Part 4

Ádám. De hát mi volt a hiba?

Turai. Ne kérdezz annyit. _Leül Ádám helyére._ Átveszem a munkát.

Annie _nagyon idegesen_. Ez mind azért van, mert maga nem pontos. Azért van az egész.

Ádám. De hát mi van? Miért ez a nagy izgalom? Nem történt semmi!

Turai. Hadd fiam, ahhoz te nem értesz. A színész ideges, mikor próbál. Neked ez a szöveg új, de ők már tudja Isten hányadszor mondják.

Ádám _oldalt leül_.

Titkár _Ádámhoz_. Mindenkit megsértenek.

Turai _a füzetbe néz_. Hát… gyerünk, mondják mégegyszer az utolsó mondatot.

Almády _nagyon folyékonyan_. Ön engem megcsal, asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen, igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni! Nem asszonyom. Most az egyszer elszámította magát.

Turai. De hisz ez remekül megy.

Annie. Mert nagyszerű súgónk van.

Ádám. De hiszen egy szót se súg!

Annie. Az épp a nagyszerű benne.

Titkár. Hagyja mester, mi ezt sohse fogjuk megtanulni.

Ádám. Úgylátszik, nem.

Turai. Tovább.

Almády. Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé vezető úton.

Annie. Oh ez az aljas gyanúsítás!

Almády. Egy szót se, asszonyom! Zsebemben a bizonyíték! Hálátlan gyermek! Ki volt ön, mikor nőül vettem? Atyja, Pierre-Jean Bourmond de la Seconde-Chaumière-Rambouillet dandártábornok, elesett Grande Lagruyère Sur Marne mellett, és ön mint kis varrónő nyomorban élt anyjával Sainte Geneviève falucskában, a Seine et Oise départementban. Én önnek, asszonyom, nevet, rangot és vagyont adtam, én önt du Veyrier de la Grande Contumace Saint Emilion grófnévá tettem, ráirattam nemcsak Pardubien Grand-Amanoir-i birtokomat, hanem még két kastélyomat is Challanges-Débicourt de la Romanéeban és Rivalieux-Quandamouzières Sur Ventera aux Alpes Maritimesban. _Abbahagyja, idegesen._

Turai. Na, mi az?

Almády. Rettenetes ez a sok francia név.

Turai _vállat von_. Mit csináljak?

Almády. Szükség van erre?

Turai _a füzetre mutat_. Benne van.

Almády. De megőrülök, amíg bebiflázom ezt a sok kilométeres nemesi és helységnevet. És mind az én szerepemben vannak!

Turai _nyugodtan_. Épp azért tessék önnek őket megtanulni.

Almády _fuldokolva a dühtől_. Rémes! Legalább ezt a második kastélyt hagyjuk ki.

Turai _hidegen, mint egy hóhér_. Nem lehet. Ha ez a gróf csak egy kastélyt ajándékoz a feleségének, akkor nem olyan felháborító az, hogy a nő megcsalja. Egy kastélynál még elcsúszik az ilyen. Három kastélynál is megcsalhatja, mert annyit már csak egy balek ad egy nőnek. Épp pont kettő kell. Ez a középút. Ezt nevezzük éppen okos francia színdarabírásnak. Gyerünk tovább.

Almády _sóhajtva_. Grófnévá és gazdaggá tettem önt. És a hála? Ön megcsal, igenis megcsal a szomszédommal, Jean François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival, Périgord des Champignons és Saint Sulpice de la Grande Parmentière urával. A fene egye meg. _A bámuló Turaihoz._ Ezeket a hosszú neveket. Bocsánat.

Turai. De hát kérem, ezek francia emberek, mit kíván, hogy hogy’ hívják őket?

Almády. Hogy? Például: Briand. Briand! Az is francia.

Annie _idegesen_. Gyerünk tovább. – Elég volt, gróf! Nem tűröm tovább ezt a megalázó vádbeszédet! Ön rágalmazza azt a nőt, aki az ön nevét viseli.

Almády _Turaihoz_. Ez nem igazság, kérem.

Turai. Micsoda?

Almády. Énnekem mindig ki kell mondanom azt az egész nevet és ő csak azt mondja: «Az ön nevét».

