VIII.

A következő hetek bal paré-i, a sirászi rózsaünnep, a római karneválest, a kitschbál – kitsch valami képtelenül, lehetetlenül ízléstelent jelentett – és más hasonló mulatságok mint meleg nyári eső burjánoztatták fel az új szívügyeket, a régieket pedig különösen virulóvá tették. A bizonytalanság eltűnt, mindenki megállapodott.

Etelka, miután dolgozatát elküldte a honi folyóiratnak, gyakran jött teázni Karlához; ahova ilyenkor Ulrik Adolf is beállított. A fiú föltétlen hódolata nem maradt minden hatás nélkül Etelkára. A leány jól érezte magát Ulrik Adolf íróbarátjai közt, az irodalmi estéken sok badarság közt néha okosat is hallott és megtörtént, hogy az est után még ottmaradt egy csésze teára, meghallgatni Ulrik Adolf legújabb alkotásait.

A körbe Hellmanné is belépett, sőt egyszer Karla is megjelent.

Hellmanné ezen a délelőttön az angol parkban sétált és a havaseső beűzte a perui múzeumba. Legnagyobb borzalmára ott zsugorított múmiákra bukkant, azték királyok penészedő tetemeire.

A fiatal asszony csaknem összeesett az üvegszekrények előtt, nem bírt erőt venni magán azután se, és egész nap társaságot keresett. Igy tévedt be Ulrik Adolfék gyűlésére.

Mikor a társaság eloszlott, Hellmanné nem tágított és Karlát se hagyta, aki meg Etelkát kérte maradásra. Ulrik Adolf nem álmodta, mily szolgálatot tettek neki az azték múmiák. Hellmanné félt hazamenni, hogy újra megjelennek előtte a rettentő tetemek. Inkább itt maradt és egymásután itta ki a teás csészéket, gyújtott rá Ulrik Adolf cigarettáira.

A fiú némán nyelt. Ő Etelkát akarta az egyiptomiból megkínálni, az meg nem füstölt. Ilyenformán Karla és Hellmanné gazdálkodtak a cigarettában, hozzá Karla valami diadalmas szemtelenséggel.

Ulrik Adolf egy költeményébe kezdett:

»Ülök szobám dermedt homályán, Füstöt fújván a semmibe…«

– Én is – szólt közbe Karla, Ulrik Adolf arcába óriás felhőt bocsátva.

A fiú megbotránkozott:

– Mi akar ez lenni?

– Ah csitt, én hallani akarok, szólt Hellmanné. De semmi lírát. Valami prózát, még pedig izgalmasat.

Ulrik Adolf fiókjába csúsztatta a verset:

– Ezt majd csak önnek, kedves Etelka. Tehát egy novellát. »Az asszony…«

– Helyes. Mindenesetre igéretesebb, mintha »A leány« volna.

Ezzel Hellmanné hátravetette magát a szófán, úgy, hogy karcsú, kinyújtott lába a szőnyeget keresztezte. Etelka a szögletbe húzódott, Karla előrekönyökölt. Igy ültek hárman a tarkaszőnyeges heverőn.

– Csak semmi páthosz, az istenért, – jelentette ki Karla, – különben megyek.

Ulrik Adolf majdnem azt mondta:

– Csak tessék.

De Karla ezt előre parírozta:

– És Etelkát is viszem.

Ez roppant nyomós volt, a fiú a tőle telhető legszolídabb hangon kezdett fölolvasni. A teavíz sustorgása különös melodrámát csinált a novellából, amelynek hősnője egy gyönyörűséges, élettől duzzadó asszony, akinek degenerált öreg férj jutott élettársul. Az asszony hiába vár egy igazi férfira, akit kövessen. Nem talál rá mindaddig, míg egyszer férjét halva leli írószobájában. Valaki megfojtotta, még pedig oly hirtelen, oly erővel, hogy az asszony az újjhagyta foltokból egy következtetést von: csak a gyilkos lehet az a férfi, akit ő keres. Felkutatja azt és övé lesz.

Ulrik Adolf fölemelte a fejét, a hatást lesve.

Hellmanné lélegzetfojtva figyelt és most mély sóhajjal dőlt hátra:

– Bizarr…

Karla kétségbeesetten nézett a fiú ünnepélyes arcába.

– Nos? – kérdezte Ulrik Adolf.

– Engedje meg, hogy ne nyilatkozzam.

– Helyes. Karla kisasszony ehhez úgyse ért.

Etelka hallgatott. Az a furcsa érzése volt, hogy Ulrik Adolf semmi egészséges gondolattal nem foglalkozik; hogy mindenben az elcsavart excentrikumot keresi. Hogy az ember ránézve csak a két nem egymáshoz való viszonyában létezik, semmi más ösztöne nincs.

De hát nem ugyanezt látta a többi fiatal művésznél? Lehetetlen pózokban meztelen emberek… És ami csodálatos: van bennük eredetiség, érdekesség, sőt néha igazi szépség, csak igazság nincs, szinte soha sincs.

Ezt a véleményét meg is kockáztatta. Ulrik Adolf oktató hangon felelt:

– A modern világ elnivellálta az embereket. Csak a beteges elváltozások emelik ma egyik embert a másik fölé, és csak e beteges jelenségek érdemesek a feldolgozásra.

– Lásd Hebbelt – vetette közbe Karla, mert észrevette, hogy Ulrik Adolf mindezt saját bölcseségeként adja. – Különben maga őt félreérti. Az ő hőseiben van ugyan beteges lelki vonás, de nála nem ez a fő. Magánál csakis ez. Hanem hisz ez érthető…

– Világos, hogy érthető. Én magam exaltált, dekadenciával telített ember vagyok.

– Akár a szeplős. Hanem mégis, mit csináljon az egészséges ember, aki egészségesekről akarna olvasni?

Ulrik Adolf lenézően mosolygott:

– Mindenki lelkében vannak beteges elváltozások és kivált sexuális téren…

– Ez Freud, hagyjuk. Én csak azt mondom, hogy még mindig több lakóház van a világon, mint kórház, bár – és Karla itt elmosolyodott – igaz, hogy a lakóházakban is lakhatnak hibbantak. Hanem azt ne higyje, hogy maguk fogják feltalálni a puskaport. Istennek hála, még vannak Németországban józan koponyák, akik nem rúgtak be a dekadenciától…

– Amint hogy jó női szabók is vannak, és lesznek, vágta vissza Ulrik Adolf, Karla lebenyszerű blúzára gúnyos pillantást vetve.

Hellmanné eddig nem érdeklődött, de most beleszólt a vitába és el is vágta azt:

– Igaz Karla, maga egyéni ruhákat tervez; mondja, mik az elvei e téren?

– Hogy mindenki úgy öltözzék, amint az egyéniségének megfelel.

– És maga szállít ilyen ruhákat?

– Fogok.

Hellmanné nevetett:

– Tessék. Honnan fogja maga vevői egyéniségét ismerni? Maga azt fogja szállítani, amit maga gondol egyéninek, szóval megint csak ott vagyunk, hogy mi, a közönség magunkra kényszerítjük egy másnak ízlését. És épen ez ellen küzdenek maguk.

Karla némileg le volt fegyverezve. Viszont Ulrik Adolf csak nagyobb bátorságot nyert. Másként szokva volt a gúnyhoz, az elhallgattatáshoz, de most Etelka előtt ki akarta vágni a rezet. És védője is akadt, Hellmannéban. A fiatal asszony nem ismerte az elméleteket, és nem könyvből tanulta életmódját, mint Ulrik Adolf és a szeplőske. Még a színházba se járt. Mégis minden, amit tett, egy-egy ilyen Ulrik Adolf-féle novella egy fejezetének tetszett.

– Nem igen hihető – jegyezte meg a novelláról – hogy a sebhelyekből következtetni lehetne egy férfi milyenlétére. A brutális erő még nem minden…

Teáztak és aztán új novella következett az utasról, aki elé minden állomáson feketecsuklyás barát lép és elállja utját a vonathoz.

A három hölgy közelebb húzódott egymáshoz, utoljára egészen összefonódtak. Ha Ulrik Adolf egyebet el nem ért, mint a három oly különböző testalkat, fej és ruházat egybekapcsolódását, a félelemnek merev rítmusát, ami azok tagjait ideges mozdulatlanságba folyatta össze; már akkor is megelégedhetett novellája hatásával.

