Part 4

FÉRJ: Nem is veszem rossz néven. Ha egyszer nem szoktatok a világ előtt mutatkozni. Mert nem szoktatok?

LEHOTAI: Nem.

FÉRJ: Pedig a mostani felfogás ilyen dolgokban nagyon liberális.

LEHOTAI: Az.

FÉRJ: A másik államtitkár például, a politikus…

LEHOTAI: Ismerem.

FÉRJ: Vén agglegény. Annak is mindig szinésznő barátnője van, persze nem olyan szerencsés, mint te. A legelsők egyike! Hisz ez szép, ez nagy dolog. De az szabadon mutatkozik velük.

LEHOTAI: Igen.

FÉRJ: Ugy értsd, hogy egyszerre csak egygyel. No, nem hogy társaságba viszi; azt nem! hanem az esti szórakozásaiban…

LEHOTAI: Igen.

FÉRJ: Szinházban, orfeumban megjelenik, nem is bujik el és nem is inkognitó. És nem árt a karrierjének. Én nem tenném.

LEHOTAI: Te? Akinek olyan kedves asszony a felesége…

FÉRJ: Hagyjuk, a feleségemről ne beszéljünk. Jó?

LEHOTAI: Kérlek, de akkor talán a másikról se beszéljünk.

FÉRJ: De igen, arról beszéljünk. Furcsa bogaraid vannak. Ne kivánd, hogy respektáljam őket. Nem tréfából jöttem ide és nem is azért, hogy hiábavaló beszélgetéssel töltsem az időt. Azért jöttem ide, hogy bemutass őnagyságának.

LEHOTAI: Nincs itt.

FÉRJ: Kérlek, ez nem olyan egyszerü.

LEHOTAI: Ez a legegyszerübb. Nincs itt.

FÉRJ: Még, vagy már?

LEHOTAI: Ahogy parancsolod. Nincs itt. Nem tudlak bemutatni.

FÉRJ: Itt volt?

LEHOTAI: Erre talán nem kell felelnem.

FÉRJ: De kell. Félreérted a helyzetet. Légy olyan kegyes, és ne bujj a hamis diszkréció mögé, mert onnan én elő foglak kényszeriteni.

LEHOTAI: Nem mondhatok neked egyebet, minthogy nincs itt, akit vártam. Nem hiszed? _(Kitárja a kis szoba ajtaját III.)_

FÉRJ: És ez? _(A II. ajtót kinyitja.)_

LEHOTAI: Folyosó? _(Kimutat.)_

FÉRJ: És az az ajtó?

LEHOTAI: Az inasom szobája.

FÉRJ: És a folyosó?

LEHOTAI: Kivezet.

FÉRJ: A hátsó lépcsőre?

LEHOTAI: Az mellékes.

FÉRJ: Az nem mellékes és itt semmi sem mellékes. Te nagyon jól tudod, hogy én nem a te szinésznődet keresem voltaképpen. Te bizonyitékot igértél és én belenyugodtam abba, hogy bizonyithass. Most idejöttem és most te begombolkozol és homályos mondatokkal traktálsz.

LEHOTAI: Világosan beszéltem.

FÉRJ: A tények még világosabban beszélnek s ha te nem akarod bemutatni azt a szinésznőt…

LEHOTAI: Több tiszteletet!

FÉRJ _(gunyosan korrigálja)_:… őnagyságát, akkor a magam részéről ezt a felét a dolognak el tudnám én is intézni.

LEHOTAI: Mit mondasz? Nem értelek.

FÉRJ: Azt mondom, hogy mielőtt tennék valamit, én magam megyek el hozzá, hogy megkérdezzem.

LEHOTAI: Azt nem teszed.

FÉRJ: Miért nem?

LEHOTAI: Mert uri ember vagy.

FÉRJ: Beszélj egyenesen és becsületesen. Nem a szinésznő becsületéről van szó, hanem az enyémről. Az a szinésznő nem jön ide?

LEHOTAI _(hallgat)_.

FÉRJ: Felelj kérlek. Nem jön ide?

LEHOTAI: Nem.

FÉRJ: Hogy mért nem jön, hogy szokott-e idejönni, vagy ha ő nem, akkor ki szokott, azt megengeded, most már én állapitom meg… mert valaki jár ide… _(csengetés)_ valaki jár ide, délutánonként, ebben az időtájban. Mért nem nyitsz ajtót a vendégednek?

LEHOTAI: Megmondtam, hogy nincs itthon az inasom.

FÉRJ: Nekem is magad nyitottál ajtót.

LEHOTAI: De…

FÉRJ: Engem érdekel, hogy mi történik itt; mert az nem történik, amit te mondasz. Légy szives, bocsásd be a látogatódat.

