Part 1
GÁBOR ANDOR
CIKLÁMEN
SZINJÁTÉK 3 FELVONÁSBAN
BUDAPEST
DICK MANÓ KIADÁSA
VII., Erzsébet-körut 12.
Minden jog fenntartva. – A forditás joga is. – Szinházakkal szemben kézirat. – A darab előadási joga, a magyar vidékre, az Országos Szinészegyesület Ügynökségénél szerezhető meg
Copyright, 1915 by Dr. Alexander Marton, Budapest
SZEREPLŐK:
Lehotai
Magda
Szendrei
Paula, Szendrei felesége
A kegyelmes ur
A kegyelmes asszony
Inas
Soffőr
Szakácsnő
Szobalány
Portás
Történik Budapesten, az I. és III. felvonás Magda lakásán; a II. Lehotainál
ELSŐ FELVONÁS.
_(A szinésznő szalónja, kedves, izléses berendezés. A fenéken tágas hall vagy ajtó. A baloldali ajtó az ebédlőbe és azon keresztül a konyhába és a mellékhelyiségek felé visz. A jobbajtó a hálószobába. Az összes ajtók a szinpadra befelé nyilnak.)_
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_(Mikor a függöny felmegy, a szobalány az egyik kis szalónasztalra terit. Teás-csészéket, kistányérokat helyez el rajta, és egy eszcejgos kosárból kis kést és villát tesz rá épen.)_
_Első jelenet._
SZOBALÁNY _(kikiált, az ebédlőajtó felé)_: Szakácsné! szakácsné!
SZAKÁCSNÉ _(kiált az ebédlőből)_: Na?!
SZOBALÁNY: Szakácsné! szakácsné!
SZAKÁCSNÉ _(bejön a második ajtón)_: Mi baja, szobajány?
SZOBALÁNY: Nekem, hála istennek, nincsen semmi bajom, hanem a kések megint agyon vannak smirglizve, szakácsné!
SZAKÁCSNÉ: Honnan tudja azt egy szobajány? Ez, gyerekem, se nem puder, se nem smink…
SZOBALÁNY: Hát mi?
SZAKÁCSNÉ: Eszcejg ez, Katuska, és hogy az eszcejgot hogyan kell ápolni, azt bizza csak rám a szobajány!
SZOBALÁNY: Jól van, Juliána, csak ápolja az eszcejgot _(leül a megteritett kis asztal mellé)_.
SZAKÁCSNÉ: Nana, szobajány, ne üljön le az urak asztalához.
SZOBALÁNY: Mér’ ne üljek le, Juliána?
SZAKÁCSNÉ: Mert ha maga leül, akkor én is leülök. _(Leül.)_ Két személyre tetszett teriteni?
SZOBALÁNY: Kettőre. Biztosan itt lesz a szinész is.
SZAKÁCSNÉ: Hát persze. Mindig itt van.
SZOBALÁNY: Vasárnap, ha délutáni előadás is van, mindig ittragad vacsorára.
SZAKÁCSNÉ: Pedig a felesége főzi otthon a vacsorát! Átjön a szaga a gangon. Mondta a kisasszony, hogy itt eszik a szinész?
SZOBALÁNY: Nem. De ezt ki kell találni. Ha az ember szinésznőnél szolgál, akkor sok mindent ki kell találni.
SZAKÁCSNÉ: Nana, Kata. De nagyra van maga evvel a szinészettel! Nem maga a szinésznő, hanem a kisasszony!
SZOBALÁNY: Azér’ kell nekem mindent kitalálni. Kit kell beereszteni, kit nem, kit mingyár’, kit egy fél óra mulva. Kit kell hagyni akármeddig, kit kell zavarni már öt perc mulva avval, hogy begyövök és mondom: „Itt a szabóné a sénangléz kabáttal“. De ezek toalett-ügyek, ezeket hiába magyarázom egy szakácsnénak…
_(Csengetés az előszoba felől.)_
SZAKÁCSNÉ _(kárörömmel)_: Csöngetnek, szobajány.
SZOBALÁNY _(ülve marad)_: A füle cseng, Juliána.
SZAKÁCSNÉ: Ugorjunk csak ajtót nyitni. Arra való a szobajány.
_(Csengetés.)_
SZOBALÁNY _(fölkel)_: A szakácsné meg akkor tisztul a konyhába. Spórhert mellé, Juliána!
SZAKÁCSNÉ _(megy a II. ajtó felé, de az ajtóban állva marad)_: Ugy, ugy Kató, csak forgasd a nyelved, ne nyisd az ajtót!
SZOBALÁNY: A kisasszonynak kulcsa van, más meg várhat.
SZAKÁCSNÉ: Még most is csacsogsz, angyalom, még most sem az ajtót nyitod?