A háziur az udvaron körüljárván, csodálkozva látta meg a függönyrésen, mint hajlik egybe Etelka fekete, Karla vörös haja Hellmanné kalászszőkeségével, mint csukódik egyik ajk riadtan össze, mint nyílik a másik szótlan ijedtségre. Egyet koppintott az ablakra. A három hölgy szinte egymás nyakába esett

Hellmanné fölsikoltott:

– Én most már igazán le nem fekszem. Menjünk át hozzám, és együnk reggelig teasüteményt.

Ez volt minden föltalálható csemegéje, és ezt rágicsálták, mig a téli hajnal kéken kezdett fesleni az ablakon, és a félelmet a szürkület józansága legyőzte

E napnak délutánja Ulrik Adolfnak semmit se igért. Tudta, hogy Etelka alszik, vagy dolgozni akar. Mit volt tenni, legföllebb Nietzschkéhez és Hofferhez kukkinthat be, annál inkább, mert az irodalmi éj után egy cigaretta, egy csipetnyi tea se maradt nála.

Fölballagott hát a függelékbe.

A negyedik emeleten, Hoffer névjegyén az állott, hogy háromszor kell neki csöngetni. Ulrik Adolf csengetett hát egyszer, mert félt, hogy barátja nem veszi magának a fáradságot, nyitni. Az egycsengetyűszós úr bámulva nézett végig Ulrik Adolfon.

– Parancsol?

– Pardon, Hoffert keresem.

Ezzel bennt is volt az előszobában, ügyet se vetve az idegen úr kelletlen arcára. Hoffer ajtaját benyomva, az megakadt egy rézsut állított szekrény hátlapjában. Csak belapulni lehetett az így támadt ajtórésen, és akkor Ulrik Adolf csodálatos helyiségbe jutott, ahol össze-vissza hányt ládák, padok, szétdobált ruhák hevertek. A padlón elszórt szén ropogott, és a fiú csaknem átbucskázott a szénlapáton, felborítva az ajtósarokban álló üres, haza nem szállított söröskrigliket. És ez még nem volt az igazi szoba, hanem annak szekrényekkel elkülönített előszobája.

A szekrényfal mögül nehéz, hihetetlenül sűrű szivarfüst gomolygott, és az orosz balalájka zsibbasztó, fájdalmas sírása. Odabennt a székeken kalitkák álltak. Képek mindenfelé: csupa női akt; könyvek: nehéz, aranyvágású orosz regények, elrongyolt szótárak álltak garmadában a polcon, az asztal alatt. Az asztalon félig beszáradt befőttes üvegek, felbontott dohánydobozok, töltőkészülékek. Az ablakon torzarcú hindú bálvány vigyorgott, mellette apró állatfigurák, indián tomahawk, és egy revolver szóródtak el.

Amint Ulrik Adolf belépett, a revolver eltünt Hoffer zsebében, és a fiú elibe ugrott vendégének.

– Mit ak… ah, maga az; Zwirn – fordult az alkóvban álló ágy felé, aminek féléve vetetlen keménységén, a gyűrött takarón Nietzschke hevert, ugyan abban a borpiros ingben, amelyben Jelena mint muzsik volt a parasztbálon.

– Vajjon melyikük kapta a másiktól? Tünődött Ulrik Adolf.

Nietzschke meg se moccant.

– Vegyen cigarettát, intett az az asztal felé; és hanyatt elnyúlva féllábát az ágyon alálóbázva újra pengetni kezdte a balalajkát. Halkan, dúdolva énekelt is hozzá naiv középkori dalt:

»Szűz Mária ringatja a bölcsőt. Égszín a ringató szalag: Szent József, uram, segélj, Kezemből jaj kiszalad, Jaj kiszakad a pántlika, Elállt a gyenge karom, Gyenge újjam kisebhedt, Segélj Szent József, uram! – Nem lehet, szűz Mária asszony, Legörbít a gyalúpad, Fogy a deszka, gyűl, gyűl a forgács, A munka mégse apad.«

A délutáni nap rézsút kévében ömlött be hirtelen a szobába, kékké festve a szürke füsttengert. Olyan groteszk volt, hogy ime, az édesdallamú Mária ének, meg a glóriás aranytűz a füstbesárgult falat, a meztelenkedő képeket, a ronda bálványt egyként ölelte körül.

Ulrik Adolf belenyult a cigaretták közé, hanem le is csapta őket és egy sikkantással rázni kezdte a karját:

– Mi a csuda, maguknál az egerek csak úgy sétálnak… brr! felfutott az ingujj alatt!

Rácsapott a karjára, ahol az egeret érezte, de Hoffer egy horkantással elkapta karját.

– Az égre, Naipun, a hercegnő! Ne hadonázzon, még megnyomorítja!

Ulrik Adolf homlokán kiütött a verejték. A láthatatlan kis állat most már a vállán sétált, karmolázott, Hoffer pedig mindkét kézzel szorította őt, hogy ne segíthessen magán.

– Dehát őrült maga? – kérdezte Ulrik Adolf, és egy lerázási kisérlettel a kabátját vetette le.

– A japán egeremet akarja agyonszorítani! Csak nem hagyom!

A tréfás kis állat hirtelen kibújt az ing hasítékán. Ulrik Adolf undorral akarta lefricskázni, de Hoffer megelőzte:

– Az én vendégeim a jó cigarettáért eltűrik a Naipun kis sétáit… Szegény kis madárkám – fordult az állathoz, – gyerünk a kalitba, gyerünk kicsikékhez.

– Csak sétáljon, ha neki tetszik – szólt Ulrik Adolf és ezzel jogot szerezvén a cigarettához, belemarkolt újra Az egérke azonban hirtelen lefutott a karján, be egyenesen a kalitba, a hol négy kis cincogó fehér-fekete foltos egérfiú várta.

– Az unokáim, – szólt Hoffer, és dédelgetve csukta be a kalit ajtaját Aztán odafordult Ulrik Adolfhoz:

– Tudja-e, hogy épen beszélni akartam magával?

– Akkor telepáthia, hogy feljöttem.

– Csakugyan. Arra akarom kérni, hogy a jövő irodalmi estén én olvassak föl. Nivós dolgot, Schillerről.

Ulrik Adolf meg volt rőkönyödve. Rengeteg kész értekezése volt, amit fölolvasásra szánt. Különben sem szerette, ha ő hallgat másokat.

– Schillerről? Kissé idejét multa tárgy, hosszú dologról lenne szó?

– No, nem éppen.

– Akkor talán lehetne… a dolog úgy áll, hogy husvétig minden estére van fölolvasó.

– Kicsodák?

– Khm… egyszer én magam is – nos, jövő estén legyen magáé az első szó.

– Brávó, remélem, ennek fejében elengedi nekem a márkát.

– Kérem, a felolvasók is fizetnek. Hiszen az ő előnyük, ha szélesebb körben ismerik meg őket. Sőt azon volnék, hogy a felolvasók külön fizessenek egy márkát, amiért népszerűsítem őket. Schiller is mit köszön Goethének, hogy a költőkirály protegálta őt. Goethe pedig csak veszített nimbuszából, hogy más napot engedett maga mellett tündökölni.

Ulrik Adolf elfelejtette, mi másként ítélt a közte és Lilienthal közti viszonyról. Hoffert azonban meggyőzte, és hazaballagva beleszúrta a meghívókba Hoffer szereplését.

Etelka ép ez alkalommal vette rá Albertet, hogy jöjjön el vele az irodalmi körbe. Azonkívül is népes közönség gyűlt: talán az volt kecsegtető, hogy végre más is porondra lép, nem csupán Ulrik Adolf. Egy oroszzsidó testvérpár sötét bőrével, vakító szemével a társaság figyelmét pillanatra lekötötte. Az idősebb nővér markáns, komoly egyéniség, akit tudományos dolgokon és társadalmi problémákon kívül egyéb aligha érdekelhetett. A fiatalabb, a tizenhét éves, kevésbbé érdekes, de százszor szebb volt, mint a nénje. Mint őzike húzódott elszánt, sziklaszerű testvére mellé, mintha az őt szárnyakkal fedezné.

A leányok közül a nagyobbik egyetemre járt, a másik zeneiskolába. Ők jöttek be utolsónak, de Nietzschke udvariasan előbb engedte őket, hogy az ajtónál maga maradhasson.