LEHOTAI: De öregem… nem veszed észre, hogy nevetséges vagy?

FÉRJ: Nem. Majd én bebocsátom! _(Férj kimegy.)_

_Hetedik jelenet._

FÉRJ _(visszajön)_: Egy ur keres.

LEHOTAI: Na látod! Nem a feleséged? Rossz inas lett volna belőled, mert a nyakamra eresztesz valakit, akit nem fogadtam volna.

SZENDREI _(bejön)_: Mindössze néhány másodpercre…

LEHOTAI: Tessék. Bár, megbocsát, ismét a legalkalmatlanabb időben…

SZENDREI _(a férj felé)_: Magánügyben… a báró urat…

LEHOTAI: Sajnálom. Őexcellenciája itt van, s csak nem kivánja, hogy az ön kedvéért elmenjen…

SZENDREI _(gyámoltalanul)_: De ha lehetne…

LEHOTAI: Nem lehet. Tessék talán holnap, vagy holnapután _(bosszusan)_ vagy sohase.

SZENDREI: Beszélhetek kedves vendége előtt?

FÉRJ: Átmegyek talán a másik szobába…

LEHOTAI: Ne menj.

SZENDREI _(bemutatkozik a férjnek)_: Szendrei… bár talán fölösleges is… nem hizelgek magamnak, de ebben a városban ugy körülbelül mindenki ismer.

FÉRJ: A szinész?

SZENDREI _(boldogan)_: A szinmüvész!

FÉRJ _(kissé kiméletlenül)_: Nincs szerencsém… Nem járok szinházba.

SZENDREI: Csodálom… de én a báró urral szerettem volna beszélni.

FÉRJ: Csak tessék!… Mintha itt sem volnék…

SZENDREI _(zavarban)_: Igen… lehetőleg… _(A férj felé tekintget, aki távolabb áll tőlük.)_ Ne haragudjék, ha zavarom… Tudom, hogy a müvésznő már elment, tudom… láttam.

LEHOTAI: Nem is volt itt.

SZENDREI: Ahogy parancsolja. Megvártam volna önt az utcán, hogy elmondjam önnek, amire kérni akarom; de mert nem jött, én jöttem fel, hogy szóljak, mielőtt Magdával ujra találkoznék. Kérem, nagyon szépen kérem, ne méltóztassék a müvésznőnek szólni arról, hogy itt voltam.

LEHOTAI: Természetes, hogy nem szólok.

SZENDREI: Nagyon helytelenül tettem, be kell látnom. Nem volt rá semmi okom… vagy ha okom lett volna is, jogom semmiesetre sem volt. Ha Magda idejött… megtehette… én nem tilthatom meg neki. Szabad nő… Szinésznő… Azt szereti, akit akar. Engem biztosan nem szeret már… valamikor azt hittem, hogy igen… olyan kedves volt hozzám. De ez, ugy látszik, kevés. S nem jogosit fel engem arra, hogy utána lessek… s hogy ma délután mégis megtettem: szégyellem magam érte. Jobb is lett volna ha nem jövök ide és nem látom meg itt.

LEHOTAI: Ismétlem: ön nem látott senkit.

SZENDREI: Értem, kérem. Férfiak vagyunk. Nem láttam senkit, de bevallom, nagyon, nagyon össze vagyok törve. Ugy mentem el innen, mintha megvertek volna… ön talán nem tudja, mi az, ha egy férfi évekig imád egy nőt, némán és mikor szólni akar, látja, hogy a nő már másé. Tragédia.

LEHOTAI: Talán máskor beszélnénk erről… Magunk közt, tanu nélkül.

SZENDREI: Köszönöm, hogy kimél. Most már mindegy. Hogy beszélünk róla, vagy sem. Vége. Csak az a fontos, hogy a müvésznő meg ne tudja, hogy én megláttam itt, mert akkor biztosan megharagudnék rám és én nem birnám elviselni a haragját. Eltiltana maga mellől, kerülne is… Akkor én meghalnék. Tessék elhinni; meg. Ahogy levegő nélkül nem lehet meglenni, ugy nem tudok én megélni nélküle. Nem szép, hogy kimondom, nem nagyon férfias, hogy éppen önnek mondom meg… én még most is szeretem, most is, mikor már tudom… _(Abbahagyja, zsebkendőt vesz elő.)_ Az urak előtt nem kell restelnem magamat. Hiszen uraim, férfiak vagyunk mindnyájan.

FÉRJ _(akinek kényelmetlen ez a siró ember)_: Na igen, férfiak.

SZENDREI: Még egyszer kérem, hogy a müvésznő ne tudjon meg egy szót sem arról, hogy itt voltam.

LEHOTAI: Legyen nyugodt. Nem fogja megtudni.

