Part 1

A TÜKÖR

SZEGÉNY KICSI JULA – BORZHISTÓRIA

BERDE MÁRIA NOVELLÁI

1920.

KOSMOS R.-T. MAROS-VÁSÁRHELY.

A tükör.

Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tiz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre forditotta a szót:

– Van régi holmid?

A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

– Te itt szoktál aludni?

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

– Mit adjak érte?

– Százezer frankot, uram.

– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal.

– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki, jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hivják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükörlapja pedig…

– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…

– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva vizsgálta kiszemelt zsákmányát.

– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben, ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…

Az öreg visszatért és leült a földre.

– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.

– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani.

– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…

– Varázstükör? Miben áll a varázslata?

– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit türelmetlenül.

– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állitólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –

– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?

– Nem én, uram.

– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.

– Adj uram ötvenezeret.

– Húszezret.

És az európai letette a pénzt.

– Igen vagy nem?

– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva, egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogva, kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerü utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint valami szikrázó ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében…

A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva végig, mint valami mennyei uszály földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy, a kezével kebléhez szoritott ovális keretre hajolva…

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát volt valami, valaha, valahol…

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos külső hatás alatt visszavetitse a világba…?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a tudomány megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemü tükörlap a babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem uj problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami csak feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt háttér, hanem egy csipkeszerüen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos terem barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, szőnyegekkel ékitett csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút, a kút medencéjét nyiló fehér hónapos rózsák fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy békaszerüen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

– Kandazé…

A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt és ő ezt a nyelvet értette…

– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali diszedbe.

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen hosszú fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyüket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bujtatta őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü szerecsen ajtónálló lépett be.

– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?

– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.

Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos alattvalód…

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja reszketni kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az öregasszony által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.

– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hirt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt – tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény szolgája…

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…

– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka márványzatán…

A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután újra derengeni kezdett…

A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber lángjába galyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.

– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent kalifát?

– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek mutogatta magát.

– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?

– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan esztendő alatt gyüjtötte.

– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint a parázs a kandeláber mélyületében…?

– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.

– Nagyon rút, Fatma?

– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és jó.

– Mégis… a fiatalok szebbek.

Fatma döbbenve nézett a leányra.

– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.

– Álom… miféle álom, Fatma?

– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy fiatal párduc hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, mért vacogsz? Ne félj, ne higyj az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kisértésoszlató szent fahánccsal?

Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét.

– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint emirapám?

– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy szeretlek-e.

Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő tüzben égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…

A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.

Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett esthajnali rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü sált vetve, mezitláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszinü rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy sudár kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő virág.

A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, villantotta a csarnokba.

– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már megtekintette a rózsaberkeket, kétmillió rózsát szedet a város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tizezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfübors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le utad ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a rácson; hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.

– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…

– Hisz az vak.

– De hall, mint a vadállat.

– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.

A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény észbekapott:

– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül láthatják arcodat.

– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából tekintek.

A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz egyetlen tükörhöz lépett.

Kandazé megragadta:

– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…

De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a tükörlapba.

Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, maga is belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.

– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj, eredj. Siess, nagyon félek.

A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, hogy a márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.

– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.

– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő tejgyermekének… – makogta az öregasszony.

– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény szemével majd átdöfte az öregasszonyt.

Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett.

A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is ujra elevenné vált…

Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak, mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát lejti.

Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne.

Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig ajaka vérré, arca hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal őrjiteni készülne…

Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csudamadarai rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a felhőkből: előragyog, hogy elvakitson.

Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott alkóv selyemvánkosaira.

– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg ne őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.

– Meg vagy elégedve?

Az emir bólint.

– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?

– Kivánj és meglesz.

– Add nekem a varázstükröt… egészen.

– Egészen? Hisz egészen a tied.

– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom estéjén… összetörjem.

Az emir megdöbbent.

– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.

Kandazé esdve néz.

– Csak ezt tudom kérni.

– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo.

A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.

– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kinai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér, hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog megzavarni.

Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.

Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és ujjong:

– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba, földbe, vizbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon belédláthatok…

Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak felé. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.

– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy ellejtsem násztáncomat…

– Ebben a ruhában fogsz esküdni?

– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…

Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át.

– Hát öltözz az igazi nászruhádba.

– Az sulyos, abban nem tudok táncolni.

– Akkor hagyd a táncot.

– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod… a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak megtisztelni.

Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.

– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, legizesebb halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a menny és föld urai.

Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az ékszermadarak. A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett…

Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:

– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és akkor…

E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszinü gőzben imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó széditő ütemeket lejtette… A lepkeszinü madárraj a leány fejére szállt s amint tanitva volt a kalifa gyönyörüségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott szépséges finom főuri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörü nő. És most a föld legszebbje vakitott reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyü szenvedelemben.

A leány hozzáhajolt:

– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?

A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát. Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok kergetőztek:

– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.

– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszinü hajnalköntösömre?

Timur átölelte Kandazé térdét:

– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…

Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:

– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek… Ismerni fogom az összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog lábamhoz hullani; és kéjjel és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen volt urnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…

Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…

– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A prófétára, még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?… Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmányt!

És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű leplet csak egyetlen kapocs tartotta; törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívéreszorított keze.

Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta Kandazé opálkezét.

A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy érezte, hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni. Soha nem könyörgött semmiért: szívében most vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán ujra a villámsebesen felbukó képözönbe.

Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.

– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.

– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz…

– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha terhetekre válok.

– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak. Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon belül talál, veszve vagyunk. A partőrök aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a tükörrel együtt az ablakon…

– A tükröt is?

– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…

És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.

– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?

– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.

– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja megnézni orcáját…

– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa keze…

Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszinben tündökölt, maga volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét Timuréba veszítette.

Timur hozzáfordult:

– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?

– Ahova viszel.