Hoffer az íróasztalhoz lépett, előtte pohár víz és két égő gyertya állt. A fiú az asztalra faládikát helyezett. Ő maga ünnepiesen volt kicsinosítva, és pont hatkor mély meghajlással fölnyitotta kéziratát.

– »Értekezés Schiller koponyájáról.«

– Ah, Lombroso, Lavater… kopott dolgok, sziszegte a szeplős szomszédja fülébe, de úgy, hogy mindenki hallja.

A bevezetés költői volt: a gondolatokat tárta föl, amiket Goethe érzett, mikor fiatalabb barátja lángeszének csontfoglalatját megpillantotta. Mindenki figyelt, csak Ulrik Adolf izgett-mozgott kelletlenül. Hogy a feszült figyelem tejfölét más szedje le, hogy ő csak a végére marad, ez módfelett bosszantotta.

A koponya méretei, az agytérfogatból vonható következtetések után Hoffer nagyot köszörült a torkán, és Nietzschkére pillantott, aki kezét a kilincsen tartotta. A felolvasó emelt hangon, és mégis titokzatosan folytatta:

– Hölgyeim és uraim! Most akarok rátérni óriás jelentőségű fölfedezésem leleplezésére. Jól jegyezzék meg: önök itt az elsők Németországban, az elsők a világon, akik titkomnak birtokosai lesznek; akik büszkén vallhatják, hogy őstanui voltak titkom föltalálásának.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egyik bátyám a stuttgarti Schiller-archivumban van alkalmazva. Itt és Weimarban bő alkalmam nyilt nem közönséges kutatásokra. Levéltárakban, kriptákban, csontgödrökben (Hellmanné összerezzent) töltöttem ifjúságomat, melynek verejtékes munkáját eredmény koronázta.

Hoffer itt pillanatra elhallgatott. Aztán fejét előrenyújtva, kezét a ládikába mélyesztve, Ulrik Adolf rettentő páthoszát utánozva, suttogta Goethe sorát:

»Jósigeosztó titkos foglalat, méltó vagyok, kezembe venni téged?«

És közben lassan, ünnepéllyel emelt ki a ládából egy barna csontfejet.

– Hölgyeim és uraim, harsogta hirtelen, imé, itt mutatom be önöknek az általam föltalált második Schiller koponyát.

Hellmanné felsikoltott.

A többiek tanácstalanul meredtek először a koponyára, aztán egymásra.

– Őrület, hisz ez egy tízéves gyermek feje! – súgta Ulrik Adolf Hoffer fülébe.

– Uram, a hiteles Schiller koponyát Weimarban láttam, hadarta a szeplőske.

– Önök itt engem teljesen félreértenek, – szólt Hoffer nyugodtan. Én nem támadok tekintélyekre, én nem vonom kétségbe a weimari koponya hitelességét. Én csak azt állítom, hogy ez a koponya itten szintén a Schilleré, csakhogy míg a másik a nagy költő halála idejéből, emez kiskorából való – …

A társaságot egy hajszál választotta el a hahotától.

Nietzschke kiosont. Ulrik Adolf, a kin előbb még hideg veríték ült ki, most hirtelen kivette Hoffer kezéből a koponyát, visszatette a ládikába, és ujjával jelentősen holmokára mutatva, a felolvasót eltolta az asztaltól:

– Uram, az ön ideje lejárt. Köszönjük az előadást. Kivánunk sok hasonló sikert a tudományos kutatás terén.

Ulrik Adolf tudta, mi volt Hoffer szándéka: nevetségessé tenni őt és szétrobbantani az összejöveteleket. Roppant gyorsan lett a helyzet urává, Etelkának fülébe súgta:

– Kérem, adja tovább, hogy Hoffernek néha elmezavara van, és hogy ne hederítsen rá senki.

Igy főzte le Hoffert, akire most már mindenki tartózkodva, sőt titkos rémülettel nézett, attól félve, hogy dühöngeni kezd.

Ulrik Adolf elfoglalta helyét, Hoffert maga mögé, a szögletbe szorítva. Csakhogy már most senki se volt kiváncsi az »Übermensch« psychologiai analysisére, és senki se vette észre, hogy Ulrik Adolf saját eszméit szuggerálja Nietzschének. Egyedül Albert állapította meg ezt, és mikor a társaság mintegy lidércnyomástól szabadulva szétoszlott, Etelka a következő leckében részesült:

– Kedvesem, magának sok ideje lehet, hogy idejár. Én azt mondom, hogy nem Hoffer, hanem az elnökük a bolond. Hoffer tréfát akart és felsült, ellenben Ulrik Adolf mindnyájukat bolonddá tartja.

– Ne legyen olyan szigorú. Higyje meg, Georgéról egész okos dolgokat mondott

– Igaz. A George-féle dolgozatát egyik német folyóirat ismerteti. Még pedig azzal a megjegyzéssel, hogy egy és más gondolatát valami nem említett forrásból kölcsönözte. Nem bántja ez az önérzetét? – A merítésnél jelezni kell a kútat, különben…

Etelka meghökkent.

– Hol olvasta ezt?

– Majd odaadom a folyóiratot. Illetőleg elküldöm postán, mert jövő héten rengeteg a dolgom.

Etelkán furcsa nyugtalanság vett erőt. Roppant kényes volt arra, amit írt és nem bírta fölfogni, micsoda forrást felejtett el megnevezni. Hiába feszítette meg agyát, nem emlékezett. Csupán Ulrik Adolf elméleteinél nem hivatkozott senkire; de hiszen azok a fiúnak soha ki nem nyomtatott saját eszméi voltak. Etelka nem értette a dolgot. Az elolvasatlan könyv roppant nyomta lelkiismeretét, de amit olvasott, arra mind rámutatott…

– Ezt valóban Ulrik Adolfnak köszönhetem. Ő állította, hogy geniális essay író nem hajhász föl minden forrást… hátha abban vannak az Ulrik Adolféival összhangzó gondolatok…

Ezek után nem merte kérni Albertet, hogy elmenjenek az Ingert-kollekcióra. A fiú egyik előkelő műszalonban állított ki, és a lapok igen elismerően írtak róla. Karla, a nagy pesszimista is hitt Ingert tehetségében. Etelka rendkívül kiváncsi volt a műveire.

– Jöjjek magához, vagy honnan induljunk? – kérdezte Karlát.

– Eh, micsoda nehézkesség. Találkozunk a műtárlaton.

A kiállítás szép volt és gazdag.

– A Cézanne, Beardsley vonalai, Gaugin primitivsége, ennek meleg színtobzódása nélkül – állapította meg a szeplőske.

Valesca ceruzával írt föl egyet-mást magának.

– Az impresszionizmus halála, – szólt mosolyogva Etelkának.

– Jogosulatlannak találja? – kérdezte Karla

– Minden jogosult, ami szép.

– Fogalomzavar, sipegte a szeplős Karla fülébe, – majd hangosan vitatkozni kezdett:

– Dehát épen ez a kérdés, hogy mi a szép, az impresszionizmus, a vonalkultusz külön külön, vagy hogy egyesíteni lehetne-e a kettőt… ámbár mindez túlhaladott dolog. A jövő odaát van. – És azzal átmutatott a tükörablakon a tulsó utcaoldalra, ahol egy műkirakatban futurista és kubista képek mulattatták a gyermeksereget.

– Ott nincs szó szépségről.

– Szépség? Haha. Elévült dolog. A természetben sincs tökéletesen, nézzen körül, lát-e valahol igazi szépséget, amilyet a divatjamult festők összehazudtak képeiken…?!

– Sajnos, hogy teóriája igazolásaképen nem láthatja önmagát, – szólt közbe Ingert, a legnyiltabb, nemtörődő szemtelenséggel.

Valesca nem folytatta a vitát. Tudta, hogy így megalázhatja a szeplőst, aki ingerelni akart, hogy szót csavarjon szépségben, előkelőségben oly királynőien fölötte álló honfitársnőjéből. A feleletre a replikák özönét zudíthatja aztán, és erre övé a győzelem.

– Szép? Mi a szép? Ezt a szót monopolizálták és lejáratták a klasszikus irányok. A görög orrok, a Vénusz térdek az egyéniséget kiölték és Thorwaldsen lélektelenségéhez vezettek. Ki nem útálja ma Feuerbachot?

– Feuerbachot? – kérdezte Etelka csodálkozva. Ő hetenkint titkos zarándokútat tett a mester Pietájához.

