IV.

Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.

A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak a megjöttére vár.

Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.

Rolánd volt.

De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott öltözetben.

– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.

– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem – könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.

– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.

Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette, rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét mulva egybe fognak kelni.

A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»

Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog, törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a keze keresztvonását hagyta ott.

Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:

– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.

– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.

– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.

Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó foglalja el az utczát.

– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg, míg annak vége lesz.

– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, – szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.

A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal voltak körülfonva.

Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.

– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok viaszgyertyának az árát?

– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.

A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit kiterjesztve fejük fölé:

– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a ti házasságtokon.

Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak a pompás nászkiséretére.

*

Ez a _valóságos történet_ pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.

EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.

Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)

Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.

Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat: annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak mi gondja rá?

No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál, másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.

A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.

A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?

– Tizenkét év óta felség!

*

Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.

Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú, megyfaszárú selmeczijéből.

Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta volna, hogy Petrik nézi.

Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy «Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.

A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.

Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:

– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a partiet? A _fehér_ nagyon jól áll.

– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá s leült Erkellel szemben.

– Önön van a húzás. Fehér mozdul.

Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a _tornyot_ s egy hatalmas _lóugrást_ téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas szóval: «sakk matt».

Erkel nagyot nézett rá:

– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!

– Nincs…

– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt sakkozunk mindennap?

– _Tizenkettő óta._

*

Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió megnyittatik.

… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…

«Tizenkettő óta, fölség!»

ÉPÜLETES LEVÉL EGY OLYAN EMBERHEZ, A KI MÁR RÉGEN AKAR HÁZASODNI, CSAK AZT NEM TUDJA, MINT FOGJON HOZZÁ.

Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.

Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor, elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A többi a te dolgod.

_I. Házasság követség útján._

Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet, megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?

– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.

– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik négy éves.

S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.

Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.

Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.

– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.

A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?

– Nem, a szebbik Uracca.

– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek vele. A másikat viszem el.

És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.

_II. Házasság hirdetés útján._

Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M. hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma hirdetményt:

«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft. fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához illő élettársat.

Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli. Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.

A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.

Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz különbséget.

A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.

Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím alatti bérmentes levelekben.

Szenzálok nem fogadtatnak el.»

Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M. K. U. úrtól:

«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén, ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»

_III. Házasság asszonyért._

A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.

A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:

– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?

– Már hogy tudnék?

– Látod, meghalt anyádasszony!

– Hát mér’ nem mondta?

– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.

– Bizony bánom is én.

– De neked hozta ám, nem magának.

A legénynek eláll a szeme.

– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?

– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?

– Szilvásról a Ferde Pannit.

– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.

Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal, módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel consummálva van a házasság.

Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. – Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt, itthon megházasodtak neki.

_IV. Házasság szerződésre._

Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a mit házasságszerző hivatalnak neveznek.

Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző boltba, s kéri a lajstromot.

Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki, a ki gondot tud viselni a házra.

A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele. Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony: ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai az anyánál maradnak.

A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.

Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki s leteszi a bánatpénzt.

Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.

_V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre._

Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s rettenetesen szólja egy barátja előtt.

Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.

– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.

Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk erről.»

Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar mondani, de még sem mond.

Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú ember fölpattan és pisztolyokról beszél.

Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos tulajdonságairól.

Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem találni többet.

Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz. Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz angyali phlegmával.

_VI. Házasság hajtóvadászatképen._

Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.

Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra (a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán, bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az ellenállhatlan – sárga csizma.

A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter, Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük – restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly, melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.

A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot «hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»

– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó, vagy – hogy híjják?

– Péntek Péter, Péntek Pál.

– Igen, de a menyasszony kicsoda?

– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya, Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.

– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál») melyikük számára kérjem meg?

– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.

Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.

Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki, vagy holnap?»

– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még aznap ott vesztegelhettek.

Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?

Nem tudom, kaptak-e már?

_VII. Házasság szenzálok útján._

– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.

– Nem kell.

– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?

– Nincs rá szükségem.

– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.

– Köszönöm.

– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer forintja, rekommendálhatom.

– Már az nem volna tréfa.

Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy kezdi, mint emitt.

– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.

– Nem veszünk.

– Egy szép eladó házat tudok Pesten.

– Nem kell.

– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő forintos hivatalban van.

– Majd meggondoljuk.

S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan, hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan, s ez a realitás.

A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.

Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.

EGY MARHAVÉSZ-INSPECTIO.

(Elbeszéli, a kivel megtörtént.)

No, soha sem leszek többet marhadög-komiszárus.

Felruháznak engem azzal a magas misszióval, hogy intézkedjem absolute százezrek sorsa fölött, itéljek élet és halál kérdésekben négylábu állatok országában, egyszóval legyek marhahaynau.

Elfogadtam a nagy megtiszteltetést, s mindjárt ki is hirdettem az ostromállapotot, statáriumot, kordont huzattam a pacificálandó territorium körül, keményen megparancsolván, hogy a kordonon, se gyalog, se kocsin, semmiféle formátumban, qualificatióban és applicatióban, semmiféle állatnak a bőrit keresztülvinni nem szabad, még zsidó bőrtaplót sem, detto semmiféle fűféle a kordonon át ne csempésztessék. Végtére mindenkinek, személyválogatás nélkül, halál fejére, akár úr, akár paraszt légyen a gazdája, akár czímeres, akár czímertelen ökör, – a mint búnak ereszti a fejét, és malecontentusnak kezd mutatkozni, rögtön Pulver és Blei! azaz ólmos bottal fejbe ütni, aztán port a tetejibe! – hoc secus facturi!

Egynéhány nap mulva: megnézem, mondok, hogyan hajtják végre parancsolatomat. Ad latus magamhoz veszem a járásbeli marhadoktort, a ki igen jeles capacitas, mert külföldről jött s ott tanulta a veterinariát.

Mikor a szekérre felkapaszkodunk, a doktor kinevetett, hogy minek viszek magammal juhászbundát, czipót meg szalonnát. Hiszen meleg van, s talán csak éhen sem halunk Kanahán közepén. De én meg visszanevettem, mert nem hozott egyebet magával, mint a felesége nagykendőjét, a kit nevezett plédnek, meg egy táskát, tele baromnak való medicinával.

Ekképen felfegyverkezve, szépen elérkezünk a kordonhoz. Látom, hogy vasvillás embereim ott strázsálnak pikéten. A mint hozzájuk érünk, a lovak elibe ugranak, megkapják a zablát s kiabálnak, hogy megálljunk erre-arra, mert különben belefordítnak az árokba.

Megdicsértem őket. «Nagyon jól van, édes fiaim; csak őrködjetek ezentúl is ilyen jól, édes fiaim.»

– Semmi édes fiaim, hanem ide azzal a bundával!

– Micsoda! Hát zsiványok vagytok ti? És ha zsiványok vagytok, hát illik-e az: alkotmányos világban békés utazóktól a bundát elvenni?

– Nem ér semmit az a sok beszéd. Itt a kurrens! – Azzal kivette a szeredásból a saját ukázomat, s azt lábbal felfordítva, kiolvassa belőle, hogy a kordonnál minden állat bőre irgalom nélkül letartóztatandó, és mivel a juhászbundában belül bőr vagyon, tehát a juhászbunda itt marad.

– Ostobák vagytok! – kiáltottam rájuk. – Hát ki értett juhászbundát a bőr alatt? Én csak tudom, hogy mit értettem bőr alatt, mert a pronunciamentót én bocsátottam ki. Én vagyok a marhadög-komiszárus.

De a paraszt egyet rántott a szűrin s azt mondta, hogy: azt akármelyik hunczut elmondhatja magáról, hogy ő a marhadög-komiszárus. Csak ide azzal a bundával! Ugyis van már itt egy határ.

Teremtuccse, a bolondok megtették, hogy saját parancsolatomra lehúzták a bundát a nyakamból, és odadobták a többi közé a gyepre.

Egy gaz ficzkó azonban megpillantá a lőcsre függesztett csikóbőrös kulacsomat. – Hohó! itt is van állatbőr! – Lefoglalták a kulacsot is, és eltették a többi zsákmány közé. – Hanem előbb vérit vették.

Ezek az én embereim Angliában tanultak törvényt magyarázni.

Én káromkodtam, a doktor meg nevetett, hanem csak alattomban, tenyerével a száját eltakarva.

No megállj! menjünk csak tovább!

Nemsokára kiértünk a pusztára, hol egy veszedelmes gulya volt megvizsgálandó. Kicsit fújt a szél, s nekem már csak elvben volt bundám. A doktor ironice kinálta a plédje felét.

Leszálltunk a szekérről s egyenesen hozzáfogtunk a vizitáczióhoz. Hogy mit tapasztaltunk, azt nem beszélem el kedves barátom uramnak, mert ebéd után vagyok s nem akarnám, hogy a tábeldóért fizetett 1 frt 70 kr. kárba menjen.

Hanem ad vocem ebéd. Nagyon dél volt már az idő, s minthogy meleg is kezdett lenni, nem annyira bunda kellene már, mint testi táplálék. A marhadoktor kérdezte egy ott álldogáló gulyástól, hogy van itt valami restauratio?

– Az nincs mostanság; hanem itt van a fokosom, azzal restoráltunk valaha.

– Nem az kell, hanem valami vendégmarasztó.

– Az is van, – s előmutatott egy nagy furkósbotot, – ezt hivják nálunk vendégmarasztónak.

– Ajh, nem az; nincs itt valahun csárdás?

– Az is van, amott legel ni. – T. i. a szamarat hívták Csárdásnak.

Nem állhattam tovább, majd kihúzom én a doktort a sárból, beszéljünk magyarul: «Ugyan földi! hol van itt a gugyori?»

– Vagy úgy, a gugyori? – Ott van ni! – Mindjárt el is vezetett bennünket a gugyoriba, a mi annyit jelent, hogy ha van benne vendég, akkor vendégfogadó; ha pedig nincs, akkor sertésól.

– Tessék besétálni.

Az egyetlen vendégólszobában nem volt egyéb czivilizált lakosság, mint legyek, nagy sokaságban. Egy hosszú görbe asztalra fel volt téve egy nagy korsó, mellette egy darab kréta, s a krétával az asztalra különféle figurák pingálva, mint pl. +, ⨯, ⊙, □, mindenik ábra alatt kisebb, nagyobb számu verticális huzás, mint pl.|||| etcetera.