SZOBALÁNY _(kiment az I. ajtón, nyitva hagyta maga mögött, ott kinn beszél valakihez)_: Nincs, kérem. A művésznő nincs itthon.
_Második jelenet._
LEHOTAI _(befelé jövet, már az ajtóban)_: Igazán nincs?
SZOBALÁNY: _(utána jön, már bent)_: Igazán nincs, kérem. _(A szakácsné áll a II. ajtóban és hallgatózik. Látni egy kicsit.)_ Senki sincs itthon, csak én, meg a mindenes.
SZAKÁCSNÉ _(II. becsapja az ajtót)_.
LEHOTAI: De okvetlenül hazajön a művésznő?
SZOBALÁNY: Igenis kérem, mert ma két előadásunk van, délután meg este.
LEHOTAI: Félóra mulva itthon lesz?
SZOBALÁNY: Igenis kérem, de ilyenkor nem igen fogad. Alig egy órája van az esti előadásig.
LEHOTAI _(a mellényzsebéből egy ötforintost vesz ki)_: Fogja, fiam.
SZOBALÁNY _(a kezében tartja az ötöst, mert nincs zseb a kötényén)_: És mit mondjak a művésznőnek?
LEHOTAI: Mondja meg fiam… külömben ne mondjon semmit. Visszajövök.
SZOBALÁNY: De akkor egy félórán belül tessék jönni, mert azután igazán nem lehet. Akkor átöltözik és nagyon siet az esti előadásra.
_Harmadik jelenet._
SZENDREI _(I. ajtón sietve jön be, a kalap a fején)_: Kati, Kati, Kati! Az előszoba tárva-nyitva! Ide csak ugy be lehet jönni? He?
SZOBALÁNY _(mentegetődzik és azt a kezét, melyikben az ötös van, hátrakapja)_: Kérem szépen… tetszik tudni…
LEHOTAI: Meg méltóztatik bocsátani…
SZENDREI _(leveszi a kalapját)_.
LEHOTAI: A művésznőt kerestem…
SZENDREI _(kereken)_: A művésznő nincs itthon. Sőt a művésznő nem is lesz itthon…
LEHOTAI: A szobalány azt mondta…
SZENDREI: A szobalány mellékes. És e pillanatban már fölösleges is…
SZOBALÁNY: Igenis kérem… de…
SZENDREI: A szobalány már távozik is.
SZOBALÁNY _(vállvonogatva el a II. ajtón)_.
LEHOTAI: Talán a művésznő férjéhez van szerencsém?
SZENDREI _(bemutatkozik, nem várja azonban, hogy Lehotai is bemutatkozzék)_: Szendrei…
LEHOTAI _(szárazon)_: Örvendek.
SZENDREI _(folytatja)_: Hogy ugy mondjam: a ház régi barátja… s ebben a minőségemben felvilágosithatom uraságodat, hogy ma délután abszolute lehetetlen. Kizárt dolog. Két előadás. Délután: züllött levegő a szinházban… Nem csoda. A nép beözönlik, s mikor a nép beözönlik, a jó levegő kiözönlik. _(Nevet.)_ Vasárnap délután: lelkes publikum, szó sincs róla… Mikor az orromat kidugom a szinpadra, már bömbölik: Szendrei! _(pauza)_ Szendrei! És a taps a felvonás végén dörög, mintha mogyorót törnének. Hálát adok a jó istennek, hogy mostanában nem vagyok benne délutáni darabban. De a müvésznő benne van. Ő mindenben benne van, mert ő a szinház támasza, talpköve, mely ha megdől, Róma le… satöbbi. Ami még nem volna olyan nagy baj, de a szinház is üresen marad.
LEHOTAI: Akkor talán ajánlom magamat és egy negyed órán belül…
SZENDREI: Ne is próbálja uram, én mondom Önnek, ne is próbálja.
LEHOTAI _(kicsit türelmetlenül)_: Engedelmével, talán mégis…
SZENDREI: Kérem, kérem, negyedóra mulva ön egy reménynyel lesz szegényebb és egy csalódással gazdagabb.
LEHOTAI _(kimegy)_: Volt szerencsém.
SZENDREI: Ajánlom magamat! _(visszajön.)_ Kati! Kati! _(kinyitja a II. ajtót)_ Kati! Kati!
_Negyedik jelenet._
SZOBALÁNY _(bejön)_: Kérem szépen.
SZENDREI: Itt megint rut árulás történt, fiam.
SZOBALÁNY: Ha a nagyságos ur azt hiszi…
SZENDREI: A nagyságos ur látta az ötöst.
SZOBALÁNY: Melyiket kérem?
