Part 2

Almády. Jó édesem. Úgy lesz, szívem, ahogy parancsolod. Elmegyek. És délben elutazom. Pá édesem. Most csak azt engedd meg, hogy utoljára megcsókoljalak.

_Csend._

Turai. Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát ennek a szűnni nem akaró gazembernek.

_Odaát._

Annie. De most menj.

Almády. Jóéjszakát, édes angyalom.

Annie. Jóéjszakát, te csacsi. _Szünet, majd ajtócsapódást hallani._

Turai. Na végre. Jóéjszakát. _Leül._

_Szünet. Gál belép._

Gál _kérdő mozdulatot tesz_.

Turai. Mit akarsz?

Gál. Mit jelent ez a csend?

Turai. Csak ne vigyorogj, tévedsz. Ez nagyon erkölcsös csend. A bariton eltávozott.

Gál. És az angyal?

Turai. Lefeküdt aludni.

Gál. De előbb minket fektetett le. Két vállra. Alaposan. Rémes volt. Síma, gömbölyű, illatos! És még harapni is akart. Almády úr, mint felhőkarcoló és mint citrom.

Turai. A fiú hol van?

Gál. Lefektettem. Pyramus most sír az ágyban, mint egy kis ötéves gyerek. «Oh fal, oh fal, kedves drága fal». _Szünet_. Citrom! Hallatlan.

Turai. Nem merek a szeme elé kerülni. Felelősnek érzem magam ezért a katasztrófáért.

Gál. Ilyen pech. Persze, meglepetés kellett. Turai úr, az ő költői fantáziájával. Hát most van meglepetés. Síma, gömbölyű, rózsaszínű, bársonyos és illatos! És még harapni is akart! A felhőkarcoló.

Turai. Erigy a pokolba.

Gál. Bocsáss meg, akárhonnan nézem ezt a katasztrófát, mindenünnen te vagy az oka. Mi az ördögnek kellett épp ez a szoba, a hölgy mellett?

Turai. Én a legjobbat akartam.

Gál. Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is. Most itt az eredmény. Nincs menyasszony, nincs szerelem, nincs valcer, nincs operett, nincs primadonna. De viszont a kutya életben maradt, a kávé jó volt és a szobát megkaptuk. Na, minket jól kikészített ez a péntek.

Turai. Én csak a fiút sajnálom.

Gál. Én a fiút _és_ az operettet. Hallatlan. Ő megcsókolja az ő klasszikus fejét. Pont a fejét. – Ki fogja most ezt a szerepet énekelni?

Turai. Ugyan kérlek. Engem most a fiú érdekel. Mit mond szegény?

Gál. Sír.

Turai. De közbe… nem mond szavakat?

Gál. Mond. Jobb nem hallani.

Turai. Mit mond?

Gál. Azt mondja: «Összetépem».

Turai. A nőt?

Gál. Dehogy. Rosszabb. A kottát. És azt mondja: «Megölöm!»

Turai. Almádyt?

Gál. Dehogy! A nőt. A gömbölyűt, az illatost. Most már igazán kíváncsi vagyok: ha összetépi a zenét és megöli a primadonnát, hogy lesz ebből premiér?

Turai _kissé gondolkozik, majd lendülettel mondja_. Hát lesz premiér. Muszáj, hogy legyen.

Gál. Ezek után?

Turai. Ezek után. Légy nyugodt, lesz premiér.

Gál. Evvel a zenével?

Turai. Evvel a zenével, evvel a primadonnával, evvel a szerzővel. Ezt én mondom neked. És minden lesz. Házasság lesz, siker lesz, boldogság lesz.

Gál. Ugyan, te optimista! Az ilyen jóslatok helyett jobb tennéd, ha megmondanád, hogy mit lehet itt csinálni! Egy katasztrófával állunk szemközt.

Turai. Úgy van.

Gál. Na híres író urak! Most kaptunk az élettől feladatot! Na mester! Itt a bonyolult helyzet. Ezt tessék kibogozni, rendbehozni. Na te híres! Most vedd elő a tehetségedet! Most mutasd meg, mit tudsz!

Turai. Meg fogom próbálni. Egyelőre azonban az a fontos, hogy a szegény fiú ne maradjon magára. Mellette kell maradnod. Itt a kis táskája, vidd ezt be neki és hozd ide az enyémet. Majd én alszom itt ebben a szobában.

Gál _kiviszi a kis táskát. Turai fel-alá jár gondolkozva. Gál visszajön Turai kis táskájával_.

