X.

A tavasz hirtelen jött és szertelenül, mint erejében rontó-bontó fiatal legény.

Egy szeles, verőfényes reggelen elsikkasztotta a hófoltokat, kikergette az avartakaró alól a füveket, a kikiricsek halvány, karcsú fejét.

A hegyekből kisleányok hordták a hóvirágot, sőt a függelék földszintjén lakó suszterné a munkanélküli legényunokáját is kiteremtettézte az erdőbe barkáért, kékcsillagért, mert hogy ingyen nem tömi a száját. A nagy fiú szégyenkezve nyitott be a penzióba, hogy ki vesz virágot tőle.

A Biedermann-ház egyszeribe megfiatalodott, mint az újruhás nő.

A vadszőlő megkoszorúzta az ablakokat és künn a kertben segített a meztelen kőnimfáknak rendbeszedni toalettjüket. Az ebédlő ablakai tárva-nyitva álltak, a léghuzam ebéd alatt feldöntötte az üvegházi orgonavirágokkal illatozó vázákat. A hölgyek megbolondultak az örömtől és színesebbnél-színesebb ruhákban tombolták ki magukat.

Az új fecskék közt két szobrásznövendék érkezett: egyik Kölnből, másik Moszkvából. Mindkettő a függelékbe költözött.

A moszkvai orosz-zsidó fiú mindjárt első napon a »tojásember« nevet kapta. Feje, hajlott orra és kis pocakja mind tojásdad volt ennek az egyébként tehetséges úrnak. A tojásember nemcsak a mintázás, hanem a reklám terén is zseni volt: rövid idő múlva a legjobb műcsarnokokban állított ki.

A Kölnből érkezett úr szolíd, kifogástalanul öltözött fiú volt; általában tanárnak nézték és nem is látott tőle senki soha, még egy kenyérbél-kutyát se megmintázni.

Ez a két úr új izgalmat, új alakulást hozott a penzió érzelmi viszonyaiba. A két öregkisasszony szikrát hányt a kölni szép fiú láttán és sikerült is nekik az új jövevényt teljesen a maguk számára lefoglalni. A szeplőske pedig a tojásember után vetette magát

Ulrik Adolfot a kölni zárkózottsága módfelett izgatta. Mindenféle mesékkel vigasztalta magát azért a hallatlan kellemetlenségért, hogy a fiú titkolózását – amely kevéssé kíváncsi emberek szemében csak szerénységnek tetszhetett – megtörni nem birta.

A két russzofilnek azt regélte, hogy a kölni olyan profán műveket alkot, hogy megmutatni nem meri őket. Viszont Karlának úgy fejtette meg a talányt, hogy a fiú valami szenzációs megrendelésen dolgozik, aminek titokban kell maradni. Utóbb maga is elhitte, hogy valamely királyi herceg kedvese jár föl legnagyobb titokban a kölninek a függelékben álló műtermébe.

Egyébbel nem is tudta volna megfejteni a kölni fiúnak minden látogatás elől kitérő tartózkodását. Karla a maga nyíltszívűségében megkérte egyszer, mutasson valamit alkotásaiból. Frici – így hívták a kölnit – elpirult:

– Lássa, én sem Ulrik Adolfot nem kérem a verseiért, sem magát a lámpaernyőiért. Szerintem az ember és a művész két külön valami, jobban mondva az embereket nem a munkáikból szoktam megítélni…

– És mindig így fog rejtőzni munkáival?

– Oh, talán nem, majd ha jót produkálok. De akkor sem akarok mint művész férkőzni az emberekhez. Ez is egy fajtája a függetlenségnek – tette hozzá mosolyogva.

Ulrik Adolf kifakgatta a szobalányt, hanem azzal sem lett okosabb.

Az sem látott semmit, mert bizony ő is csak meghatározott órában takaríthatott Fricinél, az pedig ilyenkor rendesen otthon volt és nedves rongyokkal takarta le alkotásait. Anna különben sem volt vígjátékbeli szobalánytermészet: nem kotnyeleskedett, kíváncsiskodott; hanem pontos, türelmes odaadással végezte a maga dolgát.

Egyszer Ulrik Adolf Nietschkétől kijövet nyitva találta Fricike előszobájának ajtaját. Óvatosan lépkedett odáig és végtelen örömére fölfedezte, hogy Frici nincsen odabent. Szembehúnyás alatt, mint valami betörő, surrant a nyitvafelejtett műterembe. Hanem a szerencséje csak eddig tartott, mert már hallotta a lépcsőn felfutó Fricit és rossz lelkiismerete azt a tanácsot adta, hogy elbújjék. A hálófülkébe ugrott és ott a fogasról lecsüggő kabátok alá állott.

Csak mikor már Frici belépett, villámlott át rajta a gondolat, hogy milyen ügyetlenséget csinált. Talán még mindig jobb volna úgy tenni, mintha csupán meg akarta volna ijeszteni… Talán egy sikkantással elő kellene ugornia… Nem. A kíváncsiság erősebb volt. Sőt a szerencse kialudt pipája is újból meggyulladt és egy szippantás belőle Ulrik Adolfot a veszélyek iránt narkotizálta.

Frici borzasztó sokáig piszmogott. A tűz előtt térdelve kapargatta a szenet, nyitotta, zárta a kályhaajtót, papirosokkal zörgetett, vaslapát esett ki a kezéből… Végre is elkészült a tűzzel.

Gondosan megkefélőzött, összecsomagolta szerszámait és aztán végre-végre elhagyta a műtermet. Semmi kétség: az Akadémiára ment.

Ulrik Adolf óvatosan mászott elő és kullogott a műterembe.

A függelék egyetlen tágasabb fedélalatti szobája volt ez és a nedves rongyok nehéz szagával volt tele. Ulrik Adolf csodálkozva vette észre, hogy valamennyi ablak kereken vattával van elzárva a legkisebb szellőzéstől is. Sőt maga az ajtó is a nyílásoknál gyapottal volt – nyilván a zaj ellen – körülragasztva. A műterem egy része fehér függönnyel volt elválasztva.

Ulrik Adolf kattogó szívvel látott munkához. Óvatosan vonta le a lepleket a feltornyosuló titok zatos alakokról, amik a függöny mögött, nedves ruhával födve, szinte riasztólag hatottak.

A meglepetés óriási volt, szinte megsemmisítő.

A rongyok alatt az Akadémia szerint előírt mintázógyakorlatok voltak, oly lelkiismeretes odaadással, szinte mondhatni, olyan szeretettel megalkotva, hogy Ulrik Adolfnak föl kellett szisszennie:

– Nyomorult szolgalélek!

Nem volt ott egy akanthuszlevélnyi amatőralkotás sem, hanem csupa vasszorgalomra, mindenen keresztülvergődő akaratra valló előmunka. rendszerezett tanulmány. Ulrik Adolfot ugyanaz a bosszúság lepte meg, amit egy kis Krisztus-képű zsidófiú felett érzett, mert az gyönyörű hangján sohse akart áriákat énekelni, hanem egész nap solfeggiázott és doremifázott.

Ulrik Adolf mindenáron titkot akart felfedezni.

– Ennek a zárkozásnak csak kell okának lenni… – gondolta.

Sorra vette a lakás minden darabját, a szekrénybe is bekukkantott… semmi. Azaz: rengeteg gyönyörűen gondozott fehérnemű; szimmetrikusan elrendezett tündöklő fehér gallérok, tartófán csüggő kabátok és szárral fölfelé csiptetett nadrágok.

Ulrik Adolf nem birt megválni innen. Folyton az a gondolat gyötörte, hogy utóbb kint jut eszébe, hol nem nézett meg mindent, hol siklott át egy lehető búvóhelyen. Végül mégis csak mennie kellett. Megnyomta a kilincset – az ajtó zárva volt. Ez volt a dolog teteje.

Első pillanatban Ulrik Adolf szinte összeesett a tanácstalan rémülettől. Egyáltalában nem voltak gondolatai… Most már mindenképen kátyuban marad. Mi lesz, ha Fricike itt találja? Mit fog neki mondani? Ha azt, hogy a nyitott ajtón betévedt, mivel okolja meg, hogy nem jelentkezett, mikor Fricike visszatért?

A gondolatok őrült rohamban kergetőztek benne most már. De semmiféle reményteljes kibúvó nem tudott kialakulni előtte. Dörömböljön? Nietzschke és Hoffer ki fogják találni, hogy kutatni járt bent…

Bevárja Fricit?

Vagy elbújjék, míg talán lesz alkalom kiosonni észrevétlenül… míg a fiú alszik, vagy pillanatra kimegy…

A legborzasztóbb az volt, hogy a szoba nehéz, fullasztó levegője kezdett elviselhetetlenné válni. Ulrik Adolf nem birta felfogni, hogy ilyen levegőben élni lehessen. Határozottan kénes, ammoniákos, szúró gázok omlottak a kályhából. A szorongatott fiú tüsszenteni kezdett. Kínos erőlködéssel fojtotta ugyan a kellemetlen ingert, mert hisz a hatalmasan csettenő hang árulója lehet. Köhögni is kezdett, szeme előtt aranyoszöld karikák ugráltak.

– Az ördög fűt itten? Fricike furcsa illatszert használ… Istenem, ha itt elájulok, vagy pláne kiszenvedek… és megtalálnak… Etelka megtudja!

Szédült és tántorogva a kemencéhez ugrott. Ajtaját föltárva, abban, a szénre állítva háromlábú kis vasüstöt pillantott meg. Az üstből valami fehéres massza okádta a fojtó füstöt. Kivenni nem lehetett, mert az edény izzó volt, a gőz pedig gomolyogva csapott ki az ajtón, Ulrik Adolf gótikus orra alá.

A fuldokló fiú ész nélkül esett az ajtónak. Nagyot döngetett… de csak egyet. Hiszen ott az ablak. Az nincs zárva. Ott a gyorsabb segítség. Ulrik Adolf egy rántással fölszakította az ablakot A friss levegő magához térítette őrült ijedelméből: mentő gondolatai seregestül jöttek. Például az, hogy a vizeskancsót a kályhába beöntötte. A szén nagyot sissenve kialudt és a fulladást lehelő massza kihült.

– Azt hiszem, egy félkótyához kerültem. Talán a műveit preparálja ezzel a pokolbeli füsttel ez a tehetségtelen fráter… Vagy – ütött Ulrik Adolf hirtelen a homlokára – ezzel ringatja magát ihletbe? Hopp! Természetesen! Hogy is nem jutott mindjárt eszembe? És most már mit fog szólni, hogy az ihletgépét kioltottam? Egy ilyen hóbortos ember nem tréfál… az ördögbe is, hozzá herkulesi izmai vannak… nekemront…

Itt csak egy kivezető út van. Ő maga fog állni az erdő felől. Utóvégre is ostobaság a saját ferde szándékának megsejtését a másikban előre föltételezni. Honnan sejtené Frici, hogy ő majd meghalt a kíváncsiságtól, mit rejt a műterem?

– Hidegvér és mentve leszek.

Begyujtott a kályhába szénnel, cigarettát töltött

– Tarthatna ugyan jobbfajtát is, ahelyett hogy annyi fehérneműt mosat. Sőt valami harapnivaló is lehetne az asztalán!

Bevágta magát a karszékbe; és a polcról egy a Veit Stoss műveit tárgyaló munkát leszedvén, a szegletben álló prémes papucsot fölhúzván, hatalmas karikákat pöfékelve a cigarettafüstből, mélyen belemerült az olvasásba. Meglepetéstől nem tarthatott, mert Fricike tanrendje orra előtt függve hirdette, hogy a fiúnak ma délután hétig van foglalkozása. Utolsó negyedórában redukálni lehet az otthonosságot.

Hat órakor azonban a kulcs megcsattant kint a zárban. Fricike majdnem hanyatt esett, mikor a telefüstölt műteremben, karszékében háttal az íróasztalnak, szembe az ajtónak prémcipős két lábát kétfele terpesztve, Ulrik Adolfot pillantotta meg.

A pillanat kellemetlen volt. Ulrik Adolf mintegy szemrehányóan a becsapásért, a tanrendre nézett. Mielőtt azonban Frici magához tért volna, Ulrik Adolf már fölibe került:

– Az Isten megáldja, csakhogy már hazavetődött! Egy délutánomat pocsékoltam el ön miatt! Idejövök látogatóba és ön eloson, rámzárja az ajtót! És ép ma kellett volna az egyetemen egyik tanárommal megbeszélnem doktori értekezésemet!

– Sajnálom… szinte lehetetlennek tetszik… hiszen én nem szoktam oly gyorsan és halkan ki- és befutkosni, hogy ne vett volna észre… Igaz, hogy ma siettem… Ezer bocsánat…

– De kérem, a bocsánatot hiába osztom, azzal az elpazarolt időm vissza nem tér, Szinte megfulladtam.

– Szerencse, hogy a dohányt künn hagytam és hogy… el tudta oltani az irtószert… tudja kérem, én minden új lakást előbb kifüstölök… a férgektől tartva. Legalább mégsem únta magát – mentegetőzött tovább a kölni jó fiú, egy pillantást vetve a Veit Stossra.

– Nos, nem untam magam; sőt ez a könyv felette érdekes olvasmányul szolgált. Remélem, nem kívánja, hogy félbeszakítsam? A könyvet magammal viszem.

Fricike örült, hogy a szerzett kellemetlenséget jóvá teheti e szívességgel. Készséggel adta át féltett könyvét, sőt útravalóul cigarettát is kínált, aztán lekísérte Ulrik Adolfot a lépcsőn.

Az utcára érve Ulrik Adolf megelégedéssel konstatált valamit:

– Az oktondi! Nem jutott eszébe megkérdeni, hogy miért nem dörömböltem a szomszédoknak.

Hogy más korlátoltabb nála, ez büszke örömre gyujtotta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jensen mostanában remek kis rézlámpán dolgozott, a norvég világfinak szánván azt ajándékul. Rajongását nem titkolta Ulrik Adolf előtt és sejtelme sem volt, hogy az pontosan beszámol Hellmannénak mindarról, amit Jensennél tapasztalt.

Ulrik Adolf ezt nem tartotta jellembeütközőnek, mert Hellmanné váltig hangoztatta, hogy szándékai föltétlenül szentek. A lámpahistóriát megtudva, az asszony erélyesebben fogott a mentési munkálatokhoz.

Jensen egy napon kissé korábban jött haza délután, mint szokta. Karlával szemközt lakott, és mindkettejük kulcsa nyitotta közös előszobájukat. Igy nem tünt fel, hogy annak ajtaja tárva állott, de mikor saját szobájába lépett, ott olyanféle meglepetés érte, mint minap Fricikét. A fehér mullfüggönyös kabinban – mert az volt inkább mint szoba – a gyöngyházzal berakott valódi rokokóíróasztalkára, Biedermann egyik főbüszkeségére, Hellmanné könyökölt szürkéskék princess-ruhában, fején átdobott elefántcsontszínű sállal, ami madonnaszerűvé tette őt. Furcsa madonna volt: Jensen egy félig megírt, az asztalon nyitva hagyott levelét olvasta.

– Ezt nevezem én szemtelenségnek – szólt a fiú és kiragadta az asszony elől a levelet.

Hellmanné, mint mártir, mint egy őrültekházabeli ápolónő, aki a szitkozódást, karmolást önfeláldozóan tűri, csak megfordult és nagyvágású zöld szemét a fiúra vetette:

– Jensenke, ez az út a pokolba vezet.

– Menjen ön a pokolba! Az talán jellem, úriasszonyhoz illő: betörni az ember lakásába és a leveleit átkutatni.