A gulyás cicerone aztán megmagyarázta, hogy a gugyori korcsmáros most nincs idekinn, esett bőrt szállított, meg faggyut a magazinba; hanem még ma kijön. Addig itt a bor a korsóban, gulyások emberségére bizva; kiki iszik belőle, a mennyi kell, és a hányszor iszik, annyi huzást tesz a neve alá; mert azok a figurák megannyi érdemes pásztoremberek subscriptumai. Az urak is ihatnak belőle, hanem fizessenek egy piczulát készpénzben; kaputos vendégeknek nincs kredit.

Nem tesz semmit. Leültem az asztal mellé, kenyeret, szalonnát vettem elő a tarisznyából, ettem, a mennyi kellett, s aztán jót húztam a közös kancsóból. Rossz volt, de rosszabbat is ittam én már annál.

Azalatt a doktor csak járkált, és mérgesen hadakozott a legyekkel, kik őtet akarták megenni. Kináltam szalonnával. Azt mondta, hogy nem eszik eleven zsírt. Majd csak hazajön a gugyori. – De hol is marad az a gugyori? – Nem győzte az ajtóból nézni, hogy jön-e már a gugyori?

Utoljára a gulyák adminisztrátora nem állhatta szó nélkül.

– De mi baja az úrnak a korcsmárossal, hogy úgy lesi, mintha valami szép lány volna?

– Hát ehetném! – Vallott magára a doktor.

– Hiszen ha csak az a baj, – mondá a gulyás, – azon mindjárt segíthetünk; odakinn fő a bográcsban a jó gulyáshús; ha van az úrnak saját bicskája: oda ülhet mellé és ehetik velünk.

Doktorom sem várta, hogy kétszer kinálják. Elővette a peneczilust, nagyot kanyarított a gulyás kenyeréből, neki guggolt a többiekkel együtt a földretett bográcsnak, és mártogatta a jó paprikás levet, és szedegette kifelé a jó húsos konczokat, mintha az egészet az anatomiai cursus alatt tanulta volna.

Én nem ettem a bográcsból; jól voltam már lakva szalonnával.

A pompás bankett után a doktor úr becsukta a peneczilust, elővette a fogpiszkálóját, s elkezdte examinálni a gulyásokat: hogy tartják meg a sanitätspoliczáj-rendeleteket, hogy szokták az elesett marhát desinficiálni, hogy a ragály tovább ne terjedjen.

– Hát kit így, kit amúgy, – felelte a gulyás mester. Ha a marha nagyon megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit döglik meg, akkor kegyelmet kap.

– Micsoda kegyelmet kap?

– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.

A marhadoktor szájából e szóra kiesett a fogpiszkáló.

Tehát a mai ebéd is ilyen «begnadigt» fenevadból volt requirálva, a ki nem halt meg olyan nagyon, hogy halála után húsával hasznot ne tehetett volna még az emberiségnek.

A mint ezt meghallotta az én marhadoktorom, úgy elszaladt a pusztáról gyalog, hogy szekéren sem birtam utólérni. Hamarább hazaért a városba gyalog, mint én kocsin.

De nem is megy az többet marhadög-inspectióra, mióta megtanították nekik a desinficiálás legpraktikusabb módját.

De még magam sem kivánkozom többet marhadögkomiszárosnak.

A PRUTHI CSATA.

Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos. Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.

Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.

És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.

– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.

– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el, hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.

Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen, Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást többé.

Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva, midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között, mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy merre?

A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben, mint a lement nap után az esthajnal…

… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát, melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?

Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy vágja fel.

Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.

Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban, midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas Ak-Bik.

Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent «Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly királyt tisztelé meg.

Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a _héttoronyba_ vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve, hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia, melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az _idegen követek_ tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen nagy meglepetésére.

A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához folyamodjék.

A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra, ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak neveznek.

– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts _az én oroszlánomnak_, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.

És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé; háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre; huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült rögtön.

A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá és becsületére váljanak.

Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei, négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had, ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói, csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.

Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.

A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom megrakva Seremetoff ágyúival.

A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz, hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.

Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a megtámadást.

A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn, pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt valamerre minden nesz nélkül.

A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.

Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait. Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva, mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy többnek lássék a sereg.

Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és Berabási kozák őrzött.

A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt császárnévá.

Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.

A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget keresztűltörni a sorokon.

Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.

A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.

Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni, hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön ki a csatatérre.

Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között, s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.

A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket, miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.

A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú csapatjainak összevergődése.

A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen. Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába rohannak.

A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva, rájok kiált:

– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az ellenség!

A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy hajtsák őket előre.

Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah ordítással nyomúlt az orosz ellen.

A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a reá jövő dragonyos csapatokra.

– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér, azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről, melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok halottjai.

A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni, mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok, jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.

Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.

A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.

– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon, kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.

Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik által.

De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket, s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.

A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá, hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas dandáraival egyesülhet.

A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg nesztelenül, dobszó nélkűl.

Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg, megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a kétségbeesés!

Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön; oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.

Péter czár kétségbeesetten zárkózék el sátorába. Vezéreinek meghagyá, hogy hajnal előtt mind készen legyenek, mert karddal kezökben fogják kivívni tán a győzedelmet, de bizonyosabban a dicsőséges halált. És az ideig megtiltá a hozzá bemenetelt akárkinek, bárha legkedvesebb bajnoka volna is az.

Elbúsultan veté le magát ágyára. Tehát annyi fáradalmas év kivívott győzelmeinek egy éjszaka vessen véget? midőn nagysága tetőpontjára ért, egy lábai alatt meggördűlt kavics ejtse le az örök mélységbe? a «nagy» nevet, mit ész és keresztűlható lélek s országalapító győzelmek szereztek számára, egy _favágó_ durva keze törölje ki neve mellől? mind ez eredmény elmúljon, semmivé legyen, a birodalom óriási épülete az alapkő összetörtével ismét szétomoljon, s a nagy orosz félvilág helyén ujra apró czivakodó knézek nyomorék országai támadjanak, ellenségeik szolgái, szomszédjaik adófizetői?… Ah, ez keserű volt! A harczban és kitartásban edzett férfi veritékes arczczal gondolt végig ez eszméken, miknek rémletes vége ez volt: elveszni, menthetetlenűl elveszni.

E borongásából egy szelid kéz érintése ébreszté fel; feltekinte, s a mint a sátornyiláson besütő hold az előtte álló alakot megvilágítá, őrangyalát vélte előtte állani. Valóban az volt… Katalin volt ő, az egyszerű evangelikus lelkész leánya, a czár hű követője, később koronájának részese.

– Hogy jöhettél ide? – kérdé sötéten a czár. – Én megtiltám a hozzámjövetelt mindenkinek.

– Csak bajnokaidnak tiltád meg, – szólt Katalin, – _nődnek_ nem.

– Mit kivánsz tőlem?

– A mit én kivánok, nemcsak magamé, hanem egész országod óhajtása az: tartsd meg éltedet.

– Gyalázatomat? akartad mondani. Az élet ára gyalázatos fogság.

– Nem az, nagy czárom, nem ismered elleneidet; vassal, ólommal gyakorta sikertelenül harczoltunk a török ellen, aranynyal mindig biztosan.

– Még reménynek is kábaság, a mit mondasz. Látod helyzetemet. Ezredenként ölhetnek le bennünket, ha támadunk, s hat nap alatt éhen veszett el a sereg, ha várni akarunk. Hazájának legmagasabb fájára kellene felakasztani azt a vezért, a ki most engemet innen elbocsátana.

– Bízd e gondot én reám. Törd meg egyszer nagy lelkedet, hogy annál erősebben emelhesd azt fel egykor s írd alá ez iratot; látod, tábornokaid nevei mind alatta vannak.

– Mi ez?

– Ne olvasd el; ha olvasnád, széttépnéd. Gondold, hogy sok megalázó, megszégyenítő dolog van benne, s engedd elpirulni arczodat a szégyen miatt: ez békeajánlat Baltadzsihoz.

– Soha! – kiálta, indulatosan taszítva el magától az írást, a czár.

A nő lábaihoz omolt és térdeit karolta át, indulatosan könyörögve.

– Nem én értem, nem magadért, hanem országodért tedd meg ez áldozatot; viseltél érte sebeket testeden, viseld el ez első sebet lelkeden, később majd meggyógyítjuk azt.

A nő heves zokogására a sátor előtt hallgató vezérek is berohantak a czárhoz, s lábai elé borulva könyörögtek, hogy mentse meg, ne magát, ne őket, hanem birodalmát, kezébe erőszakolták a tollat, kíteríték előtte az iratot; a czár odalépett s baljával eltakarta arczát, hogy könnye, hogy pirulása ne lássék, s hogy ne lássa ő sem, mi van oda írva, úgy jegyzé alá nevét.

Ah, valóban volt oka a könynek és pirulásnak! Azon iratban az volt ajánlva a török fővezérnek, hogy ő diktálja a békefeltételeket.

A czár aláírása után hirtelen összeszedé Katalin minden ékszereit, még az ujjain levő gyűrűket is lehúzta; az orosz tábornokok összerakták minden pénzüket, ezüst és arany pénzeket svéd és szász nyomással, s azokat két szekérre rakva, a kanczellár, Safirov kezére bízták s útnak indíták Baltadzsi táborába.

A békekövet érkeztének hírére magához hivatá Baltadzsi a kiaja béget, Ozmán agát, s együtt olvasva a békeajánlatot, együtt megosztoztak a küldött kincseken.

Még alig legeltetheték szemeiket a küldött ajándékokon, midőn belép a sátorba Ponyatovszky és Devlet Giráj, s hevesen megtámadják őket azért, hogy az orosz küldöttel titokban, nálok nélkül tanácskoznak.

Baltadzsi egész nyugalommal felelt nekik:

– A béke már el van határozva.

Ponyatovszky szemeit elfutotta a vér, dühösen csapott kadjával a földre, s öklével fenyegetőzve szólt a nagyvezérhez:

– Én tiltakozom az ellen királyom nevében.

– Én pedig tiltakozom a magam nevében, – szólt Devlet Giráj.

– A béke már meg van kötve, – ismétlé megilletődés nélkül Baltadzsi.

– De arra tinektek nincs hatalmatok! – kiálta Ponyatovszky; – a harcz az én királyom harcza is, és a tatár kháné, s nélkülünk ti nem határozhattok; elárulhatjátok saját hazátokat, ha tetszik, mit bánom én, vigyen az ördög; de az én hazámat és Devlet Giráj országát nem adhatjátok el.

