljes tisztelettel

Pédebidoult város polgárságának ötven tagja.“

– Nem megmondtam? ugye megmondtam? – fejezte be szinte diadalmasan Larive.

– Jé! – kiáltott Larivené.

Madame Loully szívszorulást kapott. Loully sápadt volt.

Közben a petroleum-lámpa lángja felszaladt s a hosszan elnyult lángnyelvecske vége kormozó füstfonálba remegett át. Fölöttük puha léptek dobogása neszelt. Hortense hálóingben táncolt ott kibontott hajjal valami bolondos kalamajkát; majd meztelenül a nagy tükör elé állva, édesen aggodalmas baba-pofikával kérdezte magától:

– Vajjon elég szép leszek-e Gastonnak?

Talán 1870 óta egy éjjel se gondolkoztak annyit Pédebidoultban, mint a main. Hortense esze Gastonon járt, Gaston képzelete Hortense finom mellén pihent; Larive alig győzte magát dicsérni, hogy még idejekorán megakadályozta ezt a „szerencsétlen nász“-t; Loullyné dühvel gondolt a lányára, ennek is ő az oka, s a sok kárbaveszett befőttre, tejszinhabra, amit Gaston felemésztett; Loully hol kitakarta, hol a takaró alá simította szakállát, nem tudott megegyezni magával abban, hogy mit tegyen; Mimizan látta magát Larive irodájában, ahova Hortense kisasszonnyal érkezik karon fogva. Mire a kisütő nap a rongyos városkára nagy fényfoltokat dobott, Hortense és Gaston kivételével mindenki megnyugodott s visszanyerte azt a méltósággal és mézmázzal kevert önuralmat, amivel kisvárosi ember eltitkolja fontos gondolatait.

Loully polgármester úr megállapitott tervéhez híven korán reggel egy városszolgát küldött Gastonért, aki izgatottan sietett Hortenseékhoz.

A városszolga megjelenése a házban könnyü pírt hajtott Biby néni asszu arcára; de Blum és Bazoche úr sem mulasztották el megjegyezni e ritka jelenséget. Biby néni úgy vélekedett a fűszeresnél, hogy „nyomon vannak“. Bazoche igen sápadtnak találta az „áruló“ arcát.

– Kedves tanár úr, fontos beszédem van önnel, – fogadta Gastont Loully.

Sem Hortense, sem Loullyné nem mutatkozott. A polgármester úr feltünően sokat simogatta a szakállát, épp ugy, mint mikor a kis szobrot leplezték le a nagy téren. Cigarettával sem kinálta vendégét. Rossz előjelek a nagy hallgatásban.

– Kedves öcsém, ön tegnap megkérte leányom kezét. Helyes. Én szivesen adom… adnám önnek. De beláthatja, hogy egy szerető apának mindenre kell gondolni… a jövendőre… a jelenre… sőt a multra is. A mult, uram, a jövő tükre. Aki milyen volt a multban, olyan lesz az a jövőben is. Aki ivott, az inni fog; aki kéjelgett, az kéjelegni fog; aki Napoleon volt, az Napoleon marad… igen… s aki Ephialtesz volt, az Ephialtesz lesz sírja zárultáig. Ne szakitson félbe, uram! Sírja zárultáig, igen. Tanár úr, ön ellen súlyos vádat emeltek.

– Kedves apósom, ön tréfálkozik?

– Uram! Én még nem vagyok az ön apósa és nem tréfálkozom.

Gaston igen gyámoltalan látvány volt megmeredt mosolyával.

– Vádat emeltek, igen. Illetékes helyről figyelmeztettek, hogy ön gyanus… igen… gyanusan viselkedik, olyan gyanusan, mint az az ember, aki megfeledkezik a hazája iránt tartozó kötelességeiről. Tartozó kötelességeiről. Igen. Még azt is meg kell jegyeznem, hogy leányom kezét attól a feltételtől teszem függővé, hogy ön tisztázza magát.

– Az nagyon könnyü lesz, polgármester úr, – szólt Gaston ismét bátorságra kapva. – Én a multban is rendesen viselkedtem s igy remélhetem, hogy jóhirem – szerénytelenség nélkül –

– Uram! Itt nem szavakra van szükség, hanem tényekre. A tény… igen… tényekre! Tanár úr, önt azzal vádolja Pédebidoult polgárságának egy része… egy jelentékeny része…

– A polgárság e…?

– Hogy ön hazaáruló!

Loully fölkelt s végigsétált a szobán. Gaston először nagyon megijedt, aztán vidám igyekezett lenni.

