II.

«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas kisérőjével!»

A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.

Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül, ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan jönnek még utána?

Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.

Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba támadta valami ellenséges lovasság.

A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.

Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások voltak. Egész svadrony.

Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább. Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az üldözői elől.

Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.

A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.

Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.

Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.

Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a menekülőt.

Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott maradt lábatörötten.

Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.

Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik valahova.

A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel, kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.

A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld, szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.

A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.

Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt tartott benne, talán dinnyét.

– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a háznál?

– Hát én, ki lenne még más?

– Hát a férfiak?

– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa gömböktől.

– Hát te nem féltél tőlük?

– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó lesz póznára tűzve madárijesztőnek.

Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.

– Hát te csak magad vagy a háznál?

– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta, sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba. Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.

– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová elrejteni?

– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája. Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha olyan hülye volnál, mint a bátyám.

Rolánd tétovázott.

A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.

– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.

S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.

– No! Megvan már?

– Meg.

A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.

– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek nincs bajusza.

Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.

Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz lehullott az olló csikkentései alatt.

– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a nyakamba akasztom: ott nem látják.

Rolánd átadta a leánynak a medalyont.

– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a benne levő arczképet.

– Nem. Ez az én anyám.

– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.

Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.

– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.

– De ott rátalálnak a friss ásásra.

– Ne légy te okosabb nálamnál.

Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem hervadnak el.

No már most jöhetnek a dzsidások.

Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt végigbukdácsoltak.

– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed. Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»

(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az «én»-t.)

– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak, mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.

Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden oldalról. Sokan voltak.

A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.

Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.

Francziául szólt hozzá:

– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?

– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta, hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.

De az is negyednapja járt itt.

– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?

– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.

A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.

– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?

Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.

– Mué? Zsne szavion pa.

A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az egész tanyát aljától tetejéig.

Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer, szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a menekültnek.

Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.

Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.

Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon. Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.

Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére festeni száját a meggy-ízzel.

A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi gyanúnyomot.

– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.

– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.

– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.

– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.

– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.

Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a kalikóing alatt.

A bajor katonák tovább kutattak.

A gombóczos tál kiürült.

Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:

– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a bátya megcsókolja a hugát.

– De mikor olyan fekete a szád.

A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.

– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.

– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros ajkamat nem adom oda.

A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.

Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova: azt felnyergelte, felkantározta.

– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod is.

– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad _zálogban_. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.

– Mit adsz érte?

– Magamat.

– Majd meglátom.

– Hogy hínak hát, kedveském?

– Ivonette.