Part 4

_Pál:_ Tudtam, hogy te kirántasz a csávából… (Odaadja neki az írást.) Igazán örülök, hogy nem kell vele találkoznom. Tudod, én már egészen elszoktam az ő genrejától. Különös asszony az. Néha arra gondolok: olyan, mint a prém, amit a nyakában visel, a kék róka – nagystílű, költséges és nem melegít. És hazug is, mint a kék róka. Mert az nem is kék. Lencsi-Lóna egészen más! Olyan átlátszó, – neki üveglelke van. Neki az a büszkesége, hogy szolgál… Planétatermészet. Majd meglátod – hallom: már jön! – majd meglátod, milyen egyszerűen öltözik. Megengedhetné magának, de ő olyan szerény, mint egy kis gépírókisasszony…

_Előbbiek, Lencsi._

_Lencsi_ (divatos hajviselettel, raffinált elegánciájú ruhában, fehér keztyűvel, égő cigarettával a kezében belép, derüs fölénnyel viselkedik, kissé, de csak nagyon kissé mágnásosan beszél, szóval „dáma.“)

_Pál:_ Gyere drágám, itt van egy régi kedves emberem.

_Lencsi:_ No csak nem mutatod be nekem Sándor urat? Hiszen mi régi, jó barátok vagyunk… (Kezet fog vele.) Kedves magától, hogy mégis eszébe jutottam. Már régóta szerettem volna magával beszélni… Meg akartam mondani, hogy ebben a házban sok minden máskép van most, csak a maga karosszéke áll még a régi helyén. Várja magát… Üljön le, kérem!

_Sándor_ (szinte babonás rémülettel hátrál az antik szék elől, más helyre ül.)

_Lencsi_ (maga Pál székének karjára ül, Pál vállára támaszkodik és úgy néz szembe Sándorral): Nem ül oda? Amint akarja! Nálunk mindig azt tegye, amit akar. Én megszoktam, hogy a világot az uram szemével nézzem… Amit ő szeret, az nekem is kedves. Magát nagyon szereti az uram.

_Pál_ (halkan): Drága!

_Lencsi:_ Ha egyszer egy fél órát áldozna nekem, akkor megbeszélném magával a téli saisonra vonatkozó apró kis terveimet… Mert hiszen most már Budapesten marad ugy-e? Nagyon szeretném, ha a terveim megnyernék a maga tetszését…

_Pál_ (gyanakodva): Miféle tervekről beszélsz?

_Lencsi:_ Neked emberek közé kell menned, drágám, a sok munka árt az egészségednek… (Sándorhoz.) Én gyűlölöm a lármás társaságot, csak bizalmas körben érzem jól magam… Ha már benn leszünk a városban, nyitva tartjuk a házunkat egynehány jóbarátunk számára… Tudja, egy kis intellektuális szalónról ábrándozom. Művészek, tudósok, nehány politikus, talán egy-két arisztokrata… hogy keverve legyen… mindössze husz-harminc-negyven ember.

_Pál:_ Erre az intellektuális szalónra még alszunk egyet! Most gyere, ő minden percben ránk nyithat.

_Lencsi_ (Sándorhoz): Egy óra múlva itt leszünk megint. Számítok rá, velünk vacsorázik? (Kacéran.) Ráchal lesz, komáromi módon.

_Pál:_ Az alsó kapun menjünk, különben összetalálkoztok és attól óvjon Isten. (Sádorhoz.) Rádbízom házam becsületét. Neked már praxisod van ebben. Gyere, Loncsi. (Lencsivel jobbra el.)

_Sándor egyedül._

(Körüljár a szobában. A zongoráról felvesz egy női zsebkendőt, mohón megszagolja, de mivel idegen parfümöt érez, unodorodva eldobja. Az óráját nézi. Leül a zongorához és ugyanazt a Grieg-dalt játsza, amelyet az első felvonásban.)

_Sándor, Cecile._

(Cecile észrevétlenül belép, prémet visel, megáll, kis ideig hallgatja a játékot, azután nesztelenül Sándorhoz oson, a vállára hajlik és halkan énekel.)

_Sándor:_ Cecile! (Fölkel és elfogultan nézi.)

_Cecile:_ Maga itt mint állandó házibarát van szerződtetve?

_Sándor_ (tiltakozva): Pardon! Azóta ma vagyok itt először. Csak úgy, mint maga.