– Polgármester úr, kérem, – én nem tudom, itt valami furcsa dologról van szó. Tegnap kedves sógora is…

– Na, a sógorom is…?

Gaston zavarba jött. Igen, a sógora is meggyanusította hazaárulással, amiatt a levél miatt. Gaston ösztönszerüen érezte, hogy jobb most elterelni a társalgást a levélről.

– Na, uram, a sógorom is… Mi van a sógorommal is?

– Beszélt… ilyes… dolgokról.

– És?

– És hát semmi. Csak említeni akartam.

Loully szigoruan nézett az ifjura:

– Egyszóval, uram, tisztázza magát. Ettől függ atyai jóindulatom, vagy polgármesteri megvetésem.

– De hogyan?

– Ön humorista, tanár úr. Mellékes gyanuokok mellett, csak a legfőbbet említem. Ön Berlinnel levelezésben áll.

– Egy levelet kaptam csak.

– Igen, uram, arról van szó. Megmutathatja?

– Nem, polgármester úr!

– Ne-em? – kérdezte gúnyosan Loully. – Hát nekem se mutathatja meg? Ugy leányomról is le kell mondania, uram. Ez a gyanu, amit ön nem siet szétoszlatni…

– De…

– Ez végső határozatom. Még egyet! Ha nekem nem hajlandó _bizalmasan_ megmutatni, találunk majd módot, _hivatalosan_ módot… _kénytelen_ lesz megmutatni.

Rövid hallgatás után Gaston felkelt, hangtalanul átadta a levelet és félrefordított fejjel leült. A szétnyitott levélből morzsa és dohányszemecske hullott a földre. A polgármester végigszaladt a levélen; első pillanatra mintha megnyugodott volna. De egyszerre, átmenet nélkül, sáppadtsága bíbordühre vált.

– Mi ez?… Ah, ön nyomorult. „Kedves Gaston, ló… ah, ah,… hogy vagy? Én jól Minchennel egy ágy… ah, ah,… én csókolom, amit te megfogni se tudtál… ah, ah,… Hiába szaglásztál… ah, ah,… körül, Minchen… ah, ah,… rád nagyot… ah!“ Mit jelentenek ezek a vaskos illetlenségek, uram?

– Bocsánat, polgármester úr – szólt Gaston Hortensera gondolva, – méltóztatik látni, hogy itt szó sincs hazaárulásról.

– Hogyan, tanár ur? Ez nem árulás? S ön ily fokban romlott lélekkel mert az én tiszta Hortenseomhoz közeledni? Ön azt hiszi… ah! ön nem hiheti azt! Lehetetlen. Ez után lehetetlen.

Gastonban megcsuklott a bátorság a dühöngő Loully láttára.

– Nem is kérek öntől felvilágosítást ezt a botrányosan aljas levelet illetőleg. Hagyom önt ott fetrengeni az erkölcsi posványban. Hanem rendelem, mint polgármester és kivánom, mint atya, hogy házamat ezentul kímélje meg becses látogatásától. Az ajtóm arra van!

Gaston szólni akart, de Loully tiltóan tartotta a mennyezet felé nagy tenyerét. Gaston meghajolt és távozott.

Az uccán megállt. Egy taligás ember haladt előtte a nehéz teher miatt szaggatott lépésekkel. Két veréb csipegette a lóhulladékot az út közepén. A szemben lévő kert fájáról egy gesztenyegyümölcs esett a földre; a száradó burok felpattant és három fényes barna szem gurult szét.

Mi az istennyilát csináljon most? Gyorsan az iskola felé vette útját. Larive talán… ha beszélek vele… s a Loully haragja múlik… Amint benyitott az iroda ajtaján, megállt. Larive asztalánál szivarozott ujságot olvasva s a csámpás asztalnál Mimizan dolgozott. Sarkon fordult és bevágta az ajtót.

– Mi volt ez, kolléga úr?

– Igazgató úr, nem figyeltem oda.

– Valaki benyitott, – szólt Larive, aki nagyon jól megismerte Gastont.

– Talán egy koldus, igazgató úr.

– Lehet.

Mimizan kis száraz szive nagyokat ugrott örömében. Gaston nagy léptekkel igyekezett haza. Az udvaron elhessentette a sánta kakast s a megrugott Snow vonítva szaladt a konyhába.

– És mindez ezért a szajha Minchenért, aki velem a szűzet játszotta… és csók és ladikázás és cukrászda… és más nem, s mert dr. Stein úrnak behódolt és a doktor úr elvitte ágyasának Berlinbe s erről értesitett engem, a disznó, ezért most ilyenek történjenek velem!

