Part 1
KÉK RÓKA
HERCZEG FERENC MUNKÁI
_Regények_ Fűzve Kötve _Hosszabb elbeszélések_ kor. Az arany hegedü 4.80 7.30 A hét sváb. Regény 4.50 7.– Magdaléna két élete 2.50 5.– Álomország 4.– 6.50 A királyné futárja, Innocent és Mühlbeck rajzaival 4.– 6 50 A fehér páva, kisvárosi történet 3.50 6.50 Szerelmesek 4.– 6.50 Lélekrablás 3.50 6.– Honszerző 4.– 6.50 Andor és András, Márk rajzaival 3.20 5.70 Pogányok. Tört. regény 5.– 7.50 Idegenek közt 2.80 5.30 Egy leány története 3.60 6.10 Szabolcs házassága 3.20 5.70 Simon Zsuzsa 3.60 6.10 Fenn és lenn 4.– 6.50 _Gyurkovicsék:_ A Gyurkovics-lányok, 26. ezer 3.– 5.50 A Gyurkovics-fiuk, 4. kiadás 4.– 6.50 Gyurka és Sándor 3.– 5.50 _Elbeszélések:_ Napváros 4.– 6.50 Szelek szárnyán 3.50 6.– Kaland 4.– 6.50 Elbeszélések 3.20 5.70 Böske, Erzsi, Erzsébet 3.50 6.– Arianna 3.– 5.50 Az első fecske 3.– 5.50 Napnyugati mesék 3.20 5.70 Mutamur 4.– 6.50 Mesék, Mühlbeck Károly rajzaival 8.–
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
KÉK RÓKA
SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
IRTA
HERCZEG FERENC
NEGYEDIK KIADÁS
(10–12 ezer)
BUDAPEST 1917 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Magyarországon való előadás joga dr Marton Sándornál (Budapest IV. Bécsi-utca 1) szerezhető meg.
*
Minden jog, a forditás joga is fenntartva
*
Szinpadokkal szemben kézirat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Copyright 1917 by W. Karczag Wien.
Korvin Testvérek könyvnyomdája, Budapest.
_SZEMÉLYEK_
_PÁL_
_CECILE_
_SÁNDOR_
_TRILL BÁRÓ_
_LENCSI_
ELSŐ FELVONÁS.
_Előkelő nyári lakás fogadószobája a budai hegyvidéken. A lakás berendezését jómód, művészi ízlés, derüs kényelemszeretet és a házigazda konzervativ hajlandósága jellemzi. Világos kárpitok, öblös angol bútorok, kevés, de válogatott műtárgy._
_Hátul íves nagyablak, melyen keresztül a szemben – egy képzelt völgyön túl – fekvő erdős hegylejtőre látni. Az erdőben elszórt nyári lakások tornyai és tetői. Nyár van, az erdő zöld; délutáni napfény._
_Balról hátul főbejárás; üvegajtó, mely az előszobába vezet. Zongora; ülőbútorok, kis asztal körül; az asztalon nyári virágok, cigaretta, gyujtó és egy bonbonier._
_Jobbról hátul ajtó a lakás többi részeibe. Jobbról elől kandalló, fölötte tükör. A kandalló mellett nehány szék, az egyik igen díszes, antik karosszék, amely szinben és stilusban különbözik a többi bútortól._
_Ebbe a székbe senki sem ül, csak Sándor._
_Az első jelentés alatt a nyitott erkélyablak alatt madár énekel._
_Lencsi, majd Pál._
(Lencsi nem szép, de kellemes fiatal leány. Igen egyszerűen öltözik, preparandista-genre. A lénye meleg, behízelgő, kecsesen alázatos. Tudja és másokkal is érezteti, hogy ő szegény leány és hogy tudatában van alárendelt helyzetének. A főbejáraton jön, kalappal, keztyüsen. Fekete kis retikülje van, a kis ujjára akasztva rózsaszínű papírba csomagolt és arany fonállal átkötött kis vízfestményt hoz. A festmény akkora, mint egy levelezőlap. Mivel senkit sem talál a szobában, hangosan köszönt, hogy magára vonja a figyelmet.)
_Lencsi_ (édesen): Szép kezedet csókolom, édes Cecile néni! (Szünet után szonor hangon.) Alászolgálja, Pali bácsi! (Senki nem jelentkezik. Lencsi az asztalhoz megy, gyakorlatra valló fogással kinyitja a bonboniert, egy cukorkát a szájába tesz, nehányat a táskájába. Kívül beszédet hall, erre elkotródik az asztaltól.)