– Én nem kutattam. A szobát Anna hagyta nyitva, mikor takarított. Hanem ez egyenesen hajmeresztő, amit itt firkálsz. Christianssont arra kérni hogy mellette ülhess a Balkánon! Minek azt levélben? Minek ezek az odaadó frázisok: »Szívem hő vágya nagyszabású véleményeit hallgatni!«

A fiút az idézet dühbehozta.

– Ahhoz csatlakozom, akihez akarok!

– Dehogy. Ezt a levelet úgy veszem, hogy hozzám írtad. Akkor nem volt bűn elolvasnom és mán túl mellettem ülsz a Balkánon. Úgy-úgy, Jensenke – tette hozzá és karmosvégű, keskeny ujjaival megérintette a serdülő fiú állát.

Jensenre ez furcsa, villanyosütésként hatott. Hellmanné észrevette, hogy most vagy soha: a fiú pedzi a horgot, azért anyáskodva mondta neki:

– Kis Jensen, légy az én barátom. Meglásd, irígyelni fognak.

Ez hatott. A fiú rövíd időn belül észrevette, hogy az asztalnál tekintélye van, mióta a legtüneményesebb asszony őt tünteti ki. Gyermekes hiuságát kezdte a dolog legyezgetni és ha nem a szerelem, az önteltség közte és Hellmanné közt valamelyes kapcsot teremtett.

Igy állottak a dolgok a penzióban, mikor München utcáin megjelentek a Salvator-sör plakátjai. Ez esemény vezette be a tavaszt hivatalosan, az emberek ezrei és ezrei számítottak erre. A hivatásos sörivók, akik a nap minden órájában, az éjjeli órákat is számítva, kihörpentik a maguk kis félliterét; a finnyásak, akik csak fehért, vagy csak feketét, csak Schwabingert, csak Thomast, vagy csak Löwent isznak; a nem válogatósak, akiknek mindegy, akármilyen, akárhol, csak legyen, sok legyen: mindezek készültek rá, mint Ali honában a nagyétű a disznóölésre. De a mérsékeltek, a csak ritkánivók is várták a nagy felöntést; aki pedig sohse ivott, az ráhagyta magát ez időtájt vétetni a kirugásra.

Egyik-másik penziós már megkóstolta a nektárt; amit itt-ott a városban is mértek. Biedermann csak a kezével legyintett:

– Ki kell menni a kúthoz, nem az árokból szürcsölni. Akartok most, mindjárt ebéd után?

– Persze, hogy akarunk!

Bertram egy széndarabbal habzó kőkorsót rajzolt a falra és aláírta: Indulás pont kettőkor.

Mindenki megértette a lakonikus hirdetményt.

Karla és Ulrik Adolf villamoson rontottak a városba, hívni Francit és Etelkát.

Félegy volt az óra, az idő bőven futotta. Karla még az utcában sem járt eddig soha, ahol Franci lakott. Most becsöngetett az előszobába, ahonnan szőke, divatosan fésült idős asszonyfej bujt ki – nyilván a háziasszonyé. Mikor megtudta, hogy Francit keresik, nagyot nézett és az ajtót újból betette. Franci a legnagyobb zavarban jött ki és nem hívta be Karlát, amit a leány tapintatosnak talált.

A lépcsőn lefelé haladva, Karla előadta, miért jött. Franci örömmel jelentette ki csatlakozását:

– Félóra mulva ott leszek. Csak éppen megebédelek és rendbeszedem magam.

Arra értette ezt, hogy kicseréli munkazubbonyát ami különben nagyon kedvessé tette.

– Nyilván ezért pirult, pedig egész ennivaló volt benne – gondolta Karla hazamenet.

Ulrik Adolf is szerencsével járt: Etelka már ebéd után volt és karszékében ült a nyitott ablak előtt. Ulrik Adolf csaknem térdrehullt előtte, úgy kérte, tartson velük:

– Ha tudná, mily unalmas volt nekem a karnevál délutánja is, megszánna és letenne zárdai életéről!!

Etelka kíváncsi volt a Salvátor-pincére.

– Jól van, két órakor maguknál leszek.

A fiú valósággal lerobbant a lépcsőn az örömtől.

Etelka úgy sejtette, hogy Albert estére fölnéz hozzá, azért kis cédulát akasztott az előszoba ajtajára, tudatva, hogy hat órára megjön. A kulcsot a levélszekrénybe csúsztatta, szobájában pedig könyveket és holmi harapnivalót hagyott az asztalon, hogy Albert ne únja magát. Ezek után nyugodt lelkiismerettel vágott neki a kirándulásnak

A penzió előtt az egész társaság indulásra készen állott. Szinte júniusi meleg volt, Hellmanné kék hímzéssel szegett sárga vászonruhát hordott, fejében hársból font, pántlikás hollandi főkötőt: a Deutsche Werkstätte egy bécsi remekművét. Föl-alá sétált Jensennel, míg a többi összeverődött és idegeskedett egy még hiányzó kisasszony miatt.

– Mi az ördögöt csinálhat – szólt a háziúr.

– Fogadom, hogy a fűzőjét veszi fel – mondta Karla.

Ez a legnagyobb lenézés volt Karlától, ő gyűlölte és minden művészi érzéket megtagadott a fűzőthordó nőktől.

Végre mind együtt voltak és akkor futvást mentek a villamosig. Egy teljes kocsit töltöttek meg. Zdenka és Ali sem hiányoztak, visszavonhatatlanul legeslegutolsó felléptüket tartván Münchenben. Még a penzió előtt, míg a fűzős nőt várták, a szeplőskét megpillantva, Ali karját nyujtotta Zdenkának és úgy léptettek el az irígy kis béka előtt. Most pedig a villamosban a frissensült vőlegény folyton úgy tette a kezét, hogy a karikagyűrűje lássék.

Sorban és hangosan gratulált nekik mindenki és ez csak növelte diadalukat. A szeplőske szenvedélyes dühvel vitatkozott a tojásemberrel, csakhogy ne lásson, ne halljon

– Az »Én« kultusza, az önapotheosis, nemcsak a lírában, de mindenben az egyedüli jogosult, Shakespeare is önmagát rajzolta Julius Cézárban és Romeóban…

– Kérem, hova? – szakította félbe a szózuhanyt a kalauz.

– Nockerberg. Jakimov, legyen jó értem is fizetni. Csak húsz márkásom van – fejezte be a szeplőske az »Én« apotheosisát.

Az út hosszú volt: a város egyik végéből a másikba mentek. Végre a házak ritkulni kezdtek és egy domb aljában egészen elfogytak.

A penziósak kiszállottak és fölkapaszkodtak a széles, napberagyogta úton. Az együttmaradás csak nagy nehezen sikerült, mert búcsújáráshoz hasonló sokadalom nyüzsgött fölfelé a Nockerbergre.

A bejáratnál álló jegykiadó bódék elégtelennek bizonyultak: a sokaság tolta magát befelé, mint összefüggő massza.

A tágas út kétoldalán nyílt tűzhelyen óriás tepsikben sült az apró páros kolbász, erősillatú ropogós hal és a hólyagos lángos. Másutt csupa láncbafűzött féltenyérnyi pereccel volt a bódé teleaggatva; a perecek rózsaszínre voltak szárítva és szemre játékszernek tetszettek, a szájnak azonban fölségesen ízlettek.

A hegy teteje amolyan kert volt: ritkánálló akácfák, egy-egy kis lugas, és rengeteg egymástérő földbeásott asztal, pad. Valóságos padtenger és asztaltenger volna, ha bele nem fúl a talpalat helyet üresen nem hagyó emberárba.

– Itt bizony leülünk, ha hoztunk padot – tréfált Biedermann.

Körüljártak mindenfelé, de csak néhány oldalbalökést értek el és néhány barátságos szidást, ha ők voltak kénytelenek lökdösni.

– Nincs más mód, egyenkint szorulunk be egy-egy asztalhoz.

– Óh, az nem mulatság.

Belesodródtak a bandát kísérő tömegbe és félóráig követték azt, annyi szerencsével, hogy a rohanó pincérlányok kinek-kinek kezébe nyomták a kőbillikomot.

A sör leírhatatlan jó volt. A fiúk habzsolva nyelték, a bandát füttyszóval kísérve. Végül is találtak egy félig üres asztalt, ahonnan a társaság sétálni ment. Arra lecsaptak, mint a héjják, mert ezt a kis szigetet is rögtön elnyelte volna a tömeg. Úgy ültek mint a heringek, sőt még azoknál is gyufábbul. Némely örvendett ezen, de voltak más véleményen levők is, így a kölni Frici, akinek a szeplőske csaknem ölébe csúszott a nagy szorongásban.

A rezesbanda azt húzta, hogy »Fogalmad sincs, be szép vagy« és hogy »Jőjj szerelmes lugasomba«; szóval a penzióban is az állandó műsort képező utcaseprő nótákat. Bispinck, – aki szigorlatát immár fényesen lerázta és aki most először jelent meg kincsével együtt a penzió egy muriján – továbbá Bertram, lefutottak a bódékhoz és óriás mennyiségü ennivalót hoztak. Ki-ki kezéből harapta a kolbászt, halat, itt csak a sörnek adtak edényt, és annak is csak a halmazállapota miatt. A pincérlányok százszám futkostak az asztalok között, vitték az üreset, hozták a telit; a közönség pedig ivott, ivott, csodálatos nyugalommal, derüvel és élvezettel. Mindenki kövér volt, mindenki piros volt; a bácsik pocakja az asztalt érte, a nénik halcsontjai töréssel, galambszürke ruhaderekaik repedéssel fenyegettek. És volt ott tenger fiatal leány, erősen lesímított vagy divatból kiment felfésült hajviselettel; ezek a leányok pirulva iddogáltak, dúdoló udvarlóik mellett; a gyermekek a papák, mamák ölébe szorulva ropogtatták a perecet és a »csak egy cseppintést« biztatásra belekóstoltak a fekete, szagos italba, ami a nagyok arcát oly pirossá, a szemüket oly ragyogóvá tette.

– Inni, inni, – biztatta Biedermann a hölgyeket. – Szégyen, csak egy literrel beérni.

– Én csak egy féllitert akarnék – szólt a szeplőske.

– Az nincs, csak literes korsók vannak.

– Kérem Rosenkrantz, – fordult erre a szeplőske a kis zsidó énekeshez, – csak húsz márkásom van kölcsönözzön negyven pfenniget

– Szívesen váltok önnek – szemtelenkedett Ali, elővonva tárcáját.

– Oh, ne járjunk most pénzzel, mikor kézzel eszünk – ijedt meg a szeplős.

– Lássuk a húsz márkást! – ingerkedett valaki.

– Igen, legalább lássunk egyet, ha magunknak nincs is!

– Most már azért se – szólt a szeplőske sértődve. – Önök mindenből komédiát csinálnak.

– Nem, nem, a pénzt, azt komolyan vesszük.

A szeplőske izgett, mozgott és indiszkrécióról mormogott.

A társaság evett és evett és aztán ivott és újból ivott. A hangulat ennek megfelelően dagadt és míg eleinte tárgyilagos megfigyelésekre voltak képesek, utóbb beleolvadtak a tömegbe, lettek annak hasonérzésű, hangulatú atomjai. A föl-alányüzsgő hely nélkül maradottak, a negyedik, ötödik litert aláöntő öregurak, a gyermekeiket nyakonfogó anyák, a mosolygó szerelmesek, mind az ő testvéreik lettek; semmi lehetetlenségnek nem tetszett volna, ha most valami parancs adatna ki, hogy mindenkivel össze kell fogózni és testvéri csókot váltani.

A kacagó, tréfáló, dúdoló emberek zsivaja, kísérve a bandától, a fákon ezerszám visibáló verebektől, a gyermekek sípoló kakasaitól; a koratavasz enyhe naptüze, a finom ital tompa mámora egyetlen, egyöntetű gomollyá olvasztotta az embereket, akik csupa kedves, jóságos lényt láttak egy másban.

A penzióbeliek étvágya nem hogy csillapult volna, de egyre nőtt. Négy-öt füzér perec tűnt el egynek-egynek ajkai közt; a száraz csemege a sört, a sör a csemegét tette kívánatossá és így fogyott mindkettő hihetetlen mennyiségben.

Hellmanné kártyát vetett és a hangulatot leplezetlen őszinteségre használta ki. Például a fűzős hölgynek ama kérdésére, hogy sokra megy-e a művészi pályán; ezt az orákulumot adta le:

– Lesznek fiaid és leányaid, mint Ráchelnek és Leának együttvéve; jó férjed lesz és száz kilóra hízol.

A szeplőskének ópiumbarlangban jósolta meg kora halálát, amit az nem vett sértésnek, hanem újjongva, diadalmasan és mintegy megdicsőülve tekintett körül. Karla is megkapta a magáét:

– Te lész München leghíresebb filmgyárosa.

A társaság harsogó kacagásba tört ki. A fűzősnek a könnyei is peregtek. Karlát ez felforralta:

– Én? Hogy jutok én ahhoz?

– Miféle csacsiság ez a filmügy – kérdezte Franci Karlát a korsója mögött.

– Oh, penzióbeli butaság – felelt a leány kipirulva.

Ulrik Adolf odatolta magát Hellmannéhoz:

– Most én vagyok soron.

Az asszony, ki a húshagyón egyedül látta meg Etelkát Alberttel karonfogva, rámosolygott a leányra:

– Ulrik Adolf, te fel fogsz mindent újból fedezni, amit más már felfedezett és elveszted, amit más már régen megtalált.

Közben az idő eljárt és Etelka gondolni kezdett a hazamenésre, de a társaság lehurrogta:

– Ilyen hamar? Kérem, ne rontsa meg a hangulatot! Különben is, hogy vergődnék át a tömegen? Valaki nyakoncsípi és az asztalához kényszeríti.

– És főleg, még nem is voltunk odabent – szólt a házigazda.

– Persze, persze! Menjünk a csarnokba, ott van az igazi élet! – indítványozta valaki.

– Jól van, de mindenik tartsa szorosan a párját, aztán álljatok sorba – vezényelte Biedermann.

Sorba kiszorongtak a padokból és a lehetőség szerint összefogóztak. Ulrik Adolf egyfelől Etelkát, másfelől a fűzős hölgyet tartotta karon. Viszont Karlát Franci és egy ötven év körüli óriás újságíró fogták közre, aztán jöttek Zdenka Alival, Hellmanné Jensennel, a szeplős és a tojásember, a kölni Fricike a két öreg kisasszonnyal, kiki a szíve vagy a kényszerűség szerint.

Sikerült nekik valahogy az óriás csarnokig törtetni.

A csarnok a pince fölé volt emelve, és mintegy negyede a kimérő, a többi az ivó volt: a sör valódi Pantheonja. A fenyővel dúsan díszített mennyezetről rengeteg lámpa függött, de a fényük a csarnokot kitöltő gőzbe fult. Mi volt ez az atmoszféra, azt máskép meghatározni nem lehet, mint hogy légneművé vált a sör; a habzó korsótengerből napokon át felszállván és megsűrűdvén, hogy már a lélekzés is elég volt itt a becsípésre. A hosszú asztalok majd lerogytak az üres és teli korsóktól, az emberek pedig majd egymás hátán ültek, a jókedvnek olyan stádiumában, ami csak azért nem mondható részegségnek, mert a csarnok közönsége a legkipróbáltabb ivókból került ki, akiket a Salvátor se terített le.

A teremben mulató tömeg ezrekre ment. Ezer és ezer ragyogó, kacagó, fecsegő arc közé vonultak a nézők be az egyik ajtón és körüljárva, vonultak ki a másikon. Irányt változtatni életveszélyes lett volna.

Egy markos bajorfiú csak felugrott asztalától a penziót megpillantva:

– Mi szükséged neked két kedvesre – rivallt Ulrik Adolfra és azzal kiragadta karjából a fűzős hölgyet.

