II.

Ezeket az előzményeket – folytatta Tamás bácsi az elbeszélését – utólag báró Rébusznétól, született Kelemen Katicától hallottam. A többinek már közvetlen szemtanúja voltam.

Fiatal legény voltam, amikor ez történt és a reá következő nyarat a legendi fenyvesfürdőben töltöttem. A kis fürdőben két társaság alakult, amely halálos gyűlölettel viseltetett egymás iránt; a comme il faut-társaság és a nem comme il faut-társaság. Én, fájdalom, az előbbihez voltam kénytelen csatlakozni. Fájdalom, mondom, mert ez a társaság, amelyben két öreg nagynéném elnökölt, épp annyira unalmas volt, mint tisztességes.

Egy nap az ebédlő verandáján új fürdővendégek jelentek meg: egy kacagó szemű, gömbölyű, csinos asszony és egy monoklis előkelő úr.

– Rébusz báró és a felesége, – mondta a doktor.

Az egész fürdő lázas kíváncsisággal leste, hogy az érdekes idegenek melyik társasághoz fognak csatlakozni. Győztünk: hozzánk csatlakoztak. A báró egy nap tüzet kért tőlem a parkban, aztán beszélgetést kezdett, félóra mulva már bemutatott a feleségének. Este megkért, hogy mutassam be a két nagynénémnek és mindegyiknek egy gyönyörű rózsaszálat nyujtott át. A nénik el voltak ragadtatva, nem győzték a báró udvariasságát és gyöngédségét magasztalni.

Bevallom, engem eleintén nem annyira a báró, mint inkább a báróné érdekelt. Melegszemű, csinos asszony volt, rettenetes módon kacér. Esténkint, ha szólt a zene, rendesen együtt táncoltuk a négyeseket, a báró ilyenkor egyik nénimet kérte táncra, hogy vizavi lehessen. Néha kirándulásokat rendeztünk, én a gyorslábú asszonnyal messzire előre kalandoztam, a férj pedig, kabátokkal és esernyőkkel megterhelve, a néniket kísérte.

Egy esős délután a báróék fogadóbeli lakásán voltam. Az asszonnyal ketten az ablakfülkében ültünk, a férj pedig egy karosszékben lustálkodott. Hátat fordított nekünk, szokása szerint nyugodtan szivarozott. Az asszony kurtakaru nyári pongyolát viselt. Jó ideig elnéztem gömbölyü karját, aztán vakmerően lehajoltam és megcsókoltam… A báróné nevetett, én meg a férjére pillantottam… Irgalmas Isten! A báró a szemben levő tükörből figyelmesen ránk nézett… Azt vártam, hogy tigrisként fog reám ugrani, – a báró azonban meg se moccant. Nyugodtan szívta tovább szivarját, közbe meg rejtelmes, maliciózus mosoly jelent meg ajkán.

Nekem elég volt a leckéből; másnap nem mentem el a szép asszonyhoz. Nagy meglepetésemre a báró fölkeresett a verandán. Azt hittem, hogy provokálni fog.

– Jóval idősebb vagyok önnél, – mondta, – meg fogja tehát engedni, hogy ezentúl tegezzük egymást?

Meg voltam döbbenve, meg voltam indulva. Összekoccintottuk poharainkat és kezet fogtunk; Rébusz báró egy finom, gúnyos mosolyt harapott el…

Szinte megijedtem, amikor a báró másnap megint fölkeresett és mézédes mosolyával így szólt hozzám:

– Kedves Tamás barátom, egy nagy szolgálatot kérnék tőled. A báróné délután föl akar menni a Haramia-kúthoz, én azonban nem kisérhetem el, mivel fontos dolgaim vannak. Nem fogod tőle megtagadni lovagi szolgálatodat?

Bántott az a különös mosoly és zavartan dadogtam valamit.

Délután a szép asszonyt fölkisértem a rengetegbe. Egyedül! Utközben szóba hoztam előtte a férjét.

– Mintaférj! – mondta az asszony boldog mosollyal.

– Talán nem szereti a bárónét?

– Imád!

– Akkor nem értem különös modorát…

– Nem érti Rébuszt, mert rendkivüli ember… Önök, közönséges férfiak, vagy bolond módon féltékenyek, vagy sértő módon közömbösek. Rébusz sem az egyik, sem a másik. Rébusz mindig olyan, amilyennek akarom… Ha akarom: lángol, – ha akarom: jéghideg… Szóval: mintaférj!

A kirándulás különben végzetes volt reám nézve, mivel útközben összetalálkoztunk Horthay Jancsival. Ez a cigányarcu, elbizakodott verekedő, tolakodó módon hozzánk szegődött és mivel azzal akartam megbüntetni, hogy nem mutattam be az asszonynak, maga mutatta be magát.