_Pál_ (kinyitja a jobb ajtót, kis akvarellt tart a kezében, haragosan visszaszól valakinek, aki a szomszédszobában van): Engedelmet kérek, Kucsera úr, azért, hogy én professzor vagyok, azért nem kell még hülyének lennem! Megértett? És ha nem óhajt többet szerencséltetni, – hát: _volt_ szerencsém! (Belép, hirtelen még eszébe jut valami, amit Kucserának mondhatna, kajánul megfordul, de azután leinti önmagát, előre jön.) Cili, kérlek! (Megpillantja Lencsit, az arca földerül.) Nini – maga az, Lencsike?
_Lencsi:_ Nem Cecile – _csak_ én!
_Pál:_ Azt hittem a feleségem… Hát hogy van maga, kisleány? Régóta nem mutatta magát, kis hűtelen!
_Lencsi:_ Rosszkor jöttem, ugye?
_Pál:_ Ugyan kérem, maga nem is tud rosszkor jönni.
_Lencsi:_ A bácsi olyan jó, olyan nemes – és mégis vannak emberek, akik bántják. Az előbb is –
_Pál_ (megint dühbe jön): Igen – megint Kucsera úr! Mindig Kucsera úr! Az egyetlen ember Magyarországon, aki fel tud mászatni a falra. Hanem most jól odamondtam neki…
_Lencsi:_ Kucsera úr – ki az?
_Pál:_ Festőművész. Leonardo da Ó-Buda. Elvállalta, hogy illusztrálni fogja a könyvemet…
_Lencsi_ (lelkesen): Magyarország és társországainak édesvizi hidrái? –
_Pál:_ Igen – Magyarország hidrái… Ma végül elhozta az első illusztrációt… Nézze meg! (Odadobja neki az akvarellt.) Ez egy hidromeduza akar lenni – disznóság!
_Lencsi_ (távol tartja a képet és szakértően nézi): Bizony ez gyöngén sikerült!
_Pál:_ Ez nem hidra, hanem egy megőrült pitypang. Kucsera úr azt mondja, ő nem tud szolgailag másolni. Mert neki egyéni meglátásai vannak. A hangulata viszi, mint a sast a szárnya. Kucsera úr egy sas és azért lilaszínűnek festi a szürke kukacot.
_Lencsi:_ Ez egy Habarnica grisea akarna lenni?
_Pál:_ A bosszantó az, hogy Kucsera úr miatt megint meg fogok késni a könyvemmel. Pedig a berliniek ugyancsak sürgetik már. Minden tisztességes ország feldolgozta már a maga édesvizi hidráit – csak mi vagyunk megint hátralékban… Bizony Isten, ha az ember erre gondol, szinte szégyel kimenni az utcára… (Szünet.) Hallja, Lencsi, honnan tudja maga, hogy ezt Habarnica griseának hívják?
_Lencsi:_ Hát Istenem – az ember csak ismeri hazájának édesvizi hidráit?
_Pál:_ No igen – ez természetes – ez kötelesség… De azért mégis… Én nem tudtam, hogy a fiatal leányok nálunk ilyen tanulmányokkal foglalkoznak.
_Lencsi_ (nevet, majd becsületesen): Nem is foglalkoznak, bácsi. Engem csak azért érdekelnek a habarnicák, mert maga könyvet ír róluk.
_Pál:_ Mert én könyvet írok róluk? Csak azért? Az álláspontja nem éppen tudományos – sőt nem is logikus… De kedves. Nagyon kedves. És reám nézve hízelgő. Maga egy kedves leány, Lencsi… Üljön le! Mit adjak? Egy cigarettát?
_Lencsi_ (tréfás megbotránykozással ég felé tekint): Óh – shoking!
_Pál:_ Hát akkor csokoládét!
_Lencsi:_ Köszönöm – soha.
_Pál:_ A fiatal hölgyek szeretik a nyalánkságot.
_Lencsi:_ A fiatal hölgyek – az más. De szegény leánynak nem jó, ha megszokja az ilyet.
_Pál:_ Ebben már nincs igaza. Éppen a szegény embernek kell jól élnie, hogy mégis valami kárpótlása legyen az életben…
_Lencsi:_ Na hát egyet! De csak egyet! (Eszik.) Tudja, miért jöttem? Gyám uram, alássan jelentem: rajztanárnő lettem!
_Pál:_ Megint egy újabb diploma? Tyű, a ragyogóját! Ugyan hány van már a ládafiában?