Turai _fagyosan_. Tovább.

Almády. Még egy szó asszonyom és előkerül a bizonyíték!

Annie _teatrálisan nevetve_. Hahaha! Bizonyíték? Kacagnom kell!

Almády. Ajkára fogom fagyasztani ezt a kacagást! _Előhúzza zsebéből az őszibarackot._ Itt a bizonyíték!

Annie _tragikus sikoltással_. Ah! A barack!

Almády _az asztalra teszi a barackot_. Igenis a barack, asszonyom! Az első őszibarack, amely simarineux-i gyümölcsös kertem féltveőrzött, koránérő, törpe keletindiai barackfáján elsőnek termett s ezzel egész Franciaország minden őszibarackját megelőzte! Ön tudja, hogy szenvedélyes gyümölcskertész vagyok, ön tudja, hogy ezt a barackot már virágkora óta ápolom, gondozom, naplót vezetek róla, úgy várom, mint a messiást! És mi történik? Ma délután kilovagolok s midőn nyugodtan poroszkálok ugyancsak a Duvernois Sur Saône-tól a Saint Sulpice de la Grande Parmentière felé… _Turaira néz._

Turai _fagyosan_… vezető úton…

Almády _mérgesen_… vezető úton, kit látok ott gyalogszerrel baktatni? Juliettet, az ön komornáját. Megszólítom, zavartan dadog. Megkérdezem tőle, hová megy. Megijed, sírva fakad és válaszol: «Úrnőm küldött François Gilette de la Tour d’Auvergne márkihoz.» Az ördög vigye el! _Turaira néz._

Turai. Jó jó. Ez most benne van.

Almády. Az ördög vigye el, mondom, miért küldte magát úrnője a márkihoz? Jobban megnézem, látom, hogy kis csomagot szorongat kezében. Elveszem tőle, kibontom, hát… _a barackra mutat_… _ez_ volt benne! A barackok királya, a primeurök primeurje, az én büszkeségem, az első simarineux-i fajbarack, amelyet úgy ápoltam, mintha gyermekem lett volna. És ez még nem minden, asszonyom! Íme, a gyümölcs mellett volt ez a levél! _Kiveszi zsebéből a levelet és felolvassa._ «Édesem! Ez az első barack, amely az idén Franciaországban megérett. Neked küldöm, edd meg áhitattal». _Az orra alá tartja a levelet._ Íme!

Annie. Mit csináljak vele? Szagoljam meg?

Almády. Igen. Mert ha az írását letagadná, a parfümjét, asszonyom, azt nem tagadhatja le. Vagy letagadja?

Annie. Nem.

Almády. Ah! Tehát bevallja!

Annie. Be.

Almády. Ön küldte neki ezt a barackot?

Annie. Én.

Almády _Turaihoz_. Ez igazságtalanság, kérem. Nekem méteres mondataim vannak és az ő szerepe csupa rövid szó: «Nem! Be! Én!»

Turai. Úgy van. Sardou ezzel a rövid beszédmodorral szokta jellemezni darabjaiban az ő híres asszonyi alakjait. Gyerünk tovább.

Almády _folytatja szerepét_. Tehát tőlem elfogadni szerelmemet, nevemet, rangomat, birtokomat, két kastélyomat – és ezzel szemben a legkedvesebb gyümölcsömet elküldeni a szeretőjének!

Annie _színpadias sikoltással_. Ah! Ezt nem tűröm! Vonja vissza ezt a szót!

Almády. Talán nem szeretője a márki?

Annie. Nem!

Almády _színpadiasan, keserűen felkacag_. Hahaha! Asszonyom, én kertész vagyok, Franciaország első amateurkertésze, a párizsi gyümölcsklub elnöke. Én tudom, hogy ilyen becses ritkaságot csak annak küld az ember, akit szeret. Én önt megvetem, asszonyom.

Annie. Ön tehát megvetendőnek tartja, amit tettem?

Almády. Úgy van.

Annie. Köszönöm. Akkor most még csak egyetlen kérdésemre feleljen. Az idén, kora tavasszal, kinek küldte el simarineux-i kertészete másik büszkeségét, az első kosár koránérő cseresznyét?