Rébusz báróné ekkor nem úgy viselkedett, amint a legendi comme il faut-társaság tagjának viselkednie kellett volna, hanem kezet fogott Horthayval, sőt nevetve kijelentette, hogy már sok rosszat hallott felőle. Mikor az út felén voltunk, úgy vettem észre, hogy fölösleges vagyok, a báróné szívesebben hallgatta Hortay impertinenciáit, mint az én elmés bókjaimat…

E naptól kezdve minden megváltozott. A szép asszony nem törődött többet velem, hanem botrányos módon udvaroltatott magának Horthay Jancsival, magam pedig arra fanyalodtam, hogy a báró és a nénik hűséges kisérője lettem. Az egész fürdő a nyelvére vette a bárónét, csak a nénik – kiket Rébusz kitartó udvarlással lekenyerezett – keltek szenvedélyesen az asszony védelmére.

Sehogysem tudtam megérteni Rébusz báró viselkedését. Nemcsak, hogy eltűrte, de egyenesen pártfogása alá vette Horthayt. Néha dühbe jöttem, néha szólni akartam a bárónak, hogy ez nem lovagias férjhez illő eljárás. Neki kötelessége volna párbajra kényszeríteni Horthayt, – én a magam részéről szívesen szekundálnék neki… A báró azonban ehelyett pertu lett Horthayval!

Délutánonkint néha együtt ültünk a verandán. A báró ilyenkor meglehetősen szűkszavu volt, nyugodtan szivarozott és mereven bámult a leáldozó napba, amely piros tűzpontokat rajzolt a szemére. Ilyenkor hosszan el-elnéztem különös hideg arcát, s néha megdöbbenve vettem észre, hogy valami démoni káröröm kifejezése torzítja el… Ha aztán megérezte a kutató pillantásomat, zavartan köhögött, mint akit tetten értek.

Szent István napján történt, hogy a báróné Horthay Jancsi és egyik comme il faut nagynéném kiséretében – aki a báróék iránti rajongásból már elefántszerepekre is vállalkozott – fölrándult a hegyekbe.

A báró nem tartott velük. Délben összetalálkoztam vele a parkban; sápadt volt, mintha rosszul érezné magát és nyugtalanul tudakozódott a felesége után.

– A báróné megigérte nekem, hogy délig visszajön. Fontos dolgunk van egymással. Csak nem feledkezett meg rólam.

Nem ebédelt, hanem fel-alá járt a parkban. Én a verandáról néztem és meghökkenve vettem észre, hogy a délceg férfi – akinek minden mozdulata különben oly kimért, mintha óraműre járna – meg van törve és nehézkesen, szinte zökkenve jár.

Délután egy parasztlegénnyel levelet küldött a felesége után. A legény alkonyatkor visszajött és visszahozta a levelet: az erdőkerülőktől hallotta, hogy a társaság a cseppkőbarlang felé került.

A báró ekkor már ijesztően sápadt volt.

– Talán mennél föl a lakásodra? – kérdeztem résztvevően.

– Igen – a la – lakásomra…

Dadogott! Karonfogva vezettem a lakás felé, már alig tudott a lábán állani. Mikor a fogadóba értünk, odakünn elsütötték a szentistvánnapi tűzijátékot és a cselédség kirohant a kertbe. Nehezen vonszoltam föl a lépcsőn, merev karja ólomsúllyal nehezedett a vállamra.

– Bátorság, szegény barátom! Bátorság!

– Bá-bá-bá…

A merev arcot az a démoni káröröm torzította el… Az emeleten nem győztem tovább… Nekitámasztottam a korlátnak, hogy segítségért menjek… Alig eresztem el, amikor mereven, mint egy seprünyél, elvágódott, keresztülbukfencezett a korláton és pokoli dörömböléssel, fejjel lezuhant a lépcsőház kövezetére… Egy pillanatig sóbálvánnyá dermedve állottam, aztán levágtattam a lépcsőn… A báró ott feküdt félszegen, kicsavart kezekkel, betört koponyával… Irtóztató látvány volt! Kezeimet tördelve borultam mellette térdre, és ekkor láttam, hogy a széthasadt fejből apró rézkerekek, acélrugók és ezüst hengerek hullanak ki… A báró feje papirmaséból való volt!

Elképzelhetik meglepetésemet és szégyenemet! Én tehát egy közönséges automatával voltam pertu! A mi társaságunk, a comme il faut-társaság fényes gavallérja ostoba masina volt! Most már értettem a mintaférj különös magaviseletét!