Valesca láthatóan kellemetlenül érezte magát. Forrni kezdő vére még egyszer megszólaltatta:

– Én szép alatt a művészit értem, semmiféle külön irányt; és azt hiszem, vannak dolgok, amik impresszionista, és vannak, amik kompozicionális földolgozást kívánnak.

– Hát a primitívekhez mit szól? Hova skatulyázza be ezeket?

Valesca arcán gyenge pír futott át. Csak most vette észre, hogy hallgatják, és hogy egy ilyen ingyen szinpadon, amit a szeplőske rögtönöz, néhány szóval ő is részt vesz, annyira bántotta, hogy hirtelen elfordult és egy kisebb terembe tünt el, ahol úgy tett, mintha egy pasztellt figyelne, holott önmagán való fölháborodásának adott szabad folyást.

Az elég sűrű közönségben Bukovina is ott őgyelgett, a szokottnál is kétesebb színű puhaingben. Mostanában rendesen került mindenkit, mintha szégyelne valamit. Pedig az emberek sohse hittek szerencséjében, és így szerencsétlenségével se lehettek tisztában. Ő pedig azt képzelte, hogy hát mögött a mulatság tárgya.

– Nini Bukovina! Hát te hova jutattál, hogy megnézed a kollégák kiállítását! Valami nagy szerencse érhetett, hogy nem félsz a sárgaságtól, látni az idegen sikert?!

Bertram mondta ezt, az amerikai, aki menyasszonyának, a várkisasszonyruhás babanőnek mutogatta a képeket.

– És te mit keresel itt? – viszonozta Bukovina.

– Az más. Tudod, ha az ember már nem a maga ura!

A baba nő kellemes bosszúsággal pirult el:

– Ugyan, ne add a martyrt!

De Bertram tovább tréfált:

– No hát barátom, Bukovina, örvendj, hogy szabad ember vagy!

Bukovina viaszszínt váltott, azt hitte, Bertram az ő nagy elhagyatottságára céloz. A paradicsomból kizártak érthetetlen szégyenérzésével kezdett dicsekedni:

– Azért vagyok itt egyszer, mert megszüntem művész és így irigy lenni. Másodszor, mert most már lesz pénzem nekem is egy jobbik félt keresni.

– Mi a kő? Tehát igaz lenne, ami hírlik? Hogyis mondtad Luiz, – fordult Bertram a menyasszonyához, – azt hittem, pletyka az egész.

– Na látod, duzzogott a baba nő, – te sohse hiszel nekem.

– Tehát elfogadtad a földim ajánlatát, hogy a szállóját kimázold, akarom mondani kifesd? És honnan bújt elő a Maecenás? Ez a legritkább, de leghasznosabb állat a világon?

– Egy téli tájképet festettem a Starnbergi tó körül. Odajött, megnézte a munkámat, azt mondta: igen szép, és hogy ő épen festőt keres az amerikai bar-hoz, amit a hegyekben épít. A barnak négy fala üvegből van, és úgy kell megfesteni, hogy ugyanaz a kép legyen rajta, amit az ember az üvegen látna, ha kinézne rajta. Igy nem kell függöny, nem lehet benézni, és a közönség mégis látja a tájat, ami künn van. Csak azt kötötte ki, hogy a fák legyenek zöldek és a hegyek szürkék, ne fordítva, mint a képemen.

– És te elfogadtad az ajánlatot a föltételekkel együtt?

Bukovina összedörzsölte a mutató, meg a hüvelykujját, mint aki pénzt olvas.

Bertram gondolkozva nézett barátjára. Együtt kezdték az akadémiát, és a kis rutén fiú akkor tele volt egetverő ambicióval. Ő lesz a rutén Matejkó. Ő mutatja meg, mi lakik az ő nyomorult népében. Hogy hanyatlott ez a fiú mindig lejebb, hogy kezdett kapkodni az első évek rendszeres tanulása után… hogy viselődött meg így, külsejében is. Kedves gyermekarca hogy vált öregessé, gnómszerűvé…

Bertram barátja vállára csapott:

– Hallo Bukovina, üzletemberré lettünk? – kérdezte tréfásan, hogy elüsse sajnálkozó csodálatát. Tudta, hogy a fiú most jól jár, de azt is tudta, hogy az ilyen szolga munka után milyen erős lélek kell, visszatérni a művészi eszményekhez.

Bertram boldog emberként jó volt, és gyöngéden érzett züllő barátja iránt. Csakhogy mert mindig megvolt a pénze hajlamaihoz, és mert sikerei voltak a művészetben, mint a választott leánynál, nem tudta felfogni, hogy őrlődik el az emberi lélek a sikertelenségek, a hasztalan erőlködések alatt, hogyan tántorul el néha eszményeitől.

Utánanézett barátjának, akin csak lötyögött a négyesztendős ruha. Bukovina visszafordult és Bertramnak egy, csak gondolatban föltett kérdésére felelt meg:

– Te, képzeld, bársonynadrágot is kell vennem, mert igy nem imponálok majd. Munkaadóm ilyen nadrágról olvasott az útleírásokban.

Alkony felé a közönség oszladozott, és Ingert elégedetten vigyorgott. Öt képe kelt el ma és majdnem négyszáz márka nyomta a zsebét. Mikor Mayvel a lépcsőn aláballgott, kibökte tervét:

– Biedermann egy pfenniget se lát. És én meglátom Párist.

– És én is. Hurrá!

Ingert rekedten kacagott:

– Van pénzed?

– Utálatos. Kinek köszönöd hogy a képeid ilyenek?

A fiú grimaszt vágott:

– Neked is valamicskét. Néha ihlettél. Ez egy rész. A festék kettő. A vászon három, a műterem, az négy. Az Akadémia, az ugyan mitse jelent. Mondjuk, egy fél rész. Saját zsenim öt és fél, tehát kivan a száz percent. Ebből tiz percent a tied

– Negyven márka.

– Várj csak. A kigyóbűvölőt nélküled fejeztem be. A Saloméhoz semmi közöd. Te csak a Schieberhez értesz, de a fályoltáncod… Na, nesze, tiz márka.

– Mit lehet azzal csinálni? Bár huszat…

– Jól van, akkor megtartom. Szervusz.

Ingert hosszú lábával beleakaszkodott egy már elindult villamosba, és otthagyta Mayt az út közepén

IX

A penzióba ezidőtájt egy új pár járogatott: Bispinck, a párbajhős nemzetgazdász, és menyasszonya. A leány szőke volt és a fülén kontyocskát, orrán cvikkert viselt, tizennégy évest mutatott, valójában huszonnégy volt, és belátásra, meggondoltságra harmincnégy lehetett volna. Vőlegénye közvetlen a doktori szigorlat előtt állott, a leány pedig leutazott Königsbergből, hogy segítsen a rengeteg írásmunkában, másolásban.

A leány nem járt magasabb iskolákat, de vőlegénye tárgyát úgy ismerte, akár maga a fiú, tudta: mit honnan merített az munkájához, és vitatkozott vele; mindezt részben tudásszomjból, főként szeretetből tette. A nemzetgazdaságtan a kisujjában volt, de már a modern irodalomra sohse ért rá, vagy csak úgy ért volna rá, ha az szükséges lett volna Bispinck értekezéséhez. – A hatalmas, rózsásszőke jegyespár különösen ütött el a penzióbeliektől. Egyébként mindennel szemben megértők voltak, és mindenkiről hajlandók voltak a legjobbat hinni.

Hogy zavartalanul dolgozhassanak, a függelék két szobáját vették ki Zdenka szomszédságában.

Zdenka ezidőben annyira elhanyagolta az üzletet, hogy a tulajdonosnő felmondani készült neki. Holott Karla minden pesszimizmusának ellenére Zdenka elég ízléssel tervezett, divánpárnáit keresték, sőt előre rendelték; de épen ez volt a baj: ő néha napokig nem nézett felé az üzletnek, és a rendelőket várakoztatta, boszantotta. A pénz pedig, amit keresett, úgy elment ruhákra, hogy Biedermannak majd semmit se fizetett. A penzióbeli fizetési rendszer mellett ez egészen normális helyzet volt, és akár esztendőkig elhúzódhatott volna.

Zdenka azzal a szép szándékkal jött Münchenbe, hogy eltartja magát, sőt kis hugainak ajándékot igért. Azonban hónapokon át mindent jelmezekre pazarolt, és most nem tudta, hogyan írja meg apjának, hogy a penzió nincs kifizetve, sőt használható ruhái sincsenek. Mert indus hercegnői leplekben vagy Pieretteként meg nem indulhatott az utcán.