A szobájába érve tehetetlen dühében felrugott egy széket.

Pár percre rá Biby néni felküldte a szolgálót, hogy a szobaúr ne bántsa az állatait és a bútorát meg kímélje.

Pédebidoult hamar rájött, hogy Lacrouze már nem jár Loullyékhoz, sőt nem is ismerik egymást az uccán. Loully gondosan elhallgatta a levél valódi tartalmát, s azzal sem dicsekedett, hogy a kérdéses egyénnek már oda is igérte volt a leányát; csak annyit mondott, hogy Lacrouze csakugyan söpredék. Rendőri közbelépésnek nem lehet helye, de derék ember nem érintkezhetik ilyen alakkal.

Biby néni folytonosan piszkálta Gastont, aki miatt hol Jean, hol Louise maradt szobájában, vacsorára, ebédre. Végre is Gaston megértette a célzást s attól a naptól kezdve állandóan a szobájában étkezett. A fűszeres többször nem adott neki szivart, azt vetvén okul, hogy kifogyott. Ha este ment haza, Bazocheék rája uszították nagy kutyájukat. A dög egyszer a bokájába is harapott. Selliernél csak Dorgères állott vele szóba, de az sem a nyilvánosság előtt. És Mimizan alig köszönt neki, kikerülte és esténként a kávéházban sokat beszélt most a hazafias kötelességről. Larive megizente neki, hogy már nem tart számot szolgálataira. A Bazocheék rokona, aki tavaly a IV. B-be járt, multkor a szőlők közül Priapus jelvényét mutogatta feléje vékony karjával. Gaston hallgatott és tűrt, nem tisztázta magát a levél felmutatásával, mert még mindig azt remélte, hogy Hortenseékkal kibékülhet.

De jött az ősz és a harag még mindig tartott; hiába jelentkezett egyszer-kétszer a renaissance-homlokzatu ház kapujánál vagy Larivenál, nem eresztették be. Hiába irt levelet, nem kapott rá választ.

Pédebidoult négyezer lakója közül az eszükkel már és még élni tudók megvetették Gastont s megvetésükben valami kényszeredett meghunyászkodás is volt.

Meg volt mindenki győződve, hogy a polgármester úr helyesen cselekszik. Biztosan oka van rá, hogy nem adja a törvény kezére Gastont. De, hogy megveti és hogy nem akarja ismerni, az nyilvánvaló. Mindenki úgy tett tehát, mint a polgármester. Csak abban nem tudtak megegyezni, hogy miért kell kímélni az árulót, a söpredéket. Biby néni úgy vélekedett, hogy Gaston Loullynak rokona. A kocsmárosné biztosan tudta, hogy Gaston egy oláh hercegnőnek és egy francia szakácsnak törvénytelen gyermeke. A fűszeresnek azt irta a testvére a megye székelyéről, hogy a kérdéses egyén egy volt miniszter elzüllött fia. A piacon azt beszélték, hogy egy hatalmas európai királyt ajándékozott meg Gastonnal az a dajka, akit a felséges úr Franciaországból hozatott negyedik gyermekéhez. A kávéház törzsközönsége úgy volt értesülve, hogy a párizsi német nagykövet vetette magát közbe Gastonért. Az alsóbb néprétegekben azt beszélték, hogy Lacrouze megvette a kormány és a rendőrség elnézését egy millió ötszázhatvanötezer frankért.

De mindez a vélekedés csak szájból fülbe két tenyér közt terjedt, csoportosult megoszlott titokban, mint ahogy a talajviz vándorol a föld alatt.

Gastont igen bántotta Pédebidoult csöndes megvetése, de azért nem esett egészen kétségbe, mert bízott a kibékülésben. Élt napról-napra egyedül és némiképp búsan, csak a vasárnapok hoztak derüt számára, mert akkor látta Hortenset a templomból kijövet.

Ma, kitiltását követő harmadik vasárnap is ott állt Gaston a piacon és nézte a templom oszló közönségét. Első vasárnap szerelmes könnycsepp remegett Hortense szeme szögletében. A második vasárnap Hortense jobb kedvünek látszott, amiből Gaston reményt merített a jövőt illetőleg. És ma?… Mindjárt észrevette a karcsu alakot, ahogy megjelent a templomajtó nyilásában… Mi?… Gaston szeme pillanatra elhomályosult, sok apró kis fehér csillag rajzott előtte. Összehúzta a szemöldökét és látta Hortenset elvonulni a Mimizan karján. A lány, mikor elébe ért, elfordította a fejét és közelebb simult a rücsköshöz.