SZENDREI: Köszönöm. S ne nézzenek le érte, ha ellágyultam. Az embernek tulárad a szive és olyankor, ami a szivén, az a nyelvén.

FÉRJ: Nem is kell részletezni.

SZENDREI: Nem, nem… hiszen férfiak vagyunk mindnyájan. Bocsánat, ha terhükre voltam az uraknak, de igazán, igazán… _(Kifelé indul, de nem az előszoba felé.)_

FÉRJ: Arra méltóztassék… Arra! _(mutatja merre.)_

LEHOTAI _(az ajtóig megy és azzal vágja el Szendrei makogását, hogy beteszi mögötte az ajtót)_.

_(Kis szünet.)_

FÉRJ _(Lehotaihoz, aki visszajön)_: Ejnye, hát mért nem mondtad?

LEHOTAI: Mit mondtam volna?

FÉRJ: Hogy azért nincs itt a szinésznő…

LEHOTAI: Azért nincs itt, mert nincs itt.

FÉRJ:… mert ez a csacsi megneszelte a dolgot és utánajöttt. Szegény fiu! Hallom, nem is rossz szinész. Te pedig bocsáss meg, hogy igy rád eresztettem. De akkor, az imént még, a látszat egészen más volt. Egészen más. És ha az előbb olyasmiket mondtam volna…

LEHOTAI _(könnyedén)_: Ha szivességet teszek vele, elfelejtem, amiket mondtál.

FÉRJ: Lásd be kérlek, hogy amit előadtál, azzal a szinésznővel, aki ugyanolyan… hétköznapi használatra kicsit valószinütlen. Ilyesmit az ember csak a szinpadon hisz el; vagy még ott sem.

LEHOTAI: Most már talán fölösleges tovább bizonyitanom.

FÉRJ: Ha közbe nem jön ez az elcsapott szerelmes, nem mondhattam volna le arról, hogy be ne mutass a szinésznődnek. Igy is elég kényelmetlen. Aki meglát vele, mégis azt hiheti, hogy a feleségem.

LEHOTAI: Csak a legritkább véletlen, hogy együttlátnak vele. Légy nyugodt, ezentul az sem fordul elő.

FÉRJ: Hanem azért furcsa fiu ez a szinész, egész egyéni módon viseli el ezt a csapást. Náluk ugy látszik nem ritkaság. Ugy látszik, nem is régen vetted el tőle a nőt.

LEHOTAI _(mereven)_: Kérlek. Rosszul fejezed ki magadat. Nem vettem el tőle a nőt. Nem volt az övé.

FÉRJ: Értlek, értlek.

LEHOTAI: Nem értesz, vagy félreértesz. Ha azt mondom, hogy nem volt az övé, légy szives, vedd ugy, ahogy mondom. Minden gunyos mosoly nélkül.

FÉRJ: Anélkül, anélkül. Csak meg ne egyél. Nem volt az övé… talán senkié se volt.

LEHOTAI: Senkié! Értesz!

FÉRJ: Hogyne, barátom. Ezt el is lehet hinni.

LEHOTAI: Nem lehet, hanem kell. Kell. És most már nagyon kérlek, hogy csakugyan hagyjuk ezt a tárgyat.

FÉRJ: Ne hevülj ugy neki, édes Emil. Egyáltalában nem beszélek róla. Szervusz, nem akarok tovább terhedre lenni.

LEHOTAI: Szervusz.

FÉRJ: És nézz fel hozzánk közelebb.

LEHOTAI: Köszönöm a szives meghivást, nem fogom igénybevenni. Engedelmeddel távolmaradok a házadtól.

FÉRJ: Emil csodállak. Ugy beszélsz, mintha nem volnál értelmes fiu. Különben, ha majd férj leszel, megérted, hogy nekem ugy kellett tennem, ahogy tettem. Szervusz. Ne is kisérj ki. Ideges vagy. _(Megy kifelé, az ajtónál még egyszer visszafordul.)_ Szervusz.

LEHOTAI _(föl és alá járkál, csönget, azután iróeszközt vesz elő, a kis ajtóhoz megy)_: János, János! _(Szünet.)_ Mi az? Meghaltál, gazember?

JÁNOS: Parancsol a méltóságos ur?

LEHOTAI: Csöngettem.

JÁNOS: Nem hallottam. Nem volt szabad hallanom.

LEHOTAI _(közben már leült és ir, rámutat a teás asztalkára)_: Kiviszed ezt a szemetet.

JÁNOS: Igenis.

LEHOTAI _(ir, látszik, hogy kinosan megy az irás. Az asszonynak ir)_.

JÁNOS: A méltóságos ur itthon marad?

LEHOTAI _(végigsimitgatja a homlokát, eltépi a levelet)_: Lepihenek, fáj a fejem.