_Lencsi:_ Öt darab! (Az ujjaival mutat.) Cinque! Öt kutyabőröm van, de hivatalom még egy sincs.
_Pál:_ Mindenáron magyar királyi gyerekpofozó akar lenni?
_Lencsi:_ Valahogy csak meg kell élnem… és jó tanítónő lenne belőlem, szeretem a gyerekeket…
_Pál:_ Aki a gyerekeket szereti, az ne legyen tanítónő, hanem menjen férjhez. Mert _egy_ gyerek több, mint _száz_ gyerek.
_Lencsi_ (cseppnyi zavarral): Elhiszem… De a dolog nem olyan egyszerű… Különösen, ha az ember olyan szegény leány…
_Pál:_ No Lencsi, ennyire még nem kell lenézni a férfinépet? Hát az én feleségem nem volt szegény leány?
_Lencsi_ (némi túlzással): Cecile – az egészen más! Ő nagystilű nő – ő arra született, hogy ragyogjon. Ő olyan szép –
_Pál:_ A szépség tulajdonképen nem is olyan fontos kellék a házasságban, mint hinné az ember… Az ember hamar megszokja, aztán egészen mindegy, akár van, akár nincs… Azaz, hogy nem egészen mindegy… (Valami kellemetlen dologra gondol.) Nem egészen mindegy…
_Lencsi_ (kibontja a rózsaszínű csomagját): Elhoztam a vizsgálati dolgozatomat… Egy kis akvarell… Szeretném, ha megnézné…
_Pál:_ Csendélet – mi? Meisseni váza őszi rózsákkal és sokác kendővel… Ohohó! Hiszen ez egy Viridis! Egy Habarnica viridis – (Meghatottan.) és egy Ceratophylumba kapaszkodik!… _Ez_ illusztráció! _Ez_ illusztráció! Hogy nyüzsögnek az éhes kis csápjai… És az áttetsző opálszínek! Nahát Kucsera úr egy állat! (Lencsira néz, szünet.) Lencsi – maga fogja illusztrálni a könyvemet!
_Lencsi_ (örömében tapsol.)
_Pál:_ Beszéljünk komolyan, kis leány. Hamar neki kell látni a munkának. Legjobb lesz, ha hozzánk jön lakni. Holnap lehet?
_Lencsi:_ Holnap este! (Extázisban.) Ah – dolgozni fogok, dolgozni! És meglássa: ha svungba jövök, még jobban csinálom! (Hirtelen kijózanodik.) És Cecile néni –? Mit szól majd ő hozzá –?
_Pál:_ Ő nem érdeklődik a természettudományok iránt…
_Lencsi:_ (meggyőződés nélkül): Ő egy nagystilű nő – arra született –
_Pál_ (szavába vág): Hogy ragyogjon – rendben van.
_Lencsi_ (lappangó tekintettel): Cecile a városban van?
_Pál_ (humorosan): Rókavadászaton. Egy kék rókagarniturát akar venni…
_Lencsi:_ Jé – még mindig? Már a tavasszal is akart.
_Pál:_ Ugy látszik, kék rókát választani nehéz dolog, nehezebb, mint férjet… Nálam nem gondolkodott olyan sokáig… Most minduntalan rátelefonál a szűcs – már egészen rókakongresszus gyült össze Pesten… Cili célba vesz egyet, aztán meggondolja magát, aztán mást választ és megint meggondolja magát… Most megint arról van szó, hogy boa legyen vagy pellerin…
_Lencsi:_ Imádkozni fogok, hogy a jó Isten soha ne adjon nekem kék rókát – én megőrülnék ennyi gondtól.
_Pál:_ Cilinél inkább a szűcsök szoktak megőrülni. Hát ilyen az élet! Két évvel ezelőtt a freudizmus járta nálunk, tavaly a golf, az idén pedig a kék róka az uralkodó csillagzat…
_Lencsi:_ Sokat jár még ide Trill báró – az aviatikus?
_Pál_ (elkedvetlenkedik): Trill? Hogy jutott most eszébe?
_Lencsi:_ Ó csak úgy véletlenül… Tegnap láttam a Török-utcában – ő a Török-utcában lakik – csodálkoztam, hogy a divatkirály Budapesten nyaral… (Ártatlan arccal.) ámbár a bácsiék is Budapesten maradtak az idén…
_Pál:_ Cili nem akart fürdőhelyre menni. Azt mondja: ki kell élveznünk a nyaralónkat…
_Lencsi_ (buzgón): Persze – igaza is van! Itt minden olyan szép –
_Pál:_ Az a Trill, az aviatikus, egyáltalában nem jár már ide… (Diszkrétül.) Azt hiszem, történt valami közte és Cili közt…
_Lencsi_ (mohón): Ugyan –?