Almády _zavartan_. Anyámnak. Az anyagrófnénak.

Annie. Az anyagrófnénak? Hát majd én is mutatok magának valamit. Ha önnél van egy érdekes levél, nálam is van egy. _Kebléből levelet vesz elő, orra alá tartja._ Szagolja meg! Ezt a parfümöt is ismeri?

Titkár. Őrült érdekes kezd lenni! Igazi Sardou!

Annie. Csak olvassa el! Remélem, az írást ismeri.

Almády _kezében a levél_. Ismerem.

Annie. Ez a parfüm és ez az írás Emilienne kisasszonyé, a Folies Bergères primaballerinájáé, akit ön barátságával és protekciójával tüntet ki.

Almády. Hogy kerül önhöz ez a levél?

Annie. Ahhoz semmi köze. A levél olyan, mint a kilőtt nyílvessző: nem lehet tudni, hol áll meg.

Titkár _Ádámhoz, tapsolva_. Aforizma! Szellemesség!

Annie. Csak olvassa.

Almády _olvas_. «Édes kutyukám! Ma reggel az én rozoga öreg grófom…»

Annie. Csak olvassa. Így ír önről az imádottja! Olvassa!

Almády. «… öreg grófom egy kosár cseresznyét küldött nekem. Azt mondja, ezek Franciaország első cseresznyéi, melyeket szerelme jeléül küld nekem. Kutyuskám-putyuskám, gyere fel hozzám ma este, együk meg együtt az öreg hülye cseresznyéjét. Izgatottan vár türelmetlen Emilienned.»

Annie. Na látja. Ha te úgy, én is úgy. Szemet szemért. Fogat fogért. Primeurt primeurért. Barackot cseresznyéért. Látom, nem tagadja. A cseresznyét nem az anyagrófnénak, hanem Emilienne kisasszonynak küldte. Úgy van?

Almády _megtörten_. Úgy van.

Annie. Most távozzék lakosztályomból. Ah gyalázat! Ön engem többé nem lát. Még ma este csomagolok és elutazom anyámhoz. Az anyavarrónőhöz. És ha épp tudni akarja, a márki, akivel gyanusít, már rég nem is lakik itt. Párizsban van. És ha fáradságot vesz magának a komornámat tovább vallatni, azt is megtudhatja, hogy tőlem volt megbízása addig kóborolni az országúton, amíg ön arra lovagol és ha ön megszólítja, dadogást színlelve átadni a barackot és a levelet. _Színpadiasan kacag._ Hahaha!

Almády. Tehát csak lecke volt?

Annie. Erre már akkor rá kellett volna jönnie, mikor a komornám engem elárult. Ha igazán megcsalnám önt, a komornám inkább négyfelé vágatná magát, de hallgatna. Jó komornák olyanok, mint a halak: minél több részre vágják őket, annál mélyebben hallgatnak.

Titkár _elragadtatva, súgva, Gálhoz_. Aforizma!

Gál. És még milyen!

Almády. Bevallom, elvesztettem a játszmát.

Annie. Köztünk mindennek vége!

Almády. Yvonne! _Letérdel_. Csak azt ne mondja, hogy köztünk mindennek vége! Yvonne! Bocsássa meg ezt az egyetlen ballépésemet!

Annie. Ne alázkodjék meg. Egy gróf, aki ilyen nevet visel! Keljen fel! Egy idős ember! _Almády felkel._ Bevallom, most meg vagyok hatva. De nem a térdrerogyása hatott meg, hanem az okossága, hogy nem tagadott le semmit. Egy férfi, aki hazudik, olyan, mint egy oroszlán, amely csicsereg.

_A titkár Ádámhoz fordul, elégedetlen arcot vág és fejét rázza, mintha azt mondaná: «Ez a szellemesség nagyon buta.» Ádám igenlőleg int._

Annie. Megbocsátok önnek. De két büntetésben fogom részesíteni. Először is megtiltom önnek, hogy ezt a barackot megegye.

Almády. Ah ez fáj. De tűröm.

Annie. Másodszor: holnap Párizsba utazom. Egyedül. Szórakozni. Érti? Egyedül!

Almády _kétségbeesetten_. Yvonne!