SZENDREI: A tizkoronás ötöst, amit a szobalány az idegentől kapott. Maga, Katinka, öt forintért ugy eladta urnőjét, de ugy eladta, mint Józsefet az ő testvérei. Amire én csak azt mondom, hogy ilyen szobalány én-nálam nem szolgál soká.
SZOBALÁNY: De kérem, nagyságos ur, hiszen nem is a nagyságos urnál…
SZENDREI: Nem nálam? Tehát kegyed is vizsgálat alá veti az én itteni közjogi helyzetemet?! Hogy miért lakom én itt, a kilences szám alatt, mikor a gang tulsó oldalán a tizenötös az én lakásom, nem? Mikor maga meg az öreg szakácsné összeülnek tanácskozni, olyankor, drágám, egyébről sincs szó, csak arról, hogy mit akarnak itt ezek a szinészék, és főkép, mit akar itt ez a szinész, aki a művésznőnek senkije-semmije. Mert maguk tudják…
SZOBALÁNY: Mink nem tudunk semmit.
SZENDREI: Maguk, édesem, mindent tudnak, mert maguknak borzasztó sok van a fülük mögött, és ami a fülük mögött, az a szájukon és ami a maguk száján, az mindenki száján. De magukat én innen el fogom távolitani. Hogy enyhe szóval éljek. El. De el ám!
_Ötödik jelenet._
MAGDA _(az I. ajtón jön be, Szendrei háttal áll neki, a szobalány szembe vele.)_
SZOBALÁNY: Kezét csókolom. _(Odamegy és kezet csókol.)_
SZENDREI _(megfordul, elveszti kontenanszát, el az előbbi pergő beszédét. Nagyon meghunyászkodva)_: Kezeit csókolom.
MAGDA _(a szobalányhoz)_: Kati, el! Balhátul! Csengetek, ha a vacsorát be kell adni.
SZOBALÁNY: Igenis. _(El.)_
_(Kis csend.)_
MAGDA _(leteszi a kalapját egy székre, a köpenyegét egy sezlongra.)_
SZENDREI _(szolgálatkészen forgolódik körülötte. Nem beszélnek.)_
MAGDA _(leül, Szendrei állva marad)_: Szendrei!
SZENDREI _(félénken)_: Parancsoljon velem.
MAGDA _(megfenyegeti az ujjával)_: Szendrei!
SZENDREI _(alázatosan)_: Magduska!
MAGDA: Szendrei… maga megint olyan szerepet játszott, amit senkisem osztott ki magának.
SZENDREI _(kapkodva)_: Világért se… világért se…
MAGDA: Maga megint a cselédséget exercirozta, Szendrei.
SZENDREI: De igazán… igazán, csak a szobalányt…
MAGDA: Ugy? Csak? A szakácsné holnapra marad, nemde? És az inas holnaputánra.
SZENDREI: Az inas? Melyik?
MAGDA: Amelyiket holnapután felfogadok. Vagy azután, vagy amikor, akkor.
SZENDREI: Mért piheg annyira, Magda?
MAGDA: Mert a lift megint nem jár és gyalog kellett feljönnöm a harmadik emeletre. Máskor ne béreljen nekem lakást a harmadik emeleten, Szendrei, főparancsnok ur.
SZENDREI: Megint csufolódik.
MAGDA: Nem csufolódom. Hazajövök egy órácskára, két előadás közt, még gőzölög a fejem és már itt van Szendrei. Ki ő? Atyám? Nem. Gyámom? Nem. Férjem? Nem. Szeretőm? Nem.
SZENDREI: Mindene!
MAGDA: Semmim. A felfedezőm.
SZENDREI: S azóta is rajongó hive, tenyerén hordozója.
MAGDA _(idegesen)_: Hagyja. Ne hordozzon a tenyerén. Szivesebben járok autón. A felfedezőm. Na. De valakinek csak fel kell fedezni az embert, édes barátom. Hányadszor mondjam ezt magának? Ha valahol tűz támad, azt a tüzet mindig egy valaki veszi észre először s az az egyvalaki szól a többieknek.
SZENDREI: Magduska… megbocsásson… bocsásson meg… a hasonlat rossz… Aki a tüzet észreveszi, azért szól a többieknek, hogy eloltsák. És én azért szóltam, hogy mindenki lássa, hogy mindenki gyönyörködjék benne és melegedjék mellette.
MAGDA _(némileg unatkozva)_: No és… és, Szendrei?
SZENDREI: És most mindenki melegedhetik mellette, csak én nem… Hát igazság ez, Magda? _(nagyon szomoru az arca)_.