Etelka láthatta, mi vár rá, ha egyedül indul haza. A fűzős leány megrémült, de a legény – nyilván valami munkás – nem bántotta, csak szépen karonfogva, a kijáratig vezette; ahol is utánuk kurjantva, eltünt vissza.

Hanem a penzió is most érezte, mit ivott meg. Sőt még most se. Mindaddig, amíg a tömegbe lapítva mentek lefelé, a lépés könnyű volt, mert az embert tolták.

A kertből kiérve, a tolongás gyérült és a hölgyek rettenve kezdték érezni a lábuk súlyát. A fejük rendben volt, de a lábuk mindenkép gyökeret akart verni és ami a legszebb volt: valami mozivállalat nagyban készítette róluk a felvételt.

– Nem értem, – szólt Etelka Ulrik Adolfhoz, – egy féllitert sem ittam és… kifárasztott.

– Csakhogy a Salvátor kettős erejű és így egy liternek számít.

– Oh, ez csak tréfa.

– Ez bizony nem tréfa, ugy-e gazd’ uram?

A társaság megállott, úgy nevetett, mikor meghallotta, hogy Etelka nem tudta, hogy minden korty kettőt számít.

Villamosra férni lehetetlen volt és autókba ültek. Szerencse, hogy azt is kaptak, mert a kertből hihetetlen ár gomolygott elő, anélkül, hogy a hegytetőn a zsivaj gyengülne.

– Kérem, hajtasson haza hozzám, – kérte Etelka Ulrik Adolfot.

Hét óra volt, mikor a lány kiszállott a belső Schwabingban. Egy kis lelkiismeretfurdalás gyötörte hogy később érkezett, mint a cédulára írta Albertnek.

– Istenem, bár ne jött volna el ma – gondolta, de az előszobába nyitva, látta, hogy a szoba kulcslyukán át fény esik ki.

Nem volt mit tenni: bement és a fiút asztala előtt találta, amint az óráját maga elé helyezve, várt.

– Jó estét, ugy-e nagyon pontatlan vagyok?

– A tény beismerése a tényen magán nem enyhít. Az ember amit ígér, meg is tartja.

– Irtam, hová megyünk, de sejtelmem se volt, hogy oly nehéz kijutni onnan. Higyje meg, egyedül el nem jöhettem volna, a társaság miattam pedig föl nem bomolhatott.

– És szabad tudnom, miért nem jöhetett el egyedül?

Etelka szinte kimondta:

– Mert borzasztó sok vidám cimbora volt ottan, akik karonfogtak volna.

De hirtelen egyéb jött ajkára:

– Mert a tolongásban lehetetlen volt.

Albert hitetlen pillantást vetett Etelkára. A Salvátor pincét olyan sörháznak képzelte, mint a többit a városban, ahol ki- és besétálhat az ember kényelmesen.

– Furcsa önállótlanság – felelte kurtán és azzal újból elmerült az olvasásba.

Ez a rövidség, ez a magábavonulás könnyet csalt Etelka szemébe. Albert a viszonyok teljes ismeretlenségében elzárkózott a mentegetéstől, dühösen falva az Anyegin strófáit, bár únta őket és izgatottságában szót se értett belőlük.

Etelka némán ült a diványon és csak néha törülte le lopva könnyeit

– Miért sír? – kérdezte Albert hirtelen.

– Nem sírok.

– Hát akkor pityereg.

A hallgatás nyilván Albertnek volt kínosabb valami nagyon fúrta az oldalát, az a bizonyos »kivel volt«, ami nem mert ajkára jönni.

Közben Etelka levetette felsőjét, de Albert ebben nem sietett segítségére, bár érezte, hogy kellene és lopva a leányra pillantott. Olyan meglepetés érte hogy még forrongó haragját is feledtette egy pillanatra. Etelkán narancssárga, Mária Lujza divatra szabott ruha volt, amely arcát izgatóan sápadttá, szemét keletiesen tündöklővé tette. Egyáltalában nem lehetett ráismerni… Albert ajka fölött furcsa mosoly rángott végig. Etelka idegenszerűsége gúnyra és még mohóbb féltékenységre gyújtotta.

– Honnan… kölcsönözte ezt a… ruhát?

– Az enyém, Karla készítette.

– Csak nem akar ilyen ruhákat hordani ezentúl?

– Miért ne? Mindenkinek tetszik.

– Ez a legújabb, hogy maga mindenkinek akar tetszeni. Különben, ha szabad kérdeznem, miért nem hívtak engem is a kirándulásra?

– Engem is csak az indulás előtt értesítettek

– Mikor?

– Úgy egy óra után, délben.

– Igen? És a barátnője nem tudta hamarább, hogy megy? Mintha hihető lenne, hogy egy ilyen dolgot félóra alatt ütnek nyélbe.

– Oh, a Biedermann penzióban nagyon is hihető. Ott mindenbe beugranak.

– Tudom. A szerelembe is. És ez magának tetszik? – Etelka nem felelt.

– Miért hallgat? Ide jövök és ő hallgatásba merül.

– És az előbb ki olvasott, amíg én egyedül ültem?

Albert ajkát karapta.:

– Nekem okom volt rá. Erőt kellett gyűjtenem a leszámoláshoz.

Azzal felugrott és felkiáltott:

– Én ezt tovább nem birom. Hogy rám soh’se gondol, hogy afféle Ulrik Adolfokat szed fel, akik irodalmi hazugságok leple alatt udvarolnak… Én… én azt a firkászt egyszer a gallérjánál fogva ledobom… ledobom…

– Honnan?

– Úgy, mulasson rajtam! Úgylátszik, jó kedve támadt a Nockerbergen…

Albert kiválóan értett egyhez: órákig fúrni-faragni egy dolgon és minden védelemből fegyvert fordítani a védekező ellen. Igy kínozta Etelkát, anélkül, hogy kibökte volna a kérdést: »Kivel voltál?«

Albert utóljára ismét hallgatásba esve, nehéz fellegként ült a szobán, de azért nem tágított.

A csendnek óriási robaj vetett véget: valami hatan rontottak be a penzióból.

– Hercegnő, – és Bertram kedvesen szalutált, Etelkát penzióbeli becenevén szólítva, – engedje meg, hogy meghívjam ma estére a sör hatását paralizáló feketekávéra. Fernando Freyre de Andrade y Valverde művész barátunk lát vendégül mindnyájunkat. Biedermann, I. emelet 5. ajtó. Kezdete pont kilenckor.

A meghívásnak a tojásember, a szeplőske, a kis zsidó muzsikus adtak nyomatékot, továbbá dr. Kuhnert, az »új csillag«, már tudniillik a penzióban és a szeplőskénél egyaránt újonnan tündöklő.

Albert észrevette, hogy a szeplőske kémlelve nézdel végig a szobán; hogy egy pillanat alatt meg akarja állapítani Etelka vagyoni és Alberthez való viszonyát.

Bertram átnyújtotta a spanyol úr névjegyét, akinek egész nevét olvasta föl, mivel nem tudta, a sok közül melyik annak igazi vezetékneve. Ez a spanyol úr ugyanaz a festő volt, aki az egyetemről azt a kritikát gyakorolta, hogy kórházhoz hasonlít a sok párbajsebesült miatt.

– Szabad jó hírt vinnem? – kérdezte Bertram kicsit merev, amerikai udvariassággal. Senor Fernando Freyre de Andrade y Valverde roppant lelkünkre varrta, hogy elhozzuk önt, kedves hercegnő. Ő nem tud senkivel értekezni, csakis önt érti meg.

– Mióta beszél maga spanyolul? – kérdezte Albert hidegen.

– Félreértés. Freyre úr azért beszél velem szívesen, mert a született németek nagyon is hadarnak neki.

Etelka kínos helyzetben volt. Hirtelen ilyen gondolatlánc futott át agyán:

– Ha Albert itt akar még maradni és én beleegyezem a meghívásba, akkor azt fogja mondani, hogy tőle akartam szabadulni; ha nem fogadom el a meghívást, mert ő itt van, ezek a penzióban elregélik, hogy egy kis filmet bonyolítok idehaza; Albert pedig, mihelyt ezek elmentek, kalapját fogja venni és itt hagy a könnyeimmel. Egyetlen megoldás lenne, ha Albert is velem tartana.

Ki is mondta:

– Albert, jőjjön maga is! Jó?

A társaság nem értette őket, de Bertram átlátott a helyzeten:

– Uram, tartson ön is velünk!

– Nem látszom hivatalosnak – felelt Albert fagyosan.

– Oh, az nem úgy van nálunk. A barátaink barátai, a mi barátaink.

Albert fanyar mosollyal válaszolt:

– Köszönöm, én nem érzem jól magam a mulatozás közt.

Etelka csupa udvariasságból vágyott elmenni, mikor ily szívesen jönnek ilyen messzi érte és udvariasságból hívta Albertet is; most is jobb meggyőződésének engedett, mikor lemondott:

– Bocsássanak meg, igen szívesen mennék, de a délután kimerített.

Hogy Albert nincs semmi tekintettel rá, szinte könnyet csalt a szemébe.

A társaság csalódva távozott, hogy másokat verbuváljon. Albert arcáról eltűnt a kényszermosoly, helyébe nyílt harag lépett:

– Hogy mert hívni engem? Tudja jól, hogy gyűlölöm ezt a népséget!

E percben Franci nyitott be, aki biztosra véve Etelka jöttét, érte fáradt, hogy az ne legyen kénytelen a városon túl egyedül menni.

– Nem megyek – szólt Etelka egyszerűn.

– Dehát miért nem?

– Elfáradtam a délután.

– Elfáradt? Hiszen úgy ült, mint néma kis hal a tó fenéken a viharban.

Franci gyöngéd hangja Etelkában a védelem iránti vágyat keltette:

– Ugy-e, hogy semmi rosszat nem tettem?

– Oh Istenem, hát azt ki hiszi?

– Oh, csak úgy… mondtam – szólt hirtelen a leány Albert elsötétülő arcára pillantva.

Mikor Francit is elküldték, Etelka vőlegénye haragosan fakadt ki:

– Micsoda dolog, hogy tanút hív védelmére? Egy ezeridegent! Tudja mi ez? Éz önmegalázás, ez nem méltó magához!

És kimondva a szentenciát, Albert felkészült a hazamenésre.

Etelkánál a pohár betelt. Hirtelen, de teljes nyugalommal a tükörhöz lépett, haját megigazította és kabátja után nyult. Albert nem kérdezte, hova igyekszik. Mikor a lépcsőn leértek, Etelka búcsút mondott neki és a külső Schwabing-felé tért.

Albert csak pár lépést ment hazafelé, aztán meg állt, majd visszafordította lépteit.

Hiába, ő ilyennek született: féltékenynek és féltékenységében oktalannak; de minden balgasága mérlegre került lelkében és akkor mérhetetlen bűnbánat lepte meg. Most minden vágya egy volt: hogy követhesse választottját, akárhová megy az, és hogy lássa fájdalomtól elsötétedett szemét felragyogni.

Azonban Etelkát nem tudta beérni, a leány száz lépésre előtte elérte a penziót és sietve nyitotta meg a már kitanult titkos ajtót. Az döngve hullt vissza a zárba utána.

A leány a ház kertfelőli részébe tért, azonban ott rá nem talált sem az első emeletre, mert a ház e szárnya földszintes volt, sem az ötös számú ajtóra.

Karlánál kopogott hát be, de ő már nem volt szobájában, végre is a szobalány vezette be egy olyan előszoba félébe. Csak épen meg lehetett benne fordulni: körül polcokon a házi könyvtár állott, csomó megfakúlt kötésű lexikon. Egy szembenlévő ajtón át az »aszbesztkuckó« látszott. A kuckó név igazán ráillett: a küszöbről egyenesen az ágyba lehetett, sőt kellett lépni. A fal vakolatlan volt, de a parányi ablakon a tavaszi kert nézett be.

Az előszobában balkézt embernyi szélességű csigalépcső eredt fölfelé. Hova? A szobalány a padlásra vezette Etelkát, ahol a sok üres kosár, koffer között a padlás jobbik végén álló ajtóra mutatott Ez volt tehát az első emelet, közvetlen a tető alá volt az ötös szoba építve. Szemben azzal szintén ajtó látszott, ott laktak a háziúrék az ebédlő felett. Kívülről ott se lehetett volna emberi lakást sejteni: valami bedeszkázott hombár emelkedett az ebédlő felé, de a svájci módra épült kettős deszkafal egész csinos szobákat rejtett.

Az ötös számú szobából halk zsivaj szűrődött, ami egetverő hurrára vált, mikor Etelka belépett. A tetőszobácska olyan alakú volt, akár belülről egy koporsó, de az ablak virágos függönyei, a tarkaernyős lámpa, a hófehér kandalló és más efféle enyhítő körülmények hangulatkeltővé tették. A szoba zsúfolva volt: a vendégek divánon, székeken kívül az ágyon is ültek, így Hellmanné Jensennel és egy tenoristaképű úrral.

Mindenki ott volt a délutánról.

A spanyol olyan kedves házigazda volt, hogy egyenesen Bukovinára emlékeztetett. Nagy buzgalommal és még nagyobb ügyetlenséggel főzte a kávét, rakta a csészéket; közben a szobalányért csöngetett, suttogott vele, nem értették egymást; akkor a fiú hadonászni kezdett, szemléltetni; végül is kapott a körülírt asztalkendők helyett zsebkendőket. Azt hitte, hogy a kávét illendően kell felszolgálni; ahelyett mindenki elszedve egy csészével visszabújt saját szögletébe és folytatta a megkezdett fecsegést.

A szobában különféle hangszerek is álltak készen: a balalajka, harmonika és a spanyol úr pianinója.

A tenorista végre is porondra lépett. Hellmanné kísérte zongorán. A borotvált képű, gömbölyű legény Bertramnak volt földije és rendesen ékes newjersey-i dialektusban lefetyeltek egymással; de a tenorista most olaszul énekelt.

Etelkának ez épen megfelelt. A társalgáshoz kedve nem volt, de Evans gyönyörű, erőteljes éneke megnyugtatta.

A szobának kertrenyíló kis négyszög ablaka tárva állt, a hangok tömör hullámban omlottak a holdfényes, zsendülő kertre:

»Lascia che piango…«

Evans templomian ünnepélyes darabokat énekelt, aminthogy törekvéseiben is a legmagasabb célok vezették.

Egyáltalában nem volt bohém, úgy vigyázott hangjára, egészségére, annyira nem fecsérelte tehetségét, hogy az szinte csodaszámba ment itt. Hogy néma elragadtatással hallgatták, nem mint hajdan Zdenkát, annak az volt a megfejtése, hogy a léhaság minden allürjei alatt mindenkiben volt itt egy titkos ábránd, kultusz a legnagyobb, a tökéletes szépség iránt. A középszerűt kinevették; de a teljes siker előtt zászlót hajtottak. Csak addig volt itt valaki komikus, míg döntő sikert nem ért.

A krisztusképű kis énekes csaknem megsemmisülve hallgatta Evans áriáit.

Ez este senki se vágyott a harmonika után. A balalájka zizegése is túlprimitívnek tetszett, éjfél felé a társaság különben is érezni kezdte a délután hatását, azért szétoszlott.

Karla még egy percre magához hívta Etelkát, hogy megmutassa annak ruháját a krisztusképűnek.

– Nos, meg van elégedve? – kérdezte a fiút. – De ez a szín önnek nem felel meg, illetőleg valamivel sötétebb árnyalatot veszünk.

És Karla elbocsátotta a küszöbön álló kis énekest.

– Miről van szó? – kiváncsiskodott Etelka

– Rosenkrantz jövő héten lép föl először, Meyerbeer »Zsidók imáját« énekli. Ahhoz varrok egy leplet neki. Hanem maga se kap tőlem több ruhát. Franci egész este magát nézte.

