Part 3

_Trill_ (akinek láthatólag rettenetesen kellemetlen a téma, magától kikelten): No, de kérlek! Hát csak nem fogod – (Cecilere nézve, hirtelen elhallgat.) Azt hiszem, ez a hely nem az a hely…

_Sándor:_ Sőt ellenkezőleg: éppen a tisztességes nőket érdeklik az ilyen dolgok… (Cecilehez.) Nincs is ebben semmi! Az egyik képeslapokat gyűjt, a másik hajfürtöket… Egészen poétikus ötlet: „A szerelem elmúlik, de a hajtincs megmarad!“ Fekete, barna, szőke fürtök – bársony kazettában – kulcs alatt! (Trillhez.) Ugy-e, vörös is van? (Cecilehez, szakszerűen magyarázva.) A tincsek sorszámmal vannak ellátva – az adományozók neve katalogizálva lesz – a könyvelés persze szigorúan titkos… (Cecilehez, aki cigarettára akart gyújtani, de fordítva fogta a gyújtót.) Kicsit ideges ma – no majd én! (Tüzet ad neki.)

_Trill_ (már egyszer félbe akarta szakítani Sándort): Bocsánat, hát ez a dolog magyarázatra szorul… Mert nem úgy van, nem egészen úgy, ahogyan ő mondja… Őt néha kissé elragadja a fantáziája, mert ő egy Mikszáth Kálmán, kérem! Hát lehet, kérem, hogy régen, fiatal koromban, eltettem egypár emléket… Az ember végre is csak egyszer fiatal és én sohasem szerettem a kártyát, meg a léhaságokat… De ma már nincs semmiféle gyűjteményem… Régen túl vagyok az ilyeneken, amióta megismertem az élet komolyságát… (Komolyan, némi férfias megindulással.) S ha ma egy hölgy megtisztelne egy emlékkel – (Szárazon.) ezt csak úgy mondom, mert direkt ki van zárva – (Lendülettel.) azt egyedül őrizném, teljesen elkülönítve, mint valami ereklyekincset, mint egy drága szentséget! (Sándorhoz epésen.) Hogy mért kellett ezt szóba hozni –

_Sándor_ (Cecilehez): Talán el sem hiszi, pedig úgy van: Trill gyűjteményében olyan hajfürt is van, amely koronás főn termett…

_Trill:_ Koronás főn? Jó lesz a mentőkért telefonálni!

_Sándor:_ Egy nevet mondok, csak egy nevet és te hallgatni fogsz: Xénia!

_Cecile_ (figyelmessé lesz a név hallatára.)

_Trill:_ Xénia? Soha sem hallottam!

_Sándor_ (sugalló hangon): Xénia nagyhercegnő!

_Trill:_ Nagyhercegnő? (A cím láthatólag imponál neki.)

_Sándor_ (Cecilehez): Ez a rossz csont tavaly Scheveningenben nyaralt… Ugyanakkor megjelent ott Xénia nagyhercegnő is – de senki sem gyanította, hogy a kettejük sejourja közt valami összefüggés van…

_Trill:_ Összefüggés? Jaj de jó! Tizezer ember fürdött ott – és ő összefüggésről beszél!

_Sándor_ (nem törődik Trillel, mindig Cecile felé fordulva): Magam nem voltam ott, de a kaszinóban ma is beszélnek még róla – persze csak a Trill háta mögött…

_Trill:_ Miről?

_Sándor_ (Cecilehez): A nyilvánosság előtt kerülték egymást – Trill és a nagyhercegnő… De egyszer egy nagy orkán után – sötét este – egy párocskát láttak a néptelen homokbuckák közt… A háborgó tengert nézték és a hold előtt vágtató felhőket… Egy társaság megleste őket… A gavallér Trill volt – ezt egyhangulag megállapították… Az istennőre vonatkozólag megoszlanak a vélemények… Némelyek azt állítják: elárúsítónő a nagyárúházból…

_Trill_ (dühösen): Igazi budapesti traccs!

_Sándor:_ Mások följebb keresgélnek – sokkal feljebb. Azt mondják: azon az estén egy fejedelmi hölgy repülő leckét vett – propeller nélkül – a híres gyűjtemény pedig egy oroszosan szőke fürttel gazdagodott…

_Trill_ (akinek igen tetszik ez a fordulat): Tagadom! Direkt tagadom!

_Sándor:_ Azt is mered tagadni, hogy ismerted a nagyhercegnőt, mi?