_Cecile:_ Szép, hogy mégis megtartotta értem a gyászesztendőt. Tudja, az előbb különös hallucinációm volt. Amint végig jöttem a kerten, az én elárvult dáliáim között, megismertem a maga játékát… és úgy éreztem, hogy megint másfél esztendővel fiatalabb vagyok, nem is történt semmi változás, én csak benn voltam a városban. –

_Sándor_ (epésen): Rókavadászaton!

_Cecile_ (vállat von, kis idő múlva szárazon): Már nem! Itt a vadászzsákmány! A vállán levő prémre mutat.) Hanem beszéljünk az üzletről. Hol a házigazda?

_Sándor:_ Paulusz nincs itthon, engem bízott meg, hogy tárgyaljak magával.

_Cecile:_ Mulatságos! Magát itt készenlétben tartják ellenem, mint az aspirint a főfájás ellen.

_Sándor:_ Pál kéreti, írja ezt alá. (Kezébe adja az ívet.)

_Cecile_ (az ívvel a kezében körüljár): Nézze, a szegény bútoraim rám sem ismernek többet, hülyék lettek a sok klopfolástól…

_Sándor:_ Lesz szíves aláirni?

_Cecile:_ Rögtön, ha olyan sietős! (Jobb kezéről lehúzza a keztyűt, közbe eszébe jut valami és elmosolyodik.) Nos? Csinos a Rhone gleccser?

_Sándor:_ Nem emlékszem.

_Cecile:_ Pedig ott volt, tavaly szeptemberben.

_Sándor:_ Honnan tudja?

_Cecile:_ A világ olyan kicsi. Olyan kicsi, hogy a télen majdnem összetalálkoztunk a Maloja hotelben. Én január 10-én érkeztem oda.

_Sándor_ (önfeledten): Huszadikán.

_Cecile_ (mosolyogva néz rá): Ugy látszik, a világ tényleg kicsi…

_Sándor:_ Lesz szíves? (Kezébe adja a tollat.)

_Cecile:_ Mondja, úgy találja, hogy lefogytam?

_Sándor_ (vállat von): Igazán nem tudom.

_Cecile_ (boldogan): Képzelje: hat kilót fogytam! Nekem nagyon jót tesz, ha bánatom van. Még egy ilyen bánat és igazi Mannequin-termetem lesz. (Sándor türelmetlen mozdulatára reagál.) Jó, jó! Hát mi van azzal az írással?

_Sándor:_ Ha aláírja, pénzt kap.

_Cecile_ (olvassa): „A járadék visszavonható, illetőleg beszüntethető, ha botrányos, vagy tisztességbe ütköző életmódommal méltatlanná teszem rá magamat.“ (Szól.) Azt már hallottam, hogy egy úriasszonyt azért fizetnek, hogy ne legyen tisztességes, de pénzért tisztességesnek lenni, – ez nem elegáns!

_Sándor:_ Azért alá fogja írni, ahogy én ismerem.

_Cecile_ (nevet): Alá bizony! Az Ur sajnos, csak a mezők liliomát ruházza fel ingyen, az asszonyoknak meg kell fizetniök a toilettjüket. (Aláírja.)

_Sándor:_ Persze, a kék róka!

_Cecile:_ Nézze, októberben mégsem járhatok mitológiai divat szerint… Hány óra kérem?

_Sándor:_ Fél öt!

_Cecile:_ Teremtő Istenem – és én megigértem, hogy negyedkor a cukrászdában leszek… Nahát Isten áldja meg! Reménylem, ha Paulusznak megint dolga lesz velem, akkor mi ketten megint látjuk egymást… Jó napot! (Balra el, a keztyűjét, melyet íráshoz levetett, az asztalon felejti, az ajtót nyitva hagyja.)

_Sándor_ (utána szól): Jó napot! (Egy percig egyedül marad. Lehajtott fővel és reménytelenül bámul maga elé. Megtalálja Cecile keztyűjét, arcához emeli és mohón szívja magába a parfümjét.)

_Cecile_ (újból megjelenik a nyitott ajtóban, meglepetten nézi Sándort, fölismeri fölényét, belép.)

_Sándor_ (meghökkenve tekint rá.)

_Cecile:_ Sándor kérem –

_Sándor:_ Mi az?

_Cecile:_ A keztyűmet kérem…

_Sándor_ (keresve körülnéz): A keztyűjét?

_Cecile_ (szelíden): A kezében van!

_Sándor:_ Igen, a kezemben van… (Odaadja neki.)