JÁNOS: Nem csuda, olyan járás-kelés volt, mint a turi vásáron. Csak ugy durrogtak az ajtók.

LEHOTAI: Most már senki sem jön be. Senki. Se angyal, se ördög. Megértetted.

JÁNOS: Meg. Se angyal, se ördög.

LEHOTAI: Senki, semmiféle ügyben. A kandallót oltsd ki. Meleg van itt.

JÁNOS _(megteszi)_: Igenis.

LEHOTAI: Mindent olts el, hozd ide a kis állólámpát.

JÁNOS _(megteszi; a középluszter taszterének az első ajtó mellett kell lenni)_.

LEHOTAI: A levelet el ne felejtsd odavinni _(Elnyulik a divánon.)_

JÁNOS: Igenis, nem felejtem el. _(Kis pauza.)_

LEHOTAI _(fekszik, fejét a kezére támasztja)_.

JÁNOS _(áll és vár)_.

LEHOTAI: Mire vársz? _(Még mielőtt János felelhetne, kinyilik az ajtó, belép rajta egy nő, de azonnal visszahuzódik, mint a felvonás elején.)_

LEHOTAI _(ijedten ugrik felé s megy arra felé)_: Margit! Margit! Az ura már hazament!

JÁNOS _(visszalép a saját ajtaja felé, csendesen morog)_: Az angyal már itt is volna. _(Ki akar menni, de amikor a II. ajtóhoz ér el, besodródik rajta a férj, félrelöki az inast.)_

JÁNOS: Na az ördög is megjött. _(Gyorsan el.)_

FÉRJ: Lehotai!

LEHOTAI _(odafordul, idegesen)_: Hol jöttél be és mi bajod megint?

FÉRJ: Az inasod szobáján jöttem keresztül, mert ugy látszik, a te többi ajtaidon rendezés szerint járnak ki-be a látogatók.

LEHOTAI _(nyersen)_: Ugy járnak, ahogy nekik tetszik, vagy ahogy nekem tetszik. És ezt a tónust kikérem magamnak.

FÉRJ: Te akarod a tónust diktálni? Hiszen elárulod magad! A feleségem itt van nálad!

LEHOTAI: Előlről kezded?

FÉRJ: Még be sem fejeztem! A feleségem itt van nálad.

LEHOTAI: Féltékeny vagy. Rémeket látsz.

FÉRJ: Elég. Másodszor nem megyek lépre. A feleségemet láttam most, most éppen, amikor lementem, a kapud alá besuhanni. Felfutott a hátsó lépcsőn és itt van!

LEHOTAI: Nincs itt, ha mondom. Senki sincs itt.

FÉRJ: Ha nem ő volna itt, nem tagadnád le és nem akarnál innen eltávolitani. Most mért nem mutogatod sorra a szobáidat?

LEHOTAI: Mert nincs kedvem hozzá. Mert unlak.

FÉRJ: Ez csak világos. Már az előbb leleplezted magad az idegességeddel. Most mégis elintézzük ezt az ügyet. Mért fehéredtél el? Csak nem félsz tőlem? Nem ismertelek gyávának. Ha a szinésznőd volna itt, megmutatnád, de nem az van itt, hanem majd én mutatom meg a feleségemet. Ott van, vagy ott volt _(elindul.)_

LEHOTAI: Hová mégy?

FÉRJ: Oda. A másik szerelmi odudba.

LEHOTAI: Elfelejted, hogy az én lakásomon vagy. Itt csak odamehetsz, ahova én megengedem.

FÉRJ: Ne szavalj! Vagy ha éppen beszélni akarsz, mért nem mondod most, hogy nem a feleségemet láttam, hogy tévedtem: a szinésznő volt; a te szinésznőd, akihez semmi közöm?

LEHOTAI _(vállat von)_.

FÉRJ: Mért nem állsz most elő avval a hasonlósági mesével? Most, amikor ellenőrizhetem?

LEHOTAI _(hallgat)_.

FÉRJ: Mert a feleségem van nálad és ami itt az imént történt, csak megrendelt komédia volt. Nem válik becsületedre, hogy pénzért végigjátszattad azt a farsangi tréfát és magad is komédiáztál, mint egy szinész. De most már elég! Vége a türelmemnek!

LEHOTAI: A feleséged nem volt itt és nincs itt…

FÉRJ: Azt mondod, hogy a szinésznő? Nem! Tudod, nem! nem a szinésznő! Nyisd ki az ajtót, ha nem akarod, hogy én nyissam ki.

LEHOTAI: Nincs ott senki.

FÉRJ: Ha nincs, ha már időt adtál neki arra, hogy elmenjen, akkor is a feleségem volt. A szinésznődnek nincs oka elszökni előlem! Kinyitod?

