I.

Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta, hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!

Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó, aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát, vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, mahagoni szekrényt, kitömött bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.

Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.

A fal mellett álltak a férjek, zöld kendőkkel letakarva.

– Hiszen ezek nem élnek! – mondta a kisasszony.

– Föl kell őket húzni, – magyarázta Eskinácz.

Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva, ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.

Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami egészen különöset.

– Szolgálhatok azzal is, de előre bocsájtom, nagyon drága.

Az öreg kinyitott egy szekrényt, a kisasszony belenézett és rögtön azt mondta:

– Ez az, amit keresek!

A szekrényben magastermetű, feltünően elegáns férfi állott. Monoklit viselt, nem is volt már nagyon fiatal, de imponáló, megnyerő finom arca volt.

– Rébusz báró, – magyarázta Eskinácz, – valódi kabinetdarab. Délceg lovas, jó táncos, korcsolyázó, kitünő vívó, pompásan reprezentál, gyöngéd és figyelmes és angyali türelemmel van megáldva.

– Mi az ára? – kérdezte Kelemen Katica dobogó szívvel.

– Háromszázezer forint!

– Szemtelenség! Hiszen már kopaszodik!

– Azért még húsz évi jótállást vállalok érte.

Eskinácz nyugodtan becsukta a szekrényt és azt mondta:

– Meg fogja bánni, ha nem veszi meg. Ilyen tökéletes férjet még nem konstruáltak; a művész, aki készítette, felülmulta önmagát. Mondhatom: tökéletes mintaférj…

– Hát nem mind egyforma?

– A gépezete valamennyinek egyforma, de az agy hajszálfinomságú kerekecskéi közt munkaközben parányi eltérések keletkeznek, amelyek aztán befolyással vannak az egész automata működésére. Emlékszem, egyszer három férjet adtam el, mind a hármat ugyanaz a mester készítette egy minta szerint. A konstrukcióban mégis kellett valami kis eltérésnek lenni, mert az egyik automata mindig a füstös játékszobában ült, ott az öklével verte az asztalt és azt mondta: Makk! No még egy makk! És még egy makk! A másik automata pedig, ha valahol szeszes italt látott, bort vagy pálinkát, rögtön beleöntötte a szájába. A harmadik, ha az utcán egy szobaleánnyal találkozott, ott hagyta a feleségét és a szobaleány után rohant…

– Borzasztó!

– Rébusz báró gépezetében semmiféle fogyatkozás nincs. Hat évig volt a férje egy bankár leányának és mindvégig úgy viselkedett, mint első nap. Nagyon boldogan éltek, míg az asszony tavaly meg nem halt. Utolsó szava ez volt: Eskinácz becsületes ember volt!

Kelemen Katica mégis drágálta a bárót.

Másnap újra eljött Eskináczhoz és kérte, hogy mutassa meg neki még egyszer Rébuszt. Az öreg ravaszul mosolygott és azt mondta:

– Vegye meg a bakát! Az olcsó!

– Nem kell a vörös bajuszával!

Két hétig cigánykodtak, végre Kelemen Katica kijelentette, hogy megveszi Rébusz bárót. Már odáig volt a szerelemtől. Eskinácz ekkor a következő használati utasítást adta a kisasszonynak:

– Én most fölhúzom a báró gépezetét, aztán önnek adom a kulcsot. Minden esztendőben _egyszer kell_ _csak fölhúzni_, de azt a világért sem szabad elmulasztani, különben nagy zavar és baj támadhat. Ma van augusztus huszadika, tehát a jövő Szent István napján fogja megint fölhúzni. Egyéb baj nem lesz vele.

Eskinácz ekkor fölgombolta a báró nyakán az inget, a mellén látszó kis kulcslyukba illesztette a kulcsot és óvatosan fölhúzta. Aztán odaadta a kulcsot Kelemen Katicának, aki elálló lélegzettel figyelt az automatára. A báró először megrázkódott, majd egy csodálatos hangot hallatott: Brrrrrrr! Lassan fölemelte kesztyűs kezét, begombolta nyakán az ingét, szemébe nyomta a monokliját és szemügyre vette a kisasszonyt…

– Méltóságos uram, – mondta Eskinácz alázatosan, – engedje meg, hogy bemutathassam önt menyasszonyának… Rébusz báró ő méltósága – Kelemen Katica kisasszony ő nagysága…

A báró mosolyogva hajolt meg és karját nyújtotta Katicának.

– Ha úgy tetszik, mehetünk a paphoz…

Leereszkedően bólintott Eskinácznak és a bolt előtt váró kocsijához kísérte menyasszonyát. Katica azt akarta, hogy a báró szálljon be hozzá a kocsiba, de Rébusz udvarias határozottsággal tiltakozott.

– Nem kompromittálhatom önt!

Odaintett egy bérkocsit és azt mondta:

– A plébániához!