_Cecile_ (lassan felhúzza a keztyűt, közbe mosolyogva nézi Sándort): Sándor kérem –

_Sándor:_ Tessék?

_Cecile:_ Adja ide azt az írást…

_Sándor:_ Az írást –?

_Cecile:_ A belső zsebébe tette… (Átveszi az írást, Sándorra tekint, kétfelé tépi az írást.)

_Sándor:_ Mit csinál? Az apanázs…

_Cecile:_ Nem kell.

_Sándor:_ Nekem semmi közöm hozzá, de talán mégis meg kellene fontolnia, a maga vagyoni viszonyai szerények…

_Cecile:_ Igen, a vagyonom az egyedüli, ami szerény rajtam…

_Sándor:_ Hogyan képzeli most már a jövőjét?

_Cecile:_ A jövőmet? Hát tudja, az én jövőm tulajdonképen már elmúlt.

_Sándor:_ És a kék róka?

_Cecile:_ Azt ne féltse. Az élet sok minden megpróbáltatást róhat még rám, de azt soha sem fogja elérni, hogy én csincsillát viseljek… És hogy egészen megnyugtassam magát, hát vegye tudomásul: én férjhez fogok menni!

_Sándor:_ Ezt most határozta el, ebben a percben?

_Cecile:_ Dehogy! Már az előbb az előszobában… Ha elkísér a cukrászdába, akkor megtudhatja, ki az a boldog halandó.

_Sándor:_ Őszintén szólva, nem vagyok olyan kiváncsi… (Szünet után.) Természetesen gazdag ember?

_Cecile:_ Természetesen.

_Sándor:_ Ha indiszkrét ember volnék, kérdeznék valamit.

_Cecile_ (nevet): Tudom, tudom! Hogy a jövendőbelim hallotta-e már hírét a Török-utcának? Megnyugtathatom! Én elsősorban a Török-utcának köszönhetem, hogy oltár elé akar vezetni.

_Sándor:_ Ilyen férfi is van?

_Cecile:_ A férfiak egyáltalán nem olyanok, mint maga hiszi, a nők meg pláne nem olyanok… Maga, úgy-e, olyasmit képzel, hogy az asszonyt, aki a város szájára került, lenézi az úgynevezett jó társaság? Barátom, ez ma már csak a ponyva- és mozi-irodalom morálja, elavult gics! Az életben másképpen van. Az embereket semmi sem érdekli jobban, mint a csinos asszony, akinek a híre, hogy is mondjam csak? akinek a híre egy kis erdei illatot áraszt… Lássa: azelőtt a macska sem törődött velem, tisztességes asszony voltam, hát nem voltam érdekes… Amióta szóba került az a história, a Török-utcai história, azóta nagyon felment az ázsióm! Minden ifjú és a legtöbb középkorú férfi azt hiszi, szerencsét kell nálam próbálnia. Kaviár vagyok, kaviár az entellektuelleknek! A békavérű nyárspolgár föllángol az én társaságomban, a legunalmasabb fajankó is szellemes lesz… És ha az urak másnak találnak, mint remélték, akkor azt mondják: eh, a Török-utcai história pletyka volt! Néha azután feleségül akarnak venni! Elég gyakran akarnak feleségül venni. És titokban minden nő irigyel. Igazán sajnálom a kifogástalan hírű asszonyokat! Szegények mélabúsan legelésznek a házasélet sovány rétjein, olyanok, mint a hófehér tehénkék… Tudja, nekem csak egy bajom van: kezd már kopni a rossz hírem. Kezdenek megint tisztességes asszonyszámba venni. Ez komolyan aggaszt. Kénytelen leszek a nimbuszomat valami újabb botránnyal fölfrissíteni.

_Sándor_ (keserűen): Ilyen elvek mellett nagyon boldog lehet.

_Cecile:_ Ki beszél itt boldogságról? Kicsoda boldog? Az erény fehér tehénkéi talán boldogok? Vagy maga, édes barátom, maga boldog? Nekem hiába mesél, barátom, én nagyon jól ismerem magát. Senki sem ismeri, csak én egyedül! Maga ma Magyarország legszerencsétlenebb embere… Én megértem a maga hallgatását…

_Sándor_ (gúnyosan nevet.)