Annie. Egy szót se, gróf! Vagy bízik a tisztességemben vagy nem. Ha igen, visszajövök ide, ha nem, örökre elmegyek.

Titkár _súgva, Ádámhoz_. Most nem tudom kérem: szellemesség volt ez vagy nem?

Ádám. Nem.

Titkár. Köszönöm.

Annie. Párizsba utazom és ön epedni fog utánam.

Almády. Ah! És meddig akar Párizsban maradni?

Annie. Egy hétig!

_Kis szünet._

Almády _felordítva_. Nem, nem! Azt nem birom ki! Szeretlek, imádlak, megőrülök érted! Úgy szeretlek mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

_Gál és Ádám már a «felhőkarcoló» szónál lassan és nagyon csodálkozva egymásra néztek._

Gál. Bocsánatot kérek, de… pardon egy percre! Mi volt ez?

Annie. Tessék?

Turai. Kérlek, ne zavarj. Épp, mikor a legjobb lendületben vannak!

Titkár. Nagyszerű! És milyen érdekes! _Ádámhoz izgatottan._ Mit gondol, elutazik az asszony?

Gál _Ádámhoz_. Te… ez pokoli.

Turai. Csendet kérek. _Almádyhoz_. Tessék tovább mondani. Talán ide menjünk vissza: «Úgy szeretlek.»

Almády. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette lebeg, de az első széllel elröpül. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

Almády. Nem nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál, mint egy citromot és most el akarsz dobni! _Elfordul, eltakarja arcát._

_Gál és Ádám a «citrom» szónál ismét egymásra néztek. Most Gál feláll, nagyon idegesen._

Gál. _Turaihoz, halkan, de nagyon izgatottan._ Kérlek szépen…

Turai _türelmetlenséget színlelve_. Mi az?

Gál. Kérlek egy pillanatra. _Anniehoz és Almádyhoz._ Bocsánat egy pillanatra, de okvetlenül mondanom kell neki valamit. _Turaihoz_. Te… Hallod te, amit ezek játszanak?

Turai. Hát hogyne.

Gál _remegve az izgalomtól_. Hát akkor… nem emlékszel te ezekre a mondatokra?

Turai. Érdekes. Most hogy mondod… tényleg… én is észrevettem valamit, csak nem akartam szólni.

Gál _Ádámhoz, izgatottan_. Gyere ide. _Turaihoz_. Te… ez a szöveg szórul-szóra ugyanaz, amit mi éjjel a falon keresztül hallottunk.

Turai _a füzetbe néz_. Tényleg… Hát te… hát ez fantasztikus!

Gál _izgatottan_. Menj, folytasd… mert még észrevesznek valamit. Halljuk tovább.

_Turai visszamegy, Gál karonfogja a szintén nagyon izgatott Ádámot s mindketten feszülten figyelnek._

Turai. Hát gyerünk kérem tovább. Hol hagytuk el? «Most el akarsz dobni.»

Annie. Ki akar eldobni, te bolond? Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál. Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.

Gál _nagyot ordít_. Áááh!

Annie _idegesen_. Mi baja?

Gál. Ezer bocsánat! Bocsánatot kérek! _Alig tud az izgalomtól beszélni._ Kedves Annie! És mélyen tisztelt művész úr! Bocsánat, megint meg kell önöket zavarnom, de okvetlenül kell valamit mondanom Turainak. _Ádámhoz_. Gyere csak ide. _Turaihoz, aki hozzája lépett._ Te! Itt ezen a helyen változzam sóbálvánnyá, ha ezek szórul-szóra nem ugyanazt a szöveget mondják, amit az éjjel beszéltek. Ezek ketten tegnap éjjel… ezeket a szerepeket tanulták. És mi szamarak vagyunk.

Turai. Jó, jó, szamarak vagytok, de most, kérlek ne csinálj feltűnést. _Megjátssza az izgatottat._ Óriási meglepetés!… Micsoda furcsa véletlen!

Ádám _Gálhoz_. Végy énrólam példát. Én ordítani szeretnék a boldogságtól és nézd, türtőztetem magamat.

Turai. Egy szót se!

Annie. De kérem Sándor, mit csinálnak ott maguk?