MAGDA: Nem igazság, hanem rágalom, ó atyám, férjem és szeretőm. Maga tudja, kedves barátom, sőt maga tudja legjobban, hogy a tűz lobog, lobog, de senkit sem melegit. Istenem… huszonnégy éves leszek maholnap… nagykoru… és itt-állok egyedül, mint az ujjam… játszom és fürdöm a dicsőségben… Szerepek, megint uj szerepek… Gyönyörü! A férfiakat meg sem nézem magam körül Nincs időm. Meghalok és nem volt időm arra, hogy éljek. Hires nő vagyok és hol a szerelem? Sehol.
SZENDREI: Elég szomoru.
MAGDA: Nincs csók.
SZENDREI: Legyen.
MAGDA: Ez ismét ajánlkozásnak hangzik. Hagyja Szendrei. Bizza rám, majd ha akarom, mégis lesz.
SZENDREI: Hála istennek!
MAGDA: Ne hálálkodjék… A maga helyzete akkor is reménytelen lesz. Maga Szendreikém, maga állandóan elfelejti, hogy felesége van… Várjon, leteszem a gyürüimet… _(Bemegy a III. ajtón.)_ Elfelejti…
SZENDREI _(az ajtó felé fordulva, felelni akar.)_
_Hatodik jelenet._
PAULA _(Szendrei felesége, jön a II. ajtón és az ajtóban megáll)_: Imre!
SZENDREI _(odanéz)_: Kérlek… Mi az? Mindig akkor zavarsz, mikor a legjobban el vagyok foglalva…
PAULA _(szelid szemrehányással)_: Itthon vagy és még haza sem jöttél…
SZENDREI: Jó, jó. Majd máskor harsonákat küldök magam előtt, mint a Sekszpir-darabokban, hogy bejelentsék az érkezésemet…
PAULA: Ó… azt nem muszáj…
SZENDREI: Pedig azt hittem, hogy muszáj… De ne zavarj, kérlek…
PAULA: Világért se akartalak…
SZENDREI: Az uj szerep… tudod… azt tanulmányozzuk…
PAULA: De hazajössz vacsorázni?
SZENDREI: Haza… haza… majd!… tedd félre…
PAULA: Olyan van, amit nem lehet félretenni.
SZENDREI. Olyan nincs. Mindent félre lehet tenni. A legtehetségesebb embert is. Engem már hónapok óta félretesz az igazgató…
PAULA. De kihül…
SZENDREI: Én is kihülök, mégis félretesznek.
PAULA: Hiszen fáj is neked.
SZENDREI: A vacsora nem olyan érzékeny, mint én.
PAULA: De nagyon jó vacsoránk van…
SZENDREI: Én is nagyon jó szinész vagyok. Csak erigy, erigy, kérlek, csak erigy…
PAULA: Megyek már… _(kimegy a II. ajtón.)_
SZENDREI _(utánanéz)_: Ez is folyton a gyomromban keresi a szivemet és csodálkozik, ha nem találja meg.
_Hetedik jelenet._
MAGDA _(kijön az ajtón és folytatja, ahol az imént abbahagyta)_: Maga, Szendrei, állandóan elfelejti, hogy felesége van…
SZENDREI _(sóhajt)_: Dehogy felejtem el.
MAGDA: És azt is elfelejti, hogy mestersége szerint szinész, szakmája szerint: hősszerelmes. Nem tartok semmilyen nőről kevesebbet, mint az olyanról, aki egy hősszerelmesnek esik áldozatul. Aki beugrik a kifestett arcnak, a puder és a pirositó enyhe keverékének, s az édes bajusznak, ami a szinházi fodrász tulajdona. Mindezt pedig azért mondom kedves Szendrei, mert látom, hogy maga négy év óta, a gyámkodás ürügye alatt, énrám vár… Folyton egy házban lakunk, és maga ugy tesz, mintha a feleségével őriztetne. De közben közel sem engedi hozzám azt a jó asszonyt, a barátnőmet.
SZENDREI: Nem igy van, nem igy van!
MAGDA: De igy van. Maga hálára számit. Szendrei. Azt várja, hogy kitör a hála. Fölfedezett, köszönöm. Elinditott a sinen, amin mehetek előre, köszönöm. Megyek is, de maga fut utánam, mert azt hiszi, hogy a hálát végül mégis csak inkasszálni lehet. Hát nem lehet, Szendrei, abszolute nem lehet. Ugy érzem, máris tulsok hála volt, hogy árnyékomnak szerződtettem.
SZENDREI _(szomoruan)_: Csak tűr.
MAGDA: Vagy türöm… Mindegy. Kifelé a legrosszabb látszatoknak teszem ki magamat. Borzasztó, hogy a világ azt hiheti rólam, hogy egy amorózó – egy amorózó! – a szeretőm! _(Fölkel és csenget.)_
SZENDREI: Mit parancsol?
MAGDA _(gunyosan)_: Behozatom szerény „estebédemet“.
SZENDREI: Honnan tudja, hogy szerény?