LEHOTAI: Esküszöm!

FÉRJ: Vagy olyan becstelen, hogy hamisan esküdj!

LEHOTAI _(elveszti a fejét)_: De most már torkig vagyok veled…

FÉRJ: Nyisd ki, egy-kettő!

LEHOTAI: Azt az ajtót nem, hanem a másikat és kutyakorbácscsal hajszollak ki rajta.

FÉRJ _(rekedten)_: Nem?

LEHOTAI: Nem!

FÉRJ: _(revolvert vesz ki.)_ Akkor majd beszél ez a Browning… ez nem játék. Igy majd kinyitod. _(Lehotai hátrál, ledönti a kis asztali lámpát, sötét van a szobában.)_

LEHOTAI: Hát botrányt akarsz mindenáron?

FÉRJ: Keresztüllőlek… mint egy kutyát. Az még nem botrány. _(Közvetlenül az ajtó előtt vannak és pedig ugy, hogy a férj Lehotai mellének tartja a revolvert. A férj van az ajtónak ama szárnya előtt, amely nyilik, az ajtó felrándul, a nő felfelé üti a férj kezét. Revolverdörrenés.)_

MAGDA _(sikit)_: Emil!

JÁNOS _(berohan a II. ajtón, a fal mellett gyorsan eltapogatódzik az I. ajtóig, felgyujtja a középcsillárt, remegve áll és nézi a csoportot a másik ajtónál)_.

LEHOTAI _(lihegve)_: Magda!

MAGDA: Mi történt? Megsebesült?

LEHOTAI: Dehogy, dehogy.

JÁNOS _(el az előszobaajtón át)_.

FÉRJ: Megbocsát… kisasszony… _(Lehotaihoz.)_ Kérlek szépen… állok rendelkezésedre. _(Kimegy az I. ajtón.)_

LEHOTAI: Magda!?… hát maga az?… maga jött vissza?

MAGDA: Én… Visszajöttem. Most itt maradok. _(Átfonja a férfi nyakát és megcsókolja.)_

LEHOTAI _(kibontakozik; pauza)_: Nem, Magda!… _(kiált:)_ János!

JÁNOS _(bejön)_.

LEHOTAI: Lekiséred a kisasszonyt a lépcsőn az autóig… _(nagyon udvariasan és mélyen meghajtja magát.)_

MAGDA: Emil?

LEHOTAI: Vigyázok magára.

MAGDA _(kábultan megy az ajtó felé)_.

LEHOTAI _(egyedül marad, a kandallóhoz megy, leül, arcát abba a párnába temeti, amin Magda feje a nagy jelenetben nyugodott)_.

_(Függöny.)_

HARMADIK FELVONÁS.

_(Szin ugyanaz a szalón, ami az első felvonásban. Mikor a függöny felmegy, a szobalány rakosgat.)_

_Első jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(bejön II. nézi, hogy mit csinál a szobalány)_: Kati!

SZOBALÁNY: Pszt!

SZAKÁCSNÉ: Tudom, tudom… még nem kelt föl… Milyen ház ez!

SZAKÁCSNÉ: A nagysága nem kelt föl, de már megreggelizett… Az ebédnek sincs rendes ideje. Egyszer kettőkor, egyszer háromkor… Milyen ebéd az!

SZOBALÁNY: Csak olyan, amilyent egy ilyen szakácsné főzni tud…

SZAKÁCSNÉ: No no. Ellépek én innen.

SZOBALÁNY: Sir majd a kapufélfa.

SZAKÁCSNÉ: Nem tetszik nekem ami itt van. A nagyságos Szendrei ur! Mit akar az itt?

SZOBALÁNY: Azt ő tudja.

SZAKÁCSNÉ: Én is tudom… Nem nagy kunszt tudni azt… Férfi mindig csak egyet akar… de meg a felesége is… azért megreped a szivem.

SZOBALÁNY: Gyönge szive van magának.

SZAKÁCSNÉ: Ahogy ezek itt ki-be járnak, minthogy ha ajtó se volna a lakáson. De nem azér jöttem be.

SZOBALÁNY: Hát?

SZAKÁCSNÉ: Itt voltak a virágos boltbul.

SZOBALÁNY: Na?

SZAKÁCSNÉ: Azt mondja az a kifutó lány, hogy most nincs nékik az a cékla-virág. De közbe majd hozatnak a nagycsarnokbul.

SZOBALÁNY: Jó, majd leszaladok mindjárt.

SZAKÁCSNÉ: Aztán csak maradjon el egy órahosszat, hogy nekem kelljen az ajtót nyitogatni.

SZOBALÁNY: Nem törik le a keze.

SZAKÁCSNÉ: Itt van a portás. A szinháztul. A kisasszonynyal akar beszélni.