_Trill_ (kis szünet után): Pardon! Csak helyesen kell disztingválni! Hajfürtadás –

_Pál_ (közbevág): Hajfürtadományozás! Egy nagyhercegnő adományoz…

_Trill:_ Hajfürtadományozás és egyszerű ismeretség között van különbség! Igen nagy különbség! Végre: ha mondjuk, abban a szerencsében részesültem _volna_, hogy bemutattak _volna_ őfenségének, aki mondjuk érdeklődik az aviatika iránt, abban még igazán nem volna semmi… És én nem is tűrném, hogy erről valaki tiszteletlenül nyilatkozzék!

_Pál:_ Jó, jó, de őfenségének legmagasabb mászkálása éjnek idején a homokbuckák közt –

_Sándor:_ Vagy mégis az elárúsítóleány volt a nagyárúházból?

_Trill_ (lojálisan): Egy fiatal hercegnő, aki bizonyos fokig fölötte áll az emberek ítéletének, megengedhet magának ilyen kis ártatlan romantikát…

_Sándor:_ Ugy-e, nem mered tagadni, hogy vele sétáltál?

_Trill:_ Nem merem? Nevetséges! A dologban nincs semmi tagadni való…

_Előbbiek, Lencsi._

_Lencsi_ (jobbról jön, kötény, feltűrt ruhaujjak, nyitott szakácskönyv a kezében): Bácsi, kérem. (Megpillantja Trillt.) Óh, bocsánat…

_Pál:_ Maguk még nem ismerik egymást? (Bemutatás.) Trill báró, nagyhercegi kamarai aviatikus…

_Lencsi_ (nevetve meghajlik, aztán komolyan): Bácsi kérem, a gombát egészben, vagy vagdalva? A szakácskönyv utasítása homályos… (Megmutatja neki a passzust a könyvben.)

_Sándor:_ Vagdalva?! Rémület fog el! (Pálhoz.) Jó volna helyszíni szemlét tartani!

_Pál_ (a könyvben böngész): Az ügy kezd tényleg aggasztó fordulatot venni… Lássuk azt a harcsát!

_Lencsi:_ Jaj, én úgy drukkolok! Ugy druk – (Elharapja a szót, Trillt nézi, majd Cecilet, aztán kiegészíti.) – kolok! (Pállal jobbra el.)

_Cecile, Sándor, Trill._

_Sándor_ (fölveszi a füzetet Xénia arcképével és szó nélkül Cecile kezébe adja.)

_Cecile_ (földre ejti.)

_Trill_ (udvariasan fölemeli, egy pillantást vet a képre, elolvassa az aláírást, ijedten nézi hol Cecilet, hol Sándort.)

_Sándor:_ Szegény, jó Xénia nagyhercegnő! Milyen tragikus sors jutott neked osztályrészül! Meghaltál, négy esztendővel a tengerparti séta előtt.

_Trill:_ Tessék? (A képet, majd Sándort nézi, egyszerre elkezd nevetni.) Nahát téged jól felültettelek! Téged lóvá tettelek! (Cecilehez közeledik.)

_Cecile:_ Kérem, én nem akarom magát megbántani, nem is haragszom, de kérem: menjen el! Ne nézzen így reám, kérem, hanem menjen el!

_Trill:_ No de nagyságos asszonyom igazán nem értem…

_Cecile_ (megvadulva): Én most már nem bánom, akármi lesz is – én most már semmit sem bánok!

_Sándor_ (Trillhez bizalmasan): Ideges szeszély! De azt hiszem, őnagyságának – éppen őnagyságának – nem lehet olyan szeszélye, amit neked – éppen neked – vakon nem kellene teljesítened.

_Trill:_ Nagyon sértő szeszély!

_Sándor:_ Ugyan! Megsérthet egy szép hölgy egy gentlemant?

_Trill_ (vállat von): Jól van, mehetek… Hanem hogy a tanár mit fog gondolni, azt már nem tudom… (Durván.) Különben bánom is én! Gondoljon, amit akar! (Föltesz egy monoklit, amelyet eddig még nem használt.) Direkt nevetséges! (Balra el.)

_Sándor, Cecile._

_Sándor_ (cigarettára gyújt, kaján jókedvvel): Maga a férfitől nem látta az embert. Most bemutattam magának az embert, már amennyiben ez a kétlábú izé a homo sapiens családba sorozható. Mégis inkább szarvasmarha. Arra született, hogy szarvakat viseljen, méteres szarvakat… Ha ő akar másokat felszarvazni, az természetrajzi szemtelenség. Még csak vére sincs a fajankónak! Csak hiúsága van. Nem kell neki az asszony szépsége – csak a hírneve…

(Kivül autótülök.)