– Tudom. Azt hát nem adjuk el, – viszonzá Baltadzsi szeliden.

Ponyatovszky dühösen fenyegeté öklével a kiája béget:

– Ozmán aga, ez a te munkád volt!

– Úgy van, az enyém.

– No, emlékezzél rám, majd mikor olyan rossz napod lesz, mint nekem van ma, akkor gondolj rá, hogy ez meg az én munkám.

Azzal indulatosan hagyá el a sátort. Devlet Giráj még ott maradt. Legalább olyan feltételeket akart a békekötésbe diktálni, a miket a czár el ne fogadhasson.

Ő diktálta Omer effendinek a megalázó bevezetést, melynek minden szava tőr és méreg. Asszóvot vissza kellett adni, Kamienska, Gamara, Tighán várait lerontani, minden ágyút átadni a győztesnek, Potkal és Berabás kozákjairól lemondani, s a svéd királyt országába bizton haza bocsátani.

Egy óra mulva Safirov és Seremetoff aláírottan hozták vissza a békeföltételeket, a czár mindenbe beleegyezett; a két főúr kezesül maradt a török táborban.

Déltájon csengő zenével s lobogó zászlókkal indult meg a czár serege az utat nyitó török sereg előtt; ágyúikat, szekereiket hátrahagyták, hátra a dicsőséget is, de előttük állt a jobb idők reménye, a viszontorlás útja.

Midőn utócsapataik is kihúzódtak már a mocsár mellől, azon pillanatban érkezik meg XII. Károly Benderből a török táborba, és látja, mint menekül meg halálos ellensége a török sereg szemei láttára.

A kétségbeesés haragjával ront a király a nagyvezér sátorába, ki szép nyugodtan sakkot játszik Ozmán agával.

– Mit cselekedtél, őrült ember!? – kiált Baltadzsira.

– Békét szereztem az országnak, – felel ez csendesen rokkirozva. – Mert meg van írva, hogy jobb a sovány béke a kövér háborunál.

– Vagy őrült vagy, vagy gazember, vagy mind a kettő! – kiált Károly, s dühösen veti magát a szofára, melyen a nagyvezér ül, s elnyújtva csizmás lábait mellette, készakarva belekeveri egyik hosszú lovagsarkantyúját a vezér selyem kaftánjába, s akkor egy nagyot hasít rajta; a nagyvezér észre sem látszik azt venni.

– Mit nem tehettél volna! – szól indulatosan járva alá s fel a sátorban a király. – Elfoghattad volna a czárt egész seregével s foglyul vihetted volna Sztambulba.

– _Ki kormányozta volna távollétében országát?_ – szól erre Baltadzsi, s feleletével oly dühbe hozza a királyt, hogy az felrúgja a sakkot s mindenféle válogatatlan czímekkel megrakva a nagyvezért, lovára veti magát s visszanyargal kiséretével együtt Benderbe.

A mufti a namazátra hívja a sereget, a nagyvezér főuraival nyugodtan megy imádkozni s mosakodni.

Másnap mindjárt visszafordult seregével Edrene (Drinápoly) felé! Midőn oda ért, szemben találá a főkamarást, Mohammed agát. A szultán üdvözletét hozta számára és a tiszteletkaftányt. Baltadzsi megnyugodva hajtá fejét álomra. A békekötést ime a szultán is helyeselte. Reggel aztán ismét eljött hozzá a főkamarás s tudtára adá, hogy a kötött béke miatt hivatalából le van téve s számüzetett Lemnosz szigetére. Az üdvözletet és tiszteletkaftányt csak azért kapta, hogy annál keserűbb legyen a büntetés.

Ozmán agát és Omer effendit lefejezték, kincseik közt megtalálták Katalin gyűrűjét és a svéd és szász nyomatú pénzeket. Tehát az előbbire nagyon hamar elkövetkezett a rossz nap, melyben Ponyatovszky mondására visszaemlékezhetett.

Baltadzsi alig érkezett meg Lemnoszba, midőn valami különös betegség érte utól. Végtagjai elkezdtek megmerevülni, és semmi orvos nem segíthetett baján.

Egy napon, hogy felvidítsák, szolgái vidám népdalokat énekeltek előtte, s midőn kérdezé, hogy ki szerezte azokat, mondák neki, hogy Mizzri volt az, a ki e szigeten halt meg és itten van eltemetve.

– Úgy bizonyára nem soká én is meg fogok halni, – nyögé Baltadzsi, s kérte szolgáit, hogy halála napján emeljék fel a követ Mizzri sírjáról s fektessék őt is oda.

Ez nemsokára bekövetkezett. Baltadzsi egy napon végkép megmerevült. Szolgái, végkívánata szerint, felemelték Mizzri sírkövét, s íme annak tulsó lapjára ezen szavak voltak írva:

«E sírban fog egykor nyugodni Baltadzsi Mohammed; ezt jelenté ki nekem a Mehdi! – Mizzri, a költő.»

És abba a sírba tették Baltadzsit, hogy igaza legyen a Mehdinek.[3]

BOKÁCZIUS KALANDJAI.

Előrebocsátom, miszerint nem azon Boccaccióról van szó, ki a tizenharmadik század szerelmes hölgyeinek és ifjainak oly meztelen kalandokat regélt, hanem egy tisztességes polgár hazafiról, ki Bocskay fejedelem idejében akarata nélkül is históriai személylyé vált furcsa kalandjai által, a miknek épen felöltöztetés volt a keserve.

Én még mint norimbergi diákra emlékezem reá.

Hiszi valaki vagy nem hiszi a lélekvándorlást? az nekem mindegy: elég, hogy én tudom, miszerint ezelőtt kétszáz esztendővel igen gazdag úrfi voltam, a kit kiküldtek külföldre tudományokat bevenni; de biz én nem tanultam semmit, nem is tettem soha semmi okosat egész akkori életemben, sőt még azokat is kicsúfoltam, a kik magukat fárasztották hiába, nem volt nagyobb gyönyörűségem, mint ha a tudósok parókáját telerakhattam kollancscsal, s egy szép lovat vagy egy agarat nem adtam volna valamennyi európai könyvtárért. E bűnös életmódért halálom után eléggé meg is lakoltam; kétszáz esztendeig laktam, mint kopogó szellem, egy asztalfiókban, mely egy ideig egy delnő pipereasztalát képezé, ki naponta hat óra hosszát ült előttem, új arczot készítve magának, s le-leöntözött véletlenül szagos olajjal és kendőző vizekkel, a szellemek pedig minden illattól irtóznak. Az aggnő halála után fölkerültem a többi bútorokkal együtt a padlásra, s megint sok esztendeig egyedül laktunk ott a szuhokkal és szellemekkel, innen egy becsületes zsibárús boltjába hajigáltak le s újra befestettek terpentinnel, húsz esztendeig ütötték rajtam a kártyát s verték hozzám a seres poharakat egy csapszékben, végre eltört az egyik lábam, az asztal szétmállott, tűzre rakták, így szabadultam ki belőle. Bűnhődésem tetőpontját azonban csak most kezdem eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztal mellett és írok és olvasok és gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábéczé harminczkét betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképen összehányni, mely gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak engem mások.

De ne beszéljünk az én születésem előtti dolgokról. Különben is akadhat ember, a ki azt mondja, hogy fele sem igaz ezeknek.

Csak nagyobb hitelesség végett hoztam föl, a midőn Bokácziust le akarom írni, ki azon időben norimbergi diák volt.

A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból? Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani, hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való, – a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment a norimbergi utczákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat, részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől. A mi pedig mint testület illeti a diákságot, az határozottan első rangot foglalt el a városban; voltak ugyan ellenséges statusok, mint a mészáros-czéh, a dragonyos-ezred és az éji őrök, kik a fensőbbséget kétségessé tenni törekedtek, de a nemes ifjúság mindannyiszor győzedelmesen tért meg a vitából, s a kik a párisi Sorbonne történetével is ismerősek, tudhatják, hogy ez a collegium még a politikai mozgalmakban is mint nagyhatalmasság van elismerve.

Nem is végezte azt a pályát hajdan az ember tizenhét éves korával; meglett férfiakat számlált a testület, kik szakállt, bajuszt növeltek. Voltak tudományokban telhetetlen férfiak, kik harminczéves korukig jártak az akadémiákra, s különösen a magyarországiak voltak korra s szakállra nézve kitünőek, mert nálunk szokás volt előbb végigtanulni a tizenhat iskolát Patakon vagy Nagy-Enyeden, s a kitünő tanulókat úgy küldték aztán gazdag patrónusok külföldi akadémiákra; valamint a gazdagabb családok úrfiait is kegyes tutoraik, a kik odahaza épen nem akartak tanulni; a miből aztán egy igen gyűlöletes példabeszéd támadt, a mit én itt restellek előhozni. Egyikünk-másikunk magára vehetné.

Valami phlegmatico-melancholicus állatról van tudniillik szó, melyet, ha ide- vagy odahajtanak is, hasonlatos állat marad; diákul inkább elmondhatom, úgy nem érti meg minden ember: «ökröm dederunt, szamarum tulerunt».

Azonban mindez csak allegória, mely a mi hősünket legkevésbbé sem illeti, mert először egyike volt a legfiatalabb tanulóknak, másodszor pedig a legtartósabb emlékezetű ifjú, a kinek reggeltől estig könyv nélkül megtanulni Ortelius redivivust annyi volt, mint nekem egyet innom a tudós férfiú egészségére, s írása vetekedett szépségére Franciscus de Páviáéval, a ki Fust uramat utczahosszat kergette, kő helyett foliánsokat hajigálva utána, a miért a könyvnyomtatás ördögi mesterségének föltalálásával elvette a szépírászok angyali kenyerét.

A szépírászat ebben az időben már nagyon hanyatlófélben volt, a miért méltán szenvedélynek nevezhetni, ha valaki még annak fentartásán törekedett, mint tevé Bokácz, kinek nevéhez a latin ius-végzet különös megbecsülésénél fogva ragadt, a tudományos világ mintegy érdemrendet tűzvén az által a magukat kitüntetők emlékére, melyet hazánkban is több család mind e mai napig visel, mint a Véghelius, Fabricius, Fehedius et cætera.