_Cecile:_ Megértem a gúnyos nevetését is… Eleven ember nem is nevet így, csak a kísértetek szoktak ilyen rémesen kacagni… Szegény barátom, talán nem is tudja? Maga meghalt, elvérzett! (Az antik szék támlájára ül.) Ez volt a maga otthona és hazája, ez volt magának az élet trónusa… Én elzavartam innen és most a maga élete már nem élet! Hiába néz reám igy: maga csak szimulálja az életet, de maga egy hulla! Ez így van és nincs másképen! No dehát én egy jó asszonyka vagyok. Nekem van szívem. Én új életre fogom magát kelteni, megint embert csinálok magából. Oh, én meg tudom csinálni! Hallgasson csak ide, Sándor! Én újból férjhez megyek, megint maga lesz az én házibarátom és akkor minden jó lesz megint! Akarja?

_Sándor_ (konsternálva): Hallja, Cecile, a maga cinizmusa, – ez mégis sok!

_Cecile_ (ragyog és szikrázik az impertinenciától): De most már igazán sietek a cukrászdába – a vőlegényemhez – a maga jövendő jóbarátjához! Szegény, már nagyon türelmetlen lesz… Nem is tudom, mit mondjak neki? Hop – megvan! Azt fogom neki mondani: rókavadászaton voltam – a Török-utcában – _a szűcsnél_ – ezt a kék rókát vettem… Jó lesz neki a házasság előtt egy kis előzetes tréning… (Az ajtóban visszafordul.) Ha megkapja a házassági partécédulámat, vonuljon be haladéktalanul… Házibarátok 6-tól 8-ig fogadtatnak.

_Sándor_ (nem bir a felgyülemlett keserűséggel): Bestia!

_Cecile_ (megrázkódik és meglapul, mintha veréstől félne. A húr hirtelen kettészakadt, a lelki feszültség megszűnt. Az asszony arcán édes mosoly jelenik meg. Alázatosan lép Sándorhoz és szelíden tekint fel hozzá.)

_Sándor_ (resteli a durvaságát, zavartan morog): Amit maga csinál – amit maga csinál az emberrel – meg lehetne bolondulni!

_Cecile_ (halkan és őszintén): Egymást gyötörjük és önmagunk vérzünk… Nincs ennek semmi értelme… A halottaknak jobban meg kellene férni egymás mellett… Mert most már bevallom magának: én is meghaltam – már csak a saját magam hazajáró lelke vagyok… Én is hulla vagyok – áldozata a nagy földrengésnek… Olyan szomorú a mi mai találkozásunk: két kísértet összetalálkozott a régi tanyán… Éppen csak a fehér lepedő hiányzik rólunk… Vajjon miről beszélgetnek a halottak a szellemek órájában? Az elmúlt életről – milyen volt és milyen lehetett volna… (Egy ötlete támad.) Kérem, üljön le! A maga karosszékébe! (Sándor a szék mellett áll, de nem ül le, csak mereven nézi az asszonyt. Cecile egyszerre nagyon mozgékony lett – leteszi a prémet és a kalapját.) Kakasszóig megint szabadok vagyunk – tegyünk úgy, mintha megint élnénk – hiszen ez a halottak kedvenc játéka… Én vagyok a ház asszonya… Maga az én barátom… Öreg Paulusz bezárkózott a könyvtárszobába – vacsoráig láthatatlan marad… Kérem, adjon egy egyiptomit… (Sándor cigarettát és tüzet ad neki.) Beszélgessünk… Most megengedhetjük magunknak, hogy olyan őszinték legyünk, mint elevenkorunkban soha… Bennem most valami óriási, valami katasztrófális őszinteség erjedzik… Most mindent megtudhat tőlem, olyan dolgokat is, amit asszony még sohasem vallott be férfinak… De előbb kérdeznék magától valamit. Mi lett a maga kis Rikijével? No ne mondja, ha nem akarja – úgy is tudom: férjhez ment… Maga egy férjet vett neki… Ismeretlenül is rokonszenveztem a derék leányzóval – tudom, nagyon hasonlított hozzám… (Sándor meglepett mozdulata.) Csudálkozik, hogy tudtam erről? Maguk urak nem is sejtik, hogy mi mindent tudunk mi! Riki úgy is szokott öltözködni, mint én – azt hiszem, a jó leány tervszerűen kultiválta a hasonlatosságot…

_Sándor_ (leül): Hasonlatosságról nem lehet szó – legföljebb valami egészen felületes hasonlatosságról… Végül a hattyú és a lúd is hasonlít…

_Cecile:_ Ah? Köszönöm a hattyút! Hanem azért én nem váltam be, mint hattyú… Bemásztam a szenesládába – bemaszatoltam a hófehér ruhámat… De mit vétett a szegény liba? A hasonlatossága tette kegyvesztetté?