Turai. Mit csinál?

Gál. Fekszik és néz a levegőbe.

Turai. Mereven?

Gál. Mereven.

Turai. Rossz.

Gál. De még milyen rossz. Nem is felelt a kérdésemre.

Turai. Mit kérdeztél tőle?

Gál. Azt kérdeztem: hogy vagy?

Turai. Mondd kérlek, ilyen baromi kérdésre mit feleljen? Ebben a helyzetben. Szegény gyerek.

Gál. Nos, van valami jelenteni valód?

Turai _idegesen_. Mi az, a főnököm vagy? Ez a nagyzási hóbort már kezd idegessé tenni.

Gál. Na, na, na!

Turai. Mit hencegsz? Mert a színlapon az áll, hogy: «Gál és Turai», nem pedig «Turai és Gál», már azt hiszed, hogy alattvalód vagyok?

Gál. Kérlek. Hódolattal és alázattal kérdezem tehát, mi a megoldás?

Turai. Majd az orrodra kötöm. Elég jó ötletemet rontottad el azzal, hogy társszerzőmmé lettél. Ezt majd magam intézem. Társ nélkül. _Az asztalhoz lép._ Pár felvilágosítást kérek tőled. Adatokra van szükségem. _Ceruzát vesz elő._

Gál. Erre jó vagyok.

Turai. Csak erre. – Hol van most Almády felesége és családja? _Jegyzésre készen tartja a ceruzát._

Gál. Úgy tudom, a Balatonnál.

Turai. A címük?

Gál. Füred, Coriolán villa. Nem felhőkarcoló.

Turai _felírja_. Az Annie anyját hogy hívják?

Gál. Özvegy Baloghné.

Turai _feljegyzi_. Hol lakik?

Gál. Erzsébet-körút hetven.

Turai. Gondolod, hogy most Pesten van?

Gál. Azt nem tudom. – De hát…

Turai. Nos?

Gál. Most jut csak eszembe. Miért nem kérdezzük ezt mind meg tőle? _A szomszéd szoba felé mutat._ Nekem az a nézetem, hogy fel kellene költeni.

Turai. Miért?

Gál. Meg kellene neki mondani, hogy mi történt. Hátha tud tanácsot adni. A nők ilyenkor a legmeglepőbb megoldásokat tudják. Költsük fel.

Turai. Isten ments. A nők csak akkor nagyok, amikor tagadni lehet. Ez itt most nem ér semmit. A saját szavait nem tagadhatja le. Se azt a vad érzéki támadást, amely ellen olyan gyengén védekezett. Még szép tőle, hogy a harapást megtiltotta. Mit lehet itt letagadni?

Gál. Van nekik más is. Térdrerogyás, elájulás, sírógörcs, nevetőgörcs, merevgörcs, egyáltalán: görcs.

Turai. Görcs, az jó minekünk. Öregeknek. Negyven éven túl, pláne színháznál, örül az ember, ha ilyen jó alkalom nyílik a megbocsátásra. De ez a fiú huszonöt éves és semmi köze a színházhoz. Reménytelen.

Gál. Vagyis nincs megoldás.

Turai. Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.

Gál. Te, ez nagyszerű. Ez direkt egy aforizma.

Turai. Írd fel, mindenesetre. És most a fődolog: gyengéden és nagyon okosan bánni a fiúval. Ülj az ágya mellett, amíg elalszik.

Gál. Ez nem alszik máma.

Turai. Akkor adj neki altatószert. Holnapig ki kell pihennie magát. Az ő lelki nyugalma nekünk…

Gál. Sikerünk, üzletünk.

Turai. Csunya szavak.

Gál. Tegnap még milyen szépek voltak…

Turai. Most menj és bízz rám mindent. Átveszem a kommandót. «Hagyj magamra» – mint darabjainkban mondják. «Az éj tanácsot hoz». Bízzál bennem. És főleg arra alapítsd bizalmadat, hogy amint te nem segítesz nekem, rögtön megtalálom a megoldását a legnehezebb helyzetnek is.

Gál. Fogadd szívből jövő forró köszönetemet.

Turai. Nincs miért.

Gál. Jóéjszakát.

Turai. Jóéjszakát. Korán reggel legyen szerencsém. Addig ne mozdulj a fiú mellől. Ez szigorú utasításom. Volt szerencsém.