Ervinre gondolt, akinek megigérte, hogy jó lesz, hogy takarékosan fog élni, előkészülvén házaséletükre. – Zdenka különben alig emlékezett már Ervin arcára, sőt ha azt emlékébe akarta hozni, néha Alié jelent meg ahelyett lelke előtt. A leveleit azért rózsaszín szalaggal kötötte át; sőt, mert a tizennyolcat betöltötte, a keresztséget is föl akarta venni. Meglepetésnek szánta áttérését vőlegénye számára. Mint mondta, otthon különben sem volt vallása szellemében nevelve.

Most, hogy anyagi ügyei sötét felhőként borultak felé, Zdenka egyetlen gondolatban talált vigaszt: hátra volt még a húshagyókedd délutánja. Ez egyszer még ki akarta magát ujjongani, utolsó pénzével még egy jelmezt akart venni, és aztán következhetik a vallomás apjának, a takarékosság és az áttérés. Sőt mi több, Zdenka komolyan gondolt rá, Alitól is búcsút venni. A fiú a nyári félévre Párisba készült, legalább is így kivánták odahaza. Ali ugyan gondolt rá, hogy itt marad, ahol már belemelegedett a helyzetbe, és ahova Zdenka is gyöngéd kötelékekkel kezdé fűzni, jogtalanul és öntudatlanul bár… De Zdenka nagy önfeláldozásra szánta magát: elküldi Alit, és ő maga visszavonul a mulatozástól, különben csődbe kerül és apja visszahívja, ami még keservesebb véget vet az Alival való barátságnak.

Hanem még egyszer hadd nézzék kettesből a kacagó világot.

Farsang utolsó napjára a penzió nagyban készült. A háziúr falragaszt akasztott ki az ebédlőben, hogy a ki részt óhajt venni a közös farsangi fogatban, az iratkozzék föl. Mintegy huszonöten jelentkeztek, ami, egy-egy márkával kiadta a társzekér költségeit. A szekeresgazda két nappal azelőtt már a penzióba hajtott, lovait kifogta és a szekér ott maradt. És két nap alatt az aztán csodálatos alkotmánynyá vedlett át. Bertram, Bukovina és Ingert az egészet keménypapirba vonták, még pedig kanyargós orrú hajdankori csónak képére, amilyenben Lohengrin jöhetett Elzához, vagy a napisten kél nyáron a hattyúk hazájába. A kerekek nem látszottak, mert a maszk földig ért.

A jelmezek ősgermán stylusban lesznek, és az egész csoport Ingeborg és Frithjof nászmenetét fogja ábrázolni. Ilyenféle jelmezt rengeteget lehetett kapni a kikölcsönzőben. Csak itt-ott kellett korszerűsíteni a ruhákon, amik valószínüleg az opera Wagner előadásaiból kerültek közhaszonra.

Egy volt a nagy kérdés: ki lesz Ingeborg? Ez a pont minden női, sőt a legtöbb férfiúi kedélyre is izgatóan hatott. Végre is a szeplőske adta meg a döntést, kijelentve, hogy ő maga túldekadens Ingeborg megszemélyesítésére; hogy sem a barna Zdenka, sem a vörösbarna Miss Northon meg nem felelnek. Egyedül Hellmanné elég sugár, elég szőke ahhoz, hogy a tündéri Ingeborgot személyesíthesse.

– Nekem szándékom sincs a szekérre szállani utasított vissza Helén minden mérlegelést.

Hellmanné körül egy csomó hölgy jelentkezett udvarló hajadonnak. A többi férfi lesz: csónakosok, vitézek és persze: egyikük Frithjof, a norvég mondák törhetetlen szerelmese. De ki legyen Frithjof? A fiúk, akik serdülő koruk óta rendszertelen munkát végeztek és még rendetlenebb életet éltek, mind túlvékonyak, vagy túlfinomultak voltak a germán őserő megszemélyesítésére.

– Senki más, mint a nemzetgazdász, Bispinck, szólt Bukovina.

– Ohó, azt ki nem vájjuk az értekezése mellől.

– Én különben tapintatlannak találnám őt hívni, míg a menyasszonyára nem gondolunk Ingeborg választásánál.

Ezt Karla kockáztatta meg. Mindenki mosolygott. A társaság a csónakot állta körül az udvaron, ahol a hófödte fákra hosszú hetek óta az első napsugáreső ömlött.

– Az a kis házisütésü leány? – kérdezte Bertram. – Az föl sem merné magát Ingeborgnak tolni. Az roppant kedves Hamupipőke lenne.

Elhatározták, hogy felkerekednek és megostromolják Bispincket. Még azt is megigérik, hogy a jelmezzel se lesz baja, csak épen bele kell bújnia. Minthogy a dolog sürgős volt, Biedermann és Bertram átfutottak a függelékbe. Természetesen otthon találták a galambpárt. A maga szobájában dolgozott mindkettő, közben pedig átszóltak egymáshoz utasításért.

Bispinck meg volt rőkönyödve. Lóri azonban boldogan pirult el. Szívének Frithjofja volt a fiú, akire mindig titkos, lélekfeszítő büszkeséggel nézett. Hogy a világ is annak ismeri, ez túlboldoggá tette.

– Mégysz, kincsem, természetesen mégysz – jelentette ki minden irígység, féltékenység nélkül Hellmanné iránt.

A fiú Lóri engedelmére örömmel csapott föl.

– Két órával később lesz doktor, hát az már semmi. Mi annyival előlegezni fogjuk a czímet, – szólt Biedermann.

– És te kincsem? – fordult Bispinck Lórihoz.

– Én persze itthon maradok és a terád eső részt is lemásolom.

Lórit ki nem lehetett venni ebből. Míg a háziúr Bertrammal odajárt, az udvaron Ulrik Adolf is megjelent:

– Miről folyik a tanács?

– Bispincket kérik föl Frithjofnak. De úgy látszik, a dolog nem megy; sokat ülnek.

– De hát miért nem szóltak nekem? – udvariaskodott Ulrik Adolf. Én készséggel meghoztam volna az áldozatot, persze, ha a ruhát előteremtik…

Általános grimaszok. Karla összecsapta a kezét:

– De az égre, csak nem képzeli, hogy Frithjof úgy tartotta magát, mint a kérdőjel?

– Kérem, én tudok egyenesen is állani és az én gótikus koponyaalkatom…

E percben a küldöttség visszaérkezett a jó hírrel. Ulrik Adolf sértődve vonult vissza.

– Ugyan, nem mindegy, milyen szerepben ülünk fenn? Fő az, hogy lássunk, nem hogy minket lássanak – szólt Karla.

Sokkal súlyosabban volt Zdenka megsértve. Csaknem síráshoz állt közel és mikor haza indult Alival, elcsukló hangon jelentette ki, hogy ő nem áll be Hellmanné komornájának, ő nem vesz részt, ő vagy Ingeborg lesz, vagy senki.

Ali tanácstalanul állott a leány könnyeivel szemben. Tisztán érezte, hogy Zdenkának nincs igaza, de azért hajlandó lett volna sorra párbajozni az urakat, hogy nem Zdenkát tették meg királylánynak.

– Hagyd el, – mondta végül is – egyszerűen más fogatba szállunk. Van egy barátom, akinek a penziója az Andersen meséket fogja személyesíteni. Ott szívesen látnak és megyünk, te Csipkerózsának, én királyfiúnak. Jó lesz?

– Oh nagyon.

Zdenka a könnyein át mosolygott.

– Csak az a baj, hogy már kibéreltem egy jelmezt Ingeborgnak… Na nem baj, majd kapok Csipkerózsát és amazt félreteszem…

Ezt könnyű volt mondani, de új költségről kellett gondoskodni. Zdenka nem kért volna a világért Alitól, hanem inkább üzletfőnöknőjétől előlegezett. Ez mintegy két hétre újból paralizálta a Biedermannnak való fizetés lehetőségét.

A többiek előteremtették az ógermán jelmezt. A ruha Ulrik Adolfból valóságos wikinget varázsolt, de Bukovinának siralmasan állt.

– Gazduram, – szólt az a cécó délelőttjén – engedd meg, hogy én udvari bolondnak öltözzem.

– Miféle korszerűtlenség, te talán a Shakespeare tragédiáiból meríted a germán mitológiát?