MAGDA: Onnan, hogy a szalónban teritettek. Hideg vacsora és a szalón, ezek együttjárnak a mi közös háztartásunkban.
SZENDREI _(bizonytalanul)_: Menjek?
MAGDA _(kedvesen)_: Miattam akár maradhat is.
SZOBALÁNY _(jön a II. ajtón és teát hoz)_.
MAGDA: Mi van, Katinka?
SZOBALÁNY: Tea és felvágott.
MAGDA: Na látja, majordómusz ur, inkább arról gondoskodnék, hogy ne tömjenek minden vasárnap sonkával meg párizsival. _(Szobalány kimegy.)_
SZENDREI: Nem bizott meg vele.
MAGDA: Hát egyébbel megbiztam? Az egész ügyvédi kamarában nincs egy olyan fogadatlan prókátor, mint maga.
SZOBALÁNY _(bejön, hozza a felvágottat)_.
SZENDREI _(a szájára teszi a mutatóujját és könyörgő arcot vág, hogy Magda ne beszéljen)_.
MAGDA _(jókedvüen)_: Az illető ugysem tudja, miről van szó.
SZENDREI: Az illető tudja.
MAGDA: Nem beszélhetek franciául.
SZENDREI: Miért ne?
MAGDA: Mert maga nem értené.
SZENDREI: Németül.
MAGDA: Németül az illető jobban tud, mint mi ketten együtt.
SZOBALÁNY _(kiment)_.
MAGDA: Igaz is? És maga? Maga otthon vacsorázik?
SZENDREI _(akadozva)_: Nem… Paula ma nem főzött… el is ment vizitbe…
MAGDA: Akkor tartson velem. Kérek még egy teritéket.
SZENDREI: Nem kell. Már itt van.
MAGDA _(vidáman)_: Nini. Csakugyan. Látja, látja, ez az én helyzetem. Szendrei megint meghivta magát vacsorára. A páros napokon itt vacsorázik. Viszont a páratlan napokon itt ebédel.
SZENDREI: De Magda… én nem hittam meg magamat…
MAGDA: És a teriték?
SZENDREI: A szobalány tette föl előre…
MAGDA: Még rosszabb. Már a szobalány is összead bennünket. _(Az arcához nyul)_. Egy kis festék, ugy látszik az arcomon maradt. _(Elindul a háló felé)_. Addig kitöltheti a teát, hogy a sokféle minősége mellett még háziasszonynak is érezhesse magát… _(Bemegy III.)_
SZENDREI _(gyorsan a csengőhöz ugrik, látszik, hogy idegességében kétszer nyomja meg a csengőt)_
_(Kis szünet)_.
_Nyolcadik jelenet._
SZAKÁCSNÉ _(bal II)_: Tetszik?
SZENDREI: Mért jött be maga?
SZAKÁCSNÉ: Mert kettőt tetszett csöngetni. Egy: az szobalány. Kettő: az szakácsné. Három: hogy vizet hozzunk. Négy: hogy kenyeret. Tetszik tudni.
SZENDREI _(boszusan)_: Nem tetszik tudni.
SZAKÁCSNÉ _(harapósan)_: Pedig tudhatná a nagyságos ur.
SZENDREI _(szórakozottan)_: Miért?
SZAKÁCSNÉ: Mert régebben szolgál a háznál, mint én.
SZENDREI _(mintha nem venné észre a gorombaságot)_: Nem az a kérdés. Hanem, hogy mért van ma hideg felvágott?
SZAKÁCSNÉ: Meleg vacsora van.
SZENDREI: Hol?
SZAKÁCSNÉ: Odaát, a nagyságos uréknál.
SZENDREI _(lenyeli a gorombaságot)_: De itt?
SZAKÁCSNÉ: Itt vasárnap van.
SZENDREI: Ez az egész?
SZAKÁCSNÉ: Ez. Vasárnap csak ott van meleg vacsora, ahol az asszony maga főz.
SZENDREI: Másutt nincs?
SZAKÁCSNÉ: Nincs. A királynál se.
SZENDREI: Ott sincs?
SZAKÁCSNÉ _(makacsul)_: Ott se.
SZENDREI: Kitünő. Beavatott körökből jelentik.
SZAKÁCSNÉ: Elég szép tőlem, hogy itthon ülök, mikor sétálni is mehetnék…
SZENDREI Hová?
SZAKÁCSNÉ _(kurtán)_: Az orrom után.
MAGDA _(bejön, simogatja az arcát, mint aki mosakodott)_: Juli, kimehet.
SZAKÁCSNÉ: _(el bal II.)_
MAGDA: Szendrei, mért kezd velük, hiszen mindig maga huzza a rövidebbet?
SZENDREI: Jó, jó… majd én megtanitom őket!