_Gál fejcsóválva elmegy, Turai gondolkozik._ _Kopogtatás._

Turai. Szabad!

Lakáj _pezsgővel, poharakkal, belép_. A pezsgőt hozom, nagyságos uram.

Turai. Micsoda pezsgőt?

Lakáj. Mumm, Cordon Rouge, ahogy mondani tetszett.

Turai. Ja úgy. – Igen. – Na az régen volt. – Az nagyon régen volt. Azóta nagyot változott a világ. – Na mindegy. Pezsgőt vissza még életemben nem küldtem. Tegye le.

Lakáj. Elég lesz négy pohár?

Turai _kommandirozva_. Három vissza. Egy itt marad. _Lakáj egy poharat az asztalra tesz. Szünet. Turai bámulja a lakájt._

Lakáj _szerényen_. Látom a szemén, nagyságos uram, hogy a nevemen gondolkozik.

Turai. Úgy van.

Lakáj. Dvornicsek.

Turai. Persze. – Hát Dvornicsek, elmehet aludni.

Lakáj. A reggelit mikor parancsolja?

Turai. Most hány óra?

Lakáj. Negyednégy. Már virrad.

Turai. Hát mondjuk… úgy hét óra körül… Különben majd csengetek.

Lakáj. És mit méltóztatik parancsolni reggelire?

Turai. Hát… lehet egy kis sonka, tojás, hideg csirke, valami hal, roastbeef… szalámi, nyelv, szardinia, szalonna… sajt, vaj, tej, méz, jam… rozskenyér, cognac… és tea.

Lakáj. Citrommal?

Turai _felkiált_. Nem! _Halkan_. Nem – Rummal.

Lakáj. Rendben lesz minden.

Turai. Mondja, tulajdonképpen mikor alszik maga?

Lakáj. Télen, nagyságos uram.

Turai. És nyáron?

Lakáj. Soha.

_Szünet._

Turai _a lakájra néz_. Mit akar?

Lakáj. Nincs több kérdés nagyságos uram?

Turai. Nincs.

Lakáj. Mert én szívesen felelek, nagyságos uram, mindenre, amire csak tetszik. Imádom az ilyen vendéget, aki nem a szolgát nézi bennem, hanem az embert. Tessék még kérdezni. Olyan jól esik.

Turai. Köszönöm. Mára már éppen eleget tudok. Szeretnék sokkal kevesebbet tudni.

Lakáj. Akkor nyugodalmas jóéjszakát kívánok, kedves, jó nagyságos uram.

Turai. Várjon csak Dvornicsek. Hol van itt levélpapir? Meg táviratblankettákra is volna szükségem. Toll, tinta?

Lakáj. A könyvtárban mindenféle írószer van nagyságos uram, de ide is hozhatom…

Turai. Nem! De várjon… ez jó eszme. Majd a könyvtárban írom meg a leveleimet. Ott senkise zavar.

Lakáj _indul_. Majd felgyujtom a villanyt, nagyságos uram.

Turai. Állj! _A pezsgőre mutat._ Ez itt… velem jöhet.

Lakáj _veszi a vödröt és a poharat_.

Turai. Csak menjen előre, édes fiam.

Lakáj. Nagyon szépen köszönöm, kedves, jó nagyságos uram. _Kimegy_.

Turai _az asztalnál még cigarettára gyujt, aztán ránéz Annie szobájának falára. Aztán gyorsan kimegy_.

FÜGGÖNY.

MÁSODIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szoba. Másnap reggel. Süt a nap. Turai az asztalnál ül, előtte papírlapok, melyeket olvasgat és itt-ott javítgat. Az óra hetet üt. Turai csenget. Aztán feláll és nyujtózik. Kopogtatás._

Turai. Szabad.

Lakáj _belép, óriási tálcán hozva a reggelit_. Jóreggelt kívánok nagyságos uram.

Turai. Jóreggelt.

Lakáj _leteszi a tálcát az asztalra_.

Turai _újságot vesz fel a tálcáról_. Mi ez?

Lakáj. Pesti újság.

Turai. Maga már olvasta?

Lakáj. Igenis, nagyságos uram.

Turai. Előfordulok benne?

Lakáj. A nagyságos úr nem fordul elő benne.

Turai. Akkor nem kell. _Visszaadja az újságot._

Lakáj _a tálcára mutat_. Tea, tej, rum, tojás, sonka, csirke, roastbeef, lazac, szalámi, nyelv, szalonna, szardinia, sajt, vaj, méz, jam, rozskenyér, cognac, mustár, só, paprika és citrom.