_Második jelenet._

PORTÁS _(kopog a II. ajtón.)_

SZOBALÁNY _(gyorsan eldugja a kefét, leveszi a fejéről a kendőt)_: Tessék.

PORTÁS _(bejön)_: Kérem szépen, nekem vissza kell mennem az igazgató urhoz. Kérem Katinka kisasszony, tessék megmondani a müvésznőnek… Tessék megmondani, hogy az igazgató ur délután szeretne feljönni a szerző urral.

SZOBALÁNY: Minek?

PORTÁS: A miatt a harmadik felvonás miatt.

SZOBALÁNY _(érdeklődve)_: Megint rossz?

PORTÁS _(legyint)_: Magyar szerző. Nem tud az jó harmadik felvonást irni, ha megfeszül, akkor se… De az igazgató ur már nem akarja magához kéretni a müvésznőt, mert tegnapelőtt éjfékor is evvel a harmadik felvonással bajmolódtak. Hát hogy itthon lesz-e a müvésznő? Sziveskedjék megüzenni.

SZOBALÁNY: Jól van, Peske ur, majd szólok neki.

PORTÁS: Isten velük. _(Az ajtóból visszaszól.)_ Délután ötig. _(El.)_

SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is kel a müvésznő.

SZOBALÁNY: Biztosan fönn van már.

SZAKÁCSNÉ: Addig talán föl is veszi a pongyoláját. _(Gunyosan.)_ Pongyoláját. Addig talán a Katinka kisasszony is fölkefélte a szalont.

_Harmadik jelenet._

PAULA _(bejön II.)_: A konyhában nincs senki.

SZAKÁCSNÉ _(morog)_: Na, ez már begyött, ez a kisértet!

SZOBALÁNY: A kisasszony még nem öltözött fel.

SZAKÁCSNÉ: Én meg most kimegyek a konyhába.

SZOBALÁNY: Jól teszi, szakácsné.

SZAKÁCSNÉ _(nem megy ki)_.

SZOBALÁNY: Szóljak a kisasszonynak, hogy itt tetszik lenni?

PAULA: Hagyja Katinka, én várhatok.

SZOBALÁNY: A kisasszony tegnap este nem játszott…

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: De azért mégis későn feküdt le.

SZAKÁCSNÉ: De milyen későn!

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: Nagyon ideges volt, mikor hazajött.

SZAKÁCSNÉ: Hüh! Milyen ideges!

PAULA: Tudom fiam.

SZOBALÁNY: És a Szendrei nagyságos ur még nem volt itt ma délelőtt.

SZAKÁCSNÉ _(gunyosan)_: Pedig nagy szükség lett vóna rá.

PAULA: Azt is tudom, fiam.

SZOBALÁNY: És… és… és itt jön már a kisasszony.

SZAKÁCSNÉ _(kimegy)_.

_Negyedik jelenet._

MAGDA _(reggeli pongyolában kilép)_.

SZOBALÁNY: Kezeit csókolom. _(Odaszalad, kezet csókol.)_ Kérem szépen, itt volt a Peske ur, a portás…

MAGDA: Hagyd csak, ráérsz, kimehetsz.

SZOBALÁNY _(knixet csinál és kimegy)_.

MAGDA: Szervusz Paulus, igazán te vagy az?

PAULA: Csókolom a kezedet.

MAGDA: Na, mit csinálsz? Csak nem akarod a kezemet megcsókolni, mint a szobalányom.

PAULA: Olyan gyönyörü kezed van!

MAGDA: Erigy már, te! Hogy vagy? Két nap óta nem láttalak. Mért nem jöttél be hozzám?

PAULA: Voltam itt… de csak olyankor, mikor te nem voltál itthon.

MAGDA _(leül)_: Hol az urad, az a futóbolond?

PAULA: Próbán.

MAGDA: Mi van? Nem is néztem a táblát.

PAULA: Hamlet. Repriz.

MAGDA: Ja igaz. Hamlet. Fekete trikó… nagy monológ és mélabu… Az urad megint megvadithatja a nőket. Lesz nagy erkölcsi…

PAULA: Lesz… lesz. _(Pauza.)_ Lesz.

MAGDA: Ejnye, de el vagy szomorodva. Mi bajod, Paulus?

PAULA: Semmi, angyalom… semmi, semmi.

MAGDA: De hisz itt a sirás, a torkodba.

PAULA: Semmi… csak beszélni akartam veled. _(Kis szünet.)_ Az uramról… de ám komolyan.

MAGDA: Lehet a te uradról komolyan beszélni! Az még ötvenéves korában is gyerek lesz.

PAULA: Az igaz, hogy fiatal még… az Isten tartsa meg… nem öregszik… olyan fiatal… és olyan szerelmes.