MAGDA: Hagyja. Inkább üljön le vendéglátó asztalomhoz és egyék. És a tea?
_(Az asztalkához ülnek, Szendrei gyorsan kitölti a teát.)_
SZENDREI: Parancsol egy szelet sonkát?
MAGDA: Kérek háznagy ur.
SZENDREI: Kenyeret vagy kiflit?
MAGDA: Amit ön ad, kedves gazda.
SZENDREI: Ásványvizet, vagy egy pohár borocskát?
MAGDA: Vizet, édes pincemesterem.
_(Kis szünet. Magda nem eszik.)_
SZENDREI: Mért nem eszik?
MAGDA: Nem vagyok éhes.
SZENDREI: Mért nem iszik?
MAGDA: Nem vagyok szomjas.
SZENDREI: Hát akkor… _(nem tud mit mondani.)_
MAGDA: Unom magamat, Szendrei. És mért unom magamat? Mert unom magát…
SZENDREI _(nagyon szerényre huzza össze magát.)_
MAGDA: Szendrei, kenyeres pajtásom, a maga órái meg vannak számlálva…
_(Kint csengetés.)_
SZENDREI _(nem figyel a csengetésre)_: Nem mondhatja ezt komolyan…
MAGDA: Kit hoz az ördög? Mit akarnak tőlem? Mit akarhatnak még tőlem egy délutáni és egy esti előadás közt, vasárnap!
SZENDREI: Az a sürgős ember lesz.
MAGDA: Az a…? Melyik?
SZENDREI: El is felejtettem megmondani.
SZOBALÁNY _(bejön az előszoba felől)_: Az az ur van itt, aki az előbb itt volt.
MAGDA: Szendrei! talán ahelyett, hogy itt ostobaságokat beszéltünk oda-vissza, inkább megmondta volna, hogy kerestek.
SZOBALÁNY: Itt a névjegye. _(Odaadja.)_
MAGDA _(elveszi a névjegyet és olvassa)_: Lehotai Emil. Na, most sokat tudok. Furcsák ezek a civil-emberek.
SZENDREI: Furcsák.
MAGDA: Miért?
SZENDREI: Nem tudom.
MAGDA: Na látja. Azért furcsák, mert ráteszik egy névjegyre a nevüket s azt hiszik, hogy ezzel már minden felvilágositást megadtak a személyükről.
SZENDREI: Igen.
MAGDA: Ne helyeseljen. Nem tudja, hogy mit gondolok. Hiszen azt se tudja, amit maga gondol.
SZENDREI: Igen.
MAGDA: Egy ilyen civil-ember névjegyén annak is rajta kellene állni, hogy micsoda, hol született, hány éves…
SZENDREI: Mikor halt meg.
MAGDA: És még akkor sem tudna az ember semmit. Különben egyre megy. Nem fogadom Lehotai urat. _(A szobalányhoz)_. Mondja meg, hogy nagyon sajnálom, két előadás közt vagyok. Fáradt és ideges. Legyen szerencsém holnap.
SZOBALÁNY: Igenis. _(kimegy I.)_
SZENDREI: Már az előbb is itt volt.
MAGDA: Itt? és a ház ura fogadta. Nemde? Mert a ház ura a vendégeimet is fogadja?
SZENDREI: Ugyan, Magda! Vendég? Egy ismeretlen ur!
MAGDA: Nem ismeretlen _(fölveszi a névjegyet)_ Lehotainak hivják.
SZENDREI: Maga mondta, hogy ez kevés.
MAGDA: Nekem. Magának elég.
SZENDREI: Én csak megmondtam neki, amit az imént maga is: két előadás, fáradt, ideges… nem fogadhatja…
MAGDA: Akkor fogadom.
SZENDREI: Azért is?
MAGDA: Azért is.
SZOBALÁNY _(jön I)_: A nagyságos ur igen kéri a kisasszonyt, hogy, ha csak egy lehetőség van, fogadja.
MAGDA: Vezesse a dohányzóba.
SZOBALÁNY: Nem lehet. Az uj szerep ruhái vannak a székeken, meg a sezlongon.
MAGDA: Akkor ide. Van egy lehetőség, ugy-e, Szendrei? És az ugy hangzik, hogy maga legyen szives hazasétálni. Katinka, hamar szedd le ezt a kis asztalt, gyere vissza és vezesd be azt az urat.
SZOBALÁNY: Igenis _(gyorsan szedi az asztalt)_.
MAGDA: Katinka, mehetsz. _(Szobalány ki II.)_ Szendrei mehet. Indulás, drága gyámom.
SZENDREI: Igazán nem maradhatok?
MAGDA: A szinész müvészete nem maradandó! Nem maradhat. Pá.