Első gondolatom az volt, hogy a dolgot el kell simítani… Ha megtudja a nem comme il faut-k hada, nevetséges és óriási botrány lesz belőle…

Átnyaláboltam Rébusz bárót mint egy lisztes-zsákot és nyögve fölvittem a lakására. Odakünn azalatt rakéták puffogtak és tüzes napok sisteregtek… Mikor odadobtam a terhemet a diványra, észrevettem arcán a démoni káröröm megfagyott mosolyát. Óh, most már tudtam, miért röhögött mindig ez a maliciózus masina: mulatott rajtam, aki őt úrnak néztem!

E pillanatban berohant a báróné.

– A férjem! – kiáltotta.

Egy rémült pillantást vetett a báróra, majd zokogva borult le reá.

– Óh, Rébusz, Rébusz, hogy megfeledkeztem rólad!

Remegő kezekkel tépte föl Rébusz nyakán az inget, aztán egy kulcsot vett ki kebléből és felhúzta, mint egy órát, elálló lélegzettel várva aztán a hatást.

A báró ekkor megmozdult. Tágra nyitotta a szemét, dühösen hadarva mondta: Brrrrrrr! Aztán visszahanyatlott a diványra – vége volt!

– Meghalt! – zokogta az özvegy.

– Elromlott! – mondtam.

Az asszony kétségbeesetten vetette magát a földre és zokogva tépte a haját.

– Háromszázezer forintomba volt és most oda van: És ennek én vagyok az oka! Egy évben egyszer kellett volna csak fölhúzni és én rossz asszony még azt is elmulasztottam!

Fájdalma megindító volt, vígasztalni akartam és gyöngéden mondtam neki:

– De Katica, hiszen ön vehet magának másikat! A viszonyai megengedik.

Az asszony tovább zokogott.

– Igen, vehetek magamnak, de ki tudja, milyen lesz az a másik? Hátha olyan lesz, aki öklével üti az asztalt és azt mondja: No, még egy makk! No, még egy makk! Vagy olyan, aki lenyeli a bort és a pálinkát és a szobaleányok után futkos! Ilyen tökéletes férjet nem kapok többet. Rébusz mintaférj volt!

*

Tamás bácsi befejezte az elbeszélését, aztán levonta belőle a tanulságot.

– Ime, ezt az egy mintaférjet ismertem életemben. Tökéletes szerkezetü férj volt és az ezüstlakodalma napján bizonyára még úgy működött volna, mint az eljegyzés napján – ha az asszony minden esztendőben egyszer fölhúzta volna. Hanem az asszony még ezt a fáradságot is sajnálta tőle. Mert olyan az asszony, hogy a házsártos férjének lehúzza mindennap a csizmáját is, hanem a béketűrő férje kedveért – no de hagyjuk ezt!

Donna Sol.

Donna Sol!

Oly könnyen írom le ezt a nevet, pedig ha arra a fölséges, titokzatos és félelmetes fogalomra gondolok, amelyet megjelöl, szomorúság fog el. Olyan hatással van reám, mint a Halál, az Élet, az Örökkévalóság rejtelmes fogalma.

Sohasem láttam Donna Sol-t a tulajdon szememmel és hálát adok Istenemnek, hogy nem láttam. Csak a tükörképe villant föl előttem egy pillanatra és az is majd hogy meg nem vakított.

Mert emlékszem egy szegény, szegény tükörre, amely észrevétlenül ott függött valamelyik klub dohányzójának sarkában. A végzet úgy akarta, hogy Donna Sol ragyogó alakja egyszer a tükör elé lépett és a tükör ekkor maga is ragyogni kezdett, vakítóan, mint egy égitest. Aztán elvesztette a fényét örökre és én megvakult cserepeit viszontláttam – a bolondok házában.

Nemrégiben történt, hogy a következő levelet kaptam:

Kedves barátom!

Nem tudom, nem vagyok-e szerénytelen, ha azt hiszem, hogy futólagos ismeretségünk alatt némi rokonszenvet mutattál irántam. Ha nem csalódom föltevésemben, akkor légy szíves holnap 3–4 óra közt mostani szállásomon fölkeresni. E kérésem teljesítésétől talán boldogságom és életem függ. Lakom a Forgách-féle gyógyító intézetben.

_Litvay._

Megdöbbenve tettem le a levelet… A Forgách-féle intézet idegbetegek számára – bolondok háza. Sejtelmem sem volt eddig róla, hogy a szegény Litvay ott van, és nem tudtam elképzelni, hogyan került oda. Tegeztük ugyan egymást és én valaha barátomnak neveztem, de azért alig tudtam róla egyebet, mint hogy jó fiu és hogy szeret jó szivarokat szívni. Az én szememben az maradt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hivatott, szakértő, mondhatnám született dohányos volt.