– Oh, ez tréfa.

– Azt mondta, maga az a fajta nő, aki a férfiakat őrültté tudná tenni.

Etelka fájdalmasan nevette el magát:

– Oh, szegény fejem.

És felszedelőzködött.

Ulrik Adolf tudomásul véve, hogy Etelka Bertramék meghívását elutasította, távollétével tűntetett ez este. A guta csaknem megütötte, mikor Karla Etelkát az utcáig kísérve visszatért és ablaka előtt elmenve, a fiú kérdésére, hogy feltűnt-e távolléte, azt a feleletet adta, hogy senkinek, még Etelkának se.

Eközben Etelka lassan ballagott hazafelé, mikor hirtelen valaki hozzácsatlakozott. Albert volt. A bűnbánó szerelmes hasztalan zörgette a kaput, csengő nem volt és az ajtózár titkát felfedezni nem bírta. Igy ácsorgott ott, a hasztalan tapogatózásban végleg elcsüggedve. Végül is lemondott a bejutásról és a kert előtt sétálgatva várt. Igy hallgatta künnről a felséges hangversenyt.

– Ki énekelt? – kérdezte Etelkát.

– Egy amerikai, Evansnek hívják

– Nyilván csak betévedt?

– Nem. Biedermannál lakik.

– Ilyen művész?

Albert még élénken emlékezett Ulrik Adolf hamis páthoszára és Hoffer előadására a második Schiller koponyáról. Nem tudta elképzelni, hogy ezek között teremnének a Lilienthalok és az Evansek.

Hallgatva kísérte hazáig Etelkát, a szerelemrehívó langyos éjszakában.

XI

Karla szerelmét a tavasz egy fokkal még emelte A leány ez időtájt egész nap mint újjongó pacsirta dúdolt, énekelt. Szobáját anemonák, repkényágak diszítették, haját szinte mindig hátán, kibontva hordta és a szemébe egy álom költözött, valami ráváró boldogságnak biztos, szédítően édes hite. Még mindíg nem volt menyasszony, még mindíg nem merte Francinak a jövőt említeni; de magában nem is gondolt arra, hogy ne lennének már eljegyezve. Minden szabadórájuk egymásé volt: Franci naponként benézett hozzá, hol egész estére, hol csak egy pillanatra. Néha kirándultak valamerre. Olyankor gyalog vágtak neki az útnak, hátizsákkal, bottal, pezsgő tavaszi egészséggel és örömmel.

Igy ballagtak egyszer Schleissheim felé. Amint a mezőkre értek, balkézt feltündöklöttek a még hófehér Alpesek, a messzi sötétkék égen mint óriási körkép. A rétek világos zöldjében boglárok, ibolyák nyitogatták szemecskéjüket. Az Isar patakjai hűs zölden imbolyogtak, hogy vágy kelt: belegázolni, elterülni a puha, kimosott homokjukban.

Egy ilyen kis víznél az átfektetett fenyőgerendára ültek sütkérezni, mint két bogár; lábukat a habok felé lógatták.

Szót se szóltak. A délutáni nap a hátukba esett és árnyékuk egynek tetszett a vizen. Franci szólalt meg végre:

– Hova gondolsz?

– Boldog vagyok. – És Karla szeme hirtelen elfátyolosodott.

Újra megindultak, hogy legalább négy órára megérkezzenek és megtekinthessék a képgyüjteményt. A schleissheimi kastély csak husvét után volt állandóan nyitva, most még külön kellett a kulcsárral nyittatni, de így legalább nem volt közönség.

Karla és Franci végigmentek a holtcsöndes termeken, csak ők és a nap nézték a képeket, csakhogy utóbbi nem volt szívesen látott vendég, a kulcsár elzavarta, mert féltette a képeket.

Marèe képei előtt hosszan álldogáltak. A mester színei oly szívbemarkolók voltak, akár a hangszerek közt az orgona.

A kékesfekete-zöld, mellette égett-barnával, Karlát csaknem extázisba hozta. Csak az elcsorgott, lefelé futó festékpatakocskák zavarták, a mester igen sok olajat használt.

– Ez onnan van, – magyarázta Franci – hogy a mester sokáig festett freskókat Itáliában. Most már képzelje el: aki a nedvességivó gipszfalhoz van szokva!

– Ide mégegyszer eljövünk – szólt Karla, mikor a lépcsőn szembecsapott velük az édes tavaszesti lég.

A kulcsár csörömpölve zárt utánuk.

– Csak egy út van vissza Münchenbe? – kérdezte Franci.

– Nem, uram, csakhogy a másik út sokkal hosszabb.

A két szerelmes mitse tartott egy tavaszéjjeli sétától és elindult a hosszabb úton. Karla virágot gyüjtött és azért most már el-elmaradt. A hátizsákja hóvirággal, barkával telt meg. Közben erősen alkonyodott, a nap rég lebukott a müncheni fensík egy véghetlen távol pontján és mint a király, ki ha a nászlakomát már otthagyta, továbbra is mulatságot rendeztet a népnek: az égen kápráztató tűzijátékot gyullasztott még föl; egész városok, ligetek, flották és hegyláncok úsztak az égre lángoló sárgavörös felhőkből, amik rózsaszínre pirkadtak és lila ködtengerbe sülyedtek, fúltak.

– Milyen csodálatos, mikor szemünk előtt pattannak ki a csillagok az égből – ábrándozott Karla. Egyszer csak ott teremnek, aprón, szerényen, aztán a sötétben drágakővé fúvódnak fel…

Sokáig mentek, anélkül, hogy az aranyköd, ami a város felett este terjeng, fölemelkedett volna útirányt mutatni.

– Arra van München? – kérdezte Karla egy épen fölkelő csillagképre mutatva.

– Arra kell lennie. – És Franci halkan énekelni kezdett

Még egy darabig ballagtak, akkor a fiú megállott. Kivette óráját és megcsóválta a fejét.

– Aligha nem rossz úton járunk.

– Miért?

– Nézd, mindjárt kilenc az óra. Látsz te valahol fénypontokat?

– Az égen.

Franci nevetett:

– Legalább nem vagy megijedve, azt látom. De komolyan, se egy major, se egy fuvaros valahol… Hátha csak úgy bolondjába megyünk?

– Gondolod, hogy az irány se jó?

– Hát mindegy, menjünk, amíg házra találunk.

A mezőkön ködök kezdtek terjengeni, egy hosszú fehér fátyolról kitalálták, merre van az Isar. Hanem épen ellenkező irányban, mint gondolták. A csillagok reszkettek, sziporkáztak és úgy sűrű södtek, mint a méhraj. A csend szinte megfojtotta őket és kimondhatatlan örömükre szolgált, mikor egyszerre csak kutyavonítást hallottak. Úgy mentek feléje, mintha valami jó szellem hivogatása volna. Egyetlen ablak pislant fel az ugatás irányában, és most már szinte futottak oda. Sohse hitték volna, hogy ilyen kínos legyen az, amikor az ember nem tudja a maga helyét meghatározni a teremtés dolgai között, mikor nem sejti, mihez közeledik, mit hagy maga mögött.

A fényhez közel érve, fenyegető falak meredtek rájuk hirtelen. Kis parasztházra számítottak és klastrom előtt álltak. A rendházat magas kőfal övezte és minden ablaka le volt csukva, mint a halottak szeme. A külső falhoz valami korcsmaféle volt építve, onnan jött a fény és onnan ugrott rájuk egy fekete kutya. Franci botjától az állat szűkölve lapult hátra.

A kimérőben kövér, álmos nénike számolta a jövedelmet, de egyszerre éber lett, amint a vendégeket megpillantotta:

– Bizony, rossz úton igyekeztek. Hajnalig, ha most már hazaérkeznének.

A két kiránduló egyelőre csak a harapnivalóra gondolt. A kis fogadó szállóvendégre berendezve nem volt, az asszony a parádés-szobába vezette őket. Egy magasra vetett ágy, egy asztal és polituros szekrények álltak benne, a két ablak között pedig fiókos kammód, rakva olcsó porcellánfigurákkal Pásztornők, vadászok, táncolópárocskák, aztán üveg cukortartók, lejáró tetejű tyúkok; bennük gyűszű és cérna állt, piros bársony tűpárnák, virágos, hasas csészék félkörben kirakva.

A kommód feletti tükröt papír-rózsák koszorúzták. A díványon a horgoltterítőcskék egymást érték, a földön kis párnán kövér kandúr aludt. Az ágy felett Limai Szent Rozália olajnyomatban, fölötte barkával, alatta szenteltvíztartóval.

A dívány fölött világi képek álltak, legyezőként rakott tarkabarka képeslapok; vasárnapi merev díszbe öltözött emberek fényképei. Csak egy ütött el tőlük, egy Liszt-frizurás cingár legény.

– Ez itt, kérem, a Rudi – szólt az asszony. – Nem tetszik ösmerni a Rudit? Vagy az uraságok nem művészek?

– De azok vagyunk.

– Hát akkor hogyne ösmernék?…

Egy darabig állott, azt híve, hogy hall valami újságot a Rudiról, aki csak pénzért jön néha haza; de választ nem kapva, a konyhába vonult rántottát keverni.

Ezalatt Karla a díványba helyezkedett és véleményt alkotott:

– Hát nem borzasztó ez, hogy az embereknek, akik itt élnek a világ egyik művész metropolisa mellett, még csak sejtelmük sincs nemcsak a szépről, de még a tűrhetően ízlésesről se. Húsz pfennig egy művészi reprodukció és nézzen ide, nézzen körül!

– Az Istenért, vigyázzon, még kidobnak és akkor szépen leszünk.

– Ej, a néni azt sem tudná, miről van szó, ha hallgatna is ránk. Soha, soha az életben annyi otrombaságot, annyi ízléstelenséget nem láttam, mint a müncheni polgároknál.

– Hja, azt tapasztalhatta, mennyiben imponál ezeknek a »művészet«.

Az asszony megjelent a kis porcellántállal és egy tányéron salátával:

– Sört?

– Két feketét.

Az ital fölhabzott az asztalon, a két szerelmes pedig gyorsan, friss étvággyal falatozott, iddogált.

Az asszony bejött és elszedett.

– Hogy ez a petróleum?

– Egy félliter van a lámpában.

– Megéri reggelig?

– Meg az. Most már korán virrad.

– No, írja azt is a számlára – szólt Karla.

Ezalatt Franci a hátizsákokért volt a kimérőben, most behozta őket és vizet kért a virágoknak.

Az asszony egy lapos tálban hozott is és aztán elköszönt.

Karla és Franci a díványra ültek és kiszórták a zsákból a tenger hóvirágot. Sokáig szemelték, rakták a vízbe őket, miközben kezük úntalan érintette egymást. A lámpa muzsikálva égett, a szentképek mintha aludni tértek volna, mert hogy a zöld lámpavédő árnybaborította őket. A klastrom órája néha belekiáltott a csöndbe.

– Karla – szólt egyszerre Franci és szemének fátyolozott tüzét a leányra vetette. – Igazat mondtál ma… ott a hídon? Boldog vagy-e valóban? Úgy szeretném, ha a sok jóságodért valamit én is adhatnék neked…

Karla nem sajnálta a virágokon át húzódni kedveséhez közelebb.

– Boldog vagyok, mert a tiéd vagyok – felelte.

Szíve mélyéből szakadt föl vallomása.

Teljes, nem félénk, nem vonakvó, hanem szomjúsággal, készséggel adott csókban fonódtak össze, de csak egy szembehúnyásra.

– A menyasszonyod vagyok… – kérdezte és adta is a drága szót Karla szerelmesének.

– A menyasszonyom… – mint valami súlyos drágakövet, úgy ejté ki száján Franci e szót.

Nagyon fehér lett, karját a leány válláról annak térdére csúsztatta, odarogyott a leány elé és fejét ruhájába fúrva hirtelen súlyos zokogásba csuklott, mint egy gyermek.

Karla kezét a fiú kusza hajába ejtette, gyöngédsége, mint a zsilipvesztett ár eredt meg: Franci haját, homlokát, nedves szemét csókokba temette; karjába venni vágyott a bohót, az üdvösségtől lábához vertet. És közben suttogott, gyönyörűséges, igézetes álomlátásokat:

– Igen, a menyasszonyod… oh, Franci, milyen szép lesz, – majd, majd mikor egészen a tiéd leszek. Te szerződni fogsz valakivel, de én önálló műtermet nyitok, nappal dolgozunk és este csak egymáséi leszünk: olvasunk, játszunk és tervezgetünk… A lakást én rendezem be, az én szobám aranyporszín lesz, a tied sötét borvörös.

Karla arcán mind több és több fény gyulladt. Mint valami titkon készített színpompás remekművét, bontogatta szét most szíve álmait:

– A kicsikéké fehér lesz és nagyvirágos… és fogunk utazgatni, ahol csak valami szépet láthatunk.

Mint gyermek a mesét, hallgatta Franci. Kimondhatatlan édes hullámokon vitetve magát, nézett a leányból kisugárzó glóriára. A boldogság istenasszonyának tetszett az: erős volt, szép, tiszta és üdvözítő reményekkel teli.

Franci ajkát áhitattal nyomta a leány kezére:

– Ne haragudj rám, Karla, soha se haragudj meg…

Karla nem értette ezt. Hirtelen szörnyű szemérem fogta el, mintha imént megfeledkezett volna magáról.

– Sohsem fogunk haragudni egymásra – susogta félig zavarban, félig a boldogságtól alig hallhatón.

Valamiért nem mertek többé egymásra nézni. Karla úgy érezte, hogy immár többé nem pajtások, hogy valami fölnyílt előttük: merész ívű aranyhíd két végén állottak szemben, hanem rálépni egyik sem mert. Egy halom hóvirág feküdt közöttük; hűs szűzies virágok, azokat rakosgatták hajnalig.

Akkor kiléptek a ködterhes szürkületbe. A mezőkön a pára óriási oszlopokban szállt föl. A nap aranymadárként röppent föl a hegyek mögül és mosolyogva nézett rájuk, amint véle szembe hazavándoroltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mostanában Ulrik Adolf irodalmi társasága rendkívül meglazult: a régi tagok elszéledtek, az új penziósak pedig inkább kirándulni vágytak a szabadba.

– Az irodalom olyan, mint a befőtt, télire való – mondta Hellmanné. – Most csinálni, nem írni kell a novellákat

Ulrik Adolf azért most se maradt hoppon. Kihirdette, hogy vívóleckéket ad és ezentúl órákig csattogtak a kardok a kertben. Tavasszal ugyanis a kertben folyt a művészkedés, a pletyka, a civódás és a flirt.

Valami jó abban is volt, hogy az irodalmi esték közönsége szétpárolgott: Etelka néha csak egyedül érkezett meg és ilyenkor ő is kiült a kertbe. Ulrik Adolf Thomas Mann-ból olvasott fel neki, az ibolyák pedig lábukhoz guggoltak hallgatni.

A két balga lélek nem vette észre, hogy a bokrok mögött ilyenkor szünetlenül leselkedők settenked nek. Egyszer Ulrik Adolf rávette Etelkát, hogy engedje le hátára hajfonatait.

A leány maga elé bámulva hallgatta a Buddenbrook-család dekadenciájának történetét

– Hogy lehet Jacobsenen kívül valamit olvasni – szólt oda a szeplőske a füves kis tisztás felé siettében, ahol a tojásember dolgozott a háziúr néma fiának domborképén. A fiúcska maga is agyagot tartott kezében és kis madarakat gyúrt.

Néha azonban türelmetlenül lépett az állványhoz és arcfintorítással jelezte, hogy nincs megelégedve.

– Nahát csináld jobban – szólt a tojásember.