– Eh, engedd meg csak, ez nekem való szerep.

– Bánom is én. De akkor a csónakon kívül ülsz, mintha fölkapaszkodtál volna.

Húshagyó délutánján úgy négy órakor mind együtt voltak, csak Hellmanné rejtőzött még szobája homályában. Biedermann kissé dühösen ment érte, de az még ruhaderék nélkül volt és magát hirtelen egy sálba takarva, szembenevette a házigazdát. Mikor aztán nagy várakoztatás után az udvarra lépett, a délutáni fényben, a hófoltok, a serkedő füveken lépkedve oly tündöklő hatást keltett, hogy mindannyian megtapsolták.

Hellmanné ruhája tengerkék atlaszból volt és szabadon hagyva vállát, a felső testen szorosan tapadt, le egészen gyönyörűen, görögösen karcsú csípőjéig, ott gyöngysorban fejeződve be. A gyöngysorból pedig nehéz redők omlottak alá, hosszan, uszályosan. A ruha fölé rohadtmeggyszín bársony palást borúlt, kereken hermelínnel szegve. Az asszony haja fülére volt fésülve és a nyakszirtjén ezer csigában bomlott szabaddá, csak egy, a fejtetőn át először a füléig, onnan a nyakszirtig szorított gyöngysorral tartva rendben; és a sápadt verőfényben nehéz, olvadásban aláeső, hirtelen megdermedt aranyként csüggve.

A pompázatos öltözék keretében Hellmanné csodálatosan intelligens homloka, keskeny orra, erősen kirajzolt szája tökéletes hatást tettek, csak megszólalnia nem volt szabad, mert akkor valami gondolattalan, lusta kifejezés vonult le szája szögletébe.

Még a szeplőske is eltátotta a száját:

– Kolosszális – súgta Bukovina fülébe.

– Honnan tanulmányozta jelmezét? – kérdezte Karla.

– Sehonnan. Fejből – nevetett Hellmanné és hanyag gráciával a csónakba szállt, Bispinck mellé, egy nagyon magas ülőre úgy hogy mindenki fölé emelkedett és inkább támaszkodni, mint ülni látszott. Frithjof Vilmos császár ajándékszobra szerint volt öltöztetve és míg az ő oldalán hátrafelé a férfiak sorakoztak, Ingeborg mellé a hölgyek telepedtek. Biedermann mint kormányos ült a hajó orrán, igazából a gyeplőt tartotta. Bukovina pedig csakugyan bohócként kapaszkodott egy hátul kiálló rúdra.

A fogat lassan csúszott ki a kapun a város felé. Tél vége volt, az idő enyhűlt, de azért mégis kockázatosnak tetszhetett meztelen vállal, selyemderékban vágni neki a délutánnak. Az az elv járta: ha beteg is lész, holnap leszel.

A külső Schwabing utcáin is vegyült a polgári ruhákba tarkaság, itt-ott egy-egy kisfiú, kisleány, mint »Münchener Kindl« sárgahajtókás, csuklyás csuhában igyekezett befelé a városba. A földön megjelentek az első szétszórt konfettiszemek, tiroliruhás fiúk szerpentint dobáltak; de mindez csak félrehullt morzsája volt annak, ami felé a csónakkocsi igyekezett.

A Barer-úton már konfettit árultak, az igazi farsang azonban csak a Leopold-úton túl kezdődött.

Amit a világ minden szögletéből összesereglett valódi és képzelt művészi zsenik kitalálhattak; ahány népviselet alakult ki az ég különböző hajlatai alatt; ahány mese, legenda, ahány kép, szobor vagy színdarab valaha mélyebben megragadta a világ közönségének képzelmét, az mind életre kelt, eljött ide, brokátban, bársonyban, perkálban és sirtingben megvalósítva, – aranyban, rézben, igaz- és üveggyöngyben csillogva, kápráztatva, elvakítva

Különös folyamhoz hasonlított az út; amely folyam ezer és százezer színfoltból bugyborékol, le és fel, keresztül-kasul folyva, megtérve, benyelve és újra kidobva ugyanazt a színt és egy mást, egy harmadikat, mindig másként, mindig új, eddig össze nem hozott permutációban. A folyó közepén pedig a legkülönbözőbb járóművek úsztak: virágba mártott autók, tündöklő asszonyokkal, angyalarcú gyermekekkel; cabok, amiken bohócok táncoltak, úri fogatok, bennük pierrot-k és pierettek; egy kéményseprőbanda, amely a járdáig nyújtotta kormos seprűjét, kis svájci házzá alakított társzekerek, belőlük hetyke Sennerinek tekintgettek. Volt egy hollandus halászbárka, facipős, nehézkes parasztocskákkal; egy wigwamban taréjos rézbőrű legények ordították uff-uff-jaikat.

Egyik szekéren csíkosleplű beduinok, a másikon frakkos, cilinderes négerek vigyorogtak és ez így ment véges-végig, amíg látni lehetett; az út egy felén mentek, túl szembejöttek a fogatok; parasztlakodalmasok hurráztak át feketeálarcos, vörösszoknyás, pillangóscipős ballerináknak, grálvitézek lengettek kendőt, dobtak virágot Oberon és Titánia tündércsapatára.

A levegőben konfetti repült, mintha tarka hó zuhogna; színes papírkígyók röppentek, kapaszkodtak a járdáról a kocsikra, a kocsikról vissza, villámként vetődtek a szerpentinek, összekötve és megkacagtatva a suszterfiút és úrilányt, a pici gyermekeket és a tátogó bácsikat.

Az emberek ámultak, kritizáltak, vicceltek és konfidenskedtek, egy színészcsapat apró jeleneteket rögtönzött az autón, amiért a tömeg velük akart futni és harsogva gabalyodott össze. Fejük fölött a Feldherrnhalle szürke galambjai együtt kóvályogtak az alkony felé fölrepülő színes lampiónokkal; ahol az út összeszűkült, volt tolongás: a szerelmes párok örvendtek, hogy jobban összesímulhatnak; idegenek összeismerkedtek, együttérkezettek elsodródtak, egymást keresték és egy sohse látottba kapaszkodtak, övéknek tartva a hátulról fölismerhetetlen harlekint.

A végtelen kocsiárban is föltünt Ingeborg nászhajója

– Ki az a tünemény? – kérdezték itt is, ott is, Hellmannéra mutatva.

– Valami színházi csillag lesz.

– Eh, hátha csak messziről mutat. Az a haj bizonyára paróka.

– A tartása tökéletes!

– A Biedermann-penzió! Hopp, ezt meg kell jól nézni! Erről szólnom kell a farsangi cikkemben!

Egy kis ujságíró iramodott ezzel a szekérnek, de elesett, mielőtt elérte volna.

Bukovina mint kis majom ült hátul, mint beteg embermajom, akire piros nadrágot húztak és aki táncol, figurázik, közben pedig köhécsel.

Ulrik Adolf igyekezett Bispincknél nagyobbnak látszani. Folyton ágaskodva kémlelte a járdát, ha ott van-e, ha látja-e Etelka őt.

De kit lehetett itt megkülönböztetni, ahol a siető este a lámpafényből, a fölvert porból és aláhulló ködből valami furcsa atmoszférát teremtett A maszkok benne valósággá váltak; az asszonyok arca fehérebbé, ruháik sötétebbé, titokzatosabbá. A részletek, amiket az ember otthon szépnek talált, elvesztek és letompultak, értéktelenné váltak a kaoszban; csak az igazán nagyszabású, különös, kihívó hatott, mint Hellmanné csodahaja. A kisebb méretű dolgok, bármit is képzeltek magukról odahaza, egyszerűen eltűntek, cseppé lettek a tengerben; háttérré, részletté és így soknál titkos bosszúsággá.

Az Andersen-kocsit a gyermekek különös örömmel kísérték

Ott virított Zdenka mint Csipkerózsa; mellette Ali egészen a mesébe képzelte magát: egy-egy futó csókkal ébresztgette a lányt, aki nem éppen haraggal tette magát alvóvá újra és újra.

Ölében az orsóval Zdenka a rokkára hajtotta fejét, derekára rózsaágak fonódtak.