Ez a jelenet volt Pédebidoultban a hét szenzációja: tehát Mimizan fogja megkapni a maire leányát…

Biby néni másnap ebéd előtt felmondta a lakást Gastonnak.

Lacrouze össze volt törve. Ha felmondják az ember lakását, az ember újat keres. De mit tesz az ember, ha elveszik a jegyesét?… Vette a kalapját és lement az uccára.

– Hát ez volt Hortense?… Az istenit!… Ez a fogatlan banya is… Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném…

– Igazán, sajnáljuk, már ki van adva.

– Igen? Jó napot… – Fenét van kiadva… Mi lelte ezeket a rüheseket, hogy a bőrömre éheztek mind?… Menjünk amoda át… Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném…

– Nem lehet, uram, haza jön a fiunk, most ő fog benne lakni.

– Igen? Jó napot… – Jön a nyavalyát… Mi ez? Amiatt a hülye levél miatt?… Mi lesz itt belőlem?… Hortense másé… Larivenál Mimizan… taposnám ki a béledet… senki se akar itt ismerni… Menjünk a Vasut-uccára… Tán ott a zsidóknál kapok szobát… Bocsánat, a bútorozott szobát szeretném…

– Itt nálunk? Vegye ki a maire házában a bútorozott szobát…

– Igen, hát jó napot.

Gaston szive összeszorult, amikor az uccára ért. Az utat szegélyező fák széles levelei tagadást intve lebegtek a kerekedő szellőben. Jobbra nézett: ide látszott a piac sarka a Sellier-vel. Elfordult. Balról csöndesen és elhagyottan kanyargott kifelé a fasor. Erre tartott lassan, elkeseredetten. Szép csendesen kiért a kis állomásra.

Egy jelző harang kalapácsa lebillent és zengő hang támadt. Egy pocakos bácsi jegyet váltott. Vonat robogása hallatszott messziről. Gaston az órára nézett: mindjárt hat óra! A párizsi gyors!

– Kedves uram, ne féljen tőlem… adja ide hamar azt a jegyet, elutazom, Párizsba utazom… na… úgy. Isten áldja meg.

Gaston lázas örömmel vett még szivart és gyümölcsöt és elsőnek mászott fel az alig megállt vonatra. Minden pillanatban az óráját nézte: mégse indul, mégse, no végre… elindult… most jön a jobb élet… a szabadság… Párizs… vagy más város… ahova majd áthelyezik… meg fogják tenni biztosan…

A fordulónál kinézett a kis völgyi városra Gaston és kikiáltott a mezőkre:

– Éljen Pédebidoult!

Aztán a szemben ülő úrhoz fordulva igy szólt:

– Bocsánat, uram, igen szép ez a város.

– Igen, uram, szép.

– És derék nép lakja.

– Igen… igen… derék nép.

Gaston elnevette magát s cigarettára gyújtva kiment a folyosóra.

MADAME DE ROTHE HALÁLA

(STYLE LOUIS XVI.)

– De, édesem, nincs itt a papucsom! – szólt Narbonne érseke a tőle telhető főpásztori méltatlankodással. Kövéres, sápadt arca biborba fordult a lehajlástól.

– Elfelejtettem, – szólt Madame de Rothe és vékony, élénkpiros ajkait összevonta, mint akinek fáj valami.

Az érsek duzzogva csoszogott át a másik szobába, Madame de Rothe pedig egy karosszékbe hanyatlott.

A Madame szépsége már csak szodomai alma volt: a vér kezdett föloszlani ereiben, vélték az orvosok; úrnőnk vére rohad, adták tovább az érsek emberei. Az asszony fiatalságát feláldozta az érseknek, sok éven át anyja, felesége, leánya és hitközsége volt. Most feláldozta neki a betegségét, a halálát is. Az érsek nem tudta, hogy Madame beteg, éppen ezért, mikor átcsoszogván a másik szobába, meglelte papucsait, nem mulasztotta el magában dünnyögni:

– Dologtalan fehérszemély!

Leült egy iróasztalhoz és gyapjuszámlát, árjegyzéket, hitellevelet, mit forgatott.

– A birtok pénzt hoz, de dolog van vele. Az érseki hivatal felér a királyi javak kormányzóságával, dolog tekintetében.

A papucs jól esett a lábának: egész délelőtt vadászott s a kengyel kissé szélesebb talpú lévén, megfájdult a lába-nyerge.