_Pál:_ Azt hiszem, Cili egész csendben kiadta az útját… Az ő előkelő, arrogáns modorával… (Nevet.) Ehhez ő nagyon ért!
(Kívül csengetés, a csengő egyszer hosszan, aztán röviden és megint hosszan szól.)
_Pál_ (meglepetten): Ohó? Mi ez? Mi ez?
_Lencsi:_ Jé! Hiszen így Sándor úr szokott csöngetni…
_Pál:_ De hiszen ő a Svjácban van! A Svájcban! (A csöngetés ugyanúgy megismétlődik.)
(Pál kisiet az előszobába. Meglepett kiáltások, vidám üdvözlés a szín mögött, mint: „Hát igazán te vagy?“ „Nem kaptad meg a levelemet?“ „No de ilyen meglepetés!“ Lencsi, mialatt magában van, fölveszi Pál égő cigarettáját az asztalról, kettőt szippant, majd visszalopja a helyére.)
_Lencsi, Pál, Sándor._
_Sándor_ (Pállal balról jön): Programm szerint meg kellett volna még néznem a Rhone-gleccsert… de azután egyszerre nagyon megcsömörlöttem az egész alpesi panorámától, – főleg azoktól a gleccserektől! (Kezet ad Lencsinek.) Lencsi nagysád, szereti a gleccsereket?
_Lencsi:_ A hideg dolgok közül csak a citromfagylaltot…
_Pál:_ Ugy nézz fel – igenis: fel – erre a hölgyre hogy neki öt diplomája van… (Ujjával mutatja.) Cinque! Ugy tud festeni, mint egy angyal. Egyáltalában mindent tud.
_Sándor:_ Kivéve _egy_ dolgot.
_Lencsi:_ Hát téved, kérem, mert én _főzni_ is tudok.
_Sándor_ (szkeptikusan): Egy pesti leány? Te hiszed?
_Pál_ (fanatikusan): Róla én a csodát is elhiszem!
_Lencsi_ (Sándorhoz): Mi a kedvenc étele, kérem?
_Sándor:_ Hajdanában, régen, mielőtt még a francia chefek meggyalázták nemzeti konyhakultúránkat, nagy híre volt a rác halnak komáromi módon…
_Lencsi:_ Az semmi. Azt én tudom.
_Sándor:_ Lencsi nagysád, vannak dolgok, amelyekből nem szabad gúnyt űzni!
_Lencsi:_ Megcsinálom magának a rác halat – komáromi módon…
_Sándor:_ Mikor és hol?
_Pál:_ Itt nálunk, holnap este… (Lencsihez.) Holnap kollokválni fog rác halból!
_Lencsi:_ Megyek egyenesen Neuszidler halászmesterhez és megrendelem a harcsát… Hányan leszünk?
_Pál:_ Csak mi hárman.
_Sándor_ (szemrehányóan): És a feleséged?
_Pál:_ Persze – a feleségem!
_Lencsi:_ Legjobb lesz, ha idetelefonálok Neuszidlertől… akkor már itthon lesz Cecile… Hátha akar még valakit hívni? (Készülődik.)
_Sándor:_ Lencsi nagysád, én egy vén agglegény vagyok, de ha a hal sikerül, – akkor nem felelek magamról!
_Lencsi_ (kedvesen): Kérem, kérem, ne ébressze fel bennem az alvó vénkisasszonyt! (Meghajlik.) Jó estét! (Gyerekes hangon.) Csókoltatom Cecile néni kezét! (Balra el.)
_Pál_ (utána szól): El nem felejteni a festéket!
_Pál, Sándor._
_Sándor:_ Egészen helyes leány!
_Pál_ (komolyan): Több annál. Igazi nő. A nőiesség benne száz percent. Planétatermészet. Akkor fog igazán fényleni, ha megtalálta a maga napját, amely körül keringhet.
_Sándor:_ Na hallod, csillagnak éppen nem nézem – csak nagyon ügyes kölyöknek. Ez ért hozzá, hogyan kell megsütni egy harcsát – és hogyan kell megfőzni egy professzort… (Körül néz.) Cecile nincs itthon?
_Pál:_ Minden pillanatban jöhet… No ülj le, a te székedbe!