Itt ismerkedett meg a derék tanuló egy ifjú magyar nemessel, ki őt szelíd, tiszta lelkéért nagyon megszerette. A magyar ifjú rossz gazda volt, sokszor került zavaros állapotba, Bokáczius ilyenkor nemcsak, hogy megosztá vele csekély összegét, mit tanításaiból szerzett, sőt úgyszólván magának nem tartott meg semmit.

A magyar ifjú sem feledé el a vett szívességeket, hanem iparkodott azokat mind tettel, mind szeretettel visszapótolni. Bokáczius kisegíti barátját az akadémiai vizsgálatokon a scriptores, az auctores ismeretével, a jó barát viszont őt segíti ki a csetepatéknál ökölnek s a háromélű kardnak tudományával; a jó barát tudott hatalmas, merész eszméket a rigorosumokban föladott thémákra, Bokáczius pedig gyönyörűen ki tudta azokat dolgozni latinul és görögül kettőjük számára. A magyar fiúnál erős volt a szív s a kar, Bokácziusnál az ész és a nyelv; ilyenformán egymás hiányait kölcsönösen kipótolták, a mit az egyik nem tudott, tudta a másik, s mint rendesen szokott lenni ellenkező véralkat, hajlam s tehetségekkel bíró embereknél, csaknem elválhatatlanok lőnek egymástól.

Midőn a magyar fiú szünnapok alkalmával hazáját meglátogatni tért, Bokácziusunk oda is követé. Ott az idegen ifjú beleszeretett a szép Magyarországba, különösen pedig annak egy szépséges leányába, a ki testvére volt az említett jó barátnak. Hajh, ha ez is úgy szeretné őt, mint bátyja.

Lelkesítő borozás közben ott az ősi várkastélyban gyakran előfordult a szó Magyarország sorsáról, mely a külföldet annyiban érdekelte akkor, hogy a legerősebb villongások azon időben folytak a reformatio ügye miatt; beleszóltak svéd s németalföldi fejedelmek. Bokáczius ilyenkor annyira el hagyta ragadtatni magát, hogy vérét, lelkét, mindenét fölajánlja azon honért, melyben egyetlen barátja született, s kivált a hon legszebb virágai egyikéért, a szép Ilonkáért.

Ilonka sokkal szebb volt napfénynél, mint holdvilágnál, piros arczát inkább rendelé az ég mosolyogni, mint ábrándozni, nem is értett a lantveréshez, mint bájos Westphalia tündérdelnői, kik az erkélyre kiülnek, és úgy pengetik a guitárt, hogy hólyag támad ujjaik hegyén bele; de tudott kenyeret sütni, olyat, a milyenhez hasonlót Bokácz sohasem ízlelt.

Pedig végigette egynéhány nemzet kenyerét, ismerte a híres prágai zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját, mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; – de mik voltak mindazok a magyar kenyérhez képest!

Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó izlés, nemesség és művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra, féloldalán piros és sárguló hasadásra nyílva, hogy szintúgy mosolyog, mintha azt mondaná: «én vagyok az Isten igazi áldása». Ha kezedbe veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot párolog arczodra; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbestet, s mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod, abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra, mert az mindennél jobb… Óh, a magyar kenyere nagyon jó! Talán azért is szeretnek bennünket olyan nagyon?

Nem mondom, hogy a derék Bokácznál is csupán ez volt az eset; ő legelső dolognak tartotta Magyarországon Ilonka szép szemeit, mosolygó orczáját, úrtalan szívét; de azután következett rögtön az Ilonka keze sütötte kenyér, hely maradt még elég azután is a derék ifjú szívében a jó esperes és lelkész urak, a szabadelvű mágnások s egyéb szeretetreméltó személyek számára.

Arról azonban ő nem szólt semmit, Ilonka pedig még annál kevesebbet, hogy mit gondolnak magukban egymás felől? hanemha nyilatkozatnak lehetne venni azt a piros, zöld és fehér lószőrből fonott gyűrűt, melyet Bokácz fonott nagy mesterséggel Ilonka számára, névbetűket és sziveket formálván azon csudálandó művészettel, s melyet Ilonka nem sajnált szép ujjaira fölpróbálni, a mikről senki sem mondta volna, ha ránézett, hogy kenyeret is tudnak dagasztani, olyan finomak és gyöngédek voltak.

A szünnapok végeztével a két ifjú ismét visszautazott Norimbergbe, Ilonka egy kicsit megsiratta őket – azok a könnyek egyébiránt bátyjáért is hullhattak, – s azután elmult egy pár esztendő, a mi idő alatt sokkal több sóval ették a magyar kenyeret, a kiknek volt: ha ugyan igaz, hogy az emberek könnyeiben só van, s ha igaz, hogy az emberek könnyeznek, mikor szomorkodnak.

A magyar ifjú azalatt visszatért hazájába, s onnan nem egyszer küldözött levelet elmaradt barátjának, a mi azon időben valamivel több áldozattal járt, mint a mióta Thurn és Taxis herczegség gondoskodik a levelek ide s tova szállításáról.

Akkor még Magyarországon a czigány járt levéllel egyik falutól a másikig; messze földre társzekerektől lehetett küldeni izenetet, kik gyapjut – mit szállítottak egyik országból a másikba; atyafiságos dolgokban az ember maga ült szekérre; ha pedig nagyon sietős ügye volt, lovas embert tarisznyázott föl, s kezébe adva az útirendet, úgy szállítá odább a czéduláját.

Egy öreg félszemű hajdúja volt Ilonka testvérének, a ki hébe-hóba levelet hordott urától Bokáczhoz. Katona volt a fiú hajdanában, azért ismerte a járást: el is poroszkált napjában tizenkét óra hosszat a nyeregben, hozzá volt már szokva.

Ez a félszemű ficzkó volt a legkedvesebb tünemény Bokácz előtt; mert ez hozott izeneteket a kedves jó baráttól, s ez mondhatott volna tudósításokat Ilonka felől is, ha lett volna bátorsága Bokácznak felőle kérdezősködni. De ehhez rendesen csak akkor jött meg a mersze, mikor a félszemű posta kilovagolt a kapun.

Egy napon ismét beállít a szokott posta a maga zöld kaczagányában, sárga, rézsarkantyús csizmával s piros csákós süvegével, s általadva Bokácznak egy bagariabőrbe varrott s lepecsételt csomagot, elmondá neki nagy súgva ura izenetét: «hogy tudniillik ezen csomagot, melyben írás vagyon, de titkos, rögtön vegye magához, s a nélkül, hogy valakinek szólna felőle valamit, menten vigye el Amsterdámba, a költség itt van hozzá az erszényben; hanem jól vigyázzon magára, nehogy az úton elfogják, mert veszedelmes írások vagynak ama tokban, melyek a svéd királynak szólnak magyarországi uraktól. Ha pedig elfogják, reá ne valljon a küldőkre. Aztán a kisasszony is izent valamit.»

Bokácziusnak ez az utolsó szó valamennyi előbbit mind kiverte a fejéből.

Kérdeni sem merte, hogy vajjon mit izenhetett őneki a szépséges Ilonka?

De elmondá ezt a félszemű Ámor kérdezetlenül is.

Azt izente, hogy ne fogadja el kegyelmed ezt a megbízást bátyjától.

Bokáczius még inkább hüledezett.

Mert azt állítá, hogy kegyelmed ezáltal veszedelembe jöhet, és azt ő nem akarja.

Bokácziust csak ez a szó tette hőssé. Hiszen a veszélylyel bátran daczolásra semmi sem olyan jó ösztön, mint annak a tudása, hogy van egy imádott lény, a ki őt most félti, a ki érte remeg, imádkozik, ki őt reszketve várja vissza, s a büszkeség örömével fog reá gondolni, ha majd bátran keresztültörve minden bajon, diadalmasan visszatér!

Most már Bokáczius, ha eddig ingadozott, elvállalta a veszélyes megbizást.

Tanuságot kellett tenni azon nő előtt, a kit szeretett, férfiúi bátorsága felől.

Szép titokban lovat vásárolt, azon elment a határig, ott lovát hátrahagyva, gyalog került a mocsárok felé, hogy a határőrök észre ne vegyék; de épen e fölösleges óvatosság által jutott a kerülgetett veszedelembe, mert a kalauz, ki a határig elvezette, gyanút kapott, s visszatértében jelentést tett felőle; ilyenformán a jámbor Bokácz csak azon vette észre, hogy minden oldalról üldöző lovasok közelednek feléje, a kik elől lehetetlen volt gyalog menekülnie.

E szorongatott helyzetében arra a gondolatra jött, hogy a magával hozott bőrtekercset fölszakítva, a benfoglalt iratot kivette belőle, s elolvasta annak tartalmát.

Bizonyos lehetett felőle, hogy ha azt megkapják nála, már akkor a fejétől búcsút vett.

Mai világban könnyen segíthetett volna magán, mert egy szál dörzsgyufával meggyújthatta volna az egész iratot, de még ezt ekkor a tűzkő s kova pótolta, azzal pedig nem megy oly gyorsan a lánggerjesztés. Kétségbeejtő szorongatásában tehát mit tehetett egyebet, mint hogy széttépte apróra az egész irományt, s megrágván, lenyelte. A kik tudják, milyen szilárd alkatrészekből állt a papiros ezelőtt néhány száz esztendővel, bizonyára nem fogják tőle irigyelni ezt a vendégséget.

Alig gyűrhette le az utolsó falatot, a midőn üldözői utólérték, kik is menten megfogták, megkötözék, s minden emberi eszközökkel gondoskodtak róla, hogy ártalmatlanná tegyék, úgy vitték aztán egy ló hevederéhez kötve vissza valamely magas kősziklai várba, ott volt egy magas spanyolszakállú castellanus, ki Bokácziust személy szerint ismeré, épen nagybátyja lévén azon filiszternek, a kinél Norimbergben szállásolt; tehát ez előtt még csak el sem tagadhatá magát.

A spanyolszakállas nagyon örült, a midőn Bokácziust ilyen szép állapotban, keze, lába meglánczolva, megpillantá, s azon reményét fejezé ki, miszerint igen sokáig lesz egymáshoz szerencséjök.

Bokácziusnak volt annyi esze, hogy magát mindenekben ártatlannak vallja, a mint hogy nem is találtatott nála legkisebb bizonyítványa is valamely vétségnek, annálfogva olyan képet csinált minden kérdésre, mint a ki el nem tudja gondolni, hogy miért fogták el sétálása közben.