Mert nem minden dohányos ilyen. A legtöbb ember értelem és érzés nélkül füstöl, a legtöbbnél a dohányzás csak a fiatalkori vásottság folytatása. Vannak türelmetlen és rosszizlésü emberek, akik a fogukkal harapják le a szivar végét, az ujjaikkal megrepesztik a dohánylevelet és a hamut az asztal sarkához verik. Sőt vannak emberek, akik cigaretta-papirossal ragasztják körül a szivart… És dühbe jönnek a barbárok, ha az elkínzott szivar oldalvást ég és megmarja a nyelvüket!

Az én Litvay barátom hivatott dohányzó volt, akinek a fogai közt a legrosszabb szivar is jól égett, valamint Paganini kezében a leghitványabb hegedü is szépen szólt. Ő rendszert hozott a szivarozásba és élvezetté nemesítette a rossz szokást. Különben szelid, hallgatag és intelligens arcu fiu volt, aki azelőtt fél éjszakán át ott ült a klubbeli dohányzó hintaszékén, vastag havannájából szakadatlanul kékes felleget eregetve a plafond felé.

Nemrégiben feltünt nekem, hogy a Litvay hintaszéke üresen áll a dohányzóban. Kérdést intéztem a komornyikhoz.

– Litvay nagyságos úr már jó ideje, hogy nem jár ide… Van már egy féléve… Azt hiszem, betegeskedik…

Sajnálkoztam a szegény fiun, aztán megfeledkeztem róla. A levele megint emlékembe idézte.

Másnap kisiettem a Forgács-intézetbe. Nem szivesen járok ilyen helyen, mert mindig kellemetlen módon eszembe jut az önkéntes mentők maliciózus jeligéje: Mindnyájunkat érhet baleset.

Az intézet jóizlésü nyaralóstílusban épült ház, lombos kert közepén. A főorvos szivesen fogadott és a kerti pavillonba kalauzolt.

– Ott fogja találni a beteget. Nem kell tartania semmitől, mert szelid beteg… Tényleg ott találtam Litvayt.

Vászonruha volt rajta és szalmakalap a fején. Mosolyogva jött felém és kezet nyujtott. Az arcán nem látszott semmi változás, csak a szürke szemének volt valami bánatos, ködös tekintete, mintha finom szivarfüst kavarogna a pupillája előtt.

– Vártalak, – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Leültünk és én ösztönszerűen kivettem a szivartárcámat.

– Rágyújtasz? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem! És ha meg tudod állani, arra kérnélek, hogy te se gyújts rá, mert nem szenvedhetem a dohányfüstöt…

Kevés gondolkozás után elmondta, hogy miért hivatott.

– Kissé hosszadalmas leszek, de ha rövidebbre fognám, attól kellene tartanom, hogy nem értesz meg.

– Hallottad már hírét a kubai Detmol-cégnek? Alkalmasint nem, mert Detmol, aki a szivargyárosok királya, csak néhány angol klubnak és egypár udvarnak szállít… Nemrégiben megesett, hogy Detmol kubai ültetvényein oly remek dohány termett, amelyhez foghatóról nem tudnak a szakértők. Az időjárás különös konstellációjának volt köszönhető ez a termés és meglehet, hogy ezek a konstellációk a világ végéig sohasem fognak többet így bekövetkezni. Az öreg Detmol ekkor kiválogatott a termésből egy tucat dohánylevelet és sajátkezüleg készített két szivart, azzal az utánozhatatlan művészettel, amelyet soha senki sem fog tőle eltanulni.

Detmol később bevallotta, hogy amikor ezt a két szivart megteremtette, felülmulta önmagát. Az egyiket elkeresztelte Donna Sol-nak, a másikat Luná-nak.

E szivarok értéke nem is fejezhető ki pénzben. Laikus ember nem tud magának fogalmat alkotni róluk. Némileg mégis meg fogsz érteni, ha azt mondom, hogy ami Shakespeare volt az írók közt, Nagy Sándor a hódítók közt, Paganini a hegedüsök közt, ami a Mont-Blanc a hegyek közt, Páris a városok közt, ami a nap és a hold az égi testek közt, az volt a Sol és Luna a szivarok közt.

Tavaly hallottam először e szivarokról, amikor az egész sajtót bejárta a hír, hogy Detmoltól, aki Nizzában töltötte a telet, ellopták a szivarok két királynőjét. Az öreg nagy díjat tűzött ki a tolvaj kézrekerítőjének, de eredmény nélkül.

