I.

Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa Mac-Mahonnal – minden áron!

Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van. Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.

A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat, sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:

– Van-e önök között valaki, a ki az _édesanyja_ arczképét viseli a medalyonjában?

Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra? Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».

Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.

– Nálam van olyan.

Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső ajkán.

– Miért nem mondta ön ezt rögtön?

– Nem szükség ezt kitrombitálni.

(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé! Azzal szokás).

A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.

– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?

– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.

– De a hazáját még jobban szereti?

– Még jobban.

– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak. Értette – kapitány úr?

– Értettem.

Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult a maga harmincz emberéhez.

A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.

Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.

«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»

(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan elpusztulni»).