_Sándor_ (a karosszékhez közeledik, gyengéden): Az én székem! Azt szeretném csak tudni, ki volt az a kötnivaló, aki elhitette az emberekkel, hogy muszáj utazni… Pedig hidd el, nem is muszáj utazni… Mi közöm nekem a gleccserekhez? (Más hangon.) A városba ment?
_Pál:_ Cili? Reggel ment be… (Humorral.) Rókavadászatra!
_Sándor_ (nevet): Még mindig a kék róka?
_Pál:_ Az egy hihetetlenül ravasz bestia, – nem akar terítékre kerülni… Remélem, most már Pesten maradsz?
_Sándor:_ No de mennyire! Te – nevess ki – formális honvágyam volt utánatok.
_Pál_ (kedélyesen): Fejezzük ki precizebben: honvágyad volt a feleségem után. Csak ne zsenirozd magad, ha útközben netán beleszerettél volna –
_Sándor_ (komolyan): Kérlek, ő nem az az asszony, akibe az ember csak úgy beleszeret… Vannak dolgok, amiket éppen a nagy értékük miatt nem kíván meg az ember… Például a sixtini Madonna… vagy az izé – (Valami nagyot mutat a levegőben.) Amióta a barátságunk tart, most voltam először úton… (Lassankint elérzékenyedik.) Tudod, én nem szoktam érzelegni, – de meg kell mondanom, neked is, Cecilenek is meg kell mondanom: a ti barátságtok nekem igen nagy érték – talán a legnagyobb érték életemben…
_Pál_ (ugyancsak elérzékenyedik): No de kedves öregem, te nagyon túltaksálsz minket, – Cilit talán nem, de engem nagyon is túltaksálsz!
_Sándor:_ Nevess ki, azért mégis megmondom: a te házad nekem olyan, mint a templom… Mert valami kell az embernek, ha nem akar végleg disznóvá lenni… Én a ti előszobátokban lerakom a sárcipőmet és a tisztátalan gondolataimat… (Meghatottan hallgat.)
_Pál_ (meghatott szünet után, lágy hangon): Egy szivart? Egészen könnyű!
_Sándor:_ Vacsora előtt már nem gyújtok rá.
_Pál:_ Persze, itt maradsz vacsorára?
_Sándor:_ Sajnos, nem lehet. (Diszkrétül.) Várnak rám.
_Pál_ (diszkrétül): Riki?
_Sándor_ (tolvaj mosollyal): Tudod, két hónapja nem láttam…
_Pál_ (ugyanavval a mosollyal): Persze – és az ember szíve nem gleccser – hehe! Hanem Cili sajnálni fogja.
_Sándor:_ Te – nehogy tréfából szóba hozd előtte!
_Pál:_ Rikit? Ah – ugyan! Tudom én azt, hogy a mi dámáink nem értenek meg bizonyos dolgokat… Nem értik meg, hogy az ember szíve nem gleccser – hehe!
_Sándor_ (az óráját nézi): Vajjon, hol ebédelt, ha egész nap benn volt!
_Pál:_ Cili? (Vállat von.) Talán a házmesterrel hozatott magának valamit… egy pohár tejet… az ilyen asszony nem is eszik, csak csipeget, mint a madár… (Élénken.) Hanem te, meg leszel lepetve, hogy megváltozott megint! Ő időközönkint megváltozik – bőrt cserél, mint tavasszal a kigyó… Most olyan, mintha áthangolták volna mollra… Még a beszédje is csupa moll-akkord…
_Sándor:_ Sokat jár még ide Trill, az aviatikus?
_Pál_ (elborul): Trill? Hogy jut az most eszedbe?
_Sándor:_ Ma találkoztam vele, – azaz akartam vele találkozni!
_Pál:_ Hát ő egyáltalában nem jár már ide. Május óta elkallódott. Azt hiszem, Cili kiadta neki az útját – tudod, az ő előkelő és arrogáns modorával…
_Sándor_ (nevet): Ehhez ő nagyon ért! De igazán örülök a Trill esetének. Nem szerettem, nem szerettem, hogy az a kamasz idejár az én – pardon! a te házadba –
_Pál:_ A mi házunkba!
_Sándor:_ A fejében szalma van, a szívében pedig szecska… Majd mindjárt elmondok róla valamit… Elmentem ma hozzá, a Török-utcába… A tavasszal említette, hogy szeretne túladni a vörös autóján… Mert ő száz lóerőt akar beszerezni…
_Pál:_ Neki a semmitevéshez száz lóerő kell!
_Sándor_ (elismeréssel): Ez jó! – Cecilenek is tetszett a vörös kocsi, – gondoltam, megveszem…
_Pál:_ No és megalkudtatok?