Már a nyáron történt, hogy valami szívességet tettem egy a versenyre ide rándult angol trainernek. A trainer akkor egy szivart hozott nekem hálája jeléül.

– Tudom, hogy ön szereti a jó szivart és ha nem sérteném meg vele, fölajánlanék egyet… Azt hiszem, nagyon különös lehet… Egy jockeytől kaptam, nem tudom, hogy ő honnan szerezhette…

A szivar lepecsételt, vastag üvegcsőbe volt zárva, a derekán átkötött selyemszalagon e szót olvastam: Luna!

Térdeim inogni kezdtek, a hajam égnek meredt. Luna, a szivarok Shakespeare-ja, a szivarok Mont-Blanc-ja, a szivarok égiteste, a kezem közt volt…

Elszívtam Luná-t.

Előbb egy heti diétát tartottam, aztán a kaszinó egy külön szobájában egyedül megvacsoráztam, megittam egy csésze fekete kávét és rágyujtottam Luna-ra. Vagy tíz szippantást tettem. Nem írhatom le, hogy mit éreztem. Valami nagy lelki megnyugvást éreztem, fizikai jóléttel párosulva. Boldog voltam, büszke és nyugodt; megnemesültem, megtisztultam… Szerettem volna, ha a világ most megakadna és minden úgy maradna, amint van. Ne lenne se tél, se nyár, se éjszaka, se nappal és én itt ülhetnék mindig egyedül a különszobában és az idők végtelenségén át szívhatnám Luná-t…

Mondom: vagy tíz szippantást tehettem. Ekkor valami rettenetes csörömpölés riasztott föl ábrándozásomból… A szolga az ölembe ejtett egy csomó tányért… Felugrottam a helyemről és Luna kiesett a kezemből… Rémülten kaptam utána, de már késő volt: a szolga rátaposott a cipője sarkával… Ott vergődött a cipő sarka alatt, fájdalmasan sercegve, összetiporva, szétmállva, megölve, megbecstelenítve…

Litvay e szavak után elhallgatott és két tenyerébe rejtette arcát. Később megemberelte magát és szomoru, de nyugodt hangon folytatta.

– Ha végigszívhattam volna Luna-t, most nem volna semmi bajom. A lelkivilágom egy tökéletes emlékkel gazdagodott volna és az élvezőképességem skálája óriás módon megnövekedett volna. Jobb, bölcsebb és boldogabb ember volnék ma. Igy azonban csak egy rettenetes diszakkord emléke él bennem, amely folyton vad rezgésben tartja idegeimet. Mintha télen a meleg ágyból vízbe dobnának és mintha ráadásul ezer kés hegyével nyikorogva végigszántanának ezer porcellántányéron… Ez a félelmetes zürzavar idegeimben meg fog ölni, ha nem segítesz rajtam…

– És hogyan segíthetnék rajtad? – kérdeztem elcsodálkozva.

A beteg hosszan tekintett rám, a szemeiben csodálatos tűz égett.

– Ha megszerzed nekem Sol-t. Mert, meglehet, hogy az, aki ellopta, nem szívta még el. Keresd, kutasd, köröztesd a lapokban… Csak Sol tudná velem elfeledtetni Luná-t. Ő még dicsőbb, még fenségesebb, még magasztosabb az ikertestvérénél… Ő, csak ő adhatja nekem vissza a békét és a boldogságot…

– Talán megpróbálnád másféle szivarral? – szóltam, a zsebemben levő magyar királyiak után nyulva.

– Nem! – kiáltotta dühösen a beteg. – Utálok, megvetek minden szivart, csak Sol-t akarom, Sol-t!

A főorvos hozzánk lépett és egy sokat mondó pillantást vetett rám; én sietve búcsuztam el a betegtől. Előbb megigértem neki, hogy keresni fogom a szivarok királynőjét és ha megtalálom, elhozom neki.

A kert kapujában még egyszer visszafordultam. A beteg fölemelte két karját a verőfényes ég felé.

– Sol-t akarom! Hozzátok nekem Sol-t!

Elszomorodva értem ki az utcára és elhatároztam, hogy nem törődöm Sol-lal. Minek is? Ha megszerezhetném Litvaynak, ami pedig nem valószinű, tiz perc alatt mégis elfüstölné. Boldogság ez? Ámbár – ha így vesszük – amit más emberek boldogságnak neveznek, az néha még annyi ideig sem ég, mint egy jóféle szivar…

TARTALOM.

Sziriusz 5 A láp virága 78 Báró Rébusz 196 Donna Sol 211