A fiúcska elértette a türelmetlen mozdulatot. Arcán élénk pír futott át, egy kis ládára állott és az agyagot a mintázótámlán összegyúrva pillanat alatt kiformált egy a tojásemberhez nagyon is hasonló torzfejet.

A körülállók fölnevettek.

– Miféle ízléstelen rivalgás – jegyzete meg Ulrik Adolf a bokorban.

A tojásember mosolygásba fojtotta sértődöttsé gét, ellenben Bertram hurrát kiáltott:

– Gazd’ uram, – hívta Biedermannt – jöjj, jöjj, tudod-e, hogy a fiad genie?

Biedermann rókaarcára a gyöngédség egy árnyalata ereszkedett:

– Bubi… Te csináltad ezt?

A fiúcska vídáman mutatott magára és ebben volt valami az ünnepelt művészek öntudatos megelégedéséből.

Már alkonyult és Ulrik Adolf most már saját költeményeit kezdte előadni fejből. Annál azonban még valami rosszabbat is elkövetett: felhasználva és jó jelnek véve Etelka elmélázását, hirtelen egy csókot lehelt a leány lecsüggő hajfonatának végére.

Óriás tapsvihar felelt erre a bokrok mögül. A leskelődők voltak: végre megkoronázódott fáradságuk.

– Brávó, hurrá! – És azzal, mint a verebek, ha közibük csapnak: szétrebbentek; csak a kacagásuk csapódott vissza.

Etelka meg volt kövülve. A csók és a leselkedés egyszerre oly erővel szégyenítették meg, hogy könnyei kipottyantak.

– Hallatlan szemtelenség – jelentette ki a fiú és belesápadt dühébe. – Etelka, ezt vér fogja lemosni! Tudom, ki volt a főkolompos, a kacagását megismertem!

Etelka szót se szólt Csak Albertre gondolt, aki elől nem fogja tudni elhallgatni a dolgot, és aki most meg fogja vetni őt, mint valami bemocskoltat. Bement a Karla szobájába és az ágyra borulva sírni kezdett. Ép ezen a napon volt barátnője a kiránduláson, de a szobalány az ajtaját nyitva felejtette.

Természetesen Karla másnap meghallotta a történteket.

– Film, film! Egy kis pillanatfelvétel! – újjongtak a fiúk.

Karla megkérdezte Hellmannét, hogy történt az eset.

– Azt hiszem, csak a hajavégét érték Ulrik Adolf ajkai.

– A fiúk szemtelen tréfát engedtek meg.

– Eh, uraim, – indítványozta Biedermann – egy szép levélben megkövetjük a hercegnőt és mellékelünk benne egy ollót, hogy messe le a bűn színhelyét vele.

Másnap Etelka csakugyan megkapta a kis hajnyíró ollót, amin el kellett magát nevetnie.

Mindazonáltal most már ritkábban ment a penzióba, mert látta, hogy Ulrik Adolf nem tréfál Ő is kezdett kikopni onnan, míg mások nyomtalanul tűntek el. Igy May, aki nehány heti várakozás után egyszer benyitott Ingert lakásának kapualjába, hogy hátha visszatért. A házmesterné, aki egyben a lakáspénzt is szedte, szép áldást mondott Ingertre:

– No hisz az drága egy madár! Fönntartottam neki a szobát és persze híre-pora sincs; ilyen megkárosítás! Hanem nyomába leszünk, azt mondom.

– Jaj, asszonyom, ha megkapja, tudassa vélem, odaadom az öt márkát, amit a levélben ideadott.

May felment az ötödik emeletre, a tető alá, ahol három üres szoba ásította rá, hogy Ingert kereket oldott. Lehet, hogy volt szándéka visszatérni, de hogy Párisban aztán megtetszett neki és így ottragadt.

May tanácstalan bánatban távozott és nemsokára hiányzott a penzió asztalától.

A házfelügyelőné nyomozása eredménytelen maradt, ellenben Párisból jövő művészfiúk állították, hogy Mayt látták Ingerttel, a Montmartre egy fölfelé hágó utcáján kapaszkodva. Csakis ők lehettek, mert a festékesládát cipelő leány a fiú mögött maradt, amire ez hátraszólt:

– No, csak a magad erejéből, fiacskám!

München pedig elfelejtette a letűnőket és üdvözölte az újakat.

Oh, az valóban csodálatos volt: emberek, akik, mint Ingert is, évekig vittek a társaságban vezérszerepet, egyszerre iszapolódtak bele a mult semmiségébe.

A haldokló festőt is, akit állapota rosszrafordultakor éjjel-nappal önfeláldozóan gondoztak, akinek utolsó pfennigjeikből virágot hordtak: mihelyt kórházban, biztos helyen tudták, levették a napirendről. A Schwabing nem ért rá emlékezni.

A tavasz orgiája egyre tombolt, a fák varázsütésre öltöztek virágba, a kertet ellepte az anemona, a repkény friss, ezüstpelyhes orrocskáját tolta a fákon fölfelé, a nap záporként ömlött a rétekre: a füstös házakat aranyba húzta és a parkokban megragyogtatta a játszó gyermekek színes ruháit.

A penzió az orgonavirágünnepre készült. A plakátpályázaton, mert Ingert nem volt többé itt, hogy civódással, rábeszéléssel a legtöbb pontot csikarja ki magának, Szerdukov süket imádója, miss Green nyerte el a tíz márkát. Az ő plakátképe holdfényes kertet ábrázolt, óriás, virág alatt roskadó orgonafákkal; alattuk a fűben, a fölkelő hold képébe rajzolódva, parányi emberke perdült táncra. Ezt aztán sokszorosították és szétküldözték. Biedermann kitalálta, ki számára kér Karla kártyát.

– Hm, tehát mégis csak lesz valami abból a filmgyárból? – kérdezte furcsa, konfidens mosolylyal.

– Micsoda ostobaság ez – tiltakozott a leány, föl nem birva fogni, mit akarnak nála a filmgyár örökös emlegetésével.

Az ő eszményi szerelmén mindenki talált piszkálni valót, ellenben Hellmannén senki se botránkozott. Pedig az valóságos hajtóvadászatot tartott Jensenre. Karla ezt meg is mondta Hellmannénak, amire az borzasztó fölénnyel vágta ki:

– Én illetlen? Ugyan dunnácska. Én, tudja meg, mártir vagyok, mert a jó hírnevemet kockáztatom, hogy ezt a fiút megmentsem. Neki belém kell szeretni, bármi áron. Maga spisz, én nem komédiázom. Látja, azt tanultam: nemcsak a való, de a látszat is fődolog. Magánál azonban csak a látszat fő. Viszont nálam a látszat semmi, fő hogy az embert nagy célok vezessék.

Karla nem tudta felfogni, honnan szedi Hellmanné a rávonatkozó elméleteket.

– Hisztérika – tért aztán napirendre felette.

Hellmanné pedig tovább manövrirozott áldozata körül. Haditerve komplikáltabb volt, mint hitték az emberek. Amint észrevette, hogy a faszívű tacskó tüzet fog, csak darabig szította azt kedveskedésekkel.

Az orgona-ünnepre elragadó fátyoljelmezt készített magának, amelynek bő tunikáját karcsú fűzött váll szorította derékban össze; haját óriás csüggő lila fürtök diszítették. Hellmanné különben is olyan szép volt, hogy minden ruha emelte: légies alakja, gyöngéd arcszíne, remek haja azonban épen az omló, ünnepies jelmezeket kívánta méltó keretül. A rendkívül enyhe estén az ünnepély a föllampiónozott kertben volt, ahol az orgonák részegítőn leheltek és ahova fülemilecsattogás csengett a szomszéd, nyugalmasabb kertekből.

A kert elszórt padjain, a holdfénynél, lilába, fehérbe öltözött hölgyek, nyáriruhás fiúk tréfáltak a bowle és harmonikaszó mellett. Egészen világos volt, annyira, hogy Biedermann bosszúságára a lampionok nem érvényesültek.

Zdenka és Ali ma valóság szerint is utoljára bucsúztak, mert a párisi beiratkozás utolsó határideje Ali fejére ült fenyegető felhőnek. Viszont Zdenka attól félt, hogy Biedermann nem hitelez tovább. Töredelmesen vallotta be apjának, hogy öt hónap árával tartozik, másrészt megnyugtatta, hogy hűtlen vőlegényét egy sokkal jobbal, sokkal kedvesebbel cserélte, pótolta. Apja egyetértve Alival, Zdenkát hazaparancsolta.

Most csöndesen üldögélt a két szerelmes a langyos estében, apró koszorúkat szúrva össze a tokjukból kitépett orgonavirágocskákból, olyan koszorúkat, amilyeneket iskolásleánykák füzetében és nagymamák imakönyvében találni megszárítva.

A ledöngetett tánchelyen Frici izzadva rúgta a két idős kisasszonnyal. A szeplőske dr. Kuhnerttel a tangót próbálta. Mindkettő füllentette imént, hogy igen jól tudja azt és közmulatságra mindkettő a másiktól akarta ellesni a figurákat.

Dr. Kuhnert az est folyamán mindenkit meghívott, hogy tekintsék meg az ő művészi lakását. Valaki, aki járt már nála, hajmeresztő dolgokat mesélt a fölhalmozott műkincsekről, amik fabatkát sem értek, és amikért Kuhnert annyi pénzzel fizetett a kezdő művészkéknek, hogy szállítóitól az »Arkmaecenás« nevet nyerte.

Az ünnep zajába később a szomszéd kertészetbeli kutyák is beleszóltak, emelve a hangulatot.

Az est királynője Hellmanné volt. Az asszony azzal a szándékkal öltözött oly szépnek, hogy Jensen pislogó szerelmét mintegy fúvóval fogja ma lángralobbantani.

Mikor a lampionok alá rebbent, megpillantotta a ráváró fiút. Mindenki tetszéssel nézte az asszonyt, és Jensen most be akarta söpörni a diadalt, hogy az melléje telepedik. Hellmanné meg se látta őt. Szórakozottan, mintegy keresve nézett körül; és mintha meglelné, akit keres, hirtelen Evansre, a tenoristára terítette mosolyának sugárfátyolát:

– Jó estét. Miért nem táncol?

– Látja, nem volt eddig, kivel.

– Ah, úgy. Nem. Ne táncoljunk, jöjjön inkább a grottába!

És karját Evansébe öltve fölment a fák közé az összerótt barlangba, ahol a kis vízmedence tükrén nehány lampion bágyadt fénye aranylott.

A társaság hümmögve nézett utánuk és aztán Jensenre vetett irónikus mosolyt. A fiú elsápadt, hiúsága szíven volt találva.

Az orosz-zsidó testvérpár is itt volt. Az idősebb testvér anyai gonddal gardirozta csitri húgát. Udvarlást nem fogadott, azt egészen a kisebbikre hagyta, akinek többek közt egy kedves kis ügyvéd is tette a szépet, szünetlen töprengvén, hogyan lehetne a valláskülönbség felett átsiklani. Bizonyos, hogy a kis orosz-zsidó leány nem volt Zdenka, és aligha lenne hajlandó, csak úgy szerelmi meglepetésül kikeresztelkedni. Most is inkább Rosenkrantzot, az énekest tüntette ki.

Lóri és Bispinck most jöttek meg Königsbergből, ahol szép egyszerűen egybekeltek. A boldog pár is ott rúgta a porondon a twostepet és arcukra rá volt írva, hogy az egész világgal szeretnének táncraperdülni.

A táncolók közt és a félreesőbb utakon kedves, de nem mindig szívesen látott pillangóként repkedett Mou, egy ausztráliai leányka, akinek mamája valami nagy keserűség miatt, vagy az elől szökött meg nem régen az ötödik világrészből gyermekével; itt élt külön lakásban, ahonnan szinte soh’se jött elé. Mout is legfölebb a kertbe engedte lemenni. A gyermek a virágházban, kalitkában mókusokat nevelt. A virágünnepen szabad volt résztvennie, és kibontott hajjal, repülő szalagokkal futkosott a nagyok közt.

Mou nagyon szerette a zenét és a grottába rontva, előhozta Evanst, hogy énekeljen. Hogy, hogy nem, a művész, mikor Hellmannéval a fák alá állított pianinóhoz lépett, arra gyujtott:

»La donna e mobile«…

Jensenre ez pofonütésként hatott és dühös könnyek jöttek a szemébe.

Az ének alatt még egy vendég érkezett, egyébként mostanság nem szenzáció, nem újság a penzióban: Lilienthal, a koszorús költő. A világfi a legényélet minden jó oldalát kiélvezve már, mérhetetlenül sóvárogni kezdte a házaséletet; természetenek, aki őt kiegészítse, tüneménynek kell lennie Hellmanné látszott mindazt egyesíteni magában, amit ő megkövetelt: egy híres festő elvált felesége, született Altkammer-leány, rendkívüli szépség, rendkívüli excentrikum…

Az orgonafürtös Hellmanné nem kevéssé ragadta el, mint annak idején Ingeborg. Lilienthal ma egyáltalán nem törekedett arra, hogy a fiatal nemzedéket maga körül gyüjtse, sőt megugrott Ulrik Adolf elől, hogy Hellmannéhoz férhessen

Az asszony roppant kegyes volt hozzá, szinte kitüntető; ha azonban Lilienthal sejtette volna, hogy a bájos mosolyok nem az ő megörvendeztetésére, hanem egy tizenhét éves tacskó ingerlésére röpködnek felé; hogy Hellmanné minden bóknál egy pillantást vet Jensenre, hogyan zöldül el, mikor a társaság a nyílt elpártolást megállapítja, – talán nem lett volna elragadtatva az asszony kegyétől.

Ez alatt Ulrik Adolf búsan bolyongott, akadt bele ebbe is, abba is. Azon töprengett, hogy Etelkánál elért sikere nem volt oly óriási, mint gondolta. Legalább is az teljesen lehiggadt, mióta a csókjelenet történt. Boldogságának sírásójául nem a csókot, hanem annak kilesőit tekintette. Hitte, hogy ez tette groteszkké aktiv fellépését és névtelen, befelé forrongó dühvel kutatott, tapogatózott azóta, hogy kitől eredt a leselkedés gondolata; főleg, hogy ki kacagott oly harsogva a bokrok közt. Mert az persze tódítás volt, hogy a nevetőre ráismert. Mindenki kacagását megfigyelte. Megvette Bergson »Nevetését«, de ebben meg nem találta, amit keresett: a nevetésről a nevetőre ismerés elméletét.

Egyedül ült a bowles asztalnál, sötét, csüggedő arccal. Egy hórihorgas, kajánarcú úr lépett hozzája és pohár italt töltve magának, fanyarul ismételte a dalt:

»La donna e mobile«…

Ulrik Adolf e percben ráismert a nevetőre. Ez a dal is gúny akar lenni, gondolta, és a feje forró lett. Ezzel a forrósággal csatlakozott aztán a két russzofilhoz. Minél tovább figyelte Ulrik Adolf a kajánképűt, annál bizonyosabb volt, hogy ez tette tönkre boldogságát. A fiatalembert Lipinnek hívták és nem igen szerette senki. Mikor egyszer ott haladt el Ulrik Adolf előtt, Ulrik Adolf félhangosan szólt oda Hoffernek:

– Szeretnék ezzel az emberrel leszámolni.

Lipin jól hallotta ezt. Azonban tovább itta a sört, gúnyosan mosolyogva bele Ulrik Adolf arcába.

A boldogtalan Ulrik Adolf vére lázadozott, de türtőztette magát.

– Egy finoman, hősiesen megvívott párbaj visszaállítja Etelka előtt becsületemet, értékemet. A dolognak azonban csinján kell menni.

Ily gondolatok nyüzsögtek benne, míg a többiek a tavaszi éjszakától becsíptek és agyuk könnyű lett, mint az orgonaillat, hogy súlyától fosztva fölfelészállt a Paradicsomba.