Turai _dühösen dobja ki az ablakon a citromot_. Mit bámul? Én utálom ezt a gyümölcsöt. Egyébként rendben van a reggeli. Hogy lehet, hogy semmit nem felejtett el?

Lakáj. Mert a nagyságos urat szeretem. A szívemet tettem ebbe a reggelibe.

Turai. Köszönöm szépen. _A teával foglalatoskodva_. Ez jól esik.

Lakáj. Nagyságos úr nem aludhatott valami sokat.

Turai. Nem.

Lakáj. Én se. Én ilyenkor szoktam ledűlni egy kicsit.

Turai _a teánál_. Szóval mégis alszik.

Lakáj. Egy-két órát. Ezért szeretek nyáron tengernél szolgálni. Ott mindenki délben kel fel. Hegyvidéken nagyon rossz.

Turai. Ott korán kelnek?

Lakáj. Öt órakor. Meg még korábban is. Mert mind a hegyek közé másznak nagy botokkal. Ott viszont este kilenckor mindenki alszik.

Turai. Megint tanultam valamit.

_Szünet. Turai teát iszik._

Lakáj. Nagyságos uram, igazán borzasztó, hogy nagyságos uram nem vigyáz nagyságos uram egészségére.

Turai. Én? Az egészségemre?

Lakáj. Igen. A könyvtárban, a hamutartóban, legalább ötven cigarettavéget találtam.

Turai. Ez tévedés. Pontosan harminchét volt.

Lakáj. Az is sok.

Turai. Maga mennyit szív?

Lakáj. Tizenötöt.

Turai. Sokáig fog élni.

Lakáj. Köszönöm, tanár úr.

Turai. Nem vagyok tanár.

Lakáj. Csak mert azt tetszett mondani, hogy sokáig élek…

Turai. Inkább csak kívánom, fiam.

Lakáj. Köszönöm, nagyságos uram. Én sírni szeretnék, nagyságos uram.

Turai. Miért?

Lakáj. Ebben a mai önző világban egy ilyen aranyos ember, mint a nagyságos úr. Hogy’ érdekli minden! Mit tehetnék a nagyságos úr érdekében?

Turai. Most, fiam, a legtöbb, amit tehet, hogy kimegy és magamra hagy. Azonkívül: bárki keresne, alszom és nem szabad engem zavarni. Jó?

Lakáj. Kitűnő, nagyságos uram. _Indul._

_Turai megállítja. Némajáték: Turai arcán az látszik, mintha ezt mondaná: «várjon, most kényszeríteni fogom magamat, hogy eszembe jusson a neve». – De ez nem sikerül. Turai lemondó mozdulatot tesz. A lakáj megérti ezt, elmosolyodik és odasúgja neki: «Dvornicsek!» Aztán kimegy. Turai lezárja mögötte az ajtót kulccsal. A telefonhoz megy, füléhez emeli a kagylót._

Turai. Portás? Kérem kapcsolja ide Balogh Annie őnagysága szobáját. _Vár._ _Odaát erős telefoncsengés. Szünet. Magában._ Alszik!

_Odaát ismét erős csengetés._

Annie _odaát, dühösen, mint akit felébresztettek_. Halló!

Turai. Halló!

Annie _dühösen_. Ki beszél?

Turai. Bocsánat, hogy felébresztettem. Itt Turai Sándor beszél.

Annie _sikoltva, boldogan_. Sándor, Sándor!

Turai. Kezét csókolom.

Annie. Honnan beszél?

Turai. Meg fog lepődni Annie. A szomszéd szobából beszélek. A négyes számú vendégszobából.

Annie. Hogy lehet az?

Turai. Annie drága, mindent meg fogok magyarázni, de most nagyon sürgős és fontos dologról van szó.

Annie. Szent Isten, csak nincs valami baj?

Turai. De igen. Valami baj van.

Annie _kiáltva_. Az Istenért, ne ijesszen meg! Mi történt?

Turai _leteszi a kagylót, úgy felel, telefon nélkül_. Nem kell megijedni. Ellenben arra kérem… _közben rágyujt_… hogy azonnal jöjjön ide át hozzám. Azonnal.

Annie. Most rögtön?

Turai. Most rögtön. Nyissa ki azt az ajtót, amelyik ebbe a szobába nyílik. Vegyen magára valami pongyolát.

Annie. Mit csináljak?