_Cecile:_ Az élet egy szemétdomb!

_Sándor_ (kellemes meglepetéssel): Igen? Hiszen akkor rendben vagyunk… Miután sikerült ennek a hitvallásnak egy új apostolnőt szereznem, itt már be is fejeztem volna a küldetésemet. (Készülődik.) Jó mulatást, szépasszony!

_Cecile_ (ijedten): Elmegy?

_Sándor:_ Hogyne! csak meg muszáj néznem a Rhone-gleccsert!

_Cecile_ (a halántékát fogja): Elhagy… És mi lesz velem? Mit tegyek? Mit mondjak az uramnak?

_Sándor:_ Az urának? Jókor jut eszébe. Hát mondok magának valamit, szép asszony: ne féljen semmit, legyen egészen nyugodt, nem lesz itt semmi baj, maga szépen ki fogja magát vágni… Hogyan? Azt nem tudom… De ki fogja magát vágni… Az olyan házasság, ahol a férj gazdag és az asszony szegény, az olyan házasság az én megfigyelésem szerint tartós szokott lenni… Magukat erős kötelék fűzi egymáshoz: a kék róka! Gondoljon a kék rókára, az erőt fog magának adni, hogy megvédje a családi boldogságot.

_Cecile:_ Hiszen lehet, hogy rossz asszony vagyok, de olcsó én nem vagyok…

_Sándor:_ Olcsó – drága? Relativ fogalom.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról): Türelem, gyerekek, mindjárt tálalnak. Hol van Trill?

_Sándor:_ Elrepült.

_Pál:_ Mit csinált?

_Sándor:_ Majd Cecile megmagyarázza… ő mindent megmagyaráz…

_Pál:_ Történt valami?

_Sándor_ (miután Cecile makacsul hallgat): Semmi különös. Telefonon kérették, jőjjön azonnal a városba… Köztünk maradjon a szó: én azt hiszem, Xénia nagyhercegnő…

_Pál:_ No de ilyen szélkakas! Öt perccel a vacsora előtt ő startol. Különben bánom is én! Igy négyesbe kedélyesebb lesz.

_Sándor:_ Hármasba még kedélyesebb lesz, mert én is startolok.

_Pál:_ Te –? Megint rád jött a dühöngő ürület?

_Sándor:_ Dehogy, kérlek, a dolog nagyon egyszerű… Én tudniillik – (Cecilere néz, hirtelen elhallgat.) Majd Cecile lesz olyan szíves, megmagyaráz mindent…

_Pál:_ Most már dosztig vagyok a rébuszokkal… (Kiabál.) Mi történik itt?

_Cecile_ (cigarettát vesz az asztalról): Az történt, hogy én megcsaltam magát.

_Pál_ (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?

_Cecile_ (eldobja a cigarettát, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!

_Pál_ (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem megcsalt?

_Cecile_ (Sándorra mutat): Ott a vádló.

_Sándor_ (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a családi jelenetnél felesleges vagyok…

_Cecile:_ Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott… Maga követelte a tragédiát… Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon el, kérem! (Előrevezeti.)

_Pál_ (Sándorhoz): Ez komoly?

_Sándor_ (egy kézmozdulattal Cecilre hárítja a szólást.)

_Cecile:_ Nem, kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet oda hajtom a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én tartok a rendre… (Irónikus páthosszal.) Teljesítse a kötelességét! (Jobbra el.)

_Pál, Sándor._

_Sándor_ (fel, alá jár): Azt hiszi, nem merek rá vallani! Mert hiszen belénk nevelték, minden úgynevezett gentlemanbe: hogy a léha nők alfonzai, a kicsapongás orgazdái legyünk… Az asszony kilopja az ura zsebéből a becsületét, én pedig, a gentleman, azalatt másfelé terelem a férj figyelmét… „Falazni“, mondják tolvaj nyelven… Hát én nem kérek az ilyen lovagiasságból! Én nem falazok! Ha nekem a becsület és a becstelenség közt kell választanom, akkor én a becsület mellé állok, akár nadrágot, akár szoknyát visel… (Megáll Pál előtt, megfogja a kabátját.) Megmondom neked, igenis megmondom: Cecile megcsalt, megcsalt, megcsalt!