A hajnal sárgán hasadt, mikor a hölgyek rendre szobáikba szállingóztak. Fricike egyik öreg kisasszonyát furcsa meglepetés érte. Félsötét szobájában pongyolája után tapogatózott az ágyon, azonban szörnyű rettenéssel húzta vissza kezét, mert ott valaki végig volt terűlve, még pedig a hivatlan vendég férfi volt.

A Biedermann-penzió nem ismerte a villany hirtelen derítő jótéteményét. A kisasszony reszketve tapogatózott gyufáért, az ágyon alvó pedig nagyot horkantott, mikor az alápotyogó, ezerbe menő vázát hallotta durranni, amit a kisasszony lesodort.

– Tolvaj… rabló… mormogta az ismeretlen és kezével maga köré kanyarított. A leány jobbnak látta kimenni és az ebédlőben iddogáló urakat küldeni be földerítésre. Bertram, aki már hazavitte menyasszonyát és újra visszatért, kivezényelte a többit. Mindenki leemelt egy lampiónt és lábujjhegyen osontak a rablóbarlangba. A nyájas ismeretlenre rávilágítva, azt hasonfekve találták. Valamelyikük meg akarta fordítani, hanem az olyan pofont kapott, hogy a lampión messze repült kezéből és felgyúlva, a padlón elégett.

– Le kell fogni! – suttogta Bertram.

Egyszerre négyen hajoltak a dühös alvóra, megfordították, mint a zsákot és ráismertek… a tojásemberre.

– Hé, Jakimov, talpra, mit keres maga itt?!

Az elkezdett nyögni, mintha kínoznák.

– Uraságod rossz helyre tévedt – kiáltotta fülébe Bispinck.

– Ki? Én?

Jakimov a szemét kezdte dörzsölni, aztán értelmetlenül bámult a körülállókra.

– Rossz viccz, rossz viccz! – jött ki az ajkán.

– A vicc igazán rossz, kérem, nézze meg, hol van!

– Hol vagyok? Látszik, hol vagyok! A Biedermann-penzióban, ahol az emberrel így bánnak. Hallja, – rivallt rá hirtelen Bertramra és valami bölcseség villanhatott meg agyában – maga angol, maga tudhatná, hogy az otthon szent, hogy az otthon templom… és engem a templom oltárán, a tűzhelyen, izé – az ágyon… vagy izé, maga nem tudhatja, maga nem angol, maga amerikás…

Elkezdett sírni efölött való kétségbeesésében.

– Ez el van látva, és úgy látszik, sejtelme sincs, hova tévedt – állapította meg Bertram.

Jakimov hahotára fakasztó képet nyújtott. Gallérja lesorvadva, ingeleje összetörve; arca maszatos volt a sírástól. Csapzott haja kiborzolódott a fejebúbján lévő holdvilágból és oh csuda: nála a hold is ovális alakot öltött, Jakimov tojásalakban volt kopasz.

A jó fiú igen elérzékenyült. Fejét Bertram vállára hajtotta, őt a kisebbik zsidólány keresztnevén szólongatta és nedves csókokkal borította a nyakát.

A négy fiú szépen fölemelte az elázottat és egyik üresen álló szobába telepítette, aztán visszatért a Balkánra.

Ott még számos cimborára akadtak. Jensen a falmelletti padon aludt. Fölébresztették, hogy menjen feküdni, de a fiú búsan ingatta a fejét:

– Hagyjatok… álmodni…

– Eridj az ágyba!

– Nem lehet. – És Jensen visszacsuklott a padra.

– Miért?

– Egy izé… fekszik az ágyamban.

– Kicsoda? Ennél is?

– Egy… izé… egy részeg.

– Ki az a részeg?

– Nem tudom, hogy hívják – dadogta Jensen. – Az a kövér… az a tojásdad… a bowletől nem bírt hazamenni, azt mondta: könyörüljek rajta, mert nevetséges lesz az előtt a kis zsidólány előtt… sajnáltam, mert tudjátok, a szív… na, hát meg kellett mondanom, hol a szobám.

Jensen úgy félig-meddig kezdett kijózanodni az álomból.

– Hisz az Jakimov! Az ágyad üres, Jensenke, vendéged egyik kisasszony szobájába tévedt.

Azzal Bertram fölnyitotta a megizzadt ablakot és a párkányra ülve, a konyha felé kiáltott italért. Hirtelen azonban, amennyire karcsú testével tehette, eltakarta a kertbe való kilátást Jensen elől.

A kertben a harmattól hamvasan csillogó széttiport füvön Hellmanné járt föl és alá, fehér köpenyét álláig húzva föl. Fejéről a virágok lehervadtak, elperegtek, zilált haját a reggeli sápadt fény különös, zöldes zománcba verte. Mellette, szemét szomjasan rávetve, Lilienthal lépdelt. Az asszony mintegy félórája tűnt el szobájába a költővel meg a tenoristával, ahol teáztak és ahonnan a kertbe mentek felüdülni.

– Kérem, menjen már – hallotta Bertram Hellmanné mélyből gyöngyöző hangját és látta keskeny kezét a költőéből kisiklani.

Az asszony aztán mint fehér denevér rebbent szobájáig és eltűnt a sötét ajtóban.

– No, Lilienthal kapitulált – állapította meg Bertram.

Anna, a tekintélyes szobalány, az ebédlőbe új üveg bowleval lépett; a fiúk csöndben iddogáltak, csak Ulrik Adolf mérte dühösen az ebédlő deszkapadlóját, a kihívás mikéntjén töprengve.

Hirtelen Lipin Ulrik Adolfhoz ugrott és annak gótikus orrára csengő fricskát pattintott. A fricska vörösre festette az inzultált fiú orrahegyét, egyébként arca halálsápadttá vált. Hogy még az inzultálást is elvette amaz előle!

Mi több, Ulrik Adolf védekezés helyett hirtelen meghunyászkodott tehetetlen, összeroppanó dühében. Meggörnyedt és meghátrált.

– Kell még egy? – kérdezte Lipin ingerülten és újra fricskázott.

Ulrik Adolf megtántorodva hebegte:

– Még ma elintézzük.

A társaság a legkellemetlenebb hangulatban távozott. Valamennyi békés, könnyelmű, sokban ábrándos fiú volt, sok energiájuk a kötekedésre nem igen jutott. Meg aztán a fricska egészen kívül esett a dekadencia meg az esztétika keretén. Ulrik Adolfot részben sajnálták, részben elítélték. A fiú meghátrálását nem finomságnak, hanem tehetetlenségnek érezték. Ha Ulrik Adolf visszafricskáz, a vélemény jobb lett volna róla.

Az ügy még az délelőtt beszivárgott az ébredezők szobáiba. Karla a déli asztalnál, egyetértőleg a russzofilekkel, Ulrik Adolfot nyiltan legyávázta.

Az pedig fölháborodva vette tudomásul a gyászos véleményt.

Hosszas töprengés után elvánszorgott a russzofilekhez és kimagyarázta nekik, hogy a diák illemkódex, a »comment« értelmében neki verekedést rendezni nem szabad, neki a fricskát el kellett tűrni, ő nemcsak illendően, de éppen hősiesen járt el, mert a társaságra tekintett.

Ez annyira meggyőzte a két russzofilt, hogy míg egyrészt párbajsegédül ajánlkoztak és este hatkor Lipin lakásán bekopogtak; másrészt vacsora után Ulrik Adolfot Karlához kísérték, hogy ott is elégtételt nyerjenek. Előadva a dolgot, követelték, hogy a leány vegye vissza a gyáva jelzőt. Karla nyíltan felelt:

– A dolog úgy áll, hogy Lipin szerint maga akarta őt inzultálni. Mit járt föl és alá a bosszuterveivel, mit főzött órákig magában? Tudja mit? Ha le akart számolni vele és ha volt rá oka, az inzultusnak rögtön kellett volna történnie. De maga ép a tisztelt előttem álló barátainak sugdosott, fenyegetőzött. Hallgatott volna, amíg cselekedhetik és ha már elszalasztotta a kihívást, ne tűrte volna el gyáván, hogy kétszer inzultálják.

Karla lélekzetfogytán volt. Igazából az bosszantotta, hogy ez a három nálánál fiatalabb tacskó azt várja, hogy ő megalázkodjék, hozzá még az a kettő, akik délben legjobban gyávázták Ulrik Adolfot.

– Tudják mit, várjuk meg a párbajt, ha Ulrik Adolf azzal kiköszörüli becsületét, akkor tárgyalhatunk.

Biedermann felháborodása azonban a legnagyobb volt. Csodamódon ő sem a kihívóra, hanem Ulrik Adolfra haragudott. Mikor meghallotta, hogy a fiú, mint sértett fél, a pisztolyt választotta, idejét látta közibük csapni.

A párbaj másnap hajnalra volt kitűzve és Biedermann éjfélkor vett tudomást a föltételekről.

– Két szamár – mondta.

Azon éjjel Ulrik Adolf föl és alá száguldozott kis szobájában. Míg a feltételeket szabták, míg a két russzofil vele volt és ő pózokban, fölháborodásokban és elszántságban tetszeleghetett magának és másoknak, mindaddig roppant határozott volt és megőrizte méltóságteljes külsejét. Most azonban, hogy magára maradt, egyszerre roppant gyöngeség lepte meg.

– Mégis lehetett volna kardot is választani Holnap ilyenkor talán már némán fekszem. Igaz, Etelka meg fog könnyezni és bizonyára sápadt violákat fog lábamhoz lelopni, hanem ha én azt ugyse látom? Az újságok… micsoda szenzáció lesz, de hát én azt úgy se olvashatom majd. És ha én ölöm meg? Az nagy dolog lenne, de nagy kellemetlenség. Rendőrség, vizsgálat, faggatások. Igaz, ez utóbbiaknál szenzációsan lehet viselkedni: férfiasan, lovagiasan, büszkén és kikezdhetetlenül. De apám? Mit fog szólani? Eddig se tartott semmire, de most – ki tudja, hátha éppen most tanulja meg, kicsoda az ő fia…

– Nem akarok inni – folytatta gondolatláncát és elhúzta kezét a konyakosüvegtől, amiben néhány csepp aranyszínű folyadék csillogott.

A kutyák kint bánatosan szüköltek és Ulrik Adolf nyitott ablakán az éjszaka tündére belebegtette illatfátylait. A holdban fürdő tejfehér mezők a tavasz szerelmes, édes álmát aludták a ház körül s a messzi útról az égőfejű fiúnak hirtelen egy régi diáknóta sikkant fülébe:

»Oh Zsuzsánna! Az élet mégis csak gyönyörű!«

Ulrik Adolf becsapta az ablakot és tovább folytatta sétáját a szűk szobában.

– Ulrik Adolf, – suttogta önmagának – a kocka el van vetve.

A kerevetre ült és meghúzódott azon.

Csak bár a barátait ne engedte volna haza! De azt hitte, végrendelkeznie és aludnia kell, hogy tiszta lélekkel és fejjel menjen a nagy lépésnek elébe. A végrendelet! Ez még egy utolsó élvezet lesz.

Leült az íróasztalhoz és írásba foglalta, hogy diákszalagjával, diáksapkával temessék, hogy összes költői alkotásait, azok kiadási jogát, jövedelmét Etelkára hagyja. Ez a passzus volt a legvégső és ennek tartalma, kivitele magát Ulrik Adolfot könnyekig hatotta.

– Ez gyönyörű dolog, ezt szeretném megélni, mikor fölolvassák… Hadd lássa az a lány, hogy kije voltam.

Azonban nem tudott megszabadulni a keserüpohár irtózatától. Elővette a Hoffertől kapott pisztolyt, belenézett a csövébe és olyan borzadás futott rajta végig, hogy eldobta azt.

Kopogás verte föl. A fiú hirtelen fölvette feszes testtartását, mikor Biedermannt látta belépni.

A gazda addig faggatta Ulrik Adolfot, míg végre kipuhatolta, miért fájt úgy a foga Lipinre.

– Oh képzelgő poéta, ha már éppen tudni akarja, én nevettem akkor a leghangosabban!

Ulrik Adolf elsápadt:

– De Lipin is ott volt.

– Ott volt hát. És ott volt Jakimov és dr. Kuhnert, Hellmanné, a szeplőske… nahát, hívjon ki mindnyájunkat!

– Csak Lipin inzultált. Azt le kell mosnom! Nekem nem kenyerem a gyávaság!

Biedermann figyelmesen nézett a rákpiros, hadonászó fiú arcába. Egy idő mulva megszólalt:

– Mondok egyet. Ha maga abban a percben, mikor megsértették, nem védte magát önkénytelen, hanem hagyta a csúfságot kétszer esni meg; hát az szimptoma, hogy maga egészen hamis, képzelt szerepeket játszik az emberek között. Maga Oroszlánszívű Richárdot és Stephan Georget ad, holott még az egyiknek lenni is nagy föladat, hát még mindkettőnek. Én nem vonom kétségbe, hogy valamelyikké esetleg kinövi magát… Hanem előbb tegye le a vizsgáit és ne csak utczai tüntetésekkor járjon az egyetem felé… A jogtudomány is valami.

– Átléptem a bölcsészetre.

– Úgy? Tehát szóval végezze a dolgát. A bőrét pedig nem hagyom. Azt mégis igen olcsón adja.

– Hát mit akar? Alázzam meg magam?

– Várjunk csak, Lipint én ismerem. Bocsánatot fog kérni, meglátja…

Ulrik Adolf az érzések, gondolatok zavaros árjában kapkodni kezdett valami után, ami irányt adjon neki. Rövid gondolkozás után fölegyenesedett, szemét a mennyezetre függesztette és metsző határozottsággal szólt:

– Úgy? Lipin hajlandó engem megkövetni? Nos, mondja meg neki, kedves gazda, hogy ha tud inzultálni, tudjon verekedni is. Igen, mondja meg neki, mert fogadom, hogy odabent van az ebédlőben és hogy önt puhítani küldte hozzám.

Biedermann távoztával Ulrik Adolf megnyugodva várta a történendőket. Bizonyosra vette, hogy a dolog teljesen kedve szerint fordult. Lipin jobban retteg, mint ő és eljött engesztelni. Semmi sem könnyebb, mint arra most rásütni a gyávaságot. Ulrik Adolf tudta, hogy a veszély elmult feje felől a glória pedig megmarad.

Ajtaját bezárva, elhatározta, hogy semmiféle zörgetésre föl nem nyitja azt.

– El fogok menni a párbajra. Lipin azonban nem jön el és akkor lehetetlenné teszem őt a penzióban.

Hajnalban jéghegyet megszégyenítő hidegséggel kelt útra a két russzofillel és az orvossal az angol parkba, a kitűzött helyre.

Ulrik Adolf mindent roppant pontosan és amellett olyan lelki nyugalommal csinált, hogy a két russzofil bámulni kezdte az azelőtt kinevetett poétát.

– Mégis csak legény a talpán – mondogatták egymásnak.

Az óra pont hat volt, a kitűzött perc, – de Lipin nem mutatkozott.

– Kigolyózom a gazembert a házból – szólt Ulrik Adolf fenhéjázva és az éjjel elhajított revolvert, most mint egy gyermeket cirógatta:

– Etelkámért – szólt a két russzofilhez ünnepélyesen.

A szerelmében diszkrét fiúra rájött a dicsekvés vágya. Most már egész biztos volt, hogy Lipin elmarad és a veszélytelen siker, a körülmény, hogy végig hősként mutatkozhatik, a körülötte ujjongó májusi reggel megrészegítették.

– Nézzétek, – szólt az órájukra pislantgató fiúknak – ezt a pompás világot hagyom itt ma miatta.