_Sándor:_ Délben jártam nála… Ő méltósága ugyan otthon volt, de nem fogadott…
_Pál:_ Sz –!
_Sándor:_ A kapuban a kaszinói szolgával találkoztam, hozta neki a déli abrakot… Két személyre való ebéd – édes sütemény – gyümölcs – jégbe hütött Chateau Ira.
_Pál:_ Haha – valami hölgyemény volt nála… Ez a betörő úgy fogyasztja a nőstényeket, mint a bivaly a csalamádét…
_Sándor:_ Na – nekem meg van a magam külön véleménye az asszonyevőkről… Azok olyan urak, akik nőkre éhesek és akiket aztán megesznek a nők… Hanem most jön a java! Az imént gyalog jöttem ki ide… A Szép Ilonánál utólértem egy autót – rögtön megismertem a báró pecsétviasz kocsiját… A gesztenyefasor alatt vesztegelt, – a soffőr a kerekek alatt mászkált – pánja volt… A vászontető alatt egy megszeppent párocska lapult meg… Én csak a lábukat láttam… Az egyik hímnemű amerikai, a másik elegáns női cipőcske… Lakk, fehér selyem betéttel… Első osztályú – mondhatom!
_Pál:_ A babáját kocsikáztatta.
_Sándor_ (erkölcsi felháborodással): Nohát kérlek, egy ember, aki világos nappal kokottokkal csavarog, az már azon a határon van, ahol a báró végződik és az Alfonz kezdődik!
_Pál:_ Nohát ez túlzás! Honnan tudod különben, hogy kokott volt? Uriasszony is lehetett!
_Sándor:_ Megőrültél? Trill és egy úriasszony! Hiszen az egy barom! (A zongorához telepedik.)
_Pál:_ Baromnak barom, de olyan barom, amely repülni tud! Egy szarvas marha, amely a felhőket hasítja (Pletykakedvvel.) Te, nekem van is egy jó tippem. Doktor Ditrichné… Odaát lakik a Hárshegyen, – ilyen szeme van (Öklével mutatja.) – kis bajuszt is ereszt, az ura meg közismert hülye.
_Sándor_ (egy Grieg-féle dalt kezd játszani a zongorán, később meghatottan mondja.) Igazán örülök, hogy megint itthon vagyok, de a zongorát meg kell hangoltatni!
_Előbbi, Cecile._
_Cecile_ (kalappal, keztyűvel, napernyővel, könnyű nyári toilettben, – a lábán fehér betétes lakkcipő van, – belép a főbejáraton. Megpillantja Sándort, az arca felragyog, csendre inti Pált, nesztelenül a zongorához oson, Sándor válla fölé hajlik és halk, édes hangon dudolja a dalt.)
_Sándor_ (sugárzó arccal fejezi be játékát, fölkel és kezet csókol Cecilenek.)
_Cecile:_ Mi ujság a Svájcban? Hogy van Reding Itel, Rudenz Ulrik és a többi kártyaütés? (Pálhoz, mialatt megszokásból csókra nyújtja a homlokát.) Szervusz, öreg Paulusz! Hát mégis pellerint csináltatok a kék rókából!
_Pál_ (Sándorhoz): Na, most már direkt hozzá adresszálhatod a vallomásodat… (Cecilehez.) Eddig rajtam keresztül kurizált magának.
_Cecile:_ Sándor kurizált? Ez egy Biedermayer-motivum. (A kandallóhoz lép, hogy a tükör előtt levesse a kalapot.) Hanem miért nem telegrafált Sándor? (Kötekedve.) Volt már eset, hogy a váratlan öröm megölt egy asszonyt.
_Sándor_ (a rémülettől dermedten nézi Cecile cipőjét.)
_Cecile_ (a tükör előtt fecseg): Hallja, a maga öröme nem mondható viharosnak… Ugy látszik, a maga barátsága náthát fogott a svájci gleccserek közt… Minek is ment olyan hideg vidékre? Lássa, itt sokkal szebb a nyár… Ezerszer szebb… Halálosan szép! A levegő forró és édes, – még a por is aranyszínű – ah és esténkint micsoda szagok ereszkednek le a hegyekről! Egy arany kohóban lakunk itt!… (A tükörbe néz és a zsebkendőjével az ajka szélén babrálgat, mintha egy kis sebhelyet fedezett volna fel.)
_Pál:_ A Svájcban, vagy itt – mindegy. Mindenki magában hordja a maga nyarát – vagy a maga telét.