Turai. Vegyen magára valami pongyolát

Annie. Gyalázatos ez a telefon. Olyan rosszul hallani.

Turai _közel megy a falhoz_. Vegyen magára valamit és jőjjön rögtön át! Most hallani?

Annie. Most jól hallottam. Jövök rögtön.

_Kis szünet. Aztán kulcs fordul az ajtó zárjában. Az ajtó nyílik, Annie belép, reggeli pongyolában._

Turai. Jóreggelt. _Bezárja az ajtót._

Annie. Az Istenért, Sándor, én rosszat sejtek. Mi történt? Hogy kerül maga ide? Mikor jött? Miért zárta be azt az ajtót?

Turai _kezet csókol_. Foglaljon helyet, Annie. Nincs idő felesleges társalgásra.

Annie. Mi történt, az Istenért?

Turai. Üljön le.

Annie. Miért üljek le?

Turai. Mert nem akarom, hogy attól üljön le, amit mondani fogok. Inkább így, szívességből. _Gyengéden a fotelba erőlteti._ Drága Annie! Magának, dacára, hogy az én fiatal barátomnak a menyasszonya, még mindig viszonya van Almádyval.

Annie. Ez szemtelen hazugság.

Turai. Ez más. Én azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá.

Annie. Azt nem mondhatom, mert maga a Bertinek a dadája vagy gyámja, meg barátja, meg pártfogója, meg tudom is én micsodája. És nekem szerzőm és barátom. Csak azt mondhatom, hogy hazugság és rágalom.

Turai. Akkor jó. Mert erre tudok felelni. Én már itt vagyok ebben a szobában tegnap este óta. És ez a fal olyan vékony, mint a papír.

Annie. Szent Isten!

Turai _nyugodtan_. Citrom.

Annie _eltakarja az arcát._

Turai. Citrom. _Szünet_. Felhőkarcoló. Nahát drága Annie. Látom, maga okos asszony. Beszéljünk úgy, mint két férfihez illik. Itt sürgősen segíteni kell.

Annie. Ha hallotta, akkor azt is hallhatta, hogy én mit mondtam!

Turai. Mindent hallottam.

Annie. Délben elutazik. Én örökre kidobtam. Már most, ha maga, amit feltételezek, erről hallgatni fog, akkor…

Turai. Ne siessünk úgy kérem. Ha ilyen egyszerű volna a dolog, maga sohse tudta volna meg tőlem, hogy én hallottam magukat. Itt nagyobb baj van.

Annie _a székre rogy_. Te jóságos Isten!

Turai. Látom, hogy sejti.

Annie. Nem is merem kimondani.

Turai. Majd kimondom én. Igen, a fiú is hallotta.

Annie. Hát ő is itt van?

Turai. Itt.

Annie. Hol?

Turai. Csendesen. Ott. Ott alszik Gál úrnál. És az éjjel ő is itt volt velünk, ebben a szobában, mikor önök odaát…

Annie. Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.

Turai. Az kevés.

Annie. Tíz gramm.

Turai. Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.

Annie. Én semmiféle megoldást nem élek túl. Itt csak két lehetőség van: meghalni vagy teljesen letagadni mindent.

Turai. Nyugodjék meg, édes fiam. Izgalommal nem megyünk sokra. Ha ezt le lehetne tagadni, nem fárasztottam volna önt ide. Már rég le volna tagadva.

Annie. Marad a veronál.

Turai. Úgy van. Marad. A skatulyában. Most csak arra kérem, hagyjon engem nyugodtan intézkedni.

Annie _sírva_. Hisz maga tudja legjobban, mennyire szeretem ezt a fiút! Más nő vagyok, mióta ismerem! Úgy becsül, mint egy madonnát! És igaza is van, mert én azóta megtisztultam, hiszek a pályámban, boldog voltam, szerelmes vagyok…

Turai. És mégis megcsalja.

Annie _kétségbeesve_. Hogy mondhat ilyet? Én a jóságom áldozata vagyok. Hisz tudja, hogy ezzel a nyomorult Almádyval talán csak két hónapig tartott az a dolog… Lélegzetvétel, meg hogy a hangom előre jöjjön, meg aztán hála és tudom is én micsoda… Már azt hittem, megszabadultam tőle. De úgy oda van szegény és rögtön sír. Én azt nem bírom nézni. Ez a legtolakodóbb ember a világon. Mit csináljak vele? Esküszöm, ezek itt tegnap csak olyan utórezgések voltak.