_Pál:_ Kivel?

_Sándor:_ Kivel? A kitünő báróval, a repülő szarvasmarhával…

_Pál_ (ijedten): Trillel –? Hát mégis Trillel! Ajajaj! Baj, nagy baj! Szegény Cili.

_Sándor:_ Micsoda, még sajnálod, mikor így eldobta magát? Hát értsd meg, ember: Cecile egy bukott nő, eldobta magát!

_Pál:_ Hiszen éppen azért sajnálom, mert eldobta magát… Egy ilyen asszony bizony különb sorsot érdemelt volna! (Felfortyan.) Hanem mindennek te vagy az oka! Nem vigyáztál rá!

_Sándor:_ Én –? Megbolondultál? Hát ki az ura: te vagy én?

_Pál:_ Én vagyok, de éppen azért! Mit ér a férj vigyázása? A férj a kilencedik szomszédtól tudja meg, mi történik a házában… Hanem veled jó barátságban volt. Te imponáltál neki. Rád hallgatott. Igazán úgy viselkedtél, mint egy – – szóval: nagyon ostobán viselkedtél! Rettenetes ostobán! Mi az ördögöt kerestél te Svácjban? Egy ilyen asszonyt nem hanyagol el az ember! Egy ilyen asszonyt, aki a körme hegyéig csupa fantázia, azt nem hagyja magára az ember!

_Sándor:_ Óriási! Hát én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka! Mit szándékozol most tenni?

_Pál:_ Először beszélnem kell vele.

_Sándor:_ Hazudni fog valamit.

_Pál:_ Nekem nem. Nekem sohasem hazudik. Olyan hiszékeny férj vagyok, nem vicc és nem élvezet engem becsapni.

_Sándor:_ Ki fogod kergetni a házadból! El fogsz tőle válni! Ezzel tartozol a nevednek és a barátaidnak.

_Pál:_ Ugy látom, a barátaim igen türelmetlen hitelezők…

_Sándor:_ Paulusz, csak nem gondolsz arra, hogy megbocsáss neki?!

_Pál:_ Az ember nem azt teszi, amit gondol, hanem amit muszáj.

_Sándor:_ Ami pedig azt az alávaló gazembert illeti, azt a Trillt –

_Pál:_ Miért volna gazember?

_Sándor:_ No hallod, nem csábította el a feleségedet?

_Pál:_ Azt én nem tudom, nem voltam ott. Alkalmasint te sem voltál ott. Én csak azt tudom: Ha egy fiatal fickó ilyen bájos asszony közelébe férhet, akkor igazán szomorú öszvérnek kellene lennie – na! (Leinti önmagát.)

_Sándor:_ Szép elveid vannak. Nagyon szép elveid.

_Pál:_ Asszonyi dolgokban nekem egyáltalán nincsenek elveim… Visszaemlékszem azonban a múltra, főleg a te múltadra, na! (Leinti magát.)

_Sándor:_ Föltétlenül meg fogsz verekedni, Trillel!

_Pál_ (gúnyosan): Fogok –?

_Sándor_ (meghökken): Paulusz, te nem vagy gyáva ember!

_Pál:_ Dehogy nem! Nagyon is gyáva vagyok. Száz dolog van, amitől félek. A haláltól véletlenül nem félek. De ha szembe találom magam az emberek ítéletével, akkor libabőrös lesz a hátam… Te azt mondod nekem, duellálnom kell Trillel? Hát én csupa gyávaságból duellálni fogok… Hogy én mellékesen mit gondolok magamról, rólad és a párbajról, mint olyanról, azt inkább nem mondom meg… (Meghajlik.) Kérlek, vállald el az ügyem intézését, gondolom, így szokták mondani?

_Sándor:_ A gazember holnap a pisztolyod előtt fog állani.

_Pál_ (vigyorogva): Pisztolyra fogunk menni?

_Sándor:_ Föltétlenül!

_Pál:_ Hogy gyűlölöd te azt az embert!

_Sándor:_ Te, mi van veled? Miféle lé folyik a te ereidben? Mert vér semmiesetre sem!