Mellettük Hófehérke ült a hét manóval, Hamupipőke a lencséstállal és a tál szélén fehér galambokkal. Piroska egy kitömött farkassal ölelkezett; ott volt az Aranyos és a Szurkos Mari, Hüvelyk Matyi és Répafi, az óriás: rengeteg zsebéből répát hajigálva, még pedig Zdenka tanácsára egyet épen a szeplőske fejére. Ez volt Zdenka bosszúja, amiért a szeplőske nem őt, hanem Hellmannét találta méltó Ingeborgnak. A szeplős pedig régóta figyelte a mesekocsi Csipkerózsájának folytonos csókkal való fölébresztését. Különben is ráért a megfigyelésekre, mert Jensen, a faember távol maradt, a gyönyörű festő mult héten vért hányt és kórházban feküdt, Ulrik Adolf pedig a lehető legrosszabb hangulatban volt. A cserbenmaradt lánynyal Bukovina fecsegett, hanem egyszer csak az is meglátott valamit és felszisszent, mintha a foga fájna:

– Aunye!

Azzal leugrott a szekérről, utat fúrt magának a tömegben és eltűnt egy keskeny utcában.

A Maximilian-úton voltak. Az ár itt áttekinthetetlenné dagadt. Zaj, sivítás, konfettizápor tették az embert süketté és rövidlátóvá, mint valami vihar. Csak a legmetszőbb fájdalom varázsolhatott valakit oly éleslátóvá, csak a leggonoszabb véletlen oly szerencsétlenné, hogy a sok ezerből épen egy maszkra tévedt úgy oda tekintete, hogy megismerte a csak állat szabadonhagyó álarc alatt, a sohse látott rózsaszíngombos fehér pieretteruhában Helént.

A lány tartózkodás nélkül tapadt párjára, az óriási harlekinre, biztosnak érezve fölismerhetetlenségét. Szíve torkig vert a perverz örömben, hogy mindazok, akik ladyt látnak benne, szembejönnek és nem tudják, hogy ki símul olyan odaadón párjával össze.

Hanem Bukovina megismerte: a karját, a símulását ismerte meg. És ugyanannak látása, amit úgyis tudott, húszszorosan sebezte meg. Egy sötét, zsúfolt kis sörcsarnokba iramodott, a »Tündérvárba«, leitta magát a sárga földig; és ez könnyű volt, mert nem győzte az italt. A füst, a munkások szaga, a szesz csaknem ájulásba ejtették, de azért még magához vett egy korsót, mikor késő este hazavánszorgott.

Az italtól megeredtek könnyei. Elkezdte csókolni Helén újabb, immár csak képzeletből megfestett aktjait, míg arcát a friss festék összekente akkor rámeredt az eltörlődött képre és elkacagta magát:

– Haha, Helén, nem is te vagy!

Az ágy elé esett és sírva, mámorosan, bohócruhában aludt el a szőnyegen, a hálókamra ez egyetlen luxusdarabján, amit azért vett hajdan, hogy Helén ne lépjen a hideg földre.

Miért látta meg Bukovina Helént és miért nem inkább Bispinck azt a feketecsuklyás leányt, aki a buzgó másolás után kilopózott a Feldherrnhalle elé és titkon félóráig gyönyörködött Frithjofjában – ez a végzet furcsa szeszélye. És az is, hogy Etelka hiába sétált Alberttel karonfogva a tömegben, Ulrik Adolf nem vette őket észre. Igy a gyógyír, amit Albert parancsolt Ulrik Adolf elvakultsága és szerelme ellen alkalmazni, nem hathatott.

Az est teljes beálltával a pirosra fáradt tömeg oszladozni kezdett. Színes papirszalaggal átvonalzott konfetti-hó maradt utána, most jött a mulatság új fejezete: a kávéház, sörcsarnok és a bálterem.

A penzió kedve szerint széledt el mindenfelé.

Hellmanné hazatért, mert, mint mondta, ugyanegy jelmezben két helytt megjelenni ízléstelenség, ellenben másik ruhában illuzióromboló.

Karla és Franci már túl voltak azon, hogy a legédesebb izgalom a hazatérés és a kettesben való teázás legyen. Ez már mindennapi volt. Az ünnepet most az jelentette, hogy egy előkelő kávéházba mentek, ahol vörös selyemernyők vetettek az arcokba tűzfényt és bécsi pincérek siklottak ide-oda.

Bispinck úgy járt, mint a gőgös lányok a Hamupipőkében: ha mesélni akart, az ő Hamupipőkéje csak elkezdte:

– Mindent láttam, az ól tetején álltam! –

Húshagyó után a penzió képe fölötte megváltozott.

Lassan szállingóztak az új emberek és eltolták a régieket, még a törzslakók is megrostálódtak. A nagy évad, a tavaszi, már kezdte küldeni első fecskéit: túristákat és módosabb művésznövendékeket.

Bukovina a bőjt legelső napján tűnt el.

Mikor kábult álmából a padló keménysége felköltötte, nagyot mosdott, kegyetlenül prüsszentve, fújva. Hosszú haját megrázta a víztől és aztán fanyar mosollyal, mintegy magától szégyenkezve, rakta össze a csókjaival elmázolt aktokat. Még az délelőtt pénzért táviratozott Maecenásának, megvette a bársonynadrágot, összepakkolta egyetlen tiszta ingét, harmonikáját és másnap reggel útban volt az Engadin felé. Ott épült az amerikai szállója

Ingert Párisba szökött, Maynek a házmesternél a következő levelet hagyva hátra: »Kedvesem, ha soká kimaradok, vígasztalódj. Irnod nincs miért, azt hiszem bizonyos, hogy nem történik semmi bajod. A kredencemben alul van egy darab sonka, azt edd meg. Továbbá itt van az öt márka, ami a képek árából neked kijár. Szervusz!«

Aztán még két alak tűnt el a Balkán régi képéből: Helén és Szerdukov. Nem mintha Helén most nagyobb úrhölgyet játszott volna, sőt! Szerdukov nem volt Bukovina, hogy a lány miatt rongyban járjon. Ez sok keserű órát szerzett Helénnek, de azért kitartott híven választottjánál, mert szerelme nagyobb volt hiúságánál is. Ami őt a penzióból kikapcsolta: az Hellmanné föltűnte volt.

A fiatal asszony uralta a helyzetet. Szépsége, mindenüttvalósága roppant jelentős személlyé emelték.

Az asszony érdeklődése Jensen, a faarcú dán ötvös felé fordult. A fiút csöppet sem hatotta meg ez, éppen annyira nem, mint hajdan a szeplőske udvarlása.

Hellmannét ez nem riasztotta vissza, sőt éppen elégtételül szolgált neki. Ő mindenütt új, nagy föladatok után kutatott és itt Ulrik Adolf valami olyanra figyelmeztette, ami teljes érdeklődését keltette fel.

Jensen a nőket általában nem vette számba Férfiideáljai voltak, azoknak aztán a fejét fából faricskálta ki üres óráiban. Sőt volt egy iróösmerőse, akihez ábrándos leveleket írt, aki előtt egyszer térdre borult. Mindez, Ulrik Adolf szerint, lelki eltévelyedésre vallott.

Az író csakugyan létezett, egy világlátott norvég személyében, aki elnéző mosollyal fogadta Jensen ügyefogyott hódolatát és aki előkelő modorával, fölényes, kimért ítéleteivel valóban irígylésreméltó mintaképe lehetett a biztos, imponáló föllépésről álmodó faragatlan tacskóknak. Másfelől az is igaz, hogy Jensen térdreborulása csak Ulrik Adolf élénk fantáziájában történt meg.

Jensen csak tizenhét éves volt és Hellmanné benne egy megmentendő lelket látott. Szerinte a fiú beteges hajlamait csak az a nő gyógyíthatja meg, aki szerelmet tud benne maga iránt kelteni.

– Igen, különben ki tudja, hova züllik – gondolta. – Az én szépségem művésszé ihlette férjemet és itt ezt a lelki eltévelyedőt fogja megmenteni.

Hellmanné amellett, hogy néhány zongoraórát adott pár penzióbelinek, csak ennek a mentési processzusnak szentelte magát. Legszebb ruháit felöltve, meg-meglepte a fiút, mikor az szobájában dolgozgatott. Az asszony minden bűbáját elővette. Más férfit ezerszer fogott volna meg hálójában, de Jensen fa maradt, sőt nem csinált titkot belőle, hogy a gyakori látogatások terhére vannak. Hellmanné így a dolgot még izgatóbbnak, komplikáltabbnak találta.