Almády. Mi van kérem?

Turai _visszatérve Almádyhoz_. Gál azt mondja és úgy érzem, hogy igaza van, hogy majd este az előadásra valami szép klasszikus fejet csináljon magának.

Almády. Mi az, hogy klasszikus fejet csináljak?

Turai. A nő azt mondja: «Azt a szép klasszikus fejedet.»

Almády. Igen.

Turai. Hát csináljon valami fejet, amire ezt joggal lehet mondani.

Almády. Mi az, az enyémre nem lehet?

Gál _őszintén_. Nem.

Turai. Igaza van. Az ön kobakja minden, csak nem szép és nem klasszikus.

Almády _mérgesen_. Pedig ezt már mondták rá.

Turai. Ebben a darabban. De bocsásson meg, jóízlésű nő ilyet erről a fejről nem mondhat.

Almády _dühösen, Anniehoz_. Önnek is ez a véleménye?

Annie. Engem hagyjon kérem, én a szerepemhez tartom magamat.

Almády _keserű mosollyal_. Jó. Hát majd csinálok egy szép klasszikus fejet. _Dúl-fúl._

Ádám _türelmetlenül_. Urak, múlik az idő! Gyerünk, gyerünk! Gyorsan! Folytassuk!

Turai. A tisztelt néző urak szíveskedjenek békén maradni. Miért vagy olyan türelmetlen?

Ádám _zavartan_. Kilenc órakor van a vacsora… és… titkárhoz… ugye?

Titkár. Igen. Már csak néhány percünk van.

Turai. Hát akkor gyerünk gyorsan.

Annie. Vagyis: Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet. _Csókot lehel homlokára._

Almády. Ez nem csók, ez borravaló.

Gál _odaszól Turainak_. Ez a hasonlat ordináré. Csodálom egy francia szerzőtől.

Turai. De hát egy ordináré embert akar vele jellemezni.

Gál. Bocsáss meg, ez egy gróf.

Turai. De közönséges, ostoba ember, akinek a szókincsében nincs finomabb hasonlat. Csak te ne tanítsd Sardout darabot írni.

Almády _mérgesen_. Kérem, gyerünk tovább. – Ez nem csók, ez borravaló.

Annie. Ne ordíts!

Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok! _A lábához borul és zokog._

Gál. Ez a citrom is. Direkt hülye.

_Gál suttog Ádámmal, Ádám boldogan mosolyog, aztán erősen megrázzák egymás kezét._

Turai. De kérlek, mit csináltok ott?

Gál. Semmit. Azt súgtam neki, hogy ezt a citromhasonlatot ostobának tartom.

Turai. Én nagyon jónak tartom. Egy buta gyümölcstenyésztő, aki onnan veszi a hasonlatait, ahol az élete eltelik: a gyümölcsei közül. Ne tanítsd te Sardout darabot írni.

Almády, _aki Annie előtt térdel, e szidalmakra felkapja a fejét Annie öléből és dühös arcot mutat._

Turai. Folytassuk! «Könyörgöm, ne térdelj.»

Annie _visszanyomja Almády fejét az ölébe_. Könyörgöm, ne térdelj, ne sírj, mert azt nem bírom. Tudod te jól, hogy csak téged szeretlek. _Az asztalhoz megy, ahol a barack van._

Almády _a dühtől majdnem sírva_. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke! _Felkel. Az asztalhoz lép és meg akarja érinteni a barackot._

Annie. Erigy innen!

Almády _a barackot nézegetve_. Óh, ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh, ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még egy ilyen a világon? _A barackhoz nyúl._ Óh, ezt símogatni!

Annie. Nem mégy innen?

Almády _felkapja a barackot, az egyik kezében tartja, a másikkal kéjesen simogatja._ Óh! Mily gömbölyű, síma, bársonyos, illatos! _A szájához emeli._

Annie _felsikolt_. Nem! Ne harapj bele! _Kiragadja a barackot a kezéből és visszateszi az asztalra._

_Gál komikusan felordít és elkezd görcsösen nevetni. Ádám Gál felé tárja karjait és szintén szívből nevet. Ölelkeznek és csókolóznak. Gál nem bírja abbahagyni a nevetést. Almády és Annie elfordulnak tőlük, Almády mérgesen, Annie szégyenkezve._

Titkár _izgatottan_. Mi ez kérem, ha szabad kérdeznem? Én is szeretnék az urakkal nevetni.