MAGDA: Az a szerepköre. Amorózó.

PAULA _(sóhajt)_: Nem, nem… igazán szerelmes.

MAGDA: Beléd?

PAULA: Nem. Beléd.

MAGDA _(idegesen nevet)_: Az lehet. Nekem tegnapelőtt mondta.

PAULA: És tegnap olyan volt, mintha elvesztette volna az eszét. Egész nap szaladgált ide-oda, nem találta a helyét, nem tudott egy percig nyugodtan maradni.

MAGDA: Tegnap?

PAULA: Igen. Egész délután. Este aztán… este ugy sirt, mint a záporeső. Három zsebkendő nem volt elég. Mind tele-sirta… Magduska… én nem tudom, tegnap mi történt veled… csak azt láttam, hogy az Imre egészen oda van érted… És tudod, igaza van szegénykének…

MAGDA: Sajnálod?

PAULA: Persze. Te olyan szép vagy, jaj, olyan szép, olyan kedves, olyan fiatal és olyan hires! És nézz meg engem.

MAGDA _(kedvesen)_: Nem tetszel magadnak, Paulus.

PAULA: Ó, magamnak! nem tetszem én már senkinek!

MAGDA: Nekem tetszel. Derék asszony vagy.

PAULA: De nem tetszem neki, az Imrének. Látod, befogtam magam a házi munkába, dolgozom reggeltől estig, takaritok, főzök, rendbentartom, megbecsülöm… Azt hittem, ez kell neki. Jó, nyugodt otthon, egy ilyen nagy müvésznek. Mikor elvett…

MAGDA: Kórista voltál?

PAULA _(büszkén)_: Nem. Segédszinésznő. Akkor azt gondoltam, avval hálálom meg a jóságát, hogy megmutatom: szinésznőből is lehet jó háziasszony.

MAGDA: Lett is, Paula. Boldog lehet az urad.

PAULA: De nem az… Olyan boldogtalan! _(elsirja magát)_ mert az a nagy szenvedély… ez egy nagy szenvedély…

MAGDA: Szinész-szerelem. Szeretem a partneremet.

PAULA: Nem, nem! ez egy nagy szenvedély Meghal az érted.

MAGDA: Csak várd meg nyugodtan.

PAULA: Meghal, vagy lesoványodik. Pedig most olyan jó husban van.

MAGDA: Hála istennek.

PAULA: És épen azért jöttem be hozzád… hogy szóljak neked… én nem akarok akadály lenni…

MAGDA: Akadály?

PAULA _(makog)_: Szerelem… házasság.

MAGDA _(komolyan)_: Te, Paula… mondd… te is azt hiszed?… Hogy az urad szeretője vagyok?

PAULA: Ó, ó! Hogy tételezhetsz fel rólam ilyent.

MAGDA: Nem rólad: rólam; és nem én, hanem te.

PAULA: Isten ments! ments isten! Hát nem tudom én, hogy te olyan tiszta vagy, mint a hó… te édes, te szép, te csillag! _(Csókolgatja a kezét.)_

MAGDA: Akkor nem értelek.

PAULA: Én csak azt akartam mondani, ó angyalom, csak azt, hogy én nem akarom, hogy az én Imrém boldogtalan legyen és hogyha téged el akar venni… hogy akkor én, ha megszakad is a szivem… mert megszakad… meg, meg… megszakad.

MAGDA: Na, ne szakadjon meg a szived és térj magadhoz Paulus.

PAULA: Nem, nem! Ha megszakad is a szivem, én elválok, tőle, el, ha tudom, hogy evvel boldoggá teszem… Elválok.

MAGDA: De Paulus, Paulus! Vedd már elő a jobbik eszedet! Mért akarsz összeadni az uraddal?

PAULA: Hogy boldog legyen.

MAGDA: De ez a házasság nem az uradtól függ, hanem tőlem.

PAULA: Te is boldog leszel. Ugy szeret, ugy imád. Én elválok.

MAGDA _(nevet)_: Az nem olyan könnyen megy. Soká tart.

PAULA: Nem is tart soká… Nálunk nem… Nálunk hamarabb is meglehetne. Hamarabb… Akár holnap.

MAGDA: Ugyan mért, te gyerek?

PAULA: Mert mi… _(elakad; halkan:)_ Mert mi nem… _(a fejét rázza)_ nem… nem vagyunk… megesküdve.

MAGDA _(felháborodva)_: Ó!… ezt nem tudtam, Paulus, ti csak ugy… ugy együtt…?

PAULA _(lehajtott fejjel)_: Igen… csak ugy… mindig halasztódott… nem értünk rá… tudod… oda délelőtt kell menni… és a sok próba, Imrének… hát csak ugy maradtunk. Azért válhatunk el könnyen.