Turai. Én a maga helyében már rég nem rezegnék. De mindegy, most már megtörtént. Most nézzük, hogy mászunk ki ebből a bajból.

Annie. Sándor! Sándor! Hát lehet?

Turai. Lehet. Nem a maga kedvéért, gyermekem. Mert maga megérdemli, hogy négyfelé vágassék, megégettessék és hamvai a szélnek szórassanak. De ennek az ártatlan jó fiúnak a kedvéért. Ha egy ilyen gyereknek megtörik a szíve, vége. Igen, igen, kedves Annie! Kedvem volna önt a legkomolyabban felszólítani, hogy szíveskedjék magát szégyelni.

Annie. De hát hogy lehet itt segíteni?

Turai _a telefonhoz megy_. Mindjárt megtudja. Nem lesz öröme benne. De minden jó orvosság keserű. _A füléhez veszi a kagylót._ Halló! Kérem, kedves portás úr, kapcsolja ide Almády művész úr szobáját.

Annie _ijedten_. Mit akar tőle?

Turai _nem felel. Vár. Aztán ismét a telefonba beszél._ Mindegy kérem, ha megtiltotta is, tessék csak erősen odacsöngetni hozzá. Életveszély van.

Annie. Mit akar tőle?

Turai _a telefonba_. Almády úr? – Jó. Jó. Igen kérem, igenis, megmondta a portás, hogy nem szabad zavarni. – Hát kérem, ne vitatkozzunk, itt Turai Sándor beszél. – Igen igen. Itt vagyok a kastélyban. – Igen, ma éjjel, automobilon. – Jóreggelt. – Annál jobb, ha már ébren volt. Hát kérem, azonnal jöjjön be hozzám, a szobámnak négyes a száma. De ebben a pillanatban. – Igen, én mondtam, hogy életveszély van. De most kijavítom. Halálveszély van. – Igen. – Igen. De azonnal. – Jó. _Visszateszi a kagylót._

Annie _felkel, indul_.

Turai. Hová megy?

Annie. Hát ha ő most idejön…

Turai. Csak maradjon itt. _Kinyitja kulccsal a bejáratajtót._

Annie _sírva_. Úgy néz fel rám, mint egy szentre! Neki én vagyok a legtisztább, a legszentebb! Állandóan Madonnának nevez!

Turai. Na látja.

Annie. De hát mit szólt szegény hozzá?

Turai. Ne is kérdezze.

Annie. Borzasztó! És maga mit akar tulajdonkép csinálni? Miért nem mondja meg?

Turai. Türelem.

Annie. Micsoda szerencsétlenség! Ez mind, mind az én buta jóságom.

_Szünet, aztán kopogtatás._

Turai. Szabad.

Almády _belép_. Jóreggelt. _Csodálkozva néz Anniera._ Kezét csókolom. Ön itt?

Turai. Ő itt. _Bezárja az ajtót._

Almády. Mi az? Történt valami?

Annie. Üljön le.

Turai. Majd leül. Őérte nem kár.

Almády _Anniehoz_. Kérem bocsásson meg… de egy kicsit ideges vagyok…

Turai. Pohár cognacot?

Almády. Köszönöm, reggel soha.

Turai. Almády úr! Ön családos ember létére szerelmével üldözi a más ember menyasszonyát.

Almády. Ez rágalom.

Turai. Azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá. Ebben igaza lett volna. De rágalom, ez túlzás.

Almády _agresszíven_. Én egy és mindenkorra kikérem magamnak, hogy…

Turai _erélyesen_. Csend. – Citrom.

Almády _némán_ leül.

Turai. Mondtam, hogy le fog ülni. _Kis szünet._ Térjünk gyorsan a tárgyra. Nincs idő. Én ezt rendbe akarom hozni.

Almády _a falat nézi_.

Turai. Úgy van. Vékony, mint a papír.

Almády _feláll_. Mint gentleman, kérem a becsületszavát, a diszkrécióját.

Turai. Üljön le.

Almády _leül, kíváncsian, félve_. Mi az? Még jön valami?

Turai. Még jön. Ül?

Almády. Igen.

Turai. Hát nem csak én hallottam mindent. A vőlegény is hallotta. Ő is itt volt a szobában.

Annie _fojtottan felzokog_.

Almády _rekedten_. Kérek egy cognacot.

Turai _miközben tölt neki_. Reggel?