A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják (Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi Spanyolországban szokás.

– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában: ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint, spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero, igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban; megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan, tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja, az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom, teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a mit Spanyolországban viselnek?

A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta elképzelésére.

– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a hol gondolatait rendbeszedheti.

A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az idegen öltözet.

Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el nem árulja.

Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.

Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit, a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.

Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény, keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.

Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek föl előtte, s elrabolják álmait.

Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a lélegzet, és akkor mindennek vége van.

Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment, hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte, hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt már a párkányon, várva a szokott étetést.

De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták; ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…

A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté azt a rostélyon.

A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe volt sütve.

Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?

Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.

Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.

A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:

«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja Ilonka.»

Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az! Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni, hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.

Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem lehetne venni.

Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.

No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.

A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott; a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.

Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.

Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül az igazit válaszsza.

Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta; – a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,

Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.

Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa föl.

Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.

Bokáczius engedelmeskedett.

Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a puttonyt a vállára.

– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge vállaidnak.

– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.

Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain ruhánál.

– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.

Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép leánykát, elkezdtek vele kötődni.

– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.

– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.

– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg egy ágyút.

– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot kell adni vámba.

– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az egész század muskétással.

Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka kiszabadult onnan.

– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?

– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.

Most a vén kapust kellett fölverni álmából.

– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a sok csengetésre felébredt.

– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem érek rá kenddel enyelegni.

– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?

– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót. Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.

A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni emberül.

– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a patakig vinni?

Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem bocsátja reggel előtt.

A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb volt e kedves teher.

*

Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.

Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.

Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.

A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett, ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember létére, s követte Bocskayt minden utaiban.

Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket üssük-e vagy jóbarátainkat.

Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.

Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.

Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől, hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.

A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára akarja elfoglalni Magyarországot.

A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem, s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették aggodalmaikra.

Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius, s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem drágább, mint az enyém», s menni kellett.

Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor egyszersmind Törökország határvárosa volt.

A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.

Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt, hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna, ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.

Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.

– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.

– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.

A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva járt az féloldalt az úton.

Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve nem figyelmezteté reá.

E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette volna.

A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába; egyik oroszlán a másikéba.

A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.

A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak félelmeit erősbíteni.

Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok, másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.

Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén következik a fekete leves!

S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.

Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta magát végső órájára.

A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy még a földön is húzta a végét.

Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába, kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.

Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán, de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.

Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis fölkeresi.

NE NYULJ HOZZÁM.

_I. A délibáb._

Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».

Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.

Pedig körülötte hullámzik a tenger.

Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak csak földfeletti lények lehetnének az utazói.

Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik, libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.

Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül halavány fényudvar képződik.

1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.

Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a légvárakat egymás tetejébe.

A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.

Pálmaerdőket usztat felénk.

Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.

Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal, hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.

_II. A két jegenye._

Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.

Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól, a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver, fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy elveszítsék szem elől.

A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve, mocsárt teremtsen maga körül.

Ez a víz védelme.

Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben helyrepótol mindent.

Ez a föld védelme.

S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz, ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés, se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.

Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!

De magasabban, mint valamennyi tornyot, lát az utas kiemelkedni egy terjedelmes zöld park közepéből két kolosszális jegenyefát. Ködben, alkonyatban, holdvilágnál könnyen azt hihetné az utazó, hogy az ott valami nagy székesegyház, kettős gót toronynyal.

Hanem azt azután minden kocsis megmagyarázza neki, a ki a tájról való, hogy azok ott a «Virágossy-jegenyék.» Majd elmegyünk mellettük. S ha a kocsin négyen ülnek, akkor megkisérthetik, hogy átérik-e a derekát egynek-egynek? Pedig csak száz esztendős az egyik, a másik meg nyolczvan. S mikor aztán félnapi siető úttal elérnek a távolból meglátott jegenyékig, akkor csakugyan érdemesnek fogják találni, hogy ott pihenőt tartsanak, s ha négyen vannak, megkisértsék a vénebb jegenyét átmérni öllel, a mi nem sikerülend, s aztán emlékül leszakítani egy levelet abból a repkényből, melynek emberkar vastagságú indája felkapaszkodik a fa tetejéig; bele van már nőve a fa kérgébe, s hozzátapad, mint egy bozontos kigyó, végig benőve daróczgyapottal.

Ha még aztán olyan szerencsés az utazó, hogy nemcsak a jegenyefákat nézheti meg, hanem az árnyékukban fekvő kastélyba is betérhet, s ott valamiképen, ismeretség, barátság, elvbarátság, korteskedés, poetázás, természetvizsgálás, háztűznézés, vadászat, jótékony adománygyüjtés, egy szóval valami ott maradás (csakhogy épen ne «földkóstolás») czíme alatt néhány napot a legkedvesebb társaságban eltölthet, ezalatt megtudhatja a két jegenyefa történetét, meg a mi körüle történt, a hogy azt én nekem is elmondták.

*

Tehát: valami kilenczven éve annak, mikor e díszes kastély ura ezt az első jegenyefát ülteté, a kastélyát környező park északkeleti szögletében, azon a napon, a melyen János fiát megkeresztelték: épen a házassága első évének az utolsó napján. A fának a neve is János lett.

Mikor megkérdezték az apát, hogy minek ülteti azt a fát oda a szegletbe? azt felelte rá: azért, hogy a többinek elég hely maradjon.

És helyes volt az elővigyázat, mert azután következett a második jegenyefa, az István, azután a harmadik, a Pál, a negyedik, a Gábor, meg az ötödik, a László, s az mind gyönyörűen díszlett egy sorban a kastély homlokzata előtt. Szebb homlokzatot a palotájának ennél nem kivánhat már egy király sem. A Lászlónál megállapodni látszott a – sétány, és sok ideig nőtt egymással versenyt az öt jegenyefa odakinn, épen úgy, mint az öt fiú benn a házban. Ép, egészséges fából voltak! Gondja is volt rá az elültetőnek, hogy meg ne rontsa a féreg.

Egyszer aztán – huszadik esztendőre – kellett még helyet keresni egy hatodik csemetének az északnyugoti szögletben. Annak az ültető kertész apa azt a nevet adta, hogy a «Tivadar», azért hogy, ha jön a zivatar, hát kadencziájára találjon benne!

Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az egyik, a meddig a másik. Babona biz ez; de sokszor beteljesedik. Az apa, a ki a jegenyefákat szép sorba ültette, maga mind holtig gyönyörködhetett e szép, egymást kisérő pálmasorban: nem szomorítá meg egynek is a kiveszte. Csak az ő holta után kezdett csorba támadni a szép homlokdíszben. A fiak egymás után elhaltak; s a mint a név gazdáját eltemették, az iker-fa is utána kivánkozott: kiszáradt, kiveszett még abban az évben. Az utolsóelőtti fánál megfordítva történt. Azt egy rekkenő nyári napon tövig hasította kétfelé a villám. S azon az őszön a névrokon Lászlót egy hajtóvadászaton véletlenül elsült fegyver halálra sebesíté. Nem maradt meg, csak a legelső és legutolsó jegenye: a legvénebb és a legfiatalabb. – Azok aztán meg is öröködtek. – Még egy újabb évtized jött, s az ifjú jegenye, a Tivadar, magasságra elérte a bátyját, a Jánost, ha derékban karcsúbb maradt is amannál.

_III. A két sasfiú._

A János negyvenöt esztendős volt már. Ifjú korában huszártiszt: a ki megjárta lóháton, a svadronya élén, kétszer Párist, egyszer Nápolyt, és egyszer Moszkovát, s végezte, mint nyugalmazott őrnagy, mikor már a testében benmaradt ólom, a mit Auszterlitznál kapott emlékül, nagyon alkalmatlanná tette neki a lovaglást. A Tivadar pedig huszonhárom éves gyerek, a kit a bátyja, mint családfő és gyám akkor parancsolt haza a gárdistaságból, mikor a László olyan szerencsétlen halállal kimult. Nem lehetett az utolsó fiúnak megengedni, hogy az is a katonai pályán töltse el az életét.

Az pedig aztán, mikor haza került, el lehet képzelni, a bécsi udvari élet, a gárdistai parádévilág után, mennyire nem találta magát bele a vármegyei életbe. A mit a bécsi katonai iskolában (és egyéb iskolákban) tanult, annak itt mind semmi hasznát nem vehette: az csak arra való, hogy felejtse el. Azért mégis kinevezte a főispán tiszteletbeli aljegyzőnek. Időjártával majd beleszokik. Így kezdik azt.

Egy délután együtt sétálgattak a kastély udvarán a sasfiak, s elnézegették azt a két szál jegenyét.

– Nézd, öcsém, – mondá János, – mennyi mindenféle fészek van ezeken a mi fáinkon? azok ottan hollófészkek. Ezek meg vércsefészkek. Amazok meg szarkafészkek. Csak egyféle fészek nincs rajta.

– Az is van! – sietett ellentmondani Tivadar.

– Hisz azt se tudod, mit akartam mondani?

– Dehogy nem! Gébicsfészket akart bátyám mondani. A mit a német Spottvogelnek nevez. Az is van rajta. Én hallom minden este, mikor a többi madarak hangját utánozza, meg is tudom mutatni, hol a fészke. Nézzen csak a pipám szárán végig, a hová a csutorát irányozom, ott van. Nem hiszi? Mindjárt felmászok és lehozom.

Meg is tette volna; mert a katonaiskolában úgy megtanulta a tornászatot, hogy fel tudott futni a fára, mint a macska; de bátyja visszatartá.

– Nem gébicsfészket nélkülözök én a mi fáinkon, kedves öcsém; hanem emberfészket. Minden madár szaporodik rajta; csak a mi családunk pusztul el benne.

– Hát házasodjék meg, bátyám.

– Ne légy bolond! Én már kinőttem a vőlegénycsizmából. Két kapitulácziót kiszolgáltam Marsnak, a harmadikat csak nem kezdem el Hymennél. Most tanuljak bölcsőt ringatni, mikor már magamat is ringatni kell? Nem elég, hogy a sebhelyeim megérzik a rossz időt, még olyanokat is szerezzek, a mik az asszony-kedély szelét-havát megérzik? Neked való hivatal ez, öcsém.

Erre aztán a Tivadar azt felelte, hogy elkezdett fütyörészni.

János pedig csak nem eresztette ki a körme közül, hanem karonfogta s úgy sétáltatta maga mellett.