SZENDREI: _(lehorgasztott fejjel megy II. felé.)_
MAGDA: Pá.
SZENDREI _(találkozik a szobalánynyal, sziszegve)_: Dolgozik az ötös, mi?
SZOBALÁNY: _(II. felől átmegy I. felé.)_
MAGDA: _(Megigazitja a frizuráját.)_
SZOBALÁNY: _(kivül nyitja az ajtót, ő maga nem jön be, bebocsátja Lehotait.)_
_Tizedik jelenet._
LEHOTAI _(bejön, meghajtja magát)_: Kezét csókolom, nagyságos asszonyom.
MAGDA: Kedves jó uram, nem haragszik, ha őszinte vagyok?
LEHOTAI: Lekötelez.
MAGDA: Még azt sem tudom, mondjam-e önnek, hogy foglaljon helyet. Nem akartam fogadni, ugy-e bár? ön azonban ragaszkodott hozzá.
LEHOTAI: Megbocsájt… igen sürgős, fontos ügyben…
MAGDA: Igen, igen… De ma a rendesnél is kimerültebb és rosszabbkedvü vagyok…
LEHOTAI: Nagyságos asszonyom, ha a dolog nem volna igazán életbevágó…
MAGDA: Éppen ezért megkérem, halasszuk holnapra talán. A kegyed érdekében mondom, kedves… _(keresi a nevet, a névjegy után nyul)_.
LEHOTAI _(szerényen)_: Lehotai.
MAGDA:… Lehotai ur. Holnap délután szivesen állok rendelkezésére. Nagyon kérem, ha lehet… Ha lehetne… Holnap.
LEHOTAI: Megbocsát, nagyságos asszonyom. Lehetetlen. Vakmerőség, hogy feljöttem háborgatni önt, vakmerőség, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy fogadjon s még nagyobb vakmerőség, hogy mikor ön ilyen kedves kérést intéz hozzám, azt felelem rá, hogy lehetetlen. Elnézést kérek, a halmozott illetlenségért. Az ügy fontossága…
MAGDA: Kérem. Ön tudja. Foglaljon helyet.
LEHOTAI: Nagyságos asszonyom… A legnagyobb, a legkinosabb zavarban vagyok… Nem vagyok már fiatal ember…
MAGDA _(ránéz)_: Nem öreg.
LEHOTAI:… mindamellett az első percekben ugy viselkedem, mint egy gyerek, akire virgács vár, vagy egy diák, aki professzor előtt áll.
MAGDA: Csak az első percekben? Azután nem?
LEHOTAI _(szerényen)_: Legalább ugy remélem… Nagyságos asszonyom, olyan okosnak és megértőnek mutatkozott már eddig is, hogy ugy érzem, ki fog segiteni a zavaromból.
MAGDA: Jó. Akkor üljön le, először. Másodszor ne szólitson nagyságos asszonynak, mert nem vagyok asszony. Leány vagyok. Viszont igaza van, ha nem akar kisasszonynak szólitani, mert az a szobalányom cime. Tudja mit?
LEHOTAI: Parancsoljon.
MAGDA: Szólitson kegyednek, önnek, magának, vagy ne szólitson sehogy. Ez a legegyszerübb.
LEHOTAI: Igen… A legegyszerübb… Igen… arra akartam megkérni, nagyon szépen megkérni, hogy egy negyed óra mulva, mikor már elmondtam, amiért idejöttem, ne kergessen ki.
MAGDA: Ejnye… de furcsa. Ne kergessem ki?
LEHOTAI: Igen… azt kérem.
MAGDA: Hát azt hiszi, ki fogom kergetni?
LEHOTAI: Ki, biztosan.
MAGDA: Különös. Ezennel megigérem Önnek, hogy nem kergetem ki.
LEHOTAI: Köszönöm. És még arra is meg kell kérnem, hogy abból, amit mi ketten most beszélni fogunk, senkise tudjon meg, soha, egyetlen igét se.
MAGDA: Érdekes. Vasárnap délután, két előadás közt, eljön hozzám valaki, nem engedi elküldetni magát… Bejelenti, hogy olyan dolgokat fog mondani, amikért kikergetem… És aztán titoktartási esküt tétet velem. Érdekes. Az esküt leteszem.
LEHOTAI: Ezt… ezt… engedje meg… komolyan veszem.
MAGDA: Komolyan is teszem. Mindig komoly vagyok; ha nevetek, akkor a legkomolyabb.
LEHOTAI: Én… Én most ugy beszélek Önnel, nem mint egy nővel, hanem ugy, mintha férfival beszélnék… uriemberrel. Nem is ugy… mint a gyóntatómmal… olyan sulyos és bünös és csunya dolgokat mondok el… Kérem… Legyen türelemmel…
MAGDA _(bólint)_.