_Pál:_ Hát én nem tagadom: Nincs meg bennem a megcsalt férj tüzes és becsületes haragja… Talán azért nem, mert a mi házasságunk nem is volt igazi házasság… Csak félreértés volt, egy félreértés, amit az anyakönyvvezető hitelesített… Cili gondolatai künn röpködtek, a dúcon kívül, mit tudom én hol? De az én gondolataim sem ültek otthon… nem tiszta a lelkiismeretem, hát hogy dobáljam kövekkel? Én inkább sajnálom. Régóta sajnálom. Fél szemmel nézem az íróasztalom mellől és sajnálom.

_Sándor:_ Ravasz asszony az, nincs azon mit sajnálni!

_Pál:_ Ravasz, persze ravasz, de ne feledd, nekünk ravaszkodik: értünk ravaszkodik, szegény. Ravasz, mint a selyembundás, titokzatos kis állat, a kék róka, amely olyan nagyon ingerli a fantáziáját… A parányi kis lábaival fáradhatatlanul trapol a hómezőkön, az éjféli nap alatt, egyik jéghegytől a másikhoz oson, mindig ravaszkodik, mindig keres valamit, én azt hiszem: végeredményben egy kis melegségért ravaszkodik. És az egész játék az ő bőrére megy. Én különben régóta tudom, hogy egyszer meg fog csalni, de mégis máskép képzeltem a dolgot, egészen máskép…

_Sándor:_ Hogy képzelted?

_Pál_ (egyszerűen): Ugy, hogy veled fog megcsalni.

_Sándor:_ Mi az –? Velem –? Megőrültél?

_Pál:_ Az egész világ azt hitte!

_Sándor_ (növekedő izgalommal): Velem! Hát engedj meg, igazán nem értelek… És te ezt ilyen könnyen veszed? Neked nem is lett volna ellene kifogásod?

_Pál:_ Mivel úgy is túl kellett rajta esnem, inkább te, mint más! Te tisztességes ember vagy, jó barátom, te kímélted volna a nevemet. Azonkívül gazdag vagy, feleségül vehetted volna Cecilet és ő mindenképen nyert volna a cserén. Most már tudod, hogy én mért nem haragszom. És most elmondom neked azt is, hogy te miért haragszol olyan nagyon!

_Sándor_ (méltósággal): A te házad nekem quasi templom volt… Ami az életemben tiszta és becsületes –

_Pál_ (a szavába vág): Jó, jó, csak kérlek: ne szavalj! Neked egészen jó ötleted volt, mikor azt a Trillt a Ma hercegének nevezted… Egy ember ment, mendegélt, peckesen és előkelően, a vadgesztenyefasorban… Aztán bömbölve jött a vörös autó – elütötte, legázolta. Aki az autóban ül, az a Ma hercege. Aki a földön fekszik: a Tegnap lovagja. Barátom, te is voltál herceg, a Holnap királya is lehettél volna, de te nem éltél a hatalmaddal, hát meghaltál!

_Sándor_ (dühösen nevet): Meghaltam?

_Pál:_ És én azt tartom, aki meghalt, az feküdjék szép csendesen. Jó nevelésű hulla egyáltalában nem csinál skandalumot.

_Előbbiek, Cecile._

_Cecile_ (útra készen, kalappal, nyári kabáttal, keztyűvel.) Isten vele, öreg Paulusz!

_Pál:_ Elmegy?

_Cecile:_ El.

_Pál:_ Hová?

_Cecile:_ A városba, Erna nénémhez.

_Pál:_ Ugy! És aztán –?

_Cecile:_ Aztán el fogunk válni, Paulusz! A mi házasságunk – (Legyint a kezével.)

_Pál:_ Na persze. (Utánozza a gesztust.) Muszáj válni?

_Cecile:_ Muszáj.

_Pál:_ És mi legyen a válóok?

_Cecile:_ Arról Sándor úr fog gondoskodni – szivességből…

_Pál:_ Nem, – majd az ügyvédem talál valami tisztességes okot… Hanem mivel most már itt tartunk és mivel most már ugyis mindegy: mégis szeretném tudni, igaz-e, amit Sándor mond?

_Cecile_ (megigazítja Pál nyakkendőjét): Nézze, drágám, mi most már szétmegyünk, hát nem is fontos, hogy mit gondolunk egymásról… De maguk ketten együtt maradnak és azért nem szabad összeveszniök… Hát legjobb lesz, ha maga mindent elhisz, amit az az úr mond… De most már szeretnék indulni.

_Pál:_ De hogyan fog bejutni? (Sándorhoz.) Kölcsön adhatnád a kocsidat?

_Sándor_ (némán bólint.)

_Cecile:_ Ha egy asszony olyan útra indul, mint én, akkor meg szokta kérni egy tiszteletreméltó barátját, hogy kisérje el… nehogy úgy lássék, mintha kidobták volna… Nekem van itt egy tiszteletreméltó barátom (Pálhoz.) – kérem, kisérjen el Erna nénihez.

_Pál:_ Szivesen drágám, csak a kalapomért megyek. (Jobbra el.)

_Cecile, Sándor._

_Cecile_ (miután jó ideig mozdulatlanul állottak, halk hangon): Irgalmatlan vágás volt, megsebesültem, de az én sebemből maga fog elvérezni.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról jön, nyári felöltőben, kalappal a kezében): Hát ha úgy tetszik…

_Cecile:_ Paulusz kérem, ha Messingertől doboz jön, azt majd küldje Erna nénihez.

_Pál_ (bólint): A kék róka! (Karját nyújtja, körülnéz, mintha ő búcsúznék, meghatottan.) Azért, valljuk meg, sok jó órát eltöltöttünk itt – mi hárman!

_Sándor_ (az antik székre támaszkodik és megsemmisülten néz maga elé.)

(Függöny.)

HARMADIK FELVONÁS.

_Az első két felvonás szobája. A butorok a régiek, de az elrendezésben változás történt, amely arra vall, hogy egy erős és érzékies egyéniség keresi az érvényesülést. Uj dolgok: egy tigrisbőr a kandalló előtt, nehány elevenszínű brokátpárna a kanapén, egy színes zongoratakaró, egy-két szobrocska és egyéb apróságok. A zongorán női zsebkendő. A vázákban őszi rózsák. A szemben lévő erdő rozsdavörös októberi színeket mutat. Őszi délután. A jobboldali ajtó nyitva van._

_Lencsi, Pál._

_Pál_ (divatosan feltünő házikabátot visel, a kanapén ül, nyomdai levonatokat tart a kezében és egy ceruzával korrekturákat csinál.)

_Lencsi hangja_ (amint a szín mögött a cselédekkel veszekszik): Nekem pedig ne vágjon képeket, mert azt én nem tűröm. Az én házamban az történik, amit én akarok és aki nekem képeket vág, az pakkolhat és mehet, nem is kell megvárni a tizennégy napot, mehet rögtön, fel is út, le is út!

_Lencsi_ (jobbról belép, rikító színű japán kimonót visel, hozzá ugyanolyan színű főkötőt vagy kendőt a fején, piros, haragos, a konyhából jön.)

_Pál_ (nem tekint fel a korrekturájából, közömbös hangon): Történt valami, anyukám?

_Lencsi:_ Megint nyitva találtam a hátsó üvegajtót. Ha kérdezem, ki volt a tettes, akkor összefog az egész banda és úgy hazudik, hogy az már csuda… Te, apukám, a Fräulein hogy tud hazudni! Olimpusi bajnok lehetne.

_Pál_ (mint fent): Anyukám, miféle baj lesz abból, ha nyitva van az üvegajtó?

_Lencsi_ (harciasan): Cug lesz belőle, apukám! Ez az egész ház különben is olyan, mint a madárkalicka. A szél ott jár ki-be rajta, ahol éppen kedve van, az ember nem tudja, hogy mikor lesz tőle nyomorékká egész életére… Hiszen természetes is, ez nyári lakás, villa, itt csak nyáron szokás lakni, most pedig október van!

_Pál:_ A szomszéd villában egész télen laknak, azt mondják, nagyon kedélyes…

_Lencsi:_ Hogyne, Grönlandban is egész télen laknak, ott is nagyon kedélyes. (A lábával dobbant.) De azok eszkimók!

_Pál_ (az asztalra csap): A szomszédok nem eszkimók, hanem vászonkereskedők!

_Lencsi_ (minden átmenet nélkül Pál ölébe ül, vidáman és kedvesen): Hát szabad igy bömbölni, mikor a kedves feleségeddel beszélsz?

_Pál_ (csendesen): Én nem bömbölök!

_Lencsi_ (befészkeli magát az ölében, a gyermekek nyujtott hangján): Mikor megyünk már a városba lakni, apukám?

_Pál:_ Pedig én úgy örültem már a télnek. A behavazott kertnek és a nagy csendnek. Meglátod, annyi fekete rigó van itt! Befejezhetném Magyarország édesvizi hidráit, te pedig megcsinálhatnád hozzá az illusztrációkat…

_Lencsi:_ Én? Nagyon tévedsz, apuka, ha azt hiszed, én azért mentem férjhez, hogy efféle kukacokkal bajlódjam… Elvégzi azt Kucsera úr, jobban, mint én.

_Pál:_ Csakhogy Kucsera úr most már szóba nem áll velem, már a köszöntésemet sem fogadja…

_Lencsi:_ Mert bömböltél vele! Te mindig bömbölsz, mikor az emberekkel beszélsz. Hanem tudod mit? Majd én megbékítem Kucsera urat. Elmegyek a műtermébe, kedves mesternek szólítom: és meglátod, füttyszóra pariroz.

_Pál:_ Igazán megtennéd nekem?

_Lencsi:_ Meg, apukám. De te is megteszed nekem, hogy bemegyünk lakni a városba. Itt már csak vászonkereskedők és fekete rigók laknak.

_Pál:_ De kár, hogy nem szereted a természetet, Lencsi.

_Lencsi:_ Először nem vagyok Lencsi, hanem Lóna! Százszor mondtam már, Lóna! Helén Ilona–Lóna… Másodszor: én semmit sem szeretek, csak téged… Szóval: bemegyünk. (Jobbról, balról megcsókolja.)

_Pál_ (az óráját nézi): Tyű, a ragyogóját! Majd elfelejtettem, te: ő írt nekem.

_Lencsi_ (fölkel, elboruló arccal): Kicsoda?

_Pál:_ Ő!

_Lencsi_ (nyomatékkal): Ő –?

_Pál_ (bólint.)

_Lencsi_ (vésztjóslóan): Mit akar már megint?

_Pál:_ Az apanázs dolgát kellene már elintézni, azt írja, legegyszerűbb lesz, ha kijön ide.

_Lencsi:_ Ha kijön ide? Ide, az én házamba? Megőrült az az asszony? Hallatlan! Reménylem, megírtad neki, hogy erről szó sem lehet?

_Pál:_ Megírtam neki, hogyne, meg… De a levelet nem küldhettem el, mert nem tudom a pesti szállását.

_Lencsi_ (előkelően): Nagyon jól van, apukám! Akkor majd én a Fräuleint odaállítom a kertbe és az megmondja neki, hogy itt nem lesz fogadva.

_Pál:_ Nem, nem, azt már nem! Nézd, Lencsi, pardon, Lóna, nézd, én azt a közvetítő útat választottam, hogy idekértem Sándort…

_Lencsi_ (derülten): Sándort? Hát Pesten van?

_Pál:_ Egy hete, hogy hazajött.

_Lencsi:_ És még nem tett nálam első látogatást? Hallod, ez nagyon furcsa!

_Pál:_ Talán nem mer… attól fél, hogy te nem látod szivesen…

_Lencsi:_ Oh, nagyon szivesen látom! Ő úgy viselkedett a katasztrófa órájában, mint ahogy egy úriembernek és jóbarátnak viselkedni kell. Mert te akkor gyönge voltál!

_Pál:_ No jó, hagyjuk már azokat a régi históriákat!

_Lencsi:_ Mondd, megmaradsz amellett, hogy pénzt adsz annak a dámának?

_Pál_ (idegesen): Kérlek, ne furkálj mindig! Engem ne furkálj! Megigértem, hát úgy is lesz!

_Lencsi:_ Óh, ti férfiak! Mintha az a dáma rászorult volna a te pénzedre! Na, nem szóltam semmit… De tudod-e, hogy kék rókát visel? A Messinger mondta! Ő kék rókát visel, nekem persze jó a rongyos ezüstróka is!

_Pál:_ Akinek olyan gyönyörű válla van, mint neked, az bűnt követ el a világrend ellen, ha boát visel…

_Lencsi_ (bosszúsan): Ugyan kérlek, ne légy ilyen sületlen… És hol leszünk mi, mialatt itt konferenciáznak? Elbújjak a saját házamban?

_Pál:_ Fölmegyünk addig a hárshegyi kertészhez… Ugyis beszélni akartál vele a meteor-muskátlik miatt…

_Lencsi_ (elmosolyodik): Hát mondd, apukám, igazán szebb az én vállam, mint az övé? (Megcsókolja.) Sokat szenvedtél, te szegény ember! Nagyon meggyötört az az asszony!

_Pál:_ Na, nem is gyötört olyan nagyon.

_Lencsi_ (szigorúan): Gyötört! Csakhogy te nem tudtál róla. Hiszen te olyan, olyan tapasztalatlan vagy! Én beláttam a kártyáiba és már akkor is föltettem magamban, hogy kárpótolni foglak.

_Pál:_ Te drága! Pedig te még akkor kisleány voltál.

_Lencsi:_ Gyermek voltam, de láttam, hogy a házasságodba már beleütött a filoxera…

(Kint csengetés: hosszú, rövid, hosszú.)

_Lencsi:_ Ez ő! (Végig néz magán.) Juj! Át kell öltöznöm! (Kiugrik a jobb ajtón.)

_Pál és Sándor._

_Sándor_ (sápadtabb, komorabb lett): Jó napot, Paulusz!

_Pál:_ Isten hozott, öregem! Hát téged táviratokkal és express levelekkel kell bombázni, ha az ember látni akar? Hogy vagy? Hiszen te úgy élsz, mint a bolygó hollandi: mindig a vasuti kupéban. Csodálkoztál, úgy-e, hogy olyan hamar megházasodtam megint?

_Sándor:_ Tulajdonképen nem csodálkoztam. Sejtettem, hogy el fogod venni ezt az – ezt az őnagyságát.

_Pál:_ Sejtetted? Furcsa! Lencsi, izé a Lóna is sejtette… Csak én – (Elharapja a szót.) Hogy vagy különben?

_Sándor:_ Kutya bajom.

_Pál:_ Nagyszerű színben vagy. De mintha kicsit megfogytál volna, nem? Beteg voltál?

_Sándor_ (bosszúsan): Oh, dehogy!

_Pál:_ Most Már Budapesten maradsz?

_Sándor:_ Valahol csak maradnom kell! Hanem Budapest idegessé tesz. Az emberek itt olyan – olyan komikusak.

_Pál:_ Hát máshol milyenek?

_Sándor:_ Tulajdonképen máshol is komikusak…

_Pál:_ Tudod mi kellene neked? Valami rendes foglalkozás.

_Sándor:_ Igen, lehet… Csakhogy nem érdekel, semmi sem érdekel…

_Pál:_ Éppen semmi, semmi a világon?

_Sándor:_ Semmi a világon… (Maga elé bámul.) Na, hagyjuk ezt! Hát micsoda „életkérdés“ az, amit már megint meg kell oldani?

_Pál:_ Képzeld: őnagysága megint feltünt a láthatáron!

_Sándor_ (mereven bámul rá.)

_Pál:_ Te a katasztrófa óráiban mint férfi és jóbarát állottál mellettem. Én akkor gyenge voltam, de te erős kézzel vezettél a kötelesség és a becsület útján.

_Sándor:_ Kötelesség! Becsület! Te is az öregapád fejével szoktál gondolkozni?! Mondd csak: biztos vagy te abban, hogy – hogy ő akkor megcsalt?

_Pál:_ Hát hogyne volnék biztos! Feltétlenül biztos vagyok!

_Sándor:_ Honnan vetted ezt a meggyőződést?

_Pál:_ Honnan? Hát tőled! Te győztél meg. (Ijedten.) Sándor, az Istenért! Csak nem bántad még meg, hogy én elváltam?

_Sándor_ (fáradtan legyint): Hagyjuk ezt! Hát mi az, mi bajod megint vele?

_Pál:_ Képzeld, megrohant azzal az értesítéssel, hogy ma délután négykor itt lesz.

_Sándor:_ Cecile – itt? Négykor? (Az órát nézi.) Most fél négy van. Megyek. Nem akarok vele találkozni.

_Pál:_ De hiszen éppen azért hivattalak, hogy találkozzál vele. Még egyszer, utoljára! Ezzel quasi meg fogod koronázni szép művedet. (Irást vesz ki a zsebéből.) Semmiség az egész… Ezt alá kell írnia, akkor folyósítom az apanázst.

_Sándor:_ Köszönöm, nem kérek belőle… Nekem éppen elég volt a ti dolgaitokból.

_Pál:_ Nézd – te a katasztrófa óráiban mint férfi és jó barát állottál mellettem…

_Sándor:_ Kérlek, hagyj békében a te katasztrófáiddal.

_Pál:_ Nem akarod? Ejnye, sajnálom… Cili érdekében sajnálom. Lencsi el fogja utasíttatni a cselédekkel… Mert hogy magam beszéljek vele: olyan nincs a sifonérban.

_Sándor:_ A cselédekkel? (Gondolkozik.) Add ide!