– Az pedig már csak lehetetlen, hogy a mióta itthon vagy, valamelyikbe e közűl a sok szép leány közűl bele ne szerettél volna.

– Persze, hogy lehetetlen.

– Akkor hát minden jól van. Mikor tartsuk a kézfogót?

– Hjaj, bátyám! Nem úgy megy az! Bátyám sok várostromot látott: tudja, mi az a «parallela» – a «sappe», a «traverse»? No hát én még most vagyok az első parallelánál.

– Te? A gárdista? A ki megszoktad rohammal foglalni el a várat?

– Hja, bátyám: vára válogatja.

– Hogy híjják az ideálodat?

– Úgy híjják, hogy «Ne nyulj hozzám!»

– Ilyen nevet én nem ismerek sem a kalendáriumban, sem a nemesi «arany könyvben».

– Bár én sem ismerném.

– Hát ki adta neki azt a nevet, hogy «Ne nyulj hozzám?»

– Mindazok, a kik nem mernek hozzá nyulni. Nem olyan leány az, bátyám, mint más. Mikor egy szobában vagyok vele, nem merek lélekzetet venni, hogy meg ne sértsem azt a levegőt, a mit az ő ajkai kilehelnek, s ha rám veti a szemeit, meg vagyok babonázva s elfelejtek beszélni. De úgy van azzal minden ember. Csak azért járok el minden úrfitársaságba, hogy meghalljam, dicsekedik-e valaki azzal, hogy legkisebb kegyét megnyerte valaha, hogy annak aztán kitörjem a nyakát. De mind olyan maródi az valamennyi, mint én magam vagyok. Egy se jutott hozzá közelebb az első parallelánál.

– Ne mondd már! S mi az igazi keresztyén neve ennek a természetfölötti csodának?

– Azt bizony bátyám is aligha nem ismeri. Kapornaky Jolánka.

– Hogyne ismerném? Az anyjának udvaroltam valaha. Az is szép leány volt. Egyért azért mentem el katonának, mert másnak adta a kezét. Bizony öcsém, az nagyon erősen bekerített vár; hanem hát megpróbálunk hozzá – approchirozni.

– Nehéz lesz az, bátyám! Aztán még ha a leány szívét meg tudnám is hódítani, hátra van a másik hadjárat: az apja ellen. Az öreg Kapornakyról rémséges dolgokat beszélnek.

– Már – teszem föl?

– Hogy az olyan okos ember, a kinek egész vármegye számára való esze van. Mikor ő, mint alispán vezeti a megyegyűlést, akkor még a főispán neve is «hallgass», a második alispáné: «ne szólj bele!» a többieké pedig: «kusti». Az beszél Bentham Jeremiásból anglusul és Chateaubriandból francziául, s még azt is megmondja, hogy melyik lapján a Corpus jurisnak van ez meg amaz.

– Az igaz, hogy ő ilyen ember.

– No, én meg olyan tudatlan vagyok, mint – egy gárdista.

– Semmi sem könnyebb, mint erről tenni. Mikor egy tudós, meg egy tudatlan ember összejönnek: akkor az utóbbi azt teszi, hogy hallgat s engedi az előbbit beszélni. Csak a szemöldökével mutatja, meg egy-egy helyeslő fejbólintással, hogy tökéletesen egyetért vele. Ha valami nagyon hochdeutsch volt a tudatlannak, összehúzza a homlokát. Arra a tudós még egyszer elmondja azt neki sokkal világosabban. Akkor a tudatlan homloka kiderül, felnyitja a száját, meg a szempilláit: most már tökéletesen érti! Ha pedig valami nagy dolgot mond neki a tudós, akkor felkiált: «hah! nagyszerű!» Csak arra vigyázzon, hogy ő maga semmit se szóljon. Végül a tudós igen kellemes társalgónak fogja elismerni, s nagyot fog tartani a talentumairól.

– Aztán azt is mondják, hogy az öreg rettenetes szigorú az erkölcs dolgában. Hogy a leányának még csak egy szerelmes verset sem enged elolvasni.

– Bizony nem is lesznek attól a leányok okosabbak.

– De még csak tánczolni sem engedi.

– Bizony furcsa is, kedves öcsém, ha jól felveszszük a dolgot, hogy valakinek a leányát csak úgy kiszólítja az anyja mellől valami nagy siheder, derékon kapja, magához szorítja, elszalad vele, meg visszaszalad vele, keringelni kezd vele, rugdalódzik előtte, kergeti, elfogja, össze-vissza czinczálja, félholtan visszahozza s még csak azt sem mondja meg, hogy tréfa volt-e ez, vagy serio! Hogyha mindaz muzsika nélkül történnék így!

– Az ám: de muzsika mellett történik. S az öreg Kapornaky házában még sohase szúrta bele a pallóba a czigány a bőgője szegét, hogy ott brugózzon. Azt mondja az öreg, hogy sehol a világon annyi pénzt ki nem dobálnak muzsikára, mint Magyarországon. S azt kivánja, hogy a ki olyan nagy bolondja a zenének, hát tanuljon maga hegedülni, hegedüljön egész reggelig, ha kivánja s aztán fizessen érte magának. A kártyát sem állhatja ki az öreg; azt mondja, hogy a kártyás dupla tolvaj: mástól ellopja a pénzt, magától meg az időt. A korhelységnek épen nem barátja. Nem akarja elhinni, hogy a fiatal bornak minden esztendőben háromszor kell kiforrni magát. Más bizonyos dologban pedig végtetenül puritán. Én pedig ezekben a bűnökben nyakig el vagyok sülyedve.

– Ezen lehet segíteni, öcsém. Megjavítja az ember magát.

– Nem mondom, hogy meg nem történhetik, ha van kiért? Hanem a min nem tudok segíteni: az a rangkülönbség. Az öreg első alispán a vármegyében, én meg egy substitutus supernumerarius honorarius vicenotarius.

– Hát hisz ez elég hosszú titulus. Még kinőheti magát.

– Aztán meg micsoda gazdag ember az hozzám képest! Én már lábán eladom a repczémet, neki meg még két esztendei búzája ott van a magtárban.

– Már olyan földhöz ragadt szegény te sem vagy. El tudsz tartani egy asszonyt. S jobb az olyan férj, a ki csak egy asszonyt tud eltartani, mint az olyan, a ki kettőt is el tud tartani. Aztán ha egyszer én meghalok: mindjárt meg lesz duplázva a vagyonod.

– Jaj, csak arról ne beszéljen, bátyám! Becsületes ember nem számít a rokonai halálára. Azt kivánom, hogy kilenczven esztendőt érjen bátyám, s még akkor is minden foga meglegyen. – De még aztán, ha mindez megvolna, hátra van egy fatális állapot. A vallás. Az öreg nagy buzgó kálvinista; főkurátora valamennyi zsiros szájú és zsiros kalapúnak; valóságos kálvinista pápa.

– Hát hiszen te sem vagy pogány.

– Nem ám, hanem lutheránus. Aztán tudja bátyám, hogy a mit csak a pánszláv iskolamesterek vétenek, azért mind nekünk kell szenvednünk, a jó tulajdonságainkból is himet varr ránk a zsiros szájú. A világért el nem merném árulni, hogy én zongorázni tudok, hogy rám ne mutassanak érte.

– Hát, tudod? Okos ember hallgat arról, hogy milyen hitvallása van.

– De hátha egy még okosabb ember támad, a ki azt megkérdezi?

– Akkor azt mondod rá, hogy «jó ember vagyok s hiszek a Krisztusban».

– Hisz arról ismer aztán rám! – De hát mind hiábavaló beszéd ez! Mert volnék bár olyan kálomista, mint Diószegi Márton esperes uram, olyan gazdag, mint «Tánczos Kovács», olyan előkelő, mint Reviczky Ádám és olyan tudós, mint Hatvani professzor,[4] mit érne az nekem mind, ha olyan gyáva vagyok, hogy még csak a kezét se merem megfogni a szép Nenyuljhozzámnak.

– No hát, megállj; majd segítek én rajtad, hogy meg is csókolod a szép Nenyuljhozzámot, még pedig első intrádára.

– Hogyan lesz az? Brachiummal exequáljuk a csókot?

– Nem azt, önkényt adva és kicserélve, hiteles tanuk jelenlétében; apja, anyja szeme láttára és felpanaszolhatatlanul.

– No, ilyet nem hallottam soha.

– Elhiszem. Nem is tanítják ezt se a «Stiftben», se a gárdista kaszárnyában. Majd meglátod, ha rá kerül a sor.

– Nagy dolog lesz.

– Hanem aztán azt mondom, hogy ha én neked megszereztem az első csókot, akkor aztán a megtört résen láss az ostromhoz s nekem esztendő ilyenkorra asszonyt hozz a házhoz.

Tivadar nagyot sóhajtott s azt mondta, fejét búsan csóválva: Nagyon rövid időt szabott, bátyám.

_IV. A bűvös tükör._

Eljött pedig Károly napja, a mit Kapornakyéknál nagy fénynyel szoktak megünnepelni. Az egész vármegye színe-java össze szokott gyűlni erre a napra annál a háznál, a melyhez a legnagyobb tisztelet és közszeretet volt csatolva.

Minden neme a vendégszeretetnek gyakoroltatott itt; csak kettőt nem lehetett kapni a háznál: czigányzenét, meg kártyát.

Azért mégis a legjobb mulatságok közé számították a Körtvélyesen töltött Károly-napokat. Az egész vármegyéből összegyűltek a szép leányok, deli legények, s a bohóságnak ilyenkor szabadalma van. Maga a háziúr, az alispán, a hogy a zöld asztalnál el tudott kormányozni egy egész vármegyét, hogy a többinek csak írni kellett, a mit ő diktált: úgy el tudta saját házánál is mulattatni az egesz vendégsereget a lakoma alatt kedélyes adomáival, a miket a legünnepélyesebb komoly ábrázattal adott elő, mintha a legáhitatosabban szomorkodnék a gyásztörténet fölött; a míg a társaság hangversenyt kaczag körülötte. Lakoma után pedig ő volt a társasjátékok rendezője. S azok fölségesen sikerültek mindig. Változatosság kedvéért aztán, hogy minden szívbeli vágy ki legyen elégítve, este felé egy kis hazardjáték is meg lett engedve.

Tudniillik lutri.

Előhozták a táblákat, meg a hozzájuk való négyszögletű üvegdarabkákat s aztán játszottak nagy pénzben: krajczárban.