Ádám. Ezt maga nem érti.

Gál _Ádámhoz, Turaira mutatva_. A legjobb az, hogy ő mérges.

Annie. De hát min nevetnek maguk?

Turai _erélyesen_. Elég volt, gyerünk tovább.

Gál. Jó. Gyerünk tovább. Halljuk. _Gúnyolódva_. Gömbölyű, síma, bársonyos, illatos!

Ádám. És: ne harapj bele!

Annie _zavartan, szerepét mondva_. Ne harapj bele!

Almády _mérgesen_. De mikor olyan kívánatos.

_Gál és Ádám halkan tovább nevet._

Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.

Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked mindenre, ami nekem szent, hogy… _abbahagyja_ mi is következik most?

Turai. Nem jut eszébe? Amire ilyen szentül esküdött?

Annie. Elfelejtettem. Szerep!

Almády _keserűen_. Szerep.

Annie _idegesen_. Igenis, szerep.

Turai _súg_. «Az én életemben férfi…»

Annie _darálva_. Ja igaz… soha nem jelentett annyit, mint te. Ezt én nem fogom soha elfelejteni! Mert férfi vagy tetőtől-talpig. Ki tudja, ha én nem?

Turai. Hát ezt a mondatot kihúzzuk.

Annie. Miért?

Turai. Rendes nő ilyet nem mond. Ez olyan világos és brutális célzás a nemi viszonyra… ezt ilyen előkelő közönség előtt nem lehet elmondani.

Annie _szégyenkezve_. De hát ez a nő ezt a darabban mondja. Négyszemközt.

Turai _titkárhoz_. Lesznek fiatal lányok is a koncerten?

Titkár. Hogyne!

Turai _kihúzza a mondatot_. Akkor kihúzzuk. Ehelyett azt fogja mondani: «Mit tagadjam, szeretlek, bár mindennek látszol, csak férfinek nem.» _Almády mozdulatot tesz._ Tovább! _Almádyhoz_. «Úgy szenvedek…»

Almády. Úgy szenvedek, mint egy beteg ló! _Turaihoz_. Lássa, _ezt_ kellene kihúzni.

Turai. Miért?

Almády. Hát hogy mondhat az ember ilyet önmagáról?

Turai. Már előfordult. Hozzátartozik egy állattenyésztő szókincséhez.

Almády. Pardon. Gyümölcstenyésztő. A szakmája: gyümölcs.

Turai. És állat. Állat is.

Annie. Ah, Maurice, ne szenvedj. Ne állj ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár.

Almády _Turaihoz, rekedten_. Hát bocsásson meg kérem… ló _és_ szamár! _megcsókolja Anniet_.

Ádám _Gálhoz, suttogva_. Ennél a mondatnál mentem én ki a szobából. Milyen komikus!

Turai _idegesen_. Mi az? Nem tetszik nektek?

Gál. Nem. Ez a szerelmi párbeszéd se nem igaz, se nem szép. Rossz munka. Hát ilyen az élet? Beszél így egy jólnevelt úriember egy hölggyel?

Titkár. Tényleg, az eleje jobb volt.

Gál. Mert az maga volt az igazi élet. Egy szép, eleven alak. A gyümölcsös gróf. De ez a szerelmi párbeszéd? Ez papiroscsinálmány. Nem gondolod?

Turai. Én élethűnek találom. _A füzetbe néz._ Na gyerünk a végére. Most megcsókolták egymást.

Almády. Ah Yvonne! Izlett a csókom?

Annie. Nem Maurice, csókod undorító, szúr a szakálad.

Almády _Turaihoz_. Ezt benne hagyjuk?

Turai. Na hallja, mindent csak nem lehet kihúzni!

Almády. De nekem ilyet mondani. Hisz a közönség meg fog engem utálni!

Gál. Általában… mi az ördögnek választott ilyen szerepet? Miért játszik ilyen gyámoltalan hülyét?