_Cecile:_ Ezt a szép mondást beírhatja a Lencsi emlékkönyvébe. (A száját dörzsöli.)
_Sándor_ (aki élesen szemmel tartja, fojtott hangon): Ne féljen, – nem látszik semmi.
_Cecile_ (hirtelen feléje fordul, ijedten): Tessék? (Szünet után.) Mi nem látszik?
_Sándor:_ A száján – semmi!
(Cecile és Sándor egy pillanatig farkasszemet néznek.)
_Pál_ (harsogva nevet, Cecile cipőjére mutat): Nézd – fehér betétes lakkcipő!
_Cecile:_ Kérem, mi lelte magukat?
_Pál_ (Sándorhoz): Barátom, ebből az esetből okulni lehet! Ha most nem Cecilről volna szó, hanem valami más asszonyról, mondjuk valami tucatasszonyról, – akkor – (Vállat von.)
_Cecile_ (aggódva nézi hol az egyiket, hol a másikat): Igazán idegessé fognak tenni… Kérem, mondják meg, mi lelte magukat?
_Pál:_ Semmi, – egy furcsa kis véletlen… Mi az előbb női cipőkről diskuráltunk… (Pletykakedvvel.) Mondja, Cili, nem tudja, van a hárshegyi Ditrichnének ilyen fehérbetétes cipője?
_Cecile:_ Nem tudom, nem is érdekel… De ilyen cipővel már igazán nem lehet az utcára menni – minden kokott ilyet visel… (Lehúzza a keztyűjét, egy villamos jegy, amely a keztyűjében volt, a padlóra esik.)
_Sándor_ (egy percre nem vette le róla a szemét, fölveszi a jegyet.) Valamit elvesztett.
_Cecile_ (jókedvet erőltetve): Magának prezentelem, ha megigéri, hogy jobb kedve lesz.
_Sándor:_ Villamos jegy… Maga a villamossal jött?
_Cecile:_ A Kálvin-téren szálltam fel.
_Sándor:_ Olcsón utazik. Más emberfiát 30 fillérrel hozzák, magát 12-ért. Ez szakaszjegy.
_Pál:_ Hátha a konduktor titkos imádója és szakaszjegyekben rójja le hódolatát?
_Sándor:_ Lehet. Az is lehet, hogy ő nagysága autón, mondjuk autótaxin jött ki a Szép Ilonáig és ott átszállott a villamosra… Az asszonyok szeretik, ha a férjük azt hiszi róluk, hogy takarékosak… A legprédább asszonyok is szeretik…
_Cecile:_ Ejnye Sándor, – de undorító maga ma! Hát prédának tart engem?
_Sándor:_ Pénz dolgában – nem!
_Cecile_ (Pálhoz könnyedén): Butaság, de én már sohasem fogom megtanulni a villamos utazást… Ma is egyeneset vettem átszálló helyett és a Szép Ilonánál még egy szakaszt kellett fizetnem…
_Pál_ (nevet): Ilyen az asszony!
_Sándor_ (fájdalmasan): Ilyen az asszony!
_Pál_ (meghökkenve): Te – mi lelt téged?
_Sándor:_ Semmi!
_Pál:_ Figyelmeztetlek: engem nem lehet becsapni, nekem jó szemem van. Ne is tagadd: neked valami bajod van.
_Sándor:_ Van egy igazság, egy gyalázatos igazság, az tesz beteggé… Néha megfeledkezem róla – de aztán megint föltámad, megrohan, torkon ragad, fojtogat, – ah!
_Pál:_ Na–na–na–na! Miféle veszedelmes igazság az?
_Sándor:_ A világ szemétdomb, – ez az igazság. Csupa mocsok, bűz, rothadás, (Lábával dobbant.) undorító! (Észbekap, erőt vesz magán.) Bocsáss meg – úgy látszik: bolond vagyok!
_Pál:_ Bolond nem vagy, de ideges vagy. Ez a fekete pesszimizmus, – a hirtelen hangulatváltozás: tipikus neuraszténia! Beszéltél már doktorral?
_Sándor:_ Még nem, – de most megyek hozzá. (Készülődik.)
_Pál:_ Igy nem eresztelek el, – majd ha megnyugodtál.
_Cecile:_ Ne tartóztassa. A városban már várja a doktora. Doktor Riki.
_Pál_ (meghökken): Micsoda – maga tudja? (Sándorhoz.) Tudja!
_Cecile:_ Hűtött pezsgőt fog rendelni a bajára.
_Sándor_ (gonoszul): Chateau Irát! (Kiabál.) Chateau Irát!