Nem kell tréfára venni a dolgot; a krajczár nagy pénz volt akkor. A jelen ivadéknak fogalma sincs arról, hogy mi volt az igazi krajczár? Az nem ilyen inséges krajczár volt, mint a mostani, hanem tekintélyes, derék érczdarab, széles és köpczös. Egy krajczárért kapott az ember fél zsemlyét, egy pohár pálinkát meg egy darab szalonnát hozzá: egész reggelit; s a jó gazdasszony, ha a koldusnak egy krajczárt adott, felet visszakért belőle. Még az én időmben is megvoltak ezek a becsületes igazi krajczárok: már akkor vastag krajczároknak hítták. Az a históriai hagyomány róluk: hogy dicső emlékezetű Mária Terézia királynőnk hozta volna őket létre. Az a kegyes szokása volt ugyanis az uralkodónőnek, hogy valahány kolduló barát tartotta eléje perselyét, abba mindig egy aranyat vetett. A királynő akkori kanczellárja (nagy Sparmeister lehetett!) ezért alázatos remonstrácziót tett a legmagasabb úrnő előtt, azt proponálva, hogy elég lenne a barátnak – egy krajczár is. A koronás hölgy ekkor verette azután ezeket a vastag krajczárokat; de a saját használatára olyanokat készíttetett, a miket kétfelé lehetett srófolni, úgy, hogy a belsejükben egy körmöczi arany elfért. Így osztotta azontúl a maga szegényei között krajczár álarcz alatt az aranyakat. Nekem is akadt a kezembe egynehány ilyen szétnyitható krajczár; de biz abból már mind kiszedték az aranyakat a – jezsuiták.

A társasjátékoknál biz ott csókolódtak is; de hát nem volt az baj. Egy nyilván adott csók nem olyan veszedelem, mint egy titokban adott kézszorítás. Hanem ebben az egy dologban ravasz volt a házigazda. Tudta jól, hogy ez a mulatság mind a vendégei rovására megy; ő neki nem kerül semmibe. A szép Nenyuljhozzámtól nem kap senki még csak egy olyan piczike csókot sem, a mekkorát az estlepke szender szokott osztani az estikéknek. Úgy vigyáz az magára, hogy azt ugyan soha meg nem zálogolják.

Megközelíthetetlen vár az!

János bátya azonban gondolt ki valami stratagémát, a mi vetekedett a trójai ló ötletével; azt elő is vette.

Volt egy rendkívül csúf ábrázatú esküdt a vármegyében, a mellett igen joviális ficzkó, a ki minden tréfára kész volt. Erre volt bízva a feladat, Pohárynak hítták. (Háry volt ugyan az igazi neve, hogy mért egészítették ki ekként? azt nem lehet kitalálni.)

– Nekem egy új ötletem van! – szólalt fel János bátya, miután már az ismeretes haragszomrádokat mind végigjátszották, – a «tükör-próba».

– Folyamodó adja elő alázatos indítványát, – mondá az alispán, ki nagy kedvelője volt e szakmában az új ötleteknek.

– Hát a tükör-próba abból áll, hogy egyike az uraknak leül egy székre: annak a vállára illesztetik egy üres tükör-ráma, úgy hogy az ábrázatja kilátszik belőle. Ebbe a tükörbe nézve kell minden hölgynek a fésűjét a lebontott kontyába ismét visszatűzni – férfinak pedig a kibontott nyakkendőjét újra csokorba kötni. A ki elneveti magát, zálogot ád!

– Hisz az semmi! – hangzott fel az indítványra minden oldalról a lezúgó ellenmondás.

– Engedjük az indítványozónak kifejteni az indokait.

– Nekem csak egy argumentumom van; de «ad hominem». Legyen a tükör Poháry esküdt barátunk.

Ez egyszerre megfordította a hangulatot.

– Nagyon jó lesz! Elfogadjuk!

– Poháry, de eadem, esküdt úr exmittáltatik az «oculatára» – hangzott az alispán komoly intézkedése.

Már az igaz, hogy ha valakinek hivatása volt arra, hogy az ábrázatját tükörül kölcsönözze oda másoknak, úgy az csak Poháry esküdt lehetett. Ennek minden vonása úgy mozgott, hogy ha akarta, hosszú képe volt, ha akarta, gömbölyű; minden satyrt egyesített magában s különösen nagy adománya volt abban, hogy más embernek a félszegségeit remekül tudta utánozni. Csakugyan megtalálta mindenki a saját képmását abban a rámában, a mibe Poháry feje volt foglalva, csakhogy borzalmasan eltorzítva; a milyen hős, hetyke, pajkos, vagy nyalka úrfi jött eléje, épen olyant adott ő vissza, s kivált azoknak volt jaj, a kik szép fiúknak tartották magukat, s ezt a deli mórikálást hű kinyomatban találták meg az ő ragyabunkó rút czifferblattján. Egy se állta azt meg, hogy el ne nevesse magát, a míg a nyakravalóját megköti csokorra s örömest is fizette a zálogot; tudva, hogy csók lesz annak a vége. Mert hiszen a hölgysereg meg még kevésbbé állta ki a próbát. A hölgyek különben is hajlandóbbak a nevetésre. A konty-feltűzés egynek sem sikerült. (Megjegyzendő, hogy ez épen ötven esztendővel ezelőtt történt, a mikor a hölgyek hajviselete abból állt, hogy hajukat három ágra befonták s azt magas «giraffe» fésűvel feltűzték: lehetett e tréfára meginvitálni őket minden veszedelem nélkül, a mi a mai világban már nem menne háztető-szétbontás nélkül.) Tehát egytől-egyig mind zálogot adott. Az eleven tükör a belenéző hölgynek mind mosolygó, édes, nyájas képet akart mutatni, a mitől még borzasztóbb lett. Nem állta azt ki senki nevetés nélkül. Még a háziúr maga is kijött a phlegmájából, s ember emlékezetére először látta és hallotta őt valaki nevetni. Ámbár az is csak olyan nevetés volt, hogy összeszorította az ajkait s aztán a fejét meg a vállát rázta s valami hangot hallatott, a mi hasonlít az apróra vagdalt köhögéshez. Ez is sok volt tőle.

Most került a sor a hölgykoszorúból (sorshúzás szerint) a szép Nenyuljhozzámra.

Szakasztott apja! Ezt se hallotta senki kaczagni soha, csupán mosolyogni látta, ha látta. Nem is arra valók voltak ezek a piczi ajkak, hogy kaczagásra szétvonuljanak; titkolták a rájuk bízott igaz gyöngysorokat.

Jolánka odalépett a tükör elé s a játék szabálya szerint ő is kivonta hajából a magas czifra elefántcsont fésűt.

Az elbámulás hangja zendült fel köröskörül. Az volt aztán a haj! Lágy aranyból, megtömörült napsugárból, térdhajlásig omló drága fonadék.

Maga a tükör is úgy elámult bele, hogy elragadtatásában a szája nyitva maradt s a szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. És ilyen elbájolt alakban még nagyobb nevetség volt rá nézni.

De minden emberi lehetőséget felülmult a tükör abban a pillanatban, a midőn a szép Nenyuljhozzám a ráma közepébe nézve, azt a gyönyörű hajtekercset ismét felcsavarta a fejére, hogy a fésűvel letűzze. A többi hölgyeknél sehogy sem sikerült ez; mikor az ember nevet, nem tudja a kezét a feje fölé emelni. A tükörbeli arcz extasisban volt; szemeit az ég felé forgatta s ajkait üdvmosolyra vonta szét. Az egész vendégsereg jobbra-balra dűlt a kaczagástól.

De a szép Nenyuljhozzám nem nevette el magát. Szelid komolysággal feltűzte a kontyot a fejére s még azután egy nyájas, lekötelező mosolylyal meg is köszöné a tükörnek a szíves szolgálatot.

Lett riadó taps utána.

– Tudom én, hogy az én Nenyuljhozzámomat nem csókolja meg senki! – kérkedék diadalmasan a házigazda.

– Megálljunk csak, urambátyám, nem addig van az! – szólt bele Virágossy János. – A statutumoknak codicillusa is van, a mely ekképen szól: «ha pedig akad a hölgyek közül egy, a ki megállja a próbát nevetés nélkül, az annak a férfinak ad egy csókot, a ki szintén megállhatta, hogy komolynak maradjon».

Lett erre nagy zendülés a fiatalság között! A kik már kinevették magukat, azok debaccháltak, hogy ha ők azt tudták volna, magukat a világért el nem röhintették volna; valamennyi Demokritból mind Heraklit lett volna; a kik pedig hátra voltak, szörnyen nekitürkőztek, hogy milyen erősen ki fogják állni a próbát, ezt tudva!

De a tükör is kettőztetett igyekezettel működött s minden praktikáját elővette, hogy áldozatainak jó kedvet csináljon. Egy nyurga, savóképű patvarista azzal akart rajta kifogni, hogy felfelé forgatta a szemeit s a holdvilágba akart felmenekülni előle; míg aztán a tükör részéről egy mennydörgő prüsszentés le nem rántotta az égből, mire a fiú sírva fakadt s ráfogták szegényre, hogy nevet.

János bácsinak is ki kellett próbálnia saját találmányát. Ő is kemény legény volt és igen flegmatikus kedély. Olyan erős vonásai voltak, hogy azokat előbb kulcscsal kellett volna felhúzni, mint az óraművet, ha azt akarta volna valaki, hogy nevetést mutassanak. A bajusza is hosszúra és hegyesre volt kifenve, a mi növeli a szilárdság kifejezését. Hanem volt a jobb szemöldökének egy megszokott rándulása, a mi úgy jött ki, mintha intene valakinek. Nem egy engedelmes szívű patvaristát kiküldött már ezzel a szemöldökrándítással a szobából; sőt azt mondják róla, hogy egyszer a templomban a legátust is kiszólítá a papi székből, hogy az oda ment hozzá: «hogy mit tetszik parancsolni?» A tükör szemközt intett a szemöldökével a közeledőnek, s János bácsi kapitulált: összeszidta a csúf pofáját az incselkedőnek s beadta a maga zálogát.

Csak Tivadar volt még hátra: a hogy ez János részéről furfangosan ki lett csinálva.