Turai. Igaz is, én csak nem akarok beleszólni, de én se értem, miért játszik ilyen szerepet. Ha ki is hagyunk itt-ott valamit, hiába, maga az alak utálatos és nevetséges.

Gál. Az ilyen szerepeknél rögtön megérzi a szakember, hogy a szerző tényleg undorodott ettől az alaktól. _Turaihoz._ Te ezt nem érzed?

Turai. Dehogy nem. Hogyne érezném.

Annie _idegesen_. Kérem, végezzünk már. Hidd el, Maurice, így is szeretlek, bár tudom, hogy az egész világ kinevet téged.

Almády. Azt meg is érdemlem, Yvonne.

Annie. Nem szégyeled magad a feleséged előtt Maurice? A gyerekeid előtt?

Almády. Oh! Gyermekeim!

Annie. Ha a fiad ezt megtudná! Mit szólna hozzá? Fiad, a huszárezredes!

Almády _szerényen, Turaihoz_. Kérem, nem lehetne itt hadnagyot mondani? Az én fiam ezredes? Ez borzasztóan öregíti az embert.

Annie. Pedig én már enyhítettem, mert a szövegben az van: tábornok.

Almády. Az én fiam tábornok?

Annie. Meddig mehetek vissza, Sándor?

Turai. Legfeljebb kapitányig.

Annie. Jó. Mit szólna hozzá fiad, a huszárkapitány?

Almády. Igazad van, Yvonne. Kétségbeesne! Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfuj.

Turai. Kérem… ezt ne ilyen álmosan. Több hévvel. Kérem még egyszer.

Almády. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj.

Turai. Még mindig nem elég őszinte. Hangosabban, őszintébben!

Almády _kiáltva_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!

Turai _fagyosan_. Kérem még egyszer.

Almády _ordítva, nagyon őszintén_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!!!

Turai. Most jó. Tovább.

Almády _nagyon őszintén_. Esküszöm, Yvonne, hogy soha többé nem tolakszom ahhoz a hölgyhöz, aki engem megunt és most már mást szeret. Soha, soha többé.

Annie. Soha többé?

Almády _őszintén_. Soha.

Annie. Akkor Maurice, én nagylelkű leszek. Nem utazom Párizsba és te megeheted a barackot.

Almády _a barackra rohan_. Ah! Végre! _Beleharap a barackba._

Turai _felkel_. Vége. Itt lemegy a függöny.

Almády _félreáll és eszi a barackot_.

Gál. Vége?

Turai. Vége.

Gál. Azt a barackot tulajdonképpen a feleségének kellene adnia. Úgy szebb volna a vége.

Turai. Ejnye, de csökönyös vagy. Ez egy ordináré, önző fráter. Ez sajnálja attól az asszonytól a barackot.

Gál. Nagyon antipatikus alak. De ő kitűnően játssza.

Turai. Mintha a testére írták volna. _Titkárhoz, aki kétségbeesve mozgolódik._ Hát magának mi baja?

Titkár. Bocsánatot kérek, de most rohanok, valahol egy másik barackot felhajszolni, én nem tudtam kérem, hogy ezt megeszik a darabban! _Kiszalad._

Annie _Ádámhoz, aki a boldogságtól bután áll ott_. Nos, hogy tetszem magának ebben a szerepben?

Ádám. Bocsánat, egy pillanatra. _Rettenetes erővel csókolja meg._

Annie _fuldokolva_. Te! Te! Hisz ez botrány!

Ádám. Bánom is én! _Újabb csók._ Annie! Nem csak hogy maga istenien játssza, hanem nézetem szerint ez a világon a legjobb darabok egyike. _Turaira mutat._ Ha meg is fog ölni ez az öreg smokk, én odaadom az egész Shakespeare-t ezért a kis darabért! _Megöleli Anniet._

Gál. Én ezt a darabot nagyon elavultnak találom. Mikor írhatta ezt Sardou?

Turai. Én eddig nem is ismertem. _Almádyhoz_. Mondja művész úr, miféle darabja ez Sardounak?

Almády. Ha nem csalódom, ez az utolsó műve.

Gál. Nagyon öreg lehetett mikor ezt írta. Ilyen gyenge dolgot már csak röviddel a halála előtt írhatott.