És körülmutatott a tisztáson, amit mogyoróbokrok öveztek, legyezőként nőve föllebb és föllebb A fű bársonyából óriás, nedvdús lapúk sarjadtak, köztük fehér, csipkenapernyőszerű, kábító herbateaszagú virágok. A cserjék alól kilőtt nyílként tavaszi pacsirták iramlottak égnek, odafönt pedig vibráló zengedezésbe törtek ki.

Hirtelen Ulrik Adolf átszellemült arca elsápadt és a szó bentszakadt torkában. A teljesen elhagyott úton néhány sötét alak bukkant fel, rohamléptekben futva a tisztásnak: Lipin és társai.

Az álomnak vége volt. A játék újra komolyra vált.

– Átkozott – mormogta Ulrik Adolf.

Ajka minden erőfeszítése ellenére reszketett és most már szerette volna magát Lipinre vetni, jól elverni azt, hogy így áthúzta számításait.

Pedig dehogy húzta. Segédei szépen odajárultak Ulrik Adolf segédeihez és fölvetették a kibékülés lehetőségét.

Kibékülés! Ez a szó oly csodálatosan sokat jelentett: ezt az egész ragyogó világot, tele versekkel, virágokkal és szép leányokkal… Etelkán kívül Annákkal, Rózsákkal, Gretchenekkel…

Ebben az utolsó pillanatban Ulrik Adolf is tisztán érezte, hogy nem született hősnek. Megbocsátott. Azzal az elégtétellel, hogy mégis ő marad felül, hogy Lipin nála is harciatlanabbul viselkedett.

Hazafelé megtartotta védőbeszédét a két russzofilnak:

– Attila is akkor volt legnagyobb, mikor Rómának kegyelmet adott. Lemondtam a dicsőségről, hogy annál nagyobbat arassak. Láttátok milyen volt Lipin? Sárga, sőt, Istenemre, zöld! A keze nem reszketett, de kalimpált a félelemtől. Úgy-e, jobban tettem így?

A penzióban is így beszélt.

Délután beállított Karlához becsületét keresni. Az Attila-féle hasonlattal itt pórul járt. Karla átlátott a szitán és ítélete lesujtott:

– Lehet, hogy maga most már a »Comment« szerint nem gyáva, de én nem vagyok a »Comment«, hanem ember és hozzá nő. Én szerintem maga gyáva és ezen semmi sem változtat.

Karla ezek után Etelkához ment, hogy gyöngéden, óvatosan elkedvetlenítse azt Ulrik Adolftól. Etelka elértette Karlát:

– Úgy beszél velem, mintha komolyan hinné hogy én… hogy nekem tetszik Ulrik Adolf?

– Oh, ez nem volna csuda, az Albert inkviziciós udvarlása mellett.

– Micsoda inkvizició?

– Na, tudja, az tiszta inkvizició, mikor valaki kínzásokkal akarja a maga által elképzelt bűnöket másba szuggerálni és azokat még ki is vallatni az áldozatból.

– Az Istenért, – vágott közbe Etelka sápadt szégyenben – honnan tudja maga ezt?

– Hogy mondta: »tudom«? Szóval igaz. Én csak sejtettem.

Etelka, mint oly sokszor, újból úgy érezte magát a Karla őszinteségétől, mint a csiga, ha szarvát érintik.

Visszahúzódott és igyekezett egyébről beszélni.

A párbaj különben végzetessé vált Ulrik Adolf és Etelka barátságára. Az ágáló fiú nem került többé a leány elé, mert tőle egyedül a világon, mégis szégyenlette magát.

Mások előtt később is büszkélkedni akart a Lipinen gyakorolt nagylelkűségével, hanem Karla ezt is elvágta, egy az asztal fölött mondott szentenciájával:

– Tulajdonképen mindkettő örült, hogy a pár bajból mi sem lett.

A dolog ezzel kómikussá vált. Igy aztán egyrészt Ulrik Adolf el volt hallgattatva, másrészt a komikumot Biedermannál mindig megbocsátották és így Ulrik Adolf bocsánatot nyert.

XII

Mintegy két hónapja múlt, hogy Bukovina a bodeni tó halvány opálvizén áthajózva, svájci partot ért és hogy fölhágott Segantini istenhez közelebb való világába. Bukovina egyetlen képét ismerte a mesternek, azt a szántó embert, akinek ekéje nyomán a föld mintha épen most és folyton fordulna kifelé, frissen, illattól gőzölögve.

És most ott volt, ahol a hegyek, a csillogóan zöld kaszálók szerelmese élt, alkotott. Bukovina égberugaszkodó hegyeket várt Segantini képein; azután megtanulta, hogy a mester oly magasra hágott, hol már többé nem nyúlt föl előtte iramló orom, ahol a legszédítőbb csúcsot átölelhette és alacsonynak festhette; meghittnek, közelvalónak, mint ahogy kitüntetett, hív szolgák leheletnyi távolságból ismerik meg királyaikat. Csak a káprázatosan tiszta megvilágítás, a színek oly kézzelfoghatóan érzékelt üdesége adta meg a mester képeinek azt a közvetlen elemi erővel hozzánkférő nagyságot, ami a szemlélőt elakasztotta lélekzetében, ami szinte letepert szépsége által

Ah Segantini! Bukovina megtanult valamit: a különbséget köztük. Ő és művésztársai mindig arra törekedtek, hogy az emberek azt érezzék:

– Soh’se gondoltam rá, hogy így is lehet valamit meglátni.

A mester festményeinél azt érezte:

– Nem tudtam volna soha megcsinálni igy, de én is éppen így éreztem, a lelkemből van kivéve.

Az Engadin egy nagyobb üdülő helyén épült föl az amerikai szállója. A »bar« teljesen készen állott, csak a festmények kellettek, és Bukovina napestig kuporgott az állólétrákon, hogy az üvegre kenje, amit odakünn fölvázolt magának. A szálló meglehetősen kihalt volt, mert hisz csak most épült, meg éppen most olvadt a hó is, amely időszak a turistáknak réme. Csak a falubeli gyermekek élvezték az áradást: a templomtól a tengerszemig hajtották a vizen papirhajóikat. Annyi idegen mégis jött, ment, hogy a bársonyruhás, gyermekarcú kis festőnek akadtak bámulói; később barátai.

A nyugalmas álom, az erős levegő, a bő ebédek újjávarázsolták Bukovinát; sőt még a művész se halt benne rút halált, mint azt Bertram hitte. Nem, a fiú szívós volt, és titkon a maga örömére is készített vázlatokat; megtelt új tervekkel, reményekkel. Nem ért rá búsulni; és csak bánatos macskaszemén hagyott valami eltörölhetetlen nyomot a sok évi lelki nyomorúság.

Igy tért haza, egy kora májusi reggelen, Münchenbe. Zsebét és önérzetét néhány ezer frank tette súlyosabbá, amit ő különben sietett a penzióban kikürtölni. Lakásán megállapította, hogy barátai az utolsó morzsa szenet, párnáit, festékes edénykéit, állványait széthordták haszonbérbe. Hanem ez egy cseppet se bántotta, és nem is kutatott az örökbérlők iránt. A képei ott maradtak, azoknak a kollégák előtt semmi értéke se volt; Biedermann szerint csak »személyi«, mint az ősökről maradt olcsó ékszereknek. Egy képe mégis hiányzott. Az eltünt kép a nockerbergi ünnepet vázolta. A tömegbe Etelka feje is bele volt rajzolva. Bukovina később rájött, hogy a képet Ulrik Adolf vitte el emlékbe.

Bukovina legelőször is óriás kávé- és teaestét adott. A muri az Odéon-kávéházban kezdődött, ahol azonban az illem miatt kissé kedélytelenül ment a dolog; annál vidámabban kárpótolták magukat a kis Bohémben, és végül Bukovina műtermében.

Mikor azonban az első újdonságos napok lefolytak, átjárva a müncheni sörtől és hangulatoktól, Bukovinát egyszerre kimondhatatlan szomorúság lepte meg. Csak azok az órák voltak ragyogók, mikor svájci vázlatait festette; az ezerszínű mezőket, a hegyek napban fürdő, csipkés gerinceit. Ilyenkor minden egyebet felejtett, az ihlet szárnya csodálatos régiókba emelte lelkét.

Egy késő délután, mikor a napnyugat legrikítóbb színeit bontogatta és egész szobáját valami szemvakító, türhetetlen fénybe szórta; Bukovina fareteszes ajtaja megnyilt… Világos: csak valaki nagyon bejáratos jöhet, a ki a zár titkához ért.

A fiú nem látta, ki az, mert a festőráma épen közte és az ajtó közt állott, azért érdeklődés nélkül szólt oda:

– Te vagy?

Angolul, mert Bertramot sejtette.

– Én vagyok, felelt vissza egy csengésében megfojtott hang.

A fiú előlépett, és egy percig az alkony káprázatának vélte, hogy Helén áll előtte; húzódva, bizonytalanul, de olyan bájosan, mintha tizenhétéves, mintha érintetlen lenne.

Bukovinát szédülés fogta el, holttá vált, elnyomott szerelmének egyszerre való diadalmas föltámadása szívét akarta szétvetni; hogy ajkára nem bírt szó jönni, és mert attól félt, hogy a leány elsiklik a semmibe, hirtelen térdreesett és úgy kúszott elibe:

– Helén – suttogta végre – Helén, te édes, te szent, te Isten!

A leány meghatva hajolt hozzá.

– Hozzám… jöttél? – kérdezte a fiú, és csókolni kezdte a leány lecsüggő kezét.

– Akarod…? Vagy nagyon haragszol rám…?

– Ne beszéljünk erről, ülj le, ülj le nálam, nincs semmi rossz, most jösz először, tudod, a bál után…

Helén megrezzent, legbensőbb emlékeik érintésére.

Levetette fátylát, és tavalyi divatu köpenyét. A fiú nem arra gondolt, hogy ime az új tavaszra Helén nem kapott új ruhát; nem, Bukovina azt hitte, hogy a lány iránta való gyöngédségből nem jött az új pompában, hanem előszedte a régit, amit együtt vettek.

A fiú nem tudta, hova legyen az örömtől. Túláradó szerelme mindig áldozatban talált utat, most is az volt első indítványa, hogy menjenek a legfényesebb étterembe, de még előbb vegyenek egy százmárkás bluzt Helénnek, ami méltó legyen a pezsgőhöz és az arany italnál csillogóbb örömhöz, ami Bukovina szívét részegítette.

Helén beleegyezett és a fiúnak nem fordult meg eszében, hogy Helén hajdan otthon, a szurtos műteremben találta a vacsorát legszebbnek. Nem, ma ünnepelni, tobzódni, újjongani kellett.

Vacsora közben Bukovina elmesélte, hogy a nyáron újra Svájcba tér, hogy jó összeköttetéseket, ismerősöket szerzett, akik megigérték, hogy rendelni fognak nála, hogy ajánlani fogják…

– Ah, ez a szerencse, csak egyszer bekapni pénzes emberek közé; a többi aztán megy; hiába, a Starnbergi tó mégis beütött…

A pezsgő a végletekig villanyozta Bukovinát. Utoljára annyit beszélt, hogy feltűnést keltett a diszkrét étteremben és Helén zavarba jött miatta.

E naptól kezdve a régi idők ujúltak meg és ha Helén nem is volt olyan gyermekes, az öröme nem is olyan könnyen fakadó; azért a fiú boldog volt, ezerszer boldogabb, mint valaha. Sohase kérdezte, mi van Szerdukovval, úgy gondolta, ez gyöngédtelenség volna, elmúlt, mint a rossz idő…

Biedermann nem fogadta el a pénzt, mikor Bukovina törleszteni akart:

– Majd ha egészben adhatod meg mind, hanem azt mondom, eridj a kincseddel a takarékpénztárba. Jó lesz majd, ha az ösztöndíjból kinősz.

A betétkönyvet Helén őrizte azután, azzal a meghatalmazással, hogy kivehet annyit, amennyi gombostűpénzre időnként szüksége van.

A leány most még jobban könyörgött Bukovinának, hogy szerelmük titkon maradjon. Csak késő este jött fel, és akkor rendesen a diványba kuporodott, ott szedegette szét az asztalon ráváró narancsokat. Ha Bertram, vagy más bezörgetett, Helén a függöny mögé bújt és képes volt órákig üldögélni ott, anélkül, hogy egy moccanással elárulná jelenlétét.

Néha a szó a házasságra tévedt, és Bukovina lelkesülve beszélt, hogy az nincs messze már. Helén olyankor csodálkozva nézett apró, meggörbülő körmöcskéire. Nem újjongott és nem ellenkezett.

Egyáltalán sokkal zárkózottabb, hallgatagabb volt, mint régen. Sőt néha bánatosnak tetszett… Egyszer aztán, mintha valami talánynak a kulcsát kapta volna meg, mintha valami magárakényszerített dolgot lerázott volna, fölvidult és mint hajdanán, dúdolt is néha, míg a kivakult tükör előtt haját igazgatta.

Azért mégsem volt a régi. Viselkedésében volt valami elszánt, valami kihivó, mint azokéban, akik titkon, de meggyőződésük szerint jogosultan vétkeznek.

Modellt mostanában sohasem ült. A pénz erre is futotta. A modellt drágán kellett fizetni, és ez a drága modell volt Bukovina életének egyetlen fényűzése. Ez a fényűzés is Helént illette: hogy ő mindentől kímélve legyen.

A penzióban a kis rutén elfoglalta a régi helyét, szerepét a Balkánon. Ebédek alatt elhúzta a Miserere-t, az angol hymnuszt és egy hazájabeli csürdöngölőt, kávédélutánokon rossz vicceket harsogott a kontinens minden nyelvén… Mert ilyen nemzetközi töredékekből állott a műveltsége.

Mig Bukovina filmje ilyen boldog fordulatot vett, a többieké is pergett csöndesen tovább.

Karláéké most még gyöngédebb, tartózkodóbb színt nyert. Franci, mint a lázban sinylő, halvány volt és levert. Úgy megváltozott az első találkozás óta. Arcáról lesorvadt a napégette zománc, gyermekes teli ajka köré töprengésre valló ránc vetődött.

Egyszer levelet mutatott Karlának, egy párisi fényképész állást ajánlott neki

– Azt hiszem, filmfölvételeknél kell majd segédkeznem…

Karlának eszébe villant Hellmanné jóslata, hogy ő filmgyárosné lesz, és ezt csodálatos összefüggésnek vette. Maga biztatta Francit, hogy fogadja el az ajánlatot.

Oly boldog volt, hogy ezzel is közelebb jutnak a drága valósághoz, mikor ilyen kerekszemű, teleajkú kis gyermekei lesznek, amilyen Franci volt.

Mert Karla egész lénye a tisztának, szépnek és hasznosnak összhangját sóvárogta; élete az ábrándnak és az okosságnak egymással teljesen egybeforrt elfonódása volt. Ideálisan szerette Francit, de amellett szünetlenül a jövőnek anyagi megalapozása lebegett előtte és a szerelmet nem csak virágjában, hanem édes gyümölcseiben is vágyott élvezni.

Teste és lelke egészséges volt, de ezt az egészséget nem a károstól való süket elzárkózással edzette. Északi hazájában a tenger, az örökös szél tették szervezetét mindennel szemben ellenállóvá; művészi éveiben bő alkalma nyilt látni az emberi léhaság és eltévelyedés ezer példáját; mindez őt fényesebbé tette, mint a daróc súrolása az aranyat.

Franci félelemmel, bámulattal jött erre rá, és míg egyrészt mindjobban vonzódott Karlához, másfelől ez az egyenességében, őszinteségében szinte kiméletlen lélek aggasztotta.

– Ez jó lesz ahhoz, aki őt megérdemli, jó lesz, mint egy angyal; de a nyomorult nem fog nála elnézést találni; lényének súlyával meg fogja semmisíteni azt.