MAGDA: Majd ezt elintézem az uraddal. Hogy ne válhassatok el ilyen könnyen.

PAULA: Hát nem akarod?

MAGDA: Ugyan, ugyan!

PAULA: Pedig az Imre olyan kedves fiu. A tenyerén fog hordani… téged biztosan.

MAGDA: Ezentul téged is.

PAULA: Olyan szép ember!

MAGDA: Neked Paulus, neked!

PAULA: És a többi nőknek. Mind a nőknek. Annyi leveleket kap!

MAGDA: Elhiszem. De nekem az amorózó: nem férfi.

PAULA: Az én Imrém az!

MAGDA: Te, én ugy látom, hogy az urad már meg is kérte a kezemet – tőled. És te oda is adtad neki.

PAULA: Olyan szép pár lennétek! Két ilyen hires!

MAGDA: Ezt a csacsiságot temesd el. Az urad a tiéd.

PAULA _(boldogan)_: Köszönöm, angyalom, köszönöm.

_Ötödik jelenet._

SZAKÁCSNÉ _(kinyitja II. ajtót)_: Tessék, itt van a nagyságos asszony!

SZENDREI _(mogorván)_: Jó, ha itt van, magam is megtalálom.

PAULA: Az uram! akkor szaladok ebédet csinálni.

MAGDA: Ne szaladj.

SZENDREI: Csókolom a kezét, Magda.

MAGDA: Beszélgessetek addig, gyerekek. De várj meg Szendrei, neked akarok egyet-mást mondani. _(A saját szobájába megy.)_

SZENDREI _(egy kis szünet után)_: Te is itt vagy?

PAULA _(az egész itt következő jeleneten át megmarad csendesnek és alázatosnak, mig Szendrei egyre beljebb nyargalja magát)_: Itt.

SZENDREI: Észlelem. Örömmel és lelkesedéssel észlelem.

PAULA _(csodálkozva)_: Mit?

SZENDREI: Hogy itt vagy. Mért bőszited az embert fölösleges válaszokkal?

PAULA: Kérdezted.

SZENDREI: Kérdeztem, kérdeztem! Nem minden kérdésre kell felelni. Vannak, ugynevezett szónoki kérdések. De asszonyok ezt soha meg nem tanulják. Mondd, kérlek, mit tanultok meg, ti, asszonyok?… mondd?

PAULA: Hisz én csak megmondtam, hogy itt vagyok. Bejöttem.

SZENDREI: Láttam, hogy itt vagy, ennek következtében azt is láttam, hogy bejöttél. Ezt magamtól is kitalálom.

PAULA: Imre, kérlek.

SZENDREI: De azt nem találom ki magamtól, hogy otthon miért nincs senki. Otthon? Kacagok. Nincs nekem otthonom. Madárnak barlangja, medvének fészke van… nekem nincs otthonom.

PAULA: Megforditva.

SZENDREI: Nem megforditva! Vagy talán a medvének nincs otthona?

PAULA: Nem. A medvének van barlangja.

SZENDREI: Abszolut mellékes, hogy mije van a medvének. Engem az nem érdekel. Engem az érdekel, hogy nekem nincs otthonom. Mer’ otthon minálunk nincs senki. Az ember hazalohol a próbáról és olyan fáradt, mint egy kutya…

PAULA _(nem akar közbeszólni)_.

SZENDREI: Igenis, olyan fáradt, mint egy kutya. A hasonlathoz ragaszkodom. Ahhoz hasonlitom magamat, amihez akarom.

PAULA: Fáradt vagy, fiacskám?

SZENDREI: Merek lenni.

PAULA: Kérlek szépen…

SZENDREI: Talán megengeded egy szinésznek, hogy fáradt legyen, ha háromszor végigcsinálta a Hamlet ötödik felvonását. _(Szaval)_:

Óh! meghalok, Horáció! Túlzajg az ádáz méreg lelkemen Nem élhetem meg az uj hireket…

és igy tovább, a többi esti lapokat. És ezt az egész jelenést háromszor… Mert a rendező uj felfogásban akarja a meghalást. Mért nem hal meg ő, ha olyan nagyszerü uj felfogással tud meghalni? Az ember meghal háromszor, aztán hazaliheg a próbáról és nincs otthon senki. _(Magda bejön.)_ Senki! Egy lélek se.

PAULA: A cseléd otthon van!

SZENDREI: A cseléd nem a feleségem.

MAGDA _(közbeszól és Szendrei elkezd egész kicsi lenni)_: De a feleséged, az cseléd, ugy-e?

SZENDREI: Kérem, egy szóval sem mondtam.

MAGDA: Szendrei, egy kicsit szégyelhetnéd magadat, hogy veszekedni mersz a feleségeddel…