Pedig lett volna más, akivel Hellmanné foglalkozzék. Mit nem adott volna a szeplőske, ha őt éri a Hellmanné által egész közömbösen fogadott kitüntetés: Lilienthal, a koszorús költő látogatást tett nála.

Mint Ingeborgot pillantotta meg és az rendkívüli hatást tett reá. Mikor megtudta, hogy a csodaszép teremtés a már jól ismert Hellmann válófélben lévő felesége, rangban is egyenlőnek találta őt és kifogástalan toalettet tartva, autóba szállt, hogy fölkeresse.

Hellmanné görögös pongyolában hevert díványán. A pongyola elő- és hátrésze egy-egy darabból állott és bármily lebernyegszerűen omlott alá, mégsem leplezett semmit az asszony tökéletes alkatából. Hellmanné a kezében tartott tükröt nem ejtette ki, hanem tovább nézte magát, alig intve helyet a látogatónak.

Egyáltalán annyira fölényesen és hanyagul viselkedett, hogy Lilienthal nem merte előszedni pózait, félvén, hogy ez az aranysörényű, lusta fenevad szembeneveti. Lilienthal ez este semmivel sem tett okosabban, mint Ulrik Adolf szokott: alkalmi verseket írt a látogatás ihlető hatása alatt.

Ez időben történt, hogy Zdenka és Ali még egy búcsúkirándulást tervezett. A gondviselés maga mutatott erre rá: az idő hirtelenül csapott vissza téliesbe. Óriás hózivatarokat jelentettek a hegyekből, azután pedig nap jött, gyémántfényű, de aminek foga van, ami fagylal. Éppen az nap, mikor a Miasszonyunk templomában Zdenka új hitében megerősödött, bújt ki a nap is a felhőrongyokból először.

A csinos leányka fehér eszkimómezben csúszkált az délután Alival a ródlipályán. A búcsú gondolata kicsapongóvá tette őket: valóságos könnyelműséggel siklottak lefelé, a görbéknél sem ügyelve, legföllebb jobban összefogózva.

– Még egyszer, még csak egyszer, még csak egyetlenegyszer! – mondogatták egymásnak, míg a pálya mind üresebb lett; a távozók köszöntése hollázva hangzott el, ide-oda csapódva a hegyek között. Csak nehányan mertek még a gyér világításnál kormányozni.

Aliék indulásra álltak készen, lent a pályavégen és Zdenka még egy pillantást vetett hátra.

Ali megkockáztatta:

– Menjünk mégegyszer!

És mentek. A szánkó őrült iramban siklott alá a csonttá fagyott havon és az utolsó görbénél Zdenka messze kirepült a fordulót védő deszkapalánk felé. Aztán elsüppedt az oldalra fölhányt hótömegben. Nem sikoltott és nem is moccant.

Ali hasztalan fékezett, le kellett rohannia és csak a pályavégből tudott lélekszakadva futni vissza az eltemetett leányhoz. Felvette szépen a karjába, ledobott nagykabátjára fektette és szólongatni kezdte:

– Zdenka, kis virág, szólj hát szegénykém!

A leány szeme meg se rebbent, a halántékából pedig kis sötét erecske csurrant alá halálsápadt arcába.

Ali segítségért kiáltott. Egyszerre termettek ott az utolsó sportolók. Letérdeltek a leányhoz, konyakot töltöttek ajka közé, karját, szivetáját dörzsölgették. És Zdenka megmozdult, felsóhajtott, aztán odanyult vérző halántékához; ajkát valami szívetfacsaró nyöszörgés hagyta el.

A férfiak néhány szánkát kötöttek össze, arra fektették a már teljesen magához tértet. Vigyázva húzták a város végéig, ott autót kerítettek és beleemelték a leányt. Ali a legelső orvoshoz hajtatott, aztán haza, Zdenkához.

Az egész nem volt nagy dolog, de az ijedtség, a fájdalom gyenge lázat hoztak a leányra, hogy az orvos tanácsolta a fönnvirrasztást mellette. Ali telefonozott a legközelebbi testvérotthonba, de az irgalmas nénék mind igénybe voltak véve. A fiú gondolt egyet. Egyszerűen maga maradt Zdenka mellett és mikor az elkínzott gyermek álomba merült, olvasnivaló után nézett. Sajnos, Zdenka egyáltalában nem szokott olvasni, a szobában egy könyv se volt, csak egy halom divatlap.

Tíz óra tájban csöngetés zavarta meg a leány álmát és Ali ábrándjait. Zdenka felrezzent és felült. A levélhordó jött egy expressz-levéllel. Ali maga akarta fölbontani, de a leány nem engedte.

A feltépett borítékból kerek, fényes tárgy esett ki: Ervin karikagyűrűje. Zdenka visszaesett a párnára, szívére nyomta a kezét, úgy olvasta a levelet. Szeme átbukdácsolt a betükön, első percben nem bírt semmit se megérteni:

»Nagyságos kisasszonyom! Kézzelfogható bizonyítékok jutottak hozzám, hogy ön rám nézve megszűnt az lenni, akinek hittem. Visszaadom a szavát és ezzel utat nyitok arra, hogy boldogságát szíve szerint meglelje. Kíméljen meg a választól. Hódolattal Hoschek Ervin, cs. k. hadnagy.«

Zdenka szeméből könnypatak eredt meg.

Soha még álmában sem gondolt rá, hogy ő Ervin ellen vétkezne. Legőszintébb szándéka volt, övé lenni és boldoggá tenni őt. Valaki rút ferdítéseket súghatott be neki és íme, most mindennek vége.

– Istenem, – zokogta – már most minek tértem én át?

Eszébe jutott, hogy miért jött Münchenbe: dolgozni, hogy ne kelljen akárkihez férjhez mennie, hogy megvárhassa Ervint. Most pedig nyakig eladósodott és Ervin a gyűrűt visszaküldte.

– Mit fog ehhez apám szólni… – fűzte tovább szakgatott zokogását.

Ali szótlanul tartotta kezében a gyűrűt. Csak nézte, nézte a síró Zdenkát. Elgondolta: mily furcsa helyzetbe került a leány. Belépett egy felekezetbe, amelyhez övéinek nincs köze, itt maradt árván, sőt meg is van sebesülve…

– Miattam… – mondta Ali önmagának.

Könnyek szöktek a fiú szemébe és a gyűrűt kezdte felpróbálni, aztán úgy, gyűrűs kézzel fogta át a láztól reszkető leányt:

– Zdenka, akarod, hogy megtartsam… ezt?

A leány egy percig nem értette, mire gondol Ali De aztán egyszerre felderült Ez a megoldás oly egyszerű és oly kielégítő, sőt boldogító volt.

– Akarom… – felelte selypítve, náthás, gyermekes hangon.

– Oh Istenem… – szólt Ali és először csókolta meg Zdenkát valóban szívéből.

A leány pihegett, mint egy kis elcsitult madár, aztán egyszerre csak megszólalt:

– Te… a szeplőske csinálta ezt…

– Gondolod?

– Nahát esküszöm!

– Az Isten éltesse! Még holnap küldök neki egy szekérderék rózsát, mint leghálásabb lekötelezettje. Hanem most aludj, szívecském, aludd ki ezt a sok izgalmat.

Ali megrakta a tüzet és a lámpa felét eltakarva, egy könyvet hozott át Bispincktől; úgy virradt meg, a vámrendszerek tanulmányozásának közepette; amihez Zdenka mély, édes lélekzése adta a zümmögő zenét.

Csak egyszer szakadt az meg: Zdenka megmozdult, mintha egy homályos kérdés nyugtalanítná.

– Mi a baj, szívem? – hajolt fölibe Ali.

A leány lecsukott szemmel súgta:

– Te… keresztyén vagy?

Ali elmosolyodott.

– Az, kicsim.

– Akkor jól van – sóhajtott Zdenka és már aludt is

Alinak csak hajnalra jutott eszébe rágondolni, mit szól majd a dzsentri familia döntő lépéséhez.

– Eh, majd lesz valahogy.

Másnap megbeszélték a továbbiakat. Ali most Párisba megy, elvégzi utolsó félévét és aztán úgy egy év mulva megesküsznek.

– Te pedig – szólt a fiú Zdenkához – haza mégy és otthon vársz meg. Hogy az idő hosszú ne legyen, tanulsz magyarul. Nem, nem akarom, hogy itt maradj, míg én odaleszek… Félek, hogy úgy járnék mint Ervin, levelet írnának nekem is és tudod, én azt túl nem élném…