Part 2

A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:

– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.

A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.

Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban tetszett ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz selyemfüggönyökre, a medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál remegett, kezével a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az ablakon.

A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.

Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette. A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán ujra megderengett.

Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé volt bocsátva.

– Elkéstünk, hörögte a legény.

Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a rácsba akart ütődni…

– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.

A legény Fatmához fordult:

– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…

– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.

Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.

Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács fogai ne engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte Kandazét.

– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, amíg nem mondom.

Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld világ ismét oszolni kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyékony ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.

– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vizből. A leány vonagló ajakkal, halálrarémült szemmel Fatmát hivta, kereste…

– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.

És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… A tükröt balkezébe kapta: messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz sodránál és a legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.

Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta, nyilván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.

A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu bronz és a leány márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a tükör, a tükör…

A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb időre.

– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.

– Fogd, mintha az életemet tartanád!

– Nem birom…

De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem érezte többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni kellett.

– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette.

Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerugta azt…

Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, vörös vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.

Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt vérkárpitja alatt két térdeplő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.

A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyü bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a viz alatt uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte testét, kogy vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb, sötétebb kavargást mutatott…

A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el magától a tébolyító képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó ezüst kévéjét. A bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja rávetíteni.

Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.

– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. – Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra kisérteteinek.

És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.

Szegény kicsi Jula.

A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök féltükben húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal pislantva a kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha éjjel-nappal a hegy felé huzódó, talpalatig megművelt soványka krumpli meg mákföldekért rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból lehelő jégfuvallás el ne sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, a természet erőinek alakjában bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal pusztitott: nem csoda, ha a mennyei és földi titkos hatalmaknak egyként fejethajtottak itt a népek…

A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk kattogás ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: mikor jő meg a Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. Juniusra kivirult a mák, a falu felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila tengerbe süppedtek a barnácska házak, s ha a szél megindult, rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.

Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, sárga viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen kunyhó előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány tulkarcsu, tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként is valami felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint arra vitt a tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente megfürdeni. Pedig a kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb valamennyinél; egy öreg töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő tartotta őket. Az árnyas, zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott hármuknak – mert volt egy kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a tüzhelyre, vadalmát, vackort az aszaló deszkákra. Egész nyáron át terülj-terüljt játszott érettük: kezdte az édes barabollyal, amit a földből kellett kikaparni, folytatta kék, zöld, fehér meg piroshátu gombával, ami a lábosba került; a barna kenyérgombát nyersen is megették: édes volt és tej csurgott belőle, a nagy hiribiket felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások illatos eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, kéklő szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros áfonyával terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar kedvét. Az erdő volt a nyári gondviselés.

Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet dobtak, csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, lobogós pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a tova százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.

Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb is. Apja, az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó lábánál, leányára egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, babonáit és a gyógyitás tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg lehetett holtig élni belőle. A kilencvenkilencszer visszafelé meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc nyirfavesszőt főzve, megvolt a szárazbetegségtől való fürdő; a vizbedobott széndarabbal irt kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; a gyermekek éhnyála sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről az árpát: a keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az istállóra tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“ ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, borjuínból száritott, tört hajnövesztők, petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az öreg Ágota kunyhójába sok embert, sok mákot, krumplit, kukoricát hajtottak. Ágota nénő mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, amit soha senki, hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak a szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme azonban a szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, küszöb előtti lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett gyöngyharmatot, a szerető elégetett hajtincsét használta s még ki tudja mi mindent! Hiszen épen abban volt a titokzat, hogy nem igen árulta el a tudományát.

Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta a betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem hogy mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és riadtan tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a környék titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó szürkeszakállas felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a völgyekben holdfénynél a Szurduk felé fellebegő ködruhás fehérember, akit meglátni halált jelent, s akit ép ezért jószerint még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő ágak közt csörtető láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó sánta lidérc és a vakszemü földikutya, akinek feljárása a földindulást hozza hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen előre látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy két emberét is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket hányva farkassá változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő látta is egynek a foga között a kádárék Ticája piros kötényének foszlányát; akit azelőtti este egy farkaskutya letépett az erdőszélen hazajövet.

De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit százszor el lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti sziklakapúról szólott. Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból tornyadozó kapu egyenes bejáratul Tündérországba vezetett és aki pünkösttájt, kökényviruláskor messziről nézte, az látta is, hogy a tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe hófehérre mosott ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu minden százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.

– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit én apám után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az ő idejében elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg is nyilt ám a kapú. Az ugy volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a hegyekre indultában ott ért az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. Másnap reggel csak a rongyos kis gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a tündérnép nem eresztette maga közibe azon rongyosan és már idekivül felöltöztette. Nem is került soha vissza, bizonyára megszánták odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki késő estennen küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták mindörökre Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.

A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona, közbeszólott.

– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, hogy negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött, holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott – azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért idejött meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő egyszer – jó harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – a leánykát vásárra menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő kártyavető nép között… Az akkori pap, aki ezeket a matrikulába felvette, bebizonyitottnak irja az egészet, úgy hogy a falu nyakába szakadt az eltemettetés. Hát mondja Ágota anyó, megkövetem, mit szól kied ehhez?

Az öregasszony idáig furán mosolygott.

– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje történt s amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor legutoljára jött ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott gazdaleányt ki is küldtek a szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy földindulás támadt s reggelre ott lelék a gyermeket: egy kőgerenda leütötte. Világéletére boldogtalanforma maradt. Akkor világosodott ki az is, hogy azelőtti nagypénteken elkergetett egy öregasszonyt a kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. És odamerte vinni arcát a Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja azt remélték, majd hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig nem szófia beszéd, kérdd csak meg az öregeket.

– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – hiszen tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy felbolyditotta, hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő Péter-Pál utáni holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az egész csak mese?

A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a méltatlankodástól?

– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is nyilhatott. Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a kapu meg nem nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki azért, mert ő nem hisz benne. Márpedig csak akkor nyilik meg, ha hisznek benne szentül. Aztán pedig, s ez a fő, azt hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. Merthogy csak a jövő nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, vagy azután, vagy mégazután!

– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert még tán ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.

És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt rá falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami távoli vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő világát.

– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és aztán nagy hallgatásba esett.

Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott mákfejet és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a beszédbe. Hüvös őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós szabadtüznél folyt a munka.

A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult bele Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, mint minden öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak néha, csak nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert mindenkinél szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi elkerülte, csupa madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt látott bennük. Ágota nénőt mint az orákulumot hallgatta. A gyermek lelke mindig szomjas volt, maga se tudta mire; csak azt tudta, hogy az Ágota meséi oltogatták a benne égő néma szomjuságot, nem ugyan mint a záporeső, hanem mint a harmat.

Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka kifejtett mákért a nehány fertályka magukét megkapva haza felé ballagtak a csipős októberben, Orsolya anyó megelégedve tervezgetett.

– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!

Kicsi Jula összerezzent.

– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, hogy ártatlan valaki?

– Hát akinek nincs semmi bűne.

A gyermek elmerengett.

– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?

– Mindenkinek fiam, a világon.

– Nem lehet tőlük megszabadulni?

– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.

– Hogy kell azt, nagyanyóka?

– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.

A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is szólt. Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra hazaértek.

A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska volt, abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az ablaknál, a padkán szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő nagyanyó lábánál, de tartották magukat Ágota régulájához, hogy az öreg ember elszivja a fiatal erejét, ha együtt hálnak. S kicsi Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!

Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti gyermekhitvallást:

Három angyal fejem felett, Egyik megőriz engemet; Másik szememet bezárja, Harmadik lelkemet várja…

De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A gyermek a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy ezüstszürke sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. Első a mákos málé volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát titkon kivett a kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és megkéri: térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt nincsen. A másik bűne a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér körül történt. Nagyanyó külön sütött neki belőle egy kis vakarót és ő azt két napig meg se kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján azonban a kapuban játszadozott kukoricahajas, gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott volt a kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a nagyobbik darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó cibrelevest evett.

Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. Mert azt, hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi halvány, sóvárgó irigységgel tekintgetett az első sorok bársonyvállas, pirosgyöngyös kis leányzói felé, azt nem tartotta bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, természetes jogának. Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek elfelejtett bűnei, feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: azt a szép nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s aminek olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának, mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami elérhetetlenre.

Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá változott. Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges kenyeret adta ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is nehezebb hótakaróval – leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig is alig lehetett elhányni a havat: kicsi Jula folytatta jótékonyságát a madarakon.

Abban a szenthitben élve, hogy istennek minden teremtménye – még a gyom is – lelkes és értelmes, most a madarakat segitette, mert most azok voltak az igazi koldusok. Óesztendő éjszakáján a falun az aranyoscsikó szokott keresztülvágtatni és a gyermekek kifényesitett csizmáiba piros pogácsaszivet, diót, almát hullogatott. A kit megajándékozott, annak tarka zsebkendőből zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek első ébredésre, keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban – jórészt a fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a zörgős templomperselybe dobta.

A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak április közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. Kicsi Jula néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi kedves téli játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. Rendesen az ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást leste.

De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a naparany, pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a fecskék föl és alá; a liliomszárak csak ugy iramlottak a levegőégnek. A legdúsabbnak igérkező ágakat kicsi Jula féltő, babonás gonddal ápolgatta. Pünköst után az öreg Ágota főlszedte sátorfáját. Valami nagy, titokzatos szerencsének látszott az is, hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi Julát. Mindig sietett ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak lopva jártak hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul dorgálta őket és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott már a templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.

A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt is, miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy hegyhorpadásban délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a magyarázatot, csak ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, amazt is, „mert nem lehet tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, Ágotához orvosságért, a paphoz pedig azért fordultak, hogy könyörögjön a szenvedőért a templomban és igy megnyugodtak, hogy mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, hogy a liliomos kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő hiuságukat némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. Akik olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is hatalom volt, de ő csak a mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és földalatti erőkkel cimborált és oh, azok mindig közelebb vannak…

Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi Julával utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula mitsem érzett a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…

A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra akart térni.

– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.

– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.

– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt mindjárt odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak aggatva fölibe.

Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha fodros fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.

– Ágota nénő…

Nó mi az?

– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?

– Hogy ugyanazok?

– Hát… akik arra felénk… járnak?

– Persze, hogy azok.

Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte tovább lábacskáját.

Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki egy ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, aki abba belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi Jula szemet szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő levélcsomón. Most alig pihent, alig segitett a földet palaporral megszitálni, a tüzhelyt megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat leseprűzni, a cserépcsuprokat az ágasba tüzdelni: nyelte falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott hárászkendőjét és elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy kis mázas, csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de azért közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat, csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a csuporba. A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó ösvénynél körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu felé. A cserjésen át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt megakadt, lábát itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is áttörve elibelépett a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen egymásba rovátkozó oszlopok: a föld valami ősi, tüzes hányadékának hideg csodává dermedése. A kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, fent azonban, túl az orgonasipszerü kapuarcon a hófehér ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is látta azokat közelről, valahova csak visszahuzódtak a tündérek ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.