LEHOTAI: És tekintsen régi barátjának… vegye ugy, mintha gyerekkora óta ismerne…
MAGDA: Legyen nyugodt. Barátomnak tekinthetem. Olyan kevés barátom van.
LEHOTAI: Köszönöm. Akkor engedje meg, hogy hirtelen, behunyt szemmel, ahogy veszedelmes árkot szoktak átugrani, megmondjam, hogy van ebben a városban egy nő, aki meglepően hasonlit kegyedhez, a haja szine, az arca, a termete, a járása… s az a nő…
MAGDA: Az ön szeretője?
LEHOTAI: Az. Hálás vagyok, hogy megkimélt a szó kimondásától. Férfinak égeti a száját.
MAGDA: Tudom, barátom. Van egy olyan nő, magam is ismerem. Az ilyesmit mint kedves csemegét tálalják fel a művésznő ismerősei. Beszéltem is vele.
LEHOTAI: Megbocsát, megbocsát… lehetetlen. Ha igy volna, nekem tudnom kellene róla.
MAGDA: Pedig igy van. Beszéltem vele abban a virágos boltban, ahol a kislány eladó-mamzell. De ön, ugylátszik, nem nézett a szemébe… elég csodálatos. Vagy az enyémbe nem nézett. Annak a kislánynak kék szeme van… az enyém barna.
LEHOTAI: Nem, nem, nem, az én asszonyomnak is barna a szeme. Asszony. Férjes nő. Bocsásson meg, hogy folytatom a csuf indiszkréciót. Egy nagyrangu államtisztviselőnek, arisztokratának, a felesége.
MAGDA: Méltóságos asszony?
LEHOTAI: Kegyelmes.
MAGDA: Szép?
LEHOTAI: Nézzen a tükörbe.
MAGDA: Kedves?
LEHOTAI: Nekem sokáig a legkedvesebb volt.
MAGDA: Nem merek kérdezni tovább… Nem tudom, nem lépem-e át a határokat, amiket ön, aki régi jóbarátom ugyan, de akit mégis ma láttam először, engedélyez számomra.
LEHOTAI: Ezer, ezer bocsánat. Én most egy szerelemről beszélek, ami önt nem érdekli…
MAGDA: A szerelem mindenkit érdekel.
LEHOTAI: S főként egy szerelemről, amiből önre csak kinos kényelmetlenség… De ezt hagyjuk későbbre.
MAGDA: Hogy hivják azt az asszonyt? Csak a keresztnevét kérdem.
LEHOTAI: Margit a neve. De a másik nevét is meg fogja tudni. Mert ahhoz, amit még mondanom kell, önnek ismerni kell az összes adatokat… Margit a neve. Két gyönyörü gyereke van… Mondja, folytathatom? Nem rettenetes, hogy ilyeneket mondok?
MAGDA: Rettenetes. De ön tudja, hogy mért mondja, folytassa.
LEHOTAI: Három esztendeje, hogy egymásra akadtunk… és… és… megszerettük egymást… Kérem, nagyon kérem, ne gondoljon szaladó, léha és ostoba szeretkezésre.
MAGDA: Nem gondolok. Szerelemre gondolok.
LEHOTAI: Igazi, vad és bolond szerelemre. Mikor a férfi elveszti az eszét, ha két lépésről megérzi a nő hajának az illatát, vagy meglátja a csipője ringását, vagy meghallja a hangjának zengését, mikor tele van azzal a nővel, csordultig tele… mikor, mikor szeret… És mikor a nő nem tud magáról, nem a világról, csak szédül és összeroskad és mindig a férfi karjába roskad…
MAGDA: Igen… igen… értem…
LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van ugy, hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak találkozik, egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég, csodálatosan, gyönyörüen, halálosan. Van ugy…
MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél a szerelemről.
LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki csak abban különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó asszony…
MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?
LEHOTAI: A szinpadról.
MAGDA: Á! a szinpad. _(tagadóan rázza a fejét)_. Mondja tovább.
LEHOTAI: Az én asszonyom rám bizta vakon az életét, jött utánam, amerre vittem és nem kérdezte, mi lesz, mi a vége… csak szeretett, ahogy és is csak szerettem…
MAGDA: Különös… olyan különös… egy férfi, akit sohase láttam… itt van, beszél velem… elbódultan mondja, hogy hogyan szeret, hogyan imád… egy másik nőt… egy másikat, aki olyan, mint én vagyok… különös. De mondja tovább. Ne törődjön velem. Nyilván van ez még tovább is Ha nem volna, ezt sem mondta volna el.
LEHOTAI: Köszönöm, hogy ilyen szépen gondolkodik rólam, akit nem is ismer.
MAGDA: Már ismerem… egy kicsit… mondja tovább.