Turai. Vagy röviddel a halála után. _Anniehoz_. Még csak pár kis rendezői megjegyzésem volna a maga számára.

Annie. Igen, igen, azt nagy köszönettel venném. _Gálhoz és Ádámhoz._ Menjetek csak, én mindjárt jövök!

Gál _miközben kifelé megy_. Én nem értem, hogyan kereshet ki egy hősszerelmes ilyen trotli-szerepet magának. Ez már valóságos mazochizmus. _El Ádámmal._

Turai _az oldaltálló Almádyhoz_. Maga sír?

Almády _könnyekkel a hangjában_. Nem! _Vadul néz Turaira._

Turai. Mit gondol, fog menni?

Almády. Fog.

Turai. Nem érti. Úgy gondolom: fog-e menni. Nem a darab. Maga. Az előadás után. Az éjjeli vonattal. Haza. Fog menni?

Almády. Fogok.

Turai. Akkor elengedem a kapitányt. Lássa, kivel van dolga. Annie, mondjon hadnagyot.

Almády. Tulajdonképpen még hadnagy is egy kissé…

Turai _felháborodva_. Na bocsásson meg kérem, csecsemőig már mégse menjünk vissza.

Almády _megadja magát_. Kérem. Mindezek dacára, kedves Turai úr, köszönöm, amit értem tett. _Indul_.

Turai. Nincs miért. Hová megy?

Almády. Még hamar biflázom egy kicsit a francia neveket. _Meghajtja magát._ Asszonyom! Uram!

Turai. A viszontlátásra, Maurice!

_Almády el. Szünet._

Annie _Turait megölelve_. Köszönöm, te drága csavaros fejem! Nehéz volt?

Turai. Nem. Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Síma, gömbölyű, bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt hiszi fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?

Annie _szégyenkezve_. A vállamra mondta.

Turai. Igen? Én azt hittem, a homlokára.

Annie. Maga egy nagy gazember.

Turai. Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek a gazember. Nem, Annie. Én egy fiatalembert megmentettem sok-sok csúnya szenvedéstől. Én nagyon meg vagyok magammal elégedve.

_Gál és Ádám belép._

Gál. Gyertek, már együtt van a társaság!

Lakáj _belép_. Tálalva van. _A középen áll. Ádám karonfogja Anniet, elindulnak._

Gál _Turaihoz_. Ne szégyeld azért magad, öregem, mert másképp történt, mint ahogy te gondoltad. Régi dolog, hogy sok jó drámaíró van a világon, de a legjobb drámaíró mégis csak maga az élet. _Karját nyujtja Turainak._

Turai _belekapaszkodik és indul vele_. Már csak azért is, mert nem veled írja a darabjait. _Mind a két pár kimegy._

Lakáj _előrelép, a közönséghez_. Tisztelt hölgyeim és uraim… tálalva van! _Meghajol, hátralép._

FÜGGÖNY.

MEGJEGYZÉS.

(Ezt a színdarabot tulajdonképpen épúgy lehet színpadon, mint nagy szalonban, vagy kis teremben előadni. Ez a terem akkor nézőtér és egyszersmind színpad is. A tulajdonképpeni színpad a terem egy része és nem áll egyébből, mint egy szőnyegből, amelyen kanapé, asztal és néhány karosszék van elhelyezve. A cselekményhez két ajtó szükséges: egy általános bejárat és egy ajtó, mely a szomszéd szobába vezet. Az asztalon telefon. Ez mind a három felvonás összes díszlete. Függönyre nincs szükség. A nézők fesztelen összevisszaságban ülhetnek a teremben, mintha estélyen vennének részt és a szalonban valami előadást hallgatnának. Függöny helyett a felvonások végét a terem színpadul szolgáló részének elsötétítésével lehet jelezni.)

MOLNÁR FERENC SZÍNMŰVEI:

=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Liliom.= Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben.

=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.

=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.

=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 változásban.

=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.

=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A farkas.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=Színház.= Három egyfelvonásos.

=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A vörös malom.= Színjáték két részben, 26 képben.

=Az üvegcipő.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Riviera.= Vígjáték 2 felvonásban.