Erre már minden ember irigy volt. Már csak azért is, mert legszebb legény volt a társaságban. Aztán meg az egész játék alatt olyan komolyan viselte magát, hogy az valóságos botrány volt. Mintha előre gyakorolni akarta volna magát az ösztön leküzdésében; vagy mintha ez az egész körülvevő világ nem létezett volna rá nézve: olyan közönyösen viselte magát; csak akkor villantak nagyot a szemei, mikor a szép Nenyuljhozzám állt a torz-tükör elé. Annak a diadalát a magáéval tartotta azonosnak.

– Dejszen grimászolhatsz az én szemem közé, – mondá, rákerülvén a sor, a tükörnek, – nem nevettetsz meg engemet.

A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:

– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád, nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére! Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.

Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van, legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.

Folytatta a munkáját komolyan.

A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása, hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.

És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott, komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.

A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt gondolta, azt keresik.

Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.

Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától örökül kapott zafirgyűrűjét.

A zálog váltságdíja csók.

Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.

Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót, hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett, félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem ártott meg.

«Kútba estem, ki húzzon ki?»

Következett rá egy csók.

S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem törődött le a lepkeszárnynak.

Osculum charitatis.

Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.

«Mire legyenek elitélve?»

Csókra.

Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.

Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy vármegyének itéletet osztott.

Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.

A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.

Rettenetes itélet!

Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára! Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli igazolását.

Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt. Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.

A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?

Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.

– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a szép nótát hozzá.

A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.

De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.

– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.

Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk, próbálja meg ő is.

– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.

– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még csak el se mosolyodtam.

Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.

Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.

– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan váltja ki a magáét?

Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott gyűrűjével.

Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni készülő Tivadar kezét.

– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.

– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet, tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd éneklek én is valamit.

Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges táborban elkövetett.

_V. A vak koldus dala._

A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban. Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik, lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.

Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton, hanem a gyümölcsös felül került gyalog.

Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.

Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal, melynek ez volt a szövege:

Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt rózsa készen: De a tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.

(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést valaha!)

– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.

– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is csinálni! Az kellene még!

– Hát ki énekel itt olyan szépen?

– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.

– Te daloltál, Miska?

– Igenis, tens uram.

A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a fűrésznek meg a ráspolynak együtt.

– No hát jól van.

Azzal bementek a házba.

János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.

Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.

– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni? Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a háztetőről a végveszedelemben levőket?

– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.

– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra, szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?

– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.

– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat, vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?

– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit, azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.

– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép lánynak azt, hogy szeretik?

– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.

– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat akar megtudni.

– Nem tréfálok én, öcsém.

– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony! én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték már a gyapjunyírást.

S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.

Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken, a hol ember hozzá nem fér.

Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt rózsa készen».

«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.

Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni, akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz. Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.

A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.

János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis olyan érzéssel tudott róluk dalolni.

– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.

– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt. Ugy-e, de szép?

– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti érte a markodat egy tallér.

Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba, hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.

Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor kinyitotta, dicsekedve mondá:

– Itt a másik tallér!

János úr kötekedni akart vele:

– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.

A vak dalos nevetett.

– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás: Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta, nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!

– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!

– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.

– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit kaptál.

– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»

Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem fizetett érte, se nem tapsolt rája.

_VI. Vestigia terrent._

Az előre mentek nyomai ijesztenek.

Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.

Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».

Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két külön fogaton menjenek.

Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat, melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.

János úr nagyon megörült neki:

– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!

János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta, hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia: még ma pipa sem volt a szájában.

A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok; azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták, hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga félmágnás, s az is nagy dolog.

– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.

– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.

– Tán bizony leánykérőbe mégy?

– Olyanformán van.

– Aztán hová?

– Hát csak ide – a szomszédba.

– Kapornakyékhoz?

– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat kap.

Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.

– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt kivánni.

Úgy se kivántak.

A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:

– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának vitte az egész szalmafonatos butykost.

– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?

– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?

– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál, mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?

– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak: amazok a menyasszonyt vinni valók.

– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.

– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb, gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a lovaimat!

S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.

Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.

– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.

– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.

– Mi lelt?

– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.

– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?

– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért, megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá? Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!

– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.

– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!» Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a térdem közé veszem.

– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.

– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol. Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen keresztül.

– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar irígykedve.

– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap halandó ember kosarat?

Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!

A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.

– Mi czélra vannak befogva?

– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.

– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a honnan «ezt» kikosarazták?

– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni, mikor már az ellenség elfutott.

– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott, hogy merjek én annak a nyomán elindulni?

János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»

Így szoktak tenni a huszárok!

A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.

«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»

_VII. A rózsa rózsája._

Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben, tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.

A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították. János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.

Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák között, s egy letört százlevelű volt a kezében.

Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni, megkeríti és elfogja.

Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.

– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.

– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.

– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?

– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy szál rózsát kér egy hölgytől.

Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében tartott rózsáról leszedje a töviseket.

– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után nyulva.

– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».

– A rózsát?

– A rózsát «is».

El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva, hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka «Nenyuljhozzám».

Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.

Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág nevét.

Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában! Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.

_VIII. A szigorú apa._

Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a kastélyba.

Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem tudja, mire várja az ellenség?

Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak tessék besétálni.

Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!

– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig vissza nem kapod ám.

– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.

Megtörtént! Benne volt a tűzben.

Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.

– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a «jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás dolgára is».

No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem csal.

– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, – megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve ne lett légyen.

Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori csapodárság után fognak inquirálni.

– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák koromba se.

János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan, hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna egyszer-másszor.

– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.

– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a bizonyítványaim.

János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio rubrikáiban.

– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.

– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem. S vagyok a vármegyén vicenotárius!

(A mellékneveket elhagyta.)

– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy jobbágytelek képez.

– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a zsebemben.

– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.

No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst belecsalogassa az örvénybe.

– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a «thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a vendégeiket megfojtogatják.

Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.

– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.

– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?

– De már ezen a kérdésen túl vagyok.

– Hogyan tudod?

Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő ezzel.

– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.

Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A hallgatás is vallomás.

– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból támadó szép harmónia.

János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan nagy munka is volt.

– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.

Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most. Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.

Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt, a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.

«Nézz a tükörbe.»

Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember tapsolt neki.

– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.

– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.

– Hát az természetes.

A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a szerencsét kérő s megkapta a csókot.

És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az első tegezés szent kiváltságával:

– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?

A leány megsugta:

– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.

_IX. Az «egy» jegenyefa._

Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb van még meg.

A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa után.

Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.

– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a gazdaember, a ki ezt látja.

– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.

A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.

– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!

– Tartós jó eső lesz.

S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak, a ki még nem tudja.

JASKA ÉS JAKSA.

Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat Jaksa Ferencznek.

Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi, a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant görbe orra.

Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és mindig kurtára lenyirva.

Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve, az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.

Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.

Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.

Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.

Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.

Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid, barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a házból.

Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent, hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.

«De bolond _neolog_ ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»

Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza már a kaczabajkát!

– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar azt a frakkot.

– Itt van az a kaczabajka.

Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem látszik ki a hosszú ujjakból.

– Mi a hetvenhét ménkő ez?

– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!

– Kicsoda? Én?

– Igen is, Jaksa úr.

Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a Jaksát én megölöm!»

Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött köténynyel.

– Kérem a _manuskript_.

– Mi kell neked?

– A folytatás a «_kisasszony_ és a _páfiántól_.»

– Bolondokházából szöktél ide?

– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a báfián.

– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem írok én novellát! a ki áldotta!

A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában, alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s kalamárist húz ki a zsebéből.

– Nini, mit akarnak az urak itten?

– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis _biztosítási végrehajtás;_ valami lejárt váltócska miatt.

– Micsoda? Én ellenem?

– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?

– Én Jaksa Ferencz vagyok.

– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.

– Mi van ott írva a táblán?

– Uraságod becses neve.

– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?

A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt még sem lehet lepecsételni holmit.

– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?

– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ, keressék benne, bizonyosan ott lesz.

Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek, felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít: «Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»

Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.

Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne egy halom vers, a mit valami _jótékony albumszerkesztő_ küld vissza a tisztelt szerzőnek.

Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát _elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust_?

– Hisz én nem vagyok prókátor!

– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.

– Az _más ember_. Annak a nevében előtte áll a _K_ az _S_-nek!

A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.

Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából, alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz; elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja tőle azt a fontos dolgot, hogy az a _Bábi_, a ki a gróf Rükkmakkéknál volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.

A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.

Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól, a kit még nem ismert; gondolá: ez _új kaland_! felöltözött arszlánosan, haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az inasára: «_Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he_»?

De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki vagyok én?

– Tudja a patvar!

– Én vagyok Trifulszky.

– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.

– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.

Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy csomó hajat egymás üstökéből.

Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak semmit a zálogházban.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska _vagy_ Jaksa úr.

– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.

– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?

– Bizony nem tetszik én nekem.

– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen. Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa úr.

Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:

– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok, de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.

Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt, vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska úr nem tud semmit a leányról.

Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten rohant az ügyvéd szállására.

– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!

– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.

– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.

– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.

– Kicsoda?

– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz. Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?

És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes háza van.

És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egy nap alatt 150 ezer kocsi és 900 ezer gyalogos.]

[Footnote 2: Ez egyike a legrégibb nótáknak, a miket egykor hallottam.

_J. M._]

[Footnote 3: Hausner-Purgstall, Geschichte des osm. Reiches.]

[Footnote 4: Mindazon időkben, idők közelében élt nevezetességek: Diószegi híres szónok és megalapítója a magyar füvészetnek; «Tánczos Kovács» felgazdagodott bérlő, kiről a nép azt hiresztelte, hogy a tündér hordta neki a kincseit, a kivel minden éjfélkor tánczolnia kellett; Reviczky Ádám köznemes ifjúból emelkedett gyorsan Magyarország kanczellárjává, és Hatvani tanár, a bűvészmondakör hőse.

_J. M._]

TARTALOM.

Az erényt mindig szeretni kell 3 A szív törvénye 20 Unica 32 Három pár 46 A háromszinű kandur 54 Melyik a férfi? 86 A drága karácsonyi kalács 99 A tudtánkívül békeangyal 106 A hóhér kötele 115 A czár albuma 123 A gardedám 126 Két légyott közül melyiket? 135 Házasság gyűlöletből 138 Eleven regény 150 A kengyelfutó 166 A zálog 179 Egy régi adoma, mely mindig új marad 191 Épületes levél 193 Egy marhavész-inspectio 201 A pruthi csata 206 Bokáczius kalandjai 221 Ne nyulj hozzám 241 Jaska és Jaksa 280