_Pál_ (Cecilehez): Kérem, ne viccelődjenek! Ha Sándor _ilyen_ állapotban van, az komoly dolog. Lásd, öregem, itt jóbarátaid közt vagy. Itt őszintén beszélhetsz. Neked valami nagy kellemetlenséged volt, – nem igaz? (Halkabban.) Talán Riki csinált valami haszontalanságot?
_Sándor_ (fáradtan legyint.)
_Cecile:_ Riki nem is csinálhat elég haszontalanságot. Hiszen őt azért fizetik. Sándor úr elvből híve a differenciált nőiességnek. Vannak női, akiktől elvárja, hogy tisztességesek legyenek. Szárazon és vízen rendületlenül tisztességesek. Aztán vannak női, akiktől az ellenkezőt kívánja. Ha Rikinek egy nap eszébe jutna, hogy ő tisztességes lesz, azzal kínos meglepetést szerezne Sándornak.
_Pál:_ Jól van: hát nem Riki. De asszony van a játékban, az bizonyos.
_Cecile:_ Mindig asszony van a játékban. De legyünk diszkrétek, – hátha úriasszony?
_Sándor:_ Legyünk diszkrétek! Kíméljük a nőt akkor is, mikor térdig gázol a gyalázatban.
_Cecile:_ Gyalázat! Megmondjam mi a gyalázat? Gyalázat az, ami a másé. Ami a magáé, az sohasem gyalázatos. (Hozzálép.) Mondja, szereti maga azt a bizonyos vászoncselédet?
_Sándor:_ Megvetem.
_Cecile:_ Rendben van! Ha szeretné, akkor azt ajánlanám: tegye tönkre, törje ki a nyakát, mint valami gonosz állatnak. De ha nem szereti, akkor mi köze az egész dologhoz? Maga igen nagy úr, kedves barátom. Minden a magáé, Az erény, a bűn, minden, a felséged szeszélyeit szolgálja. A bűn a francia pezsgő – (gonoszul) a Chateau Ira – arra való, hogy olykor becsípjen tőle. De magának az erény is kell! Az erény a hűs erdei forrás – az meg arra való, hogy meggyógyítsa a kacenjammert, amit a pezsgőtől kapott… Szép, szép, – de mit tudja maga, hogy mi történik a források mélyében? Minden víz a tenger felé igyekszik.
_Sándor:_ Rendszerint azonban csak a pocsolyáig jut és a szarvasmarha iszik belőle…
_Cecile_ (némi szomorúsággal): Hát az a szarvasmarha szerencséje – az ökör bonne fortünje!
_Sándor_ (elharapja keserű válaszát): Jó estét, megyek!
_Pál:_ Nahát eredj, aludd ki magad… Mikor látunk megint?
_Sándor:_ Holnap elutazom.
_Pál:_ Elutazol? Hová?
_Sándor:_ A Svájcba. Meg kell néznem a Rhone-gleccsert.
_Pál:_ Hát te egy tomboló őrült vagy és én előre látom, hogy kényszerzubbonyt fogunk rádadni… Kérem, Cili, hát szóljon hozzá, ne eressze el így!
_Cecile_ (kezét Sándor karjára teszi): Magának bánata van… Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Valaki, akit nagyra tartott, méltatlannak mutatta magát… Dehát biztos ez? Nem lehet tévedés?
_Sándor_ (Nem válaszol, csak megvetően és keserűen mosolyog.)
_Cecile_ (némileg elveszti bátorságát, szomorúbban): Mégis azt ajánlanám: beszéljen vele – azzal a nővel – beszéljen vele nyiltan és becsületesen… Ő meg fogja magyarázni, – ő meg fogja nyugtatni…
_Sándor:_ Az valószínű, ha időt engedek neki, hogy hazugságokat eszeljen ki.
_Cecile:_ A nők nem hazudnak mindig. Csak akkor, ha máskép nem lehet. De ebben az esetben máskép is lehet. (Sándor gúnyos arcába tekint, hirtelen dühbe jön.) Hát tegyen, amit akar – bánom is én! (Szünet után kárörvendően mosolyog.) Hanem hallja, azért én nem irigylem magát. El fog utazni, meg fog szökni, de a kézipodgyászával együtt magával fogja vinni a kínzó kétségeit is… És megjósolom magának: soha, soha nem fog tisztán látni ebben a dologban! Mert legyen az az asszony bűnös, vagy legyen ártatlan: a legostobább nőnek is van annyi esze, hogy meg tudja védeni a maga titkait.