Almády. Reggel mindig. _Iszik._

Annie. Mit fogsz most csinálni, te gazember? Látod, mit tettél velem? Öngyilkosságba kergetsz! Istenem! Meghalni! Meghalni!

Almády _hősiesen_. Együtt! Ketten együtt!

Annie. Nem kellesz! A halálban se kellesz! Mit fogsz most csinálni? Most karcold a felhőt, te… te… _sír._

Almády. Állok annak az úrnak rendelkezésére.

Turai. Hogyne. Még csak az kellene. Ön azt fogja most csinálni, amit én parancsolok.

Almády. Parancsol?

Annie. Hallgass! Igenis parancsol. Beszéljen kérem. Ő akármit harsog, maga csak beszéljen.

Almády. Én harsogok? Az én pianómra ezt mondod?

Turai. Tegye el a pianóját. Örüljön, hogy kihúzom ebből a bajból. Nős ember! Családapa! Négy gyerek! Kis citromok otthon! Majd adok én magának! Még egy szó és feladom azt a sürgönyt a feleségének, ami ott fekszik megírva. És most figyeljenek ide.

Almády _megint a falat nézi._

Annie. Oda figyelj! Azt már hiába nézed. Tegnap nézted volna!

Turai. Abban a szobában ott, tegnap éjszaka az történt, hogy…

Annie _idegesen_. Kérem, tudjuk, hogy mi történt.

Turai. Nem tudják. Most fogják megtudni. Az történt, hogy szerepeket tanultak. Érti?

Annie. Éjjel?

Turai. Igen, éjjel.

Almády. Mi az… hogy szerepet tanultunk?

Turai. Az a hangos párbeszéd, amely ide áthallatszott, az szerep volt, amit maguk ketten tanultak, gyakoroltak. Érti?

Annie. Én már értem. Te nem érted, te buta?

Almády. Kezdem.

Annie. Jaj de remek! Jaj, te drága csavaros fejem! _Meg akarja csókolni Turait, de visszaijed._

Turai. Na, mi az?

Annie. Baj van. Nem fogja elhinni.

Turai. Miért ne hinné el?

Annie. Ugyan! Hol van az a darab, amelyikben… ilyen szerepek vannak?

Turai. Hol? _Az íróasztalhoz lép._ Itt! _A papírcsomóra mutat._

Annie. Hogyan?

Turai _összerendezve a csomót_. Igen. Itt van az a darab. Ez az.

Annie. Ki írta?

Turai. Én. Ne bámuljon gyermekem, azzal a tiszta kék szemével. Inkább kérdezze azt, hogy mikor írtam. Ma éjjel. Négy órától hatig. Amint hallottam, rögtön megírtam. Az ember vagy színműíró vagy nem színműíró. Egy rövid kis egyfelvonásos darab, nem is ostobább, mint a többi. A felét hallottam a falon keresztül, a másik felét hozzá költöttem. Ki-ki a saját fegyverével harcol az életben. Én a tollammal harcolok. Úgy érzem magam most, mint egy cirkuszi akrobata, aki az ügyességét véletlenül egyszer életmentésre használja fel. Ennél tisztességesebb szándékkal még ember darabot nem írt. Kár, hogy ezzel a mi közös operettünket is megmentem, mert ez anyagi hasznot jelent. De nem bánom, elszenvedem ezt is. Ha csak két ember boldogságáról volna szó, szebb volna az ötlet. De így se csunya. És most: nem bámulni, hanem rögtön átvenni, kivinni, megtanulni és eljátszani.

Annie. Eljátszani?

Turai. El bizony. Csak ezzel lehet igazán bebizonyítani, hogy az, amit odaát beszélgettek… hogy az két szerep volt. Ma délután főpróba. Ma este premiér.

Almády. Ma este? Hol?

Turai. Lent a nagy szalonban, a mai nagy hangversenyen. Vacsora után, mint tudják, nagy koncert készül. _Anniehoz._ Maga már rajta is van a műsoron.

Annie. Igen, egy pár dalt akartam énekelni. Ő meg Petőfi verseket szaval.

Turai. Hát egy kis műsorváltozás lesz. Maga nem énekel, ő meg nem szaval, hanem ketten együtt egy kis vígjátékot adnak elő. Egy kis egyfelvonásost. Nem mindegy?

Annie _belenéz a kéziratba_. De hát, hogy tanulom én ezt meg estig?

Turai. Na hallja, az éjjel már egészen jól tudta.