Ilyeneket gondolt, mikor gépével néha az angol parkban kóborgott. Ott gyakran találkozott Jensennel, a szőke kis dánnal, akinek szerelme az orgonaest óta olyan akut hideglelés féléhez hasonlított: a fiú hol átkozta és megvetette Hellmannét, hol meg egyszerre olyan vágyódást érzett annak hangja, hajdani, akkor nem is méltányolt hizelgései iránt, hogy szeretett volna székeken, asztalon, falon áttörtetni és elibe hullani, mint beteg pillangócska.

Ennek eredménye az volt, hogy teljesen elhanyagolta a műhelyt, a régi násfák, fülönfüggők és fibulák tanulmányozását. E helyett az Isar-parti sziklákra ült és a tavaszi dagadás után újra megkristályosult, megzöldült folyócska zuhatagjaiba bámult.

Ez rossz jel volt, mert az eszét még valamennyire bíró művész legfeljebb kávéházba bújik, szivet altatni… de aki már az Isar partra, a lombok alá jár, arról félni lehet, hogy az őrülethez áll közel.

Pedig Hellmanné iránt Jensen teljesen igazságtalan volt. Az Isar mondhatta volna meg azt legjobban, mert nemrég ringatta messzi lefelé, túl a városon Hellmannét Lilienthallal.

A nagy költő egy izgatóan keskeny, indián canoëkra emlékeztető naszádot bírt, amin csak két ember fért el és amin az evezés nagy művészet volt. A csónakázáshoz Hellmanné fehér matróz ruhát öltött és óriási, napfogó florentin kalapot. Lilienthal sohse tudta, mi hat rá jobban: az asszony nem törődő széles pompája, vagy raffinált egyszerűsége. Mindíg úgy találta legszebbnek, ahogy épen legutoljára látta.

A csónakban egymás mögött ültek, és csak vitették magukat az árral; az evező alig csobbant, akkor is csak kormányzásul. Mikor már a legapróbb házak is elsiklottak mellőlük, és csak a vízrehajló fák, a partból feltekintő óriási nefelejcsek hallgatózhattak, Lilienthal nekifogott vallomásának. Nagy könnyebbségére volt, hogy az asszony előtte ült és igy nem nevethette szembe. Mint iskolásfiú a leckét, mint bohó diák az első vallomást, Lilienthal ügyetlenül adta elő szíve óhaját, az asszony vállán át fülébe dadogva azt.

Hellmanné nem nevetett. Sőt úgy beszélt, mintha életének nagy és szép óráját élné át; mint okos anya, ki gyermekét csacsiságon kapta, és komoly leckét ad neki.

– Mit gondol ön, én, aki térdenálló férjemet odahagytam, miután őt naggyá tettem, szépen tennék-e, ha most egyszerüen elfogadnám az ön fényes ajánlatát és lemondanék hivatásomról: a gyönge emberek szellemi talpraállításáról?

– Ha tudná, mily gyönge vagyok én!

– Ön már híres ember, én a verseiből tanultam szeretni tíz éves koromban… Ön oly nagy, és már olyan régen az. Én csak kaphatnék öntől: fényes szobákat, felséges alkotásokat; mindíg csak vennék, vennék, és soha sem adnék, és látja, az engem megalázna. Én nagyon szegény vagyok, csak épen ruhákra költhetek és különben hitelben élek Biedermannál, de ami vagyok, azt magamnak köszönöm.

– Épen ez az! Tudja-e ön, hogy szépségével többet adna nekem, mint amit én minden önnek ajánlott művemmel és minden pompával, amivel körülvenném? És ön akar Biedermannál élni, hozzá adósságra!?

– Nekem ott hivatásom van. Ott egyedül van választék a nekem való emberekben.

– Válasszon engem! Én is ott kezdtem.

– Megmondhatom, hogy ön nem ellenszenves nekem, de nálam nem arról van szó. Nálam mindig a nagy föladat a fő… belefogtam valamibe, a zászló alól meg nem szökhetem.

– És ha elvégzi a föladatot?

Hellmanné kihajolt egy nefelejcset szakítani, hanem szinte kifordult.

Lilienthal hirtelen visszarántotta:

– Az Istenért!

– Látja, én ilyen vagyok. Egy nefelejcsért szívesen kiesem a csónakból.

– Csakhogy én visszatartottam és ez rám nézve jó jel.

– Mondjuk.

– Kivált most, hogy rokonszenvéről biztositott.

– Oh az még semmi. Én a férjemet is szerettem… de csak amíg megmentője lehettem.

– Legyen nekem is ihlető nemtőm!

– A házasság nagyon is leköt. Testi-lelki szabadsággal többet szolgálhat az ember másoknak.

A csónak egy kis szigethez ért, és Lilienthal szórakozottsága miatt partnak ütődött.

Hellmanné kiugrott és elkapva a láncot, kijebb húzta a naszádot.

– Miért nem mondta, hogy ki akar szállani? Ön húz partra engem?

Hellmanné különösen mosolygott:

– Olyan fiatalnak érzem magamat.

Lilienthalt valamiért bántotta ez a kijelentés.

– Csak nem azt érti ezalatt, hogy én idős vagyok, hogy ő túlfiatal hozzám…

Ez a gondolat, mint a hideg kéz érintése bizsergette a hátát.

Körüljártak az apró szigetkén, az asszony szinte csapongva, a tavaszi széltől mámorosan. Mintha igyekezett volna, hogy Lilienthal ne tudjon vele lépést tartani.

Néhány óriás, elkésett, halvány ibolyával ültek vissza a canoëba.

Hazafelé az út fáradságos volt, Lilienthalnak megfeszülten kellett eveznie. Azért nem is beszélgettek.

A város végén a csónakot számba adták az őrizőnek, és gyalog indultak vissza a mindjobban ágaskodó, tornyosuló házak közt.

– Nem volna kedve ma velem vacsorálni valamerre?

– Ilyen toalettben?

– Kérem öltözzék át, egy óra mulva az autót érte küldöm.

– Nem, köszönöm. Ebből csak mendemonda lenne.

– Ön fél a mendemondától?

– Nem félek, de csak akkor tűröm szívesen, ha van alapja.

Ez a válasz Lilienthalt megsebezte. Félig édes, félig keserű emlékekkel vált meg Hellmannétól. Hány órát pazarolt el asszonyokra, akiket megnyert, mielőtt megkívánt volna; és íme itt a legmegalázóbb és mégis legingerlőbb félsikert aratja.

– Olyan szerelmes vagyok beléje, mint Goethe volt a frankfurti Margarétába. Miféle kötelességei, vagy föladatai lehetnek? Eh, meghivom egy estélyemre, akkor majd elkáprázik és mint pillangó belefut a lángba. Most büszke, mert még nem kivánta meg a fényűzést…

Nem kívánta meg, mert nem is ismeri. Hol ismerhette volna meg? Vesztfáliában, ahol született? A szigorú, magányos, nemesi házban? A zárdában, ahol nevelték? A férje oldalán, akit valósággal kicsikart magának, szüleit megszökéssel, öngyilkossággal fenyegetve? És akivel aztán többet koplalt, mint evett? Biedermannál…? Ott sirtingből és hamis drágakövekből öltöztek föl princeknek és napkeleti királykisasszonyoknak… Ha majd meglátja, mi az igazi fény, az igazi finom élet, lehetetlen, hogy ki ne nyujtsa a kezét – hiszen ő is csak Éva leánya – az alma után…

Vacsora közben, míg ilyen gondolatokat szőtt, tekintetét Lilienthal egy hangos fiún járatta.

– Nini – ismert reá hirtelen – Bukovina.

Azon este volt ez, mikor Helén megtért régi barátjához. Lilienthal Hellmannétől hallotta, hogy Bukovina pénzre tett szert. A ragyogóan elegáns miss és a kopott festő első barátságáról a költő mitse tudott. Mert Bukovina inkább kezét vágatta volna le, semhogy a leányhoz való viszonyát elárulja. Nem, mintha barátságukat megbélyegzőnek tartotta volna! Bukovina előtt Helén szentség volt, de éppen, mert a lányt szentnek tartotta, óvta ettől, hogy a világ a maga szennyes mértékével mérje meg Helén életét.

Most a boltozatos, velenceitükrös étteremben nem sejtette, mit gondolnak szentjéről:

– Ugy-e mit tesz a pénz, még akkor is, ha az egy szürke kis verébé. Hát még ha a napfényben tündöklő, mindenkitől csudált sólyomé…

Az önhitt poéta büszkesége nagyon odavolt már, hogy nem egyéniségére, hanem pénzére számított. És még egy faktorra: a tavaszra. A penzióban kiütött a jegyváltás, házasodás láza. Bukovina második mézesheteit élte. Bertram a babanővel Svájcba utazott esküvőt ülni. Hogy mért éppen oda? Ez titokzatos ügy volt. A penzióban híre volt, hogy a házasság azért nem jöhet Münchenben létre, mert a frigy csak két évre fog szólni és mert a házasságnak ilyen módja csak Svájcban lehetséges. Senkinek se jutott eszébe, végére járni, ha létezik-e ilyen csodabogár esküvői forma a szabadság honában.

Az érdekes házassággal csupán egy pár vetélkedhetett a penzióban: egy fiatal szobrász, aki gazdag feleségét csak hat hónapi próbaházasság után vette el törvény szerint is; úgy mint azt a jávai szerelmesektől olvasta.

Most kissé lefőzve érezte magát Bertram által. Végre is meg kellett nyugodnia benne, hogy az új nemzedék mindig lefőzi a régit. Ez épen az örök megújhodás.

Viszont Bispinck nem tudta megérteni, hogy szabhat valaki magának két évet a boldogságra, holott ő maga szeretné az örökkévalóságot venni bérbe. Bispinckék házasságának is meg volt a maga excentrikuma: a fiatal pár külön lakott, mert a fizetésből még nem jutott a háztartásra. Csupán a königsbergi rossz nyelvek miatt esküdtek meg és Münchenben folytatták előbbi életüket, míg biztos anyagi alapot teremtenek a nyugodt, áldott családi életre, mely Lórira nézve a boldogság legmagasabb fokát, sőt egyetlen formáját képezte.

A boldogok mellett a lehorgasztott orral járó Ulrik Adolf, a kétségbeesett Jensen sötét hátterül tűntek fel. Etelka végleg visszavonult, Hellmanné pedig a tenoristán, a költőn kívül most egy műfényképészt is magához ragadott, mint mágnes a vasreszeléket.

A fényképészt Holtnak hívták. Furcsa legény volt, félig igazából és félig akarva. Fekete, tűzszemű, szikár jelenség, aki órákig csöndben figyelt bele a társaságba, aztán hirtelen odalépett áldozatához:

– Akarom önt.

Hellmanné szinte felpofozta a fiút, de aztán megértve, hogy fényképezésről van szó, két teljes délutánt töltött Holt műtermében. A művész soh’se állította be modelljét. A szobát tompa világításba függönyözte, és arra kérte áldozatát, hogy foglalkozzék tetszés szerint. Egy-egy érdekes mozdulatnál aztán lekapta a mitsem sejtőt.

Hellmanné úgy találta, hogy a fényképezési délutánokkal épen eléggé kétségbeejtette Jensent. A fiú most már veszettül szerelmes, állapította meg; amire különben a megerősítést még az este megkapta.

Vacsora után társaság volt nála: énekeltek, zongoráztak és teáztak szünet nélkül. Hogy a szomszédos szobákban sem aludni, sem dolgozni nem lehet, az őket nem aggasztotta: Biedermann mindig a jobbkedvűeknek adott igazat. Éjfél felé a vendégek eloszoltak szobáikba, és Hellmanné éppen vetkőzni akart, de az első gombot sem pattintotta fel ruháján, mikor ablaka alatt zörejt hallott, mintha valaki ott ólálkodnék. Sokkal félénkebb volt, semhogy kikémlelni merészkedett volna.

– Talán a páva, gondolta, ráemlékezve, hogy egy este a páva egyik barátnőjének ablaka alatt álló körtefára hágott és bekopogott ahhoz.

Hellmanné még a pávától is félt, és egész a szekrényéig húzódott vissza. Ezuttal azonban nem a páva alkalmatlankodott. Az ablak hirtelen fölnyilt és azon Jensen halálsápadt, elszánt arca jelent meg. A fiú egy ugrással benntermett.

– Az Istenért, – kiáltotta Hellmanné, – maga megrémít, sőt kompromittál engem.

– Azt akarom, szólt a fiú, csengéstelen hangon.

– Hogy mer ide tolakodni ilyen későn és ilyen úton?

– Mert a másik úton, az ajtón át, meg nem hívtak. Ott csak másoknak van a bejárat.

És a fiú egészen az asszony elé állott:

– Tudd meg, hogy én nem vagyok az a kölyök, az a senki, akinek engem tartasz. Engem sem lehet egyszer csalogatni es aztán elhajtani. Te nekem barátságot igértél. Te engem Jensenkének, öcsikédnek és kis fapojácádnak kényeztettél.

– Hogy mer tegezni engem?

– Ki tegeződött először? Te, te és te! Azért is te, és az egész penzió előtt tegezni foglak.

– Be fogom ütni a száját!

– Az nem árt! Asszonyütés!

– Takarodjék most ki innen!

– Dehogy takarodom! Azt akarom, hallja meg mindenki, hogy nálad vagyok és tegeződünk.

– Ne kiabáljon, csak ne kiabáljon, – könyörgött az asszony.

– De kiabálok! De kikiabálom mindenkinek, hogy te engem nemcsak szóval becézgettél, hanem… hanem… hogy egyszer…

Hellmanné észrevette, hogy a fiú remegni kezd.

– … hogy egyszer…

Az asszony odahajolt az előtte álló fiúhoz és hirtelen támadt, irónikus mosolylyal kérdezte:

– Hogy egyszer megcsókoltál?

– Hogy te csókoltál meg.

És a fiú haragtól rákpiros arca most halvány lett, szemébe fájdalmas szikra gyűlt.

Hellmanné célnál volt. A fiú halálosan szerelmes, viszont, hogy most dühében kikiabálja titkaikat, az bosszantotta. Nem mintha hírnevét féltené; ha Lilienthal holnap otthagyja, még mindig ott van a »Teno« és a »Foto«, ahogy két másik lovagját nevezte. Egy jó párti rá semmiféle varázst se gyakorolt, sőt ellenszenvet keltett benne, mint minden, ami síma, veszélytelen és polgári. Lilienthalt értékelte mint írót, és szívesen hagyta, hogy az kibontott haját bámulva merítsen ihletet operakönyvéhez a »Semiramis«-hoz; épp oly szívesen, amint Holtnak ült és Evansnak zongorázott. Hogy Lilienthallal csónakázni ment, sőt estélyére is eligérkezett, azt leginkább Jensenért tette; most azonban, hogy Jensenről megbizonyosodott, sem Lilienthal, sem a kis dán oly nagyon többé nem izgatták.

A fiú pedig itt állt előtte, éhes gyermekszemmel tapadva rá; és Hellmanné a missziót befejezettnek érezve, legjobbnak hitte megmentettjét kidobni. De másrészt sajnálta kis áldozatát, akin ő lelki operációt végezett, de akinek a sikeres műtét után még ápolásra volt szüksége.

– Jensenke ne kiabálj, hanem menj szépen haza. Biztosan láttak, mikor bemásztál, és ez sem rám, sem rád nem vet szép fényt. No erigy szépen.

– Nem, nem megyek. Szabadulni akarsz. Mondd meg, szeretsz-e vagy nem?

– Hát te szeretsz?

– Ne csufolkodj. Nem megyek el, míg ki nem dobsz, vagy meg nem csókolsz. Akkor tudom, hányadán vagyok. Vagy, vagy.

Hellmanné érezