XIV.

A penzió különleges életelvek szerint berendezett exisztenciái között is első helyet foglalt el a szeplőske. Ez a leány rút volt, nemcsak a szeplői miatt, mert hisz azok Karla szerint gyakran éppen előnyösek. Nem, a szeplőskén nem volt mit emelni a szeplőknek, nála minden ponton hajótörést szenvedett a szépségsóvár szem; egészségtelen bőrén, színtelen szemén, arcának korafonnyadt, az orrtól a szájszögletig húzódó ráncain. Alakja fejletlen volt, sőt csenevész, hozzá e leánynak egyetlen kockás zöld blúza volt, egy barna loden alja, mindezek tetejébe sötétszürke, lombos gombakalapja, ami alul tépett, ápolatlanságtól fénytelen, szürkés haja arcába csüggött. Ebben a toalettben furakodott az egyetemen Valesca elébe az ülőhelyre ebben szavalta el nagyhangú véleményeit a Glaspalast kiállításain; ebben kávézott az Odeontól ki a Bohémig és fejezte be az estét dr. Kuhnert »kolosszálisan« művészi nappalijában.

A szeplőske a függelékben lakott sivár és mindig fűtetlen szobában. Egyszer meghívta dr. Kuhnertet és akkor régi kalapskatulyákkal próbált begyujtani. Sajnos, nem tudta, a kályha mely részében kell a tüzet megrakni és így a hamusfiókba gyűrte a kemény papirt. A dolognak szörnyű füst, szellőztetés és még nagyobb hideg lett a vége.

Szibériai atmoszférában, Karlától kölcsönzött teával látta szívesen barátját, aki e látogatás után szintén visszavonult a tisztelők sorából. A szeplőske nem esett kétségbe. Igazából volt neki egy másik baráti köre, ahonnan nem kopott ki és amelynek középpontja valami Van der Vliet nevű úr volt, aki jó néhány éve ismeretlen okokból bukott fel néha Münchenben. A penzióban hajdan jól ismerték és mondták, hogy nagyon csinos legény, hogy mindenkiben bizalmat és minden nőben szerelmet tud ébreszteni. Bizonyos, hogy ez a megvesztegetően kedves fiú feledtette a szeplőske baráti csalódásait; ez volt az a gyógyszer, ami a gyönyörű festő halálát, Ulrik Adolf, a tojásember és dr. Kuhnert elpártolását enyhítette nála, de az is kétségtelen, hogy Van der Vlietnél se lehetett valami nagy vonzalmat föltételezni. Nem lehetett hinni férfiban, aki csak kezét is szívesen érintené ennek az undorító kis féregnek.

Ha a penziósak valamin csodálkoztak volna, akkor a legcsodálatosabb az lett volna, hogy bár a szeplőskének sem toalettre, sem Biedermann kifizetésére egy fityingje sem volt, belépőjegyre mindenhova telt. Igaz ugyan, hogy boldog, boldogtalantól kölcsönkérte az egyetemi igazoló-jegyét, hogy mérsékelt díjakat fizessen. Saját egyetemi igazolványát – mint mondta – elveszítette.

Ilyenformán München összes látnivalóit végigélvezte.

Tavasz jöttével a szeplőske nehány napig nem mutatkozott a penzióban. Hogy valaki nem jön ebédhez, az fel nem tűnt, kivált az oly rendetlen gyakran kimaradozó lakónál, mint a szeplős.

Úgy egy hétre rá, hogy állandóan kimaradt, Karla levelet kapott tőle egy közeli faluból:

»Kedvesem, itt vagyok, élvezem a kikeletet és várom a repülő napot. Nyugtassa meg a kedélyeket, hogy el nem vesztem.«

– Jobb volna, ha megadná a tíz márkámat, mint hogy kirándulásokat rendez – gondolta Karla.

Pár nap mulva rendőr érkezett a penzióba és a szeplőske iránt érdeklődött. Hozta annak bejelentőlapját is, amin az állt, hogy a leány Lembergből való és egyetemi hallgatónő, de amint az utánkérdezés eredményezte, a kisasszony sohse járt Lembergben és sejteni se lehet, hova tűnt.

– Már pedig nyomában kell lennünk, mert egy Van der Vliet nevű úrral együtt hónapok óta sacharint csempész Svájcból.

– Igy vagyunk – csóválta meg a fejét Biedermann.

Olyan borzasztón nem volt megbotránkozva. A sacharin-csempészet ugyan nem valami »kolosszális« foglalkozás, de a dolog komikuma, hogy a kis rút béka a »kulturájával« mindnyájukat bolonddá tartotta, Biedermann filmre éhes fantáziáját kellemesen bizsergette.

– Talán a postán és az egyetemen kellene érdeklődni.

A rendőr csak legyintett:

– Oh, uram! Az egyetemen nincs beiratkozva és a postán soha egy utalványa se érkezett.

– Ne mondja!

– Itt van az utolsó nyom, uram. Kérem a kulcsait, hogy a szobáját átkutathassam.

Közben még egy hivatalos személy érkezett és Biedermannal együtt átmentek a függelékbe.

Átnéztek mindent, de nem találtak egyetlen írásdarabot, ami útbaigazította volna őket.

Ellenben volt ott egy csomó kikölcsönzött könyv: útleírások, művészettörténetek s más esztétikai munkák.

– Aubingból írt a napokban, a repülőnapra ment ki.

– Onnan rég el is repült.

– És Van der Vliet?

– Őt megcsíptük. Hanem a kisasszony azt is becsapta. Ő is hitte a Lemberg históriát és egy szóval se tud többet róla, mint más.

Az eredménytelen kutatás után a rendőrök leültek jegyzőkönyvet venni föl.

– Kitűnő csempész volt, mert vézna testét rengeteg pakkocskával tömte ki. Az ördög se ismert volna rá, hogy nem az övé a domborúság. Igy mondják, akik utazgatni látták ki és be a határon.

– Volt-e gyakran távol hazulról? – szólt közbe a másik rendőr.

– Lehetni lehetett, én igazán nem ellenőriztem – vallotta be Biedermann.

– Uraságodnak pontosan fizetett?

Biedermann zavarba jött:

– Igazat szólva… nem éppen. Úgymondva még eddig nem nyujtottam be neki számlát és ő nem kérte soha.

Az egyik rendőr elmosolyodott a bajusza alatt. A másik nem találta mulatságosnak a históriát.

– Egyébként milyen lábon élt a kisasszony?

– Sokfelé járt.

– Azt igen. De úgy különben?

Anna, a szobaleány megjelent a küszöbön. Csak elámult a hivatalos személyek láttára, és kulcscsomója csörömpölve siklott ki kezéből.

– Anna, jöjjön csak, maga okosabb nálam. Mondja, hogy élt az itt lakó kisasszony?

– Úgy csak reggelfelé jött haza mindig a Bohémból.

– Nem maradt ki néha teljesen?

– Bajos volt azt kérem megítélni Az ágyat napközben is felhányta, a mosdóvizet pedig, engedelemmel szólva, el sohase mosdotta, ha idehaza is volt.

– Adott-e magának borravalókat?

– Nem volt kérem annak soha egy pfennigje se.

– Voltak-e finom fehérneműi?

– Ami ott van a szekrényben.

– Úgy, tehát a mostani kirándulásra semmit se vitt el?

– Talán nem tudta, hogy nem jön vissza?!

– Az valószínű.

Felnyitották a szekrényt. Egy foszlottszélű barchet alsószoknya lógott benne; az aljában két-három összegyürt fehérnemű darab szürkült.

– No ez nem sok, erre ugyan nem költötte a pénzt. Egyébként nincs is mit tűnődni, mi nyelte el a sacharin árát. A kisasszony mindenütt volt a világon, ahol csak belépődíjat kellett fizetni.

És Biedermann eltűnődött magában a furcsa teremtésen, aki annyit szélhámoskodott nekik, de akiben mégis kellett valami kulturszomjnak lenni, hogy a görbe úton szerzett pénzt színházra, kiállításokra pazarolta és amellett valósággal rongyban élt, a legszükségesebbeket nélkülözve.

Nehány hónapig ütötte nyomát a rendőrség, de soha a legcsekélyebb világosság nem derült a »kulturnőt« körülvevő homályba. Köd előttem, köd utánam, mondta bizonyára, mikor valamely más országba, más városba illant, új embereket tartani bolonddá.

A penzió nem volt nagyon meglepetve a szeplőske pályafutásának ilyen alkonyulatán. Nehányan kissé szégyenkeztek a jó barátság miatt, de mikor észrevették, hogy számosan kell szégyenkezniök, összenevettek. Kivált ha úgy vették észre, hogy a másik pénzügyileg is érdekelve van, tíz-húsz márka erejéig, amivel a tárcáját mindig otthonfeledő kisasszonyt itt-ott kisegítette.

Ilyenek voltak dr. Kuhnert, a kölni Fricike, de nem tartozott közéjük a tojásember, aki elvből nem igen kölcsönözgetett, és Ulrik Adolf, aki ugyan szívesen játszotta volna olykor a nagylelkűt, de nem igen volt abban a helyzetben, hogy lett volna mit kölcsönadnia.

– Ne búsuljatok, fiúk – szólt Biedermann a hitelezőkhöz. – Háromszázötven márka nem a világ.

– Miféle háromszázötven? Csak tíz, gazduram.

– Csak hét!

– Csak öt! – hangzott innen, onnan.

– Jó, jó, hát akkor háromszázhetvenkettő, engem is odaszámítva, illetőleg a penziódíjat.

– Hogyan, te is úszol? – ujjongtak a fiúk.

Bukovinának zseniális vicce támadt, a zongorába csapta azt, hogy:

»Elrepült a fecske tőlünk!«

A fiú bölcsen hallgatott, hogy a fecske húsz márkáját vitte el.

Ilyen hangulatban csak nagyon boldog emberek lehetnek. A húsz márka semmi volt az ezerhétszázhoz, ami utóbbi heteken Helén kis kezén át siklott a világforgalomba.

Bukovina bele se nézett a takarékkönyvbe, a pénznek ránézve csak addig volt értéke, amíg Helénnek átadhatta.

A fiú különben készült Amerikába, ahol Maecénásának egy a Long Islandon épülő villáját kellend majd kifestenie. Természetesen nem a saját, hanem pocakos yankee izlése szerint.

Bukovina csak épen az utolsó félévét akarta befejezni az akadémián, hogy az állami ösztöndíjnak eleget tegyen. Most már összeesküsznek Helénnel, hogy nyílt homlokkal keljenek együtt útra.

– Az Isten markába esünk, lesz pénzünk, lesznek előkelő barátaink és remek ruháid, Helén. Oh, és mi mindent fogunk látni!!

A jövő tarka ígéretei előtt Helén is meghajolt és már írt is Angliába az esküvőhöz szükséges bizonyítványokért. Mintha végleg leszámolt volna magával, többé nem titkolta annyira Bukovinához való barátságát; elsétált vele az utcákon, sőt este megengedte, hogy a fiú karjába füződjék.

Igen, ők is elkészültek és helyet adtak az újaknak, akik friss álmot, tervet, tetterőt hoztak; másszínű, árnyalatú kapcsolatokat teremtettek, más nevek köré fűztek legendákat, más szerepet pergettek le a penzió állandón megújhodó filmjén.

Egy másik elkészülő Karla volt. A leány bűbájos leveleket kapott a Szajna mellől. Franci minden erejét összeszedte, hogy magához vonzza az imádott leányt. Színorgiákat írt le leveleiben, amik a Boulogne-i ligetben kábítják és fekete-arany esti utcai hangulatokat. Mindebből megíratlan vágy cikázott a leány felé; egy »jőjj!« ami láthatatlan mágneses erővel húzta Karlát drága szökevénye felé.

De mit szól hozzá apja! Eh, nem fogja előre beavatni. Utóvégre is Francival neki még szóbeli elintézni valói vannak. Meg kell beszélniök a jövőt, de hát hogyan jelentse ezt be otthon? Bizonyos, hogy lefújják a kirándulást. Mert hisz honnan tudják, hogy kicsoda Franci és mit fog jelenteni az ő életében?

– Majd utólag mondom el.

És Karla megkérte Biedermannt, vállalja el ezután érkező leveleinek Párisba irányítását.

Biedermann a leány szemébe mosolygott:

– Hm, odahaza nem kell tudni a kirándulásról?

Karlát tehetetlen bosszúság lepte meg. Hiába érezte magát igaz úton, elpirúlt.

– Persze, persze. A kedves papának nincs érzéke leánya nagyszabású életberendezése iránt!? – kérdezte Biedermann még impertinensebbül.

– Nem értem, mi köze Biedermann urnak az én magánügyeimhez?

– Oh, én a lakóimat úgy némileg gyermekeimnek tekintem.

– Nahát köszönöm a gyámságot, nem tudom, miért tüntet ki épen engem. Rég nagykorú vagyok – vágott vissza Karla, amire Biedermann egy »rendben van«-t mormogva kiment.

Karla dühös volt. Valahányszor Biedermann tehette, célzott rá, hogy helyteleníti a leány barátságát Francihoz.

– Úgy tesz, mintha kompromittálnám a penzióját!

Végül is jó lelkiismerete megnyugtatta. Leült dolgozni és a munka balzsamként hatott lelkére. Mintha szennyes vízzel akarnák behinteni, úgy undorodott az imént; most azonban föllelte régi nyugalmas örömét a viaszcsöpögtetésben. Mióta Francit ismerte, ő maga is elfelejtette a békének azt az enyhe érzését, mikor mit se várva, semmi jó vagy rossz benyomástól nem tartva a következő órákra, egész lelkével merült el az alkotás zsibbasztó extázisába.

Hirtelen az ajtó felrepült és Hellmanné rebbent be, vállán könnyű kendővel. Felkapta a vasalót.

– Úgy-e megengedi?

Óriás viaszcsöpp szaladt ki a csepegtetőből, oda, ahova Karla nem kívánta.

– Ejnye, beh rámijeszt. Csak tessék, tessék Hova készül?

– Nem tudja, ma van a Lilienthal estélye. De sietek.

Azzal ismét kilebbent az ajtón.

Hellmanné mostan delelőjén állott. Imádóinak serege lavinaként nőtt. Csodálatos módon az imádók nem haragudtak egymásra, leszámítva Jensent, aki szerette volna valamennyit megfojtani. Inkább azt lehetett mondani, hogy Hellmanné hívei békés köztársaságot alkottak, a penzió pedig »konglomerátnak« hívta őket, mert úgy szedődött fel egyik a másikhoz tapadva, a közös massza: a Hellmanné iránti rajongás által összefűzve.

Voltak különben, akik megbotránkoztak Hellmannéban. Mert az asszony mit se respektált. Az ebédlőben lábát a szófára rakva szőtte be harisnyáján a feslést és míg kikandikáló kékesfehér bőre lassan eltűnt az összehúzódó selyem pókháló mögött, a »konglomerát« élő, ízzó kavicsai egymásnak súgták:

– Holdfogyatkozás.

– Oh, napfogyatkozás – javította ki valaki

Máskor megtette, hogy a villamoson zsemlét kent vajjal és jóízűen falatozott. Mikor észrevette, hogy valaki megbotránkozóan nézi: fölállott és legelbűvölőbb mosolyával kínálta meg a fölháborodott urat. A közönség pedig harsány nevetésbe tört ki.

Egy volt, aki gyűlölte Hellmannét: Bukovina Hogy miért, maga se tudta a jó fiú. A kihívóan, leigázóan szép asszony folyton összehasonlításra késztette és akár jobban, akár rosszabbul ütött az ki Helénre nézve, a fiú mindenkép bosszankodott Hellmannéra; terhére volt az neki különös egyéniségével és Bukovina a legelső alkalommal sietett vele halálosan összeveszni. Bocsánatot pedig egyszerűen nem kért és így a köszönés alól is felmentve érezte magát. Talán az fájt neki, hogy ez az asszony lépett a királynői polcra itt, ahol pár éven át Helén volt a legtündöklőbb csillag. Talán a búcsú, az utódok iránti keserűség mardosta Bukovinát… pedig örömmel és örömbe ment. Hanem az itt leélt évek búja-baja, oly felejthetetlenül drágává kezdett lenni, hogy Bukovina néha mint temetésre gondolt a napra, mikor e helyet örökre elhagyja. Mert elhatározta, hogy ide többé vissza nem jő mint vendég, hogy soha nem ütteti szívébe a fájdalomnak tőrét: hogy itt, ahol ő a mulatságok magistere, ahol Helén a szépek legszebbje volt, egyszer csak mint átutazó idegen, mint holmi tiszavirág bukkanjon föl és érezze, hogy nélküle is csak annyi a világ.

Egy kis ártatlan irígység szította Hellmanné iránti ellenszevét. Az asszony persze elnézett fölötte, és szinte éreztette, hogy övé a bál, hogy minden más szépség eljátszotta a szerepét.

Lilienthal érdeklődése a legtündöklőbb glóriát vonta feje köré és úgy látszott, hogy Hellmanné útja mindig emelkedőben van; hogy mindig újabb és újabb sikerek érik. Kétségtelen, hogy teljesen uralja a helyzetet, mondogatta mindenki; hogy olyan szerepet biztosított magának, amiből egyelőre ki nem túrhatja senki. Minden véleménye irányadó, minden szeszélye parancs; toalettjei szenzációk… szépsége valamennyi művésznek ihletője. Nyiltan és titokban őt vázolják, őt festik, őt mintázzák, hozzá írják a verseket és szerzik a nótákat…

Az asszony magába szívta ugyan a hódolat tömjénjét, alapjában azért megmaradt a maga fura, éppen nem elkapatott elveiben.

Hogy ilyen késői tavasszal most Lilienthal estélyt ad miatta, egyik fő diadala volt.

Hellmanné ezuttal fekete brokátruhát varrt magának és azt aranycsipkével díszítette. Haját divatosan fésülte meg és amit egyéniségben, színpadiasságban veszített a kifogástalan úrihölgyet megillető toalettben, ugyanazt megnyerte diszkrécióban, ki nem hívó finomságban

Este pontban kilenckor a kapú előtt megállott Lilienthal autója. Hellmanné örömét lelte a pompás gépkocsiban, nem Lilienthal személye miatt, hanem mint ahogy szép virágoknak is örült bármikor, a küldő iránt való különösebb érdeklődés nélkül is.

Csak akkor jutott valami eszébe, mikor már berregve száguldottak. Hogy mit gondolnak azok, akik őt Lilienthal autóján látják majd érkezni.

– Mi ez? – villant át rajta. – Lilienthal azt akarja, hogy ne vonúlhassak vissza… hogy szóbeszéd tárgya legyek… a pletyka szuggesztív hatására számít?

A költő villája a belső Schwabingban, hófehér tulipánoktól övezve tornyosult a karcsú szomorúnyírfák lombjai alatt.

A hallban Hellmanné az inas karjába rázta hattyúprémes köpenyét és szemben találta magát a költővel, aki hálás elragadtatással bámult az asszony kifogástalan külsejére.

– Ez nekem született – gondolta és szíve vad örömmel telt meg. Nem, lehetetlen, hogy a mai fényes este eltévesztené hatását a pompára, ünneplésre termett asszonynál.

Lilienthal néhány pillanatra otthagyta házigazdai posztját és maga vezette fel az asszonyt karonfogva a hall egy magasabban fekvő részébe. Ott narancsfák alatt, óriás fonott székekben ismerősebb alakok ültek, köztük volt Evans is. A rendkívül tágas, gyönyörű virágokkal ékített csarnokban elszóródó vendégek figyelemmel néztek a mellettük elhaladó pár után és egy ah! repült fel közülük, mint akaratlan elfújt pehely.

Lilienthal megelégedve vett erről tudomást. A táncteremmé alakított mennyezetes ebédlő, valamint az üvegfallal elválasztott dohányzó közönsége is méltónak találta Hellmannét, hogy percre abbahagyja megkezdett szórakozását és szemügyre vegye Lilienthal választottját. A frakkos inasok a tálalóban összekaptak, hogy melyik tolhassa elibe a kávét, a kisszalónban pedig néhány ábrándos szőke bakfis összebújt találgatni, hogy vajjon ki lehet ez a minden képzeletet lefőző szépség.

Az estély kellemes volt és pazar, mint a Lilienthal összejövetelei általában. A táncot, kártyát és társasjátékot zene követte, egy operaénekesnő csengettyűáriája és Evans Tannhäusere után a fiatalabb vendégek ostromára maga Lilienthal adott elő verseiből és míg a szürkére arannyal festett, bíbordrapériás nagyszalónban Lilienthal ajkáról a tökéletes rímek aláperegtek, az ábrándos bakfisok tekintete mint vetélő járt a költő és Hellmanné között.

Éjféltájban a hideg buffet következett: halak, homár, füstölt nyelv, olasz saláta, jégbehűtött spárga, hozzá pezsgők, fekete, édes görög borok és narancsszörbet.

Minden símán ment végbe. A hangulat édes volt és csillogó, mint a pezsgő, amit ittak. Lilienthal nem győzte bámulni önmagát, saját háziúri érzékét, tapintatát, előkelőségét. Vendégei – művészek és pénzemberek – valamennyien jól érezték magukat nála.

Hellmanné diadala fényfokára hágott és ő érezte ezt. Ez az érzés csodálatos önuralmat, biztosságot adott neki; mozdulataiba pedig olyan varázst, hogy az nemcsak a társaságot, de saját magát is megbódította. Ezt a mai sikert Hellmanné teljes tétlenül nyerte meg: nem igen beszélt, zongorához nem ült, még csak nem is kártyázott. Azt tisztán látta, hogy Lilienthal brillírozik vele, hogy fürdik az emberek bámulatában és irígységében.

Mikor búcsút vett, a háziúr az autóig kísérte és forrón szorította meg karját a lépcsőn.

Hellmannén különös érzés futott át, valami fáradt, eddigi életében sohase ismert magautálat. A költő borotvált arcának kétfelől alácsüggő hervadt bőre, hajának ritkasága feltűnt neki most és a berregő, tütülő kocsi hűvös levegőjében megrázkódott. Még egyszer átfuttatta most magán a benyomásokat és úgy találta, hogy mindaz, amit Lilienthal nyújt majd neki, csak hatványa annak a megállapodottságnak, ami elől Hellmanntól elmenekült. Ünneplés és pompa… a hétköznapok ott is csak hétköznapok lesznek. És hol nem ünneplik őt, bárhova menjen?

Mikor a férjével nászúton volt, az olasz vasúti kalauzok virágot nyomtak a kezébe és az őrházból csókot dobtak, ha kibámult az ablakon. Velencében a Garibaldi-úton egy úr folyton a fülébe sugdosott, mikor egyedül ment gyümölcsöt venni és a Lidón az urak láncban fürödtek körüle… Miért jutott most ép a nászútja eszébe? A nászúttal együtt nyugtalan vágy, utazások, új élmények után?…

– Vajjon hányadik leszek, akit Lilienthal megölel?…

Agyán asszonyok lengtek keresztül: káprázatosak és közönségesek, raffináltak és ostobán érzékiek…

Hirtelen bezárta a gondolatsort, melyet addig szőtt, míg Lilienthal menyasszonyának tartotta magát.

– Miért legyek utolsó valakinél, miért ne inkább a legelső…

A soffőr kezébe öt márkát nyomott – ez volt utolsó pénze – és pillanatra állva maradt a vadszőlő alatt rogyadozó falusias ház előtt. A violaszínű éjszakában egyetlen ablak lövelt narancssárga fénybokrétát: a földszinten, ahol régimódi rácsok keresztezték a kiszűrődő világosságot.

Hellmanné ehhez az ablakhoz lépett és egy kicsit leskelődött. Ez az inkorrektség kimondhatatlan jót tett a hosszú éjszaka feszült elegánciája után. Jensen az asztalra bukva virrasztott; lehet, hogy el is volt aludva. Hellmanné belül került és benyitott hozzá.

A fiú felrezzent és fáradt, kisírt szeme álomtól tébolyultan meredt az asszonyra. Az odament hozzá és megcirógatta a fiú fehérszőke haját.

– Jensenke, te sírtál…

A fiú nem felelt.

– Rakd meg a tüzet és oltsd el a lámpát. Hajnalodik, nem látod?…

Csakugyan, néhány félénk sugár lopózott az ablakpárkányra az égről. A fiú engedelmeskedett, Hellmanné pedig hattyúprémes belépőjét állva hagyta magáról a földre esni. Aztán végighevert a szófán és nyújtózódni kezdett.

– Fáradt vagy? – kérdezte Jensen tétován.

– De milyen, hadd nyugodjam ki a gondolattól, hogy Lilienthal menyasszonya vagyok.

– Az vagy?

– Egész éjjel az voltam.

A kályha előtt térdelő fiú arcán újból lefutott a köny.

– Most pedig, Jensenke, jőjj, ülj ide a lábamhoz és mesélj Kopenhágáról. Várj csak, hadd oldjam le ezt a comme il faut-frizurát.

És azzal szétrázta hajpalástját.

– Mit meséljek?

– Amit régen. Hogy van ott?…

A fiú leült a szófa sarkára, hálásan, mint egy kutya, aki egyre fél, hogy elűzik a bitorolt jó helyről.

– Kopenhága… tudod, ott vannak a legszebb szőke lányok, asszonyok… tudod, mindenki mindig a kávéházban ül és nevet… te, az asszonyok úgy ülnek a kávéházban, mint a hónapos retekcsomó –

– Na, ez szép hasonlat

– De igaz is: egyik piros, másik fehér és mind szépek, frissek és sűrűn, sűrűn vannak.

– Milyen retek volnék én?

A fiú szeme tágra nyílt.

– Te ott is a legszebb lennél. Ott is bámulnának, irigyelnének…

– Vajjon téged is?

A fiú nem merte ezt megérteni.

– Tudod vasárnap délután az ember kirándul… bérel egy csónakot és kievez a tengerre… és csókolódzik künn a hold alatt…

– Te már csókolóztál a hold alatt? – kérdezte az asszony kicsit gúnyosan.

– Ezt csacsiság kérdezni… tudod jól, hogy én előtted nem is láttam meg a nőket.

– De ez igazán igaz? Én vagyok a legelső?

– Sőt a legutolsó is.

– Oh, az épen nem biztos Én az első akarok lenni.

Jensen nem tudta, álmodik-e, hogy ismét szerelemről beszélhet Hellmannénak. Utolsó hetei borzalmasak voltak… Az asszony rája se nézett és fogadta a gratulációkat küszöbön levő eljegyzéséhez… Most azt hitte, tréfál és hirtelen felkiáltott:

– Ne űzz csúfot velem! Látod, ha el is akarsz dobni, tisztelhetnéd azt, hogy szeretlek.

– Hagyjuk ezt. Igaz, hogy utazol haza?

– Egy óra mulva. Nézd.

És Jensen kofferére mutatott.

– Van pénzed sok?

– Van elég. Eladtam egy csomó fülbevalót Azokból, amiket te is úgy szerettél.

– Mennyi az az elég? Jut nekem is? Csak addig, amíg felveszem a jövő hónapbeli jövedelmemet.

Helmannénak volt valami tőkéje, amiből férjét is tartotta rossz napokban.

Jensen nem értette ezt.

– El akarok szökni – szólt az asszony nyugodtan, szinte ásítva.

– Velem? – kérdezte a fiú bátortalanul.

– Csacsi, Lilienthal elől. Megmutatod nekem Kopenhágát.

Jensen az asszony lábához esett. De az talpra állította.

– Ne szamárkodj, nincs rá idő. Eredj a szobámba, a szekrény tetején van a kulcs, szedj ki minden fehérneműt és rakd a kofferembe. Azonkívül azokat a ruhákat, amiket szeretsz rajtam látni. A fésűt, a púdert, a fogkefét is. Szóval, ami szükséges. Adj addig egy levélpapirt.

A fiú őrült örömben rontott át Hellmanné szobájába.

– Pszt! te kölyök – csitította az asszony.

Hellmanné leveléből semmi se lett. Azt akarta megírni Lilienthalnak, hogy semmiféle hírnév, pompa nem éri meg egy gyermek szerelmét… Pfuj! milyen banális. Mint a valláskönyvben az »ebből mi a tanulság« paragrafus

Félredobta a levélpapirt. A leckét így is, úgy is megkapja Lilienthal.

Künt a házat körülölelő kert megfürdött az éjszakában és most millió gyémántcseppel volt meghintve. A fű immár a kerítést félig eltemette és kaszára érett, a lafrance rózsák buksi fejei elnehezedve csüggtek alá; mások, halvány csontszínűek, most feslettek ki és saját illatuktól megrészegült fejüket a nap felé fordították. A méhek, darazsak kihasználták a rózsák mámorát, szédült, dongó zenében szívták őket és azok nem lettek mézben szegényebbek.

A madarak operát adtak elő. Egyesben, kettesben, majd egész karral hívták, szólongatták és túlharsogták egymást.

Minden élni vágyott és a rá nézve lehető legnagyobb beteljesülést sóvárogta. Minden ünnepelt és minden adakozó, könnyelmű volt.

A kerten át a tavasz nagy ünnepének diadalmasan fölvirradó reggelén Hellmanné surrant: puhán csillogó szürke selyemköpenyében, csápszerű dísszel ékített fekete sapkában, ami őt egészben a kergetőző pillangókhoz tette hasonlóvá.

Jensen később lopózott utána. A város elején elfogtak egy üres autót. Az állomás felé robogva a Bohém előtt találkoztak a sápadtan hazaszéledő penzióbeliekkel. Megbújtak, hogy ne lássák, föl ne fedezzék őket, aztán pedig szabad, könnyű kedvben, mintegy szárnyakon repültek bele az ujjongó tavaszi végtelenbe.

XV

Tehát Bukovina hiába féltékenykedett az elhagyandó Paradicsom örökösére, az elfutott, delelőből siklott el másüvé, mintha tudta volna, hogy a delelés nem tart örökké és hogy az alkony megnöveli az árnyakat.

A kis ruthén festő pedig még jobban megalkudott az élettel. Belátta, hogy vagy Helén, vagy a művészi eszmények. Készült buzgón Amerikába, elfojtott, némává ringatott szégyennel adva föl egyelőre egyéni művészetét, önérzetét. Most pénz kellett, pénz és Helén. Egyébként pedig most is kijárt a hegyekbe vázlatokat gyűjteni. Szokása szerint a kulcsot Helénnél hagyta, hogy ha valamire annak a műteremből szüksége van, bemehessen.

Mikor utoljára volt künn, valami lázas nyugtalanság, a munka iszonyata lepte meg. Semmit se dolgozott, hanem elkódorgott a nyaralók között és szóba állott a matrózinges, mezitlábas, spártai módon nevelt úrfikkal, kisasszonykákkal.

Azután összepakkolt és föladva utolsó terveit, hazautazott. Estefelé ért utcájába és fütyörészve ugrált felfelé a lépcsőkön. De már a második emeleten kifogyott gyenge tüdejéből a szusz. Mire fölért, egészen elcsöndesedett.

Ajtaja nem volt bezárva és ő végretárta, hogy cók-mókjával beférhessen.

A küszöbön dermedve állott meg.

Szembe vele, háttal fordulva, Helén ült, úgy, ahogy Bukovina legjobb képén: hogy taolettje csak a kontyba csavart frizurájából állott. Mellette a falhoz támasztva volt maga a kép és Szerdukov keresztbefont karral a szoba közepén állva, összehasonlította a kettőt.

Az ajtó zajára a két ember megfordult, csak a kép maradt háttal, tehetetlenül… Helén szeme óriásra tágult és az ajka is nyitva maradt. Szerdukovot saját aljasságuknak teljes, megsemmisítő tudata halálos sápadtságba borította. Bukovina két jegesült tekintetből olvasta a kérdést:

– És most mi lesz?!

Lassan, mintegy húsáig vágó szíjjakra kötött súlyokkal terhelve, lépett feléjök, ajkára hörgésszerű, gyötrelmes hang tört. Úgy érte el Szerdukovot, akit valami olyan erőtlenség fogott el, hogy rongyként hagyta magát az ajtón kilendíteni.

– Hozzád… nincs közöm – tördelte Bukovina ajkának mozdulatlan, engedelmeskedni nem bíró résén

Alig bírta az ajtót bezárni.

Helén a japán függönybe tekergőzött és sem szólni, sem moccanni nem bírt, csak a keble zihált hangosan és olyan gyorsan, mintha haldoklana.

Bukovina mintegy főbeütötten állott a leány elé és a füléig hajolva abba hörögte:

– Tudod, hogy én visszavettelek tőle, tudod, hogy nekem te úgy is tiszta voltál… szerettél és aztán őt szeretted… az becsület… hanem hogy te egyszerre kettőt… tudod, mi a neved?

A leány halkan nyöszörgött, arcát a függönybe fúrta. Bukovina nem őt nézte. Szeme egy, a falon függő tárgyban akadt meg, arra meredve dadogta:

– Nohát lemosom én azt rólad. Nem nézlek olyannak, akinek minden szabad… Megtisztellek, az enyémnek nézlek és megadom, ami a nem mindenkiének kijár… a tisztességesnek, ha botlik…

Lekapta a falról a kétágú kis nagajkát, a hazájából emlékül hozott korbácsot és ráütött Helén meztelen vállára. Az első ütés az ütőnek fájt, de a második, harmadik kéjesen oldotta meg izmainak sajgó merevségét.

A hosszú esztendők rabszolgaságának bilincse lepattant, a szabadság zabolázatlan tajtékba öntötte a fiú agyát. Szerdukov zihálása, amint vállával akarta kiemelni a bezárt ajtót, a korbács csettenése és az ütlegelt leány felbuggyanó nyöszörgése valami lázba verték a fiút, a kielégülés olyan extázisába, amit csak a leánynak rózsaszínnel csíkozott vakító vállából kiserkenő vére oltott ki hirtelen.

Bukovina kiejtette a korbácsot.

– Csak ezt akartam… mondta mintegy felébredve, önmagának.

– Csak hogy soha se lássa a válladat, az én bélyegem nélkül.

Az ajtóig vánszorgott és kinyitotta azt. Teljesen elernyedve állott Szerdukov elé. Az, hogy zajt ne csapjon, felhagyott a dörömböléssel és tétlenül ődöngött a sötét folyosón. Bukovina, mintha kegyelmet kérne, rekedten, alázatosan suttogta:

– Üss agyon, ha jól esik.

Karját összefonta, várva, hogy a nála sokkal izmosabb vetélytársa összeroppantja.

Szerdukov azonban Helén után nyult, aki hangos csuklásszerű sírásban vonaglott a földön; a lerántott függönybe tekergőzve.

– Vigy el… vigy el… menjünk; tördelte és a fájdalom könyei peregtek felbomlott, csapzott hajától eltakart arcára.

Bukovina felkacagott:

– Haha! Ti jobban jártok persze, ha a dolgot hang nélkül zsebrerakjátok.

Kimondhatatlan útálat futott át rajta, amint az öltözködő leányra és a neki nagy gyakorlattal segédkező fiúra pillantott.

– Takarodjatok, pusztuljatok!

Kilökte őket az ajtón és utánuk köpött.

– Méltók vagytok egymáshoz.

Ez a gondolat rogyasztotta a letakaratlan lócára Mintegy megkövülve terült végig rajta. Eleinte nem voltak gondolatai, később pedig csak útálatosak mint nyálkás, síkos, jéghideg kígyók.

Egész éjjel és másnap egész nap, az undor deliriumában feküdt. Összefüggéstelen, a felháborodások új rohamaitól megszakított gondolatműveleteket végzett, amiknek azt kellett kiadniok, miért jött vissza Helén, miért akart felesége lenni, mit akart Szerdukovtól, hogyan játszották őt ki, miért, mióta…

A szenvedély nem igen hagyta biztosan mérlegelni, néha agyonfáradva nyugodott bele, hogy véletlenségek játszották vissza hozzá Helént, hogy véletlenül sodródott Szerdukov hálójába újra… de egy-egy szó, jelenet, mint hirtelen fény villant fel és más, rettentőbb következtetésekre késztette a vergődő fiút. Helén csak pénzért jött, csak azért küldte az a rongy vissza… Dehát miért akart a felesége lenni… Mert Szerdukovnak nem kellett…?

… Szerdukov talán megunta és lerázta Helént, aki jó szándékkal, de szerelem nélkül jött vissza. És ki tudja hol, újra meglátta csábítóját…

Egy bizonyos: Helén Szerdukovot szereti, miatta mindenre kész. És nem ez volt a legrettentőbb. A legszörnyűbb gondolat, ami Bukovinát, mint az ereibe fecskendett méreg gyötörte: hogy Helén másra gondolt, míg vele volt; hogy másra gondolt volna mint felesége.

– Jobb így… jobb így, eszmélt végre önmagára.

Szemérmes lelke borzasztóan szenvedett a gondolatra, hogy Helén csak utálatot érezhetett, mikor ő áradozva hódolt neki.

– És Szerdukov nem örvend, hogy most végleg neki maradt a leány.

Ez szánalmas, lesújtó vígasz volt. Bukovina rágondolt, hogy Helént egykor a legtisztább szeretet vezette hozzá; hogy akkor először, mikor otthagyta őt, becsületesen volt hűtelen. Hogy aztán koldusmódra, büszkeség nélkül jött vissza az első megaláztatás után. És végül alkut csinált a szerelem és a házasság között, férjhez készült egyikükhöz és ölelte a másikat.

– Micsoda fokára hág majd a züllésnek, ha Szerdukov faképnél hagyja.

A fiú összerándult:

– El kell mennem. Nyomtalanul, mert különben visszafogadnám, ha elémbe jönne. És akkor is nem őt utálnám, hanem magamat.

Eszébejutott a szerződése.

– Amerikába menni… dehát minek most már a pénz?

Egyáltalán nem jobb volna-e, fel nem kelni innen? Vagy felkelni és az ablakig vánszorogni és onnan kibukni a kövezetre, a semmiségbe. Ha volna ereje, az ablakig menni, a többitől nem félne. Hanem moccanni sem bír… Igy vergődött másnapig.

Aztán valami csak előmászott a lelkében, mint undok szemétdomb alól előbotorkáló fénybogár. Táviratot küldött az amerikai Maecenásnak: »Uram, feltételeit csak úgy fogadhatom el, ha munkámban magamrahagy és teljesen megbízik akaratomban«.

– Ha elfogadja, akkor nemcsak művész maradok, de megvalósíthatom legmerészebb terveimet. Ha nem, akkor is megélek valahol, de soha többet meg nem veszi senki a lelkiismeretemet.

Ilyenfélét gondolt, vagy csak érzett, míg elfutott a távírattal a legközelebbi feladó hivatalba. Lába olyan gyorsan vitte és a szívét már nem üresnek, hanem könnyűnek érezte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ebben az időben érkezett vissza nászútjáról a Bertram pár. A penziót ez alkalomra karmazsinrózsákkal ékesítették fel és Bukovina megtanulta a dalt zongorázni:

»Im hozzuk már a koszorút«…

Ez volt utolsó szereplése és legjobb barátjának örömünnepét egyetlen komoly arcvonással se felhősítette be. Tréfált, ivott a viszontlátásra »odaát«; megtáncoltatta a babaasszonykát és szünetlen Mrs. Bertramnak szólította; mert látta, hogy az örömet okoz a két új házasnak.

Az ünnepség Karlának is utolsó volt. A párisi levelek már kihúzták fehérneműit a kommódból; kivonzották a keféket, fésűket a Biedermeyer tükrösasztal fiókjából és a bizonyítványt a művésziskolából.

A leány csomagolt.

Bertramné az ünnepi vacsorán Karla mellett ült.

– Mit tud Franciról? – kérdezte hirtelen a gavallér nélkül mulató leányt.

Karla alig jött zavarba. A Bertram pár mutatta be neki annakidején Francit és azt is tudták ezek, hogy a fiú gyakran megfordult nála.

– Irogat néha, – felelte hát egyszerűen.

– No látod, nincs baja, – fordult Bertramné férjéhez.

Az barátságtalanul nézett Karlára.

– Szegény Grete, mit se hall róla és egész odavan; a Cook irodába írt nekem Milanóba, ha tudok-e én valamit.

Karla nem értette ezt.

– Ki írt önnek? – kérdezte egész hangosan, hogy a fél asztal, Biedermann is hallotta.

– A felesége, – szólt Bertramné, mintha semmi meglepőt se mondana.

– Kinek a felesége? – kérdezte Karla és anélkül, hogy a felelet elérte volna, hirtelen képek bukdácsoltak el lelke előtt: az öreg asszony, aki Francinál fejcsóválva nyitott neki ajtót, a fiú kísértetszínű arca, mikor a klastrom-fogadóban lába elé hullott, aztán Biedermann konfidens mosolyán…

Egyszerre megfagyott a vére és körülnézett, mintha valahonnan ütéstől tartana.

– Francinak felesége van? – kérdezte aztán, mintegy gonosz álomban.

Egyszerre mindenki feléje fordult és a rázáporló tekintetek a hitetlenség, ámulat fullasztó keveréke voltak és Karlát csaknem leterítették.

– Hogyan, – kérdezte Bertram hirtelen és iménti kelletlen arca szánalomra lágyult, ön nem tudta?

Karlán újra átfutott egy vihar, egy gondolatlánc, a sziklaerős leányra a legnagyobb önuralmat parancsolva; és lelke minden erejének megfeszítésével el is érte azt.

Ezek az emberek hónapokon át látták az ő zárkózó, de cseppet se titkolt szerelmét egy férfihez, akinek felesége van!

Ami furcsát gondoltak róla, mindaz most szánalomba, sőt nevetségbe fog átcsapni. Most e percben még mindenki érzi, hogy itt lélekölő tragikum nyílott fel előttük, hogy ez a leány talán életének legkínosabb helyezetét éli át, itt a szemük előtt elárulva és kiszolgáltatva… de öt perc mulva a film szenzációs fordulata a hősnőt saját ostobaságának áldozataként fogja mutatni: és csak a jobbak fogják megsajnálni, a többi mulatni fog rajta.

Franci bolonddá tartotta őt! Ez az érzés egy pillanatra jéghideggé tette Karla fejét, hogy nyugodtan itta ki feketekávéját és hallhatóan fejezte be a témát:

– Én igazán nem tudtam erről.

Ennyit mondania kellett. De aztán hallgatott. Érezte, hogy minden kimagyarázkodás csak rosszabb lenne és különben is, annál sokkal büszkébb, sokkal tisztább volt, semhogy odaalázza magát, hogy részleteket kérjen Franci körülményeiről, vagy, hogy azok enyhítették volna csalódását.

Franci házas volt és úgy bánt vele mint menyasszonyával, ez a szívébe markolatig vert tőr volt. Hogy kitette őt az emberek pletykáinak, hogy hagyta őt túláradni szerelmében; elfogadta lelke szent fellágolását és nem volt homloka az igazat bevallani. Neki, aki úgy gyűlölte mindig az őszintétlen alakoskodást, aki annyiszor tiport rá Ulrik Adolfra a hazugságaiért, aki igazmondó volt a kegyetlenségig…

A leány nehéz léptekkel talált szobájába és ott felál, a kezdett járkálni, mint akit valami nagy testi gyötrelem késztet a futkosásra. Nem tudta, mi ez a ránehezedő iszonyat: szerelmének hirtelen, szörnyű haláltusája, vagy a végtelen megvetés, amit Franci iránt érez. A fiú minden előnyös vonását elvesztette most szem elől. Gyűlölte Francit és gyűlölte önmagát, hogy ilyen alávalóra font glóriát.

Hirtelen az ajtó felnyílt és a Bertram pár lépett be. Ez a két ember megérezte, mi megy végbe a leányon, hogy annak szüksége lehet valakire most.

– Úgy-e nem zavarjuk – szólt Bertram és picike asszonyának széket tolt. Odabent ki akarják rúgni a ház oldalát, gondoltuk, bejövünk keveset, lehülni a tánctól.

Karla a fájdalomtól béna volt. És mégis érezte, hogy ezek jót akarnak.

– Szabad… teát? – kérdezte és reszkető kézzel tölteni kezdett, csak hogy leplezze izgatott fájdalmát.

– Bizony hiszem, hogy nélkülözi barátunkat, – kezdte az asszonyka is és körülnézett a szobában, amely tele volt a kora nyár tündöklő virágaival.

Karla nem felelt.

– Olyan jó fiú az a Franci – folytatta az asszonyka. Be kár, hogy olyan szerencsétlen. Sejtelmem sem volt, hogy maga nem ismeri az ő helyzetét.

Bertramné kérdezősködést várt. De a megkínzott leány arra nem volt képes.

Bertram vette át a szót

– Bizony Franci se hitte, mikor huszonegy éves korában megnősült, hogy ezzel le is zárta jogát a boldogsághoz.

Karla letette a kannát és figyelni kezdett.

– Tudja-e, Franci felesége már az első hónapokban beteg lett és azóta is ágyban van… olyan fiatalon szélhüdés érte… és semmi remény, hogy meggyógyulhatna. Franci úgy ápolta, mint egy jó anya…

Karla kiérezte, hogy ez nem csupán a Franci védőbeszéde, de hogy az ő vigasza is akar lenni. És megszólalt:

– Annál nyomorultabb volt, hogy előlem mindent elhallgatott. Annál kevéssé kellene másutt futkosnia a boldogság után.

Elfelejtette, hogy az imént az ebédlőben csak a hidegvérét, a közöny látszatát akarta megőrizni. Ezek itt úgy is beleláttak.

– Nézze – szólt Bertram – nem is mentem én őt, de némileg megérthetővé akarom tenni a helyzetét Gondolja meg, mily fiatal ő még és egy élőhalotthoz van kötve! Úgyebár az ember nem isten, kivált a férfiember?…

Karla arcán harag lobbant fel.

– És épen engem választott, nem-istenes vigasztalódásul? Engem? Én azt legkevéssé érdemeltem meg.

– Franci bizonyára jó és finom volt magához és nemde, csak egy kis barátságot kért? Hiszen az nem bűn?

Karla érezte, hogy barátságuk bensőségéről önmaga megalázása nélkül nem beszélhet.

– Attól félek, hogy az emberek nem szépen értelmezik barátságunkat.

Bertram legyintett.

– Óh, ki veszi itt olyan komolyan a dolgokat?

Azzal látva, hogy az ügy kezd rendbejönni, feleségének megkavargatta a teát és odatette elébe a kommódra.

Csak azután fogott a sajátjához. Nem távoztak el mindjárt, hogy ne legyen az a látszata, mintha csak Franci miatt jöttek volna. Egyet-mást még felemlítettek, azt is, hogy a beteg asszony Münchenben fekszik nagynénjénél és, hogy Franci ugyanabban a házban lakott.

Mikor elmentek, Karla sokáig állt összefont karokkal a szoba közepén.

Eszébe jutott Etelka. Talán az is megtudott valamit, azért maradtak ki látogatásai.

Felöltözött és elment hozzá.

A leányt békésen találta: Alberttel együtt teázott, a divánra nyitott könyv volt letéve, fedéllel felfedve. Látszott, hogy felolvastak és hogy a felolvasást folytatni akarják. Különben ők is elkészültek, hazafelé. Utolsó heteiket jó egyetértésben töltötték. Etelka lemondott a penzióról és Albert palackba zárta féltékenységének szörnyeit.

Különben egészen más főesemény teremtett békét köztük. Albert pályaműve, amely miatt Etelkát végkép elhanyagolta, elkészült, pályázatra került és nem nyert; sőt szenzációs témája némi kómikus hírnévre tett szert tudományos körökben.

Albert szinte belebetegedett. Azt hitte, megsemmisítő, kiábrándító hatása lesz a balsikernek.

Pedig Etelka titkos örömet érzett, mikor Albert elkeseredetten megfogadta, hogy soha többé fel nem áldozza életének egész korszakát egy bizonytalan sikerű munkáért. Állandóan Etelkánál ült, aki mint beteg gyermeket gyógyítgatta őt lelki sebéből és tűrte a kezdetben mutatkozó, a fájdalomból fakadó oktalan szeszélyeit. És ez az együttlét elég volt hogy Etelkát minden más szórakozástól elvonja.

Ilyen nyugalmas idillbe vágott bele Karla bánata.

A leány súlyosan, cammogva lépett be. Nem vetette le felsőjét, csak a nyakánál tetszett ki méregzöld ünnepi ruhája; megállott Etelka előtt és suttogva kezdte, de suttogása az utolsó szónál kiáltássá élesült:

– Etelka, gondolja el… Franci meg van házasodva!

Hirtelen az asztalra esett és sírni kezdett, szívéből, minden restelkedés nélkül.

Etelka nem bírta felfogni, mi történt.

– Franci? Párisban megnősült?

Karla csak a fejét rázta.

– Régen – és elcsuklott.

A két jóbarát minden erejéből vigasztalta az összetört, csaknem megsemmisült leányt. A részvét, az igazi megértés és az őszinte kibeszélés lassan magához térítették Karlát, könnyei apadni kezdtek.

– Lám – mondta és ajka torz mosolyban rángott el – mindenki elschwabingolódik, ha oda beteszi a lábát.

Albert helyeslőleg bólintott, majd elsietett valami innivalóért.

– Karla, – szólt Etelka, mikor magukra maradtak – nem mondom, Franci eljárása rettenetesen helytelen, de azért én mégis sajnálom őt.

Karla könnyein át felemelte tekintetét barátnőjéhez:

– Miért lett oly hűtlen mostanában hozzánk?

– Tudja, szinte azt hittem, megtudott valamit és azért került el engem.

Etelka meghalkította hangját:

– Képzelje, a Schwabinggal én is megjártam. Emlékszik a George dolgozatomra? Mondtam volt, hogy egyik forrást nem használtam fel, mert ki volt kölcsönözve. Nemrég bemegyek a könyvtárba és utána kérdeztem. A könyv bent volt és tudja ki tartotta magánál mostanáig?

– Nem én…

– Zwirn, azaz Ulrik Adolf.

– Dehát miért?

– Ez az. A kávédélutánon leadott bölcseségeit abból szedte, a könyv nála volt és azért nem találtam.

– Szóval Ulrik Adolf plagizált a Maga javára.

Etelka vállat vont.

– Tudja Isten, mit higyjek róla. Azt hiszem, ő annyira fogékony a mások alkotása iránt, annyira felszívja azt, hogy utoljára maga is hiszi, hogy a vérévé vált dolog benne fogamzott. Most aztán én kerültem abba a hírbe, hogy nem neveztem meg forrásomat. Azóta se kívánok találkozni Ulrik Adolffal…

– Látja – tette hozzá hirtelen – Albertnek is van valami igaza, hogy haragszik a bohém kompániára. Ha magunkfajta kerül oda, okvetlen valami bolondságba keveredik, mert annak a világnak mások a törvényei. Az embert nem úgy értik, amint tesz és mi is másként fogjuk fel, mint amilyenek. Aztán bábeli félreértés lesz belőle.

Karlát sokkal élesebb fájdalom hasogatta, semhogy Etelka szavai, amelyek oly igazán mutattak rá, miért nem élhet együtt a bohém a filiszterrel, érthetővé alakultak volna ki benne.

De a Francival váltott levél után eszébe jutott Etelka fejtegetése.

Mert Karla nem azt a magasztosnak tartott utat választotta most, hogy haragját céltalannak, magához méltatlannak tartva, egyszerűen elejtse a dolgot, szemrehányás nélkül. Nem, az igazság erősen a nyelvén volt, hát meg is írta azt; megírta azzal a záradékkal, hogy az őszintétlen ember az ő számára nem létezik, hogy Franci hozzá gyáva volt és hazug.

A kemény szókra Franci hosszan felelt. Nem kért sem barátságot, sem bocsánatot, csak egy percnyi megértést:

»Karla – írta – csak azt ne higyje, hogy nem szerettem. Hogy nem adtam mindent oda Magának, amit én szegény adhattam. Gyáva voltam és hazug. Szórakozást kerestem és mikor megtudtam, hogy maga nekem annál csak sokkal, sokkal többet adhat, a legnagyobb boldogság lehetősége, amit az élet nekem megmutatott, elszédített. Nem tudtam elszakadni Magától, amíg el nem taszít. A legnagyobb árt fizettem rövid boldogságomért: semmi vagyok Maga előtt. Csak az maradt nekem, hogy szégyeljem magam örökre. Ne bocsásson meg, hanem felejtsen el a legirgalmatlanabbul«.

Karla semmit se válaszolt erre.

Most már sietve hagyta el Münchent.

Apja ráírt, hogy azonnal induljon haza. A küldött pénzből nem futotta, de Biedermann hitelezett neki, míg a műterem behozza a tanulmányok költségét. Azonkívül Karla eladta felhalmozott munkáit. Mindenki szívesen vásárolt. Némely az utolsó márkáival, csak hogy segítsen a leányon.

Míg a hajó Stettintől Rigáig vitte, Karla ráért az utolsó hajszás napokban szétzilált érzéseit rendbeszedni. Eszébejutott, mily tartózkodó volt Franci mindig és mily gondtalanul adta át ő maga lelkét a Franciért fellobbanó szerelemnek. Talán mindketten, vagy egyikük se hibás. Most már nem fájt úgy, hogy jó volt Francihoz.

– Hiába, voltak napjaim olyan szépek, amilyenek rám nem várnak többé.

És még egyet fűzött Karla gondolataihoz: hogy bár nem tudna írni egy sort neki, hallani egy futó hírt róla, bár teljesen érzi, hogy ránézve Franci megszűnt, olyan nagyon nem gyűlöli már. Csak egy fájt még és úgy érezte, ez örökre fájni fog, mint a szégyenbélyeg: hogy a penzió holtanapjáig fog mulatni rajta, az ő legendás filmjén.

Mintegy háromnegyed év mulva Etelka levelet kapott Rigából. Karla műterme kezdett felvirulni és a leány ép az időben cserépmunkáiból kiállítást rendezett.

»Képzelje – írta Karla – itt van Jakimov, a tojás-ember és ő is kiállít. Most jött meg Münchenből, persze ki nem fogy az élmények elmeséléséből. Sajnos, az embereknek felét sem ismerem már, akikről regél. De egy és más Magát is érdekelheti, például, hogy Ulrik Adolf »Puszták lánya« az Insel-Verlagban jelenik meg és azzal reklámozzák, hogy »igaz, mély érzésből fakadó lírai mű«. Mindazáltal Biedermann nem könyörült rajta és öt márkányi tartozásért a penzióból kitelepítette. Zdenka és Ali tudatták, hogy Prágában megesküdtek és Budapestre kérik a gratulációkat. (Libáké a szerencse). Emlékszik Nietzschkére? Jegyet váltott Jelenával, ellenben Anizia kikosarazta Hoffert és az kicsit meghibbant. Üldözési mániában van; látja még itt is Ulrik Adolfnak lett igaza. A kis Rosenkrantz nemrég együtt lépett fel azzal a kis oroszzsidó leánnyal. A nénje nagyon haragudott, mert ő a hugát csak amatőr zenésznek szánta, az pedig komolyan színpadra lépett. A szép Frici miatt a két öreg kisasszony összekapott, hajcibálásig mentek. Biedermann közbelépett és azzal csitította őket, hogy hisz mindegy, melyikük lesz a boldog, aki Fricikét örökbeveszi. Három napig nevettek ezen a penzióban. Lipin állítólag delirium-tremensbe esett, ez alighanem Ulrik Adolf koholmánya, mert dühöngeni Lipint senki se látta… De nem pletykálok tovább. Furcsán vagyok vele, mindaz, amit Münchenben átéltem, ami annyira izgatott, érdekelt és lekötött akkor, most mintha álom lett volna, csak alig hozza vissza egy-egy emlék az ottani hangulatot. Valóban, egészen józan lettem. Münchenben édes bortól voltam becsipve, aztán jött a nagyfejfájás utána, hanem a rigai szél kifújta belőlem a mámort meg a fájdalmat. Amolyan északi medve lett belőlem ismét. Úrrá lettem magam felett és a munkám minden egyebet pótol.

Ha mégis egyszer férjhezmennék, (mert hátha? no szívecském, ne nyissa olyan tágra a Madonna-szemét), bizony Isten, csak az eszemre hallgatnék. De azért nem haragszom a szívemre, hogy egyszer bolondot járatott velem. Az élet úgyis olyan komoly és az embernek kell valamire emlékezni öreg korában… nem? Valami ostobaságra, könnyelműségre? Münchenben bizonyára úgyis elfelejtették már tragikomédiámat, mert hisz mi voltam én a penzió kifogyhatatlan filmjén? Egy-két jelenet, semmi több«.