Almády _óriásit sóhajt_.

Turai. Mi baja?

Almády. Fellélegzettem, Turai úr! Ismeri a feleségemet?

Turai. Hát nem mondtam a telefonba, hogy halálos veszély van?

Almády. Köszönöm. _Kezet akar vele szorítani._

Turai _nem fogadja el a kezét_. Nem magáért tettem, édes barátom. Sőt, ha lehetne, magát benne hagynám a bajban. De, fájdalom, úgy van megszerkesztve a dolog, hogy automatikusan maga is kimászik belőle.

Annie. Mondja…

Turai. Na megint baj van?

Annie. Igen. Az, hogy miért tanultuk ezt éppen éjjel háromkor?

Turai. Azt én is kérdezem. _Annie és Almády szégyenkező mozdulatot tesz._ De felelek is rá. Mert sürgős volt. Mert ma este van az előadás.

Almády _idegesen_. Hát akkor gyerünk máris és tanuljunk. Nekem nagyon gyenge a fejem. Gyerünk.

Annie _zokog_.

Turai _a telefonnál_. Még egy perc. Csak mindent nyugodtan. Ki rendezi ezt a hangversenyt?

Annie _zokogva_. A titkár.

Turai. Maga most lesz szíves bejelenteni a titkárnak ezt a műsorváltozást. Halló! Kérem a titkári irodát! _Átadja a kagylót Annienak._

Annie _zokogva veszi át_. De mit mondjak?

Turai. Csak nyugalom. Majd én súgok.

Annie _abbahagyja a sírást_.

Annie _a telefonba_. Halló! Ki beszél? Titkár úr? _Turaira néz._

Turai _súgva_. Jóreggelt.

Annie _minden átmenet nélkül kacér, csengő kacagásokkal tarkítja beszédét:_ Jó reggelt. Legédesebb titkárja ennek a világnak, egy kis műsorváltozás van, aminek azt hiszem a vendégsereg is fog örülni. Nem egyedül lépek fel, hanem Almády művész úrral együtt. Eljátszunk maguknak egy szellemes, elragadó, nagyszerű kis párjelenetet. _Turai meghajol._

Annie _figyel a telefonba, aztán arcát Turai felé fordítva belebeszél a kagylóba._ Hogy milyen darab?

Turai. Francia.

Annie _a telefonba_. Francia darab. _Ismét Turaira néz._ Hogy kitől van?

Turai. Géraldy.

Annie. Azt hiszem Géraldytól. – Igen? Bravo.

Turai. Mit mond?

Annie. Azt mondja, hogy Géraldyt imádja. Minden darabját ismeri.

Turai. Ajjaj! Akkor nem! Nem! Akkor Sardou írta!

Annie. Pardon, most látom, hogy tévedtem. Nem Géraldy írta, hanem Sardou.

Turai. Victorien Sardou!

Annie. Victorien Sardou. – Igen. – _Turaihoz_. Azt mondja, attól csak a «Nórá»-t ismeri.

Turai. Jó. Ilyen ember kell nekünk.

Annie _a telefonba_. Ilyen ember kell nekünk.

Turai. Nem! Ez privát volt.

Annie. Privát volt! Pá édes! A viszontlátásra, drága! Pá cukros! _Folyton kacag._ Hogyne aranyos! Nagyon szívesen, édes! Maga lesz a súgó, cukros. Hogyne. Természetesen. Tessék? Hogy mi a címe? _Belenéz a kéziratba._ «Fogat fogért». Viszontlátásra. _Leteszi a kagylót. Átmenet nélkül hirtelen, hangosan, ismét zokogni kezd. Sírva kérdezi:_ Mondja, miért francia darab?

Turai. Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban. És őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól – illik, hogy végre én is adjak nekik valamit. Na de most engedjék meg, hogy erélyesen fejezzem ki magamat. _Szeretetreméltóan_. Mars tanulni! _Almádyhoz_. Maga pedig azonnal másolja le a darabot, hogy senki rá ne ismerhessen az írásomra. Írja le.

Almády. Egyszer?

Turai. Legalább.

Almády. Mindenre gondol!

Turai. Nem úgy, mint némely déli gyümölcs.

Annie _aki abbahagyta a sírást és most a kéziratot olvasgatja_. Már nem jó.

Turai. Miért? Hol?

Annie. Itt. Én nem mondtam neki, hogy: «Utálatos a csókod». Fájdalom, azt mondtam neki: «A csókod…