_Sándor:_ Kérem, hagyjuk ezt a témát!

_Cecile_ (kifakad): Hallja, ha rajtam állana, én kitiltanék a társaságból minden urat, ki barátnőt tart magának.

_Sándor_ (bágyadt gúnnyal): Istenem – ez az erkölcsi szigor!

_Cecile:_ Nem erkölcsről van szó – egészen más valamiről… Igy mi nem játszunk egyforma chanceokkal, kedves uram! Maguk mind hamis kártyások – csak nyerni akarnak, veszíteni nem. Mi nők az eszünk mellett a szívünket, a vérünket, az idegeinket is belevisszük a játékba… az élettől való nagy félelmünket, az élet utáni nagy vágyunkat is… Mindent fölteszünk a kártyára! Maguk _csak_ az eszükkel játszanak. Ami érték azonkívül még volna magukban, azt letétbe helyezik – Rikinél. Nem csoda, ha aztán úgy kifosztanak minket, mint a parancsolat. Lássa, ha Riki, aki olyan nagyon hasonlított hozzám, nem gibicelt volna magának a hamis játéknál, akkor maga – (Habozik, hirtelen elszántsággal.) Hát igen: akkor maga engem feleségül vett volna.

_Sándor_ (megriadtan): Mit csináltam volna?

_Cecile:_ Fe–le–sé–gül vett vol–na!

_Sándor:_ Feleségül vettem volna! De hát engedje meg, Cecile, mikor én magával megismerkedtem, már a legjobb barátom menyasszonya volt!

_Cecile_ (álmodozva bólint): Hat évvel ezelőtt – egy nyári estén – julius 23-án – a Margit-szigeten… Kívül-belül hófehér leány voltam… Ah, maga sohasem fogja megérteni, hogy mi dobogott és újjongott akkor az én fehér foulard-blúzom alatt. Tudja, ha akkor este, mikor a hajóhídon kezet fogtunk, azt mondta volna nekem: (Forrón súgja.) Gyere velem! – bizony Isten, én faképnél hagytam volna a vőlegényemet és a gardedámomat, – én magával mentem volna.

_Sándor:_ Velem jött volna – hová?

_Cecile_ (a cigarettája füstjét bámulja): Hogy hová? Ezt _én_ nem kérdeztem volna! Ugyebár hihetetlen? Ilyesmi még sohasem történt meg első találkozáskor. De csak azért nem, mert még soha sem akadt férfi, aki azt mondta volna egy úrileánynak: Gyere velem! Hiszen maguk olyan gyávák! A bátorságuk is Rikinél maradt! De én nem is vártam meg az invitációját – így is feleségül mentem magához.

_Sándor:_ Mit csinált?

_Cecile:_ Fe–le–sé–gül mentem magához! Maga észre sem vette, hogy az uram volt? Ez megint hasonlít magához. Én éveken át a maga hűséges párja voltam. Mindenem a magáé volt. Minden, ami jó és rossz rajtam – csak a szépségem nem. Maga megelégedett a szépségem másolatával, amit Rikinél talált. Magának ez kényelmesebb volt, de vallja be: becsületes nem volt! Ha este nálunk volt – emlékszik azokra az estékre?

_Sándor_ (meghatottan bólint.)

_Cecile:_ Egész nap készültem… Csinosítottam a testemet és a lelkemet… Magának… Mindig valami édes, kaján harci vággyal vártam az estét… És milyen boldog voltam, ha a csipősségeimmel ki tudtam forgatni a nyugalmából! Tizenegykor szokott hazamenni. Rendesen lekísértük a kerti kapuig… Olyankor maga és én hallgattunk – csak szegény jó Paulusz beszélt… Mikor visszajöttünk a világos, üres házba, én mindig csodálkoztam. Hát mi ez? Az én uram és az én jóbarátom elcserélték a szerepüket. Az uram elment, a jóbarátom pedig itt maradt. (Más hangon.) Lássa: én mindent el merek mondani!!

_Sándor:_ Ha mindent mer, akkor mondja meg azt is, miért csalta meg Pauluszt?

_Cecile:_ Pauluszt? Mi köze annak az embernek mindehhez? Ha valakit megcsaltam _volna_, magát csaltam _volna_. És ha valaki megérdemelte volna, maga bizony megérdemelte volna. (A szemébe néz, elneveti magát, hosszan nevet, a nevetésével a sírást leplezi – végül kendőjével megtörli a szemét.)

_Sándor_ (forrón, fojtott hangon): Miért nevet? Miért nevet?

_Cecile:_ Bocsásson meg – nem tehetek róla, (Könyek közt.) de a férfiak olyan nevetségesek – olyan nevetségesek. (Sírva fakad.)

_Sándor_ (szünet után): Miért sír? Mondja! Nem kell szégyenkeznie – hiszen mi halottak vagyunk!

_Cecile:_ Eszembe jutott valami, de ezt a kísértetek is csak suttogó hangon mondhatják egymásnak…

_Sándor_ (Cecilehez lép, hozzá hajlik): Hát súgja meg!

_Cecile_ (megfogja a kezét s a lábához vonja): Jőjjön még közelebb! (Halkan.) Eszembe jutott, hogy maga úgy beszél velem, mintha az ükanyja hazajáró lelke volnék… Pedig én huszonhét esztendős vagyok. Ha véletlenül nem tudná, azt is elárulhatom: az ereimben meleg élet folyik és a szívem dobog… (Sándor eléje roskad és székestül átfogja.) Azt hiszem, most éppen nagyon dobog… érzi? (A melléhez vonja Sándor fejét.)

_Sándor_ (remegő megindulással): Nagyon dobog…

_Cecile_ (rátapasztja kezét Sándor szájára): Most hallgass – te! Ugy is tudom, mit gondolsz! Azt is tudom, mi kell neked… (Halkan.) Én kellek… úgy-e? (Szünet.) De hiszen drága barátom, ennél semmi sem egyszerűbb. Tisztességes asszonykoromban is az volt a legmerészebb álmom, hogy a te kedvesed lehessek… Hát _most_ csak nem fogok kényeskedni. (Gyöngéden.) Hallja, Sándor, nekem egy ügyes kis ötletem van! Tizennégy hónappal ezelőtt, mikor utoljára együtt voltunk – itt – maga búcsúlakomát rendezett… Meghívta vendégnek az Igazságot – kár volt! Ma este revancheot adok magának! Akarja? Én is hívok vendéget – de nem az Igazságot, hanem az Életet! Az aranyruhás Életet!

_Sándor_ (szenvedélyesen): Te vagy az igazság és az élet! Te vagy minden! Csak te! (Meg akarja csókolni a száját.)

_Cecile_ (szeliden elhárítja magától, enyhe gúnnyal): Amióta Riki nem gibicel magának a játéknál, azóta maga rossz kondicióban van… Ideges… Ha akarnám, most mindenét elnyerhetném, talán az életét is. De én nobilis partner vagyok. Nem játszom részeg emberekkel. (Fölkel.)

_Sándor:_ Mi az?

_Cecile:_ Mindjárt ki fog józanodni! (Keresztbe fonja a két karját, a levegőbe tekint): Trill! Trill báró! Trill!

_Sándor_ (dühösen dobbant): Cecile!

_Cecile:_ Érzi már az orvosság hatását? Sándor, én ma nem vacsorázom magával… Sem ma, sem máskor… Mert ha asztalhoz ülnénk, akkor Trill eljönne mint hivatlan harmadik… Ismerem – nagyon tolakodó fiú… És ez megint csak a Nibelungok lakomája lenne, asztalnál vér folyna…

_Sándor:_ Mit beszél? Hiszen ő messzi van – Amerikában…

_Cecile_ (rosszul megjátszott ámulattal): Ne mondja.

_Sándor:_ Feleségül vette Jaquette özvegyét… A híres borotvagyáros özvegyét… Most ő maga is borotvákat fabrikál – valahol Bostonban… Maga ezt nem tudta?

_Cecile:_ Nagyon jól tudtam. Attól a Trilltől, aki Bostonban borotvát köszörül, nem is félek… De nagyon félek a másik bárótól, aki a maga fejében lakik… Vele nem akarok többet találkozni… Tudja, vannak dolgok, amiket nem lehet kétszer megélni!

_Sándor_ (rövid küzködés után): Nos, Cecile – én nem hiszem!

_Cecile_ (nagy szemekkel nézi): Mit nem hisz?

_Sándor:_ Azt az egész butaságot Trillel… Hogy maga és Trill – ah, lehetetlen! Egy ilyen asszony és az a fajankó? Ki van zárva! Nincs is maga ellen semmi bizonyíték! A villamosjegy – Chateau Ira? Ezek bárgyúságok! Egy féltékeny bolond hallucinációi. A maga szűcse igazán a Török-utcában lakik – Messingernek hívják – maga aznap nála is volt a kék róka miatt… Nohát! És a fehérbetétes lakkcipő? Igen, egy nő ült az autóban, de hogy ki volt az a nő –

_Cecile_ (szelíden): Én voltam, barátom.

_Sándor_ (kiabál): Nem igaz! Hazudik!

_Cecile_ (kiabál): Ne legyen olyan goromba, Sándor! De miért vállalnám, ha ártatlan vagyok?

_Sándor:_ Hát tudom én azt? Nem lehet magát kiismerni… Haragudott rám, az urát megunta… Volt már nő, aki ilyen obkól leugrott a negyedik emeletről… Lehet, hogy maga is véget akart vetni az egész komédiának – hát tudom én azt? Azt megértem, hogy mért nem védekezett soha az én vádjaim ellen… Maga büszke természet és én megbántottam… Nem tagadom: megbántottam – úgy bántam magával, ahogyan nem kellett volna – pedig maga olyan büszke, mint egy démon! És talán a jövőre is gondol… Nem tudja, vagy nem akarja bizonyítani az ártatlanságát. Hiszen nincs nehezebb dolog, mint a negativ bizonyítás! Tehát inkább magára veszi a bűnt… Jól van! Vegye magára! Ha maga a hazugság, akkor nekem nem kell az igazság! És ha az a tündöklés és forróság, ami felém sugárzik, ami nélkül én nem akarok élni – mert nekem ez az élet! – ha ez bűn: akkor szeretem a bűnét is! De hát ezek mind csak szavak – szavak. Üresek, pehelykönnyűek. Nem is fontosak. Fontos csak az, hogy egymásra találtunk, hogy nem szabad többé egymástól elszakadnunk. No, úgy-e, Cecile?

_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Ahogy akarja, barátom. Ahogy gondolja.

_Sándor:_ Az enyém vagy!

_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Mindig a magáé voltam – ma is a magáé vagyok.

_Sándor_ (a kalapját fogva): Gyere – menjünk innen!

_Cecile_ (a kalapja után nyúl): Menjünk. Követlek, ahová akarod… (Hirtelen megélénkül.) De van egy feltételem – egyetlen feltételem. (Szemébe tekint.) Én ma Chateau Irát akarok inni!

_Sándor_ (meghökken, elborul.)

_Cecile_ (hozzásimul, halkan): Nekem ma Chateau Irát kell innom! Veled – Chateau Irát! Érted? Kell!

_Sándor_ (habozik, majd fölkacag): Ugy látom, ez valami büntetés akar lenni? Valami büntetésféle? Nem akarod, hogy valamikor még én emlegessem a Chateau Irát… (Dühösen.) Hát jól van, te – (Megához szorítja.)

_Cecile_ (kibontakozik): A többit majd megmondja nekem asztalnál… Nem szeretném, ha öreg Paulusz tetten érne minket – most, mikor már nem is az uram! (Önfeledt mosollyal tekint maga elé.)

_Sándor:_ Menjünk innen!

_Cecile_ (halkan): Mondja Sándor, lehetne az, hogy mi ketten a legközelebbi napokban egy kis utazást csináljunk?

_Sándor_ (felragyog): Együtt? Hó, de mennyire lehet!

_Cecile:_ A Svájcba? A Rhone-gleccserhez?

_Sándor:_ A Rhone-gleccserhez! Ahová akarod!

_Cecile_ (szemérmetes zavarban): És úgyis lehetne utazni, – maguk fiúk jobban értenek az ilyenhez – mondja: úgy is lehetne – hogy – hogy útközben mi ketten ne lakjunk külön-külön?

_Sándor:_ Lehet – de mennyire lehet – sőt kell is!

_Cecile:_ Nem fél, hogy botrány lesz belőle?

_Sándor_ (a tapasztalt vivör fölényével): Ah – bízza csak reám! Tudom én, hogyan kell elkerülni a feltűnést… Van egy pár bevált formaság –

_Cecile_ (érdeklődve): Igazán?

_Sándor:_ A bejelentésnél – és a többi… Ha az ember azokat nem mulasztja el, akkor nincs semmi baj!

_Cecile:_ Tehát formaság – igen… Van egy formaság, azzal elejét lehet venni minden feltűnésnek és minden botránynak… (A szemébe néz.) Elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz!

_Sándor:_ Tessék? (Meghökkenve bámul reá.)

_Cecile_ (anyailag): Jobb így, Sándor, higyje el – én ismerem magát és ismerem magamat is: előbb-utóbb mégis feleségül fog venni… (Halkan.) Jobb, ha a feleségéből lesz a szeretője, mintha a szeretőjéből lesz a felesége… Ezzel tartozom a vőlegényemnek.

_Sándor:_ Hjah igaz! A vőlegény – a gazdag vőlegény – mi van vele? És egyáltalában: ki az?

_Cecile:_ Az én vőlegényem? Maga. Csak nem gondolja, hogy más férfi járt az eszemben?

_Pál jön Lencsivel._

_Lencsi:_ Kész a ráchal. – (Megpillantja Ceciléket, hirtelen elhallgat, ellenséges szemmel nézi őket.)

_Pál_ (idegesen csettint ujjaival.)

_Cecile_ (derült nyugalommal): Jó estét, öreg Paulusz!

_Pál_ (zavartan): Jó színben van – (Lencsihez.) jó színben van!

_Lencsi_ (Cecile pillantásának hatása alatt, kisleányos hanglejtéssel): Kezét csókolom, Cecile néni!

(_Függöny_.)

AZ ARANY HEGEDÜ

REGÉNY

IRTA HERCZEG FERENC

Fűzve 4 kor. 80 fillér. Kötve 7 kor. 30 fillér. Második kiadás

Az Arany Hegedüről megjelent ismertetésekből:

A HÉT:

Herczeg Ferenc ismeri a nők lelkét, tudja legtitkosabb gondolataikat, egészen a szív mélyéről feltörő ösztönökig, melyek, ha tudatossá lesznek, a Freud-féle igazságok megdöbbentő erejével birnak. Az Arató István Kató asszonya öt évig fürdött a férje lelkének fényében. Az író finom éleslátással boncolta szét ezt az alakot azokra a különböző Katákra, a pajkos gyerektől, a hivatalos professzornéig, amelyek együttvéve az egyéniség hiányát és a jelentéktelenséget mutatják.

AZ UJSÁG:

Herczeg Ferenc művei az életből sarjadzanak, de nem futnak az életnek szintjén, hanem föléje emelkednek könnyed és biztos technikájú, de mindenekfölött izléses épület gyanánt. Az épületeit az emberismeret, a megfigyelés kockaköveiből rakja össze és diszekül gyönyörű hangulatokat, finom szimbolumokat és költői erejű leírásokat alkalmaz. Kölcsönöz az élettől, de többet ád neki.

BUDAPESTI HIRLAP:

A regény finomművű analitikus munka, amilyen csak a legnagyobbak tollából került és Herczeg Ferenc irodalmi termésének legjavából való. A legnagyobb analitikus írók erejével eleveníti meg az ingatag, nem kiforrott, báblelkű asszony pszichéjét és mesteri módon vonultatja végig előttünk minden rezdülését.

A HÉT SVÁB

Regény

IRTA: HERCZEG FERENC

Fűzve 4 korona 50 fillér. Kötve 7 korona. Szabadságharcunk nagy napjairól mesteri tollal megfestett regény, amely megkapó képekben állitja elénk a délvidéki svábok szereplését nagy nemzeti küzdelmeinkben. Egyike az utóbbi évek legszebbregényének.

A könyvről megjelent ismertetésekből:

AZ UJSÁG:

… A nagy szinjáték történelmi eseményeit összeolvasztja Herczeg Ferenc mesteri tolla a délvidéki városok apró-cseprő dolgaival és művészien érezteti meg az epochalis kor izzó levegőjét.

A VILÁG:

Herczeg, kit hűs és biztos írásművészete távoltart az általánosságoktól, a lélektan nehezebb végét ragadja meg és lépésről-lépésre mutatja be, mint sodródnak ezek a higgadt polgárok a forradalomba.

PESTI HIRLAP:

1848-ban Versec volt az egyik fókusa az osztrák-szerb őrületnek, a lakosság szerb nemzetiségű része révén, és akik oltogatni próbálták, lándzsát törve a magyar állameszme mellett, a verseci lakosság másik része: a svábok voltak, élükön a hét svábbal. Ebből a szempontból külön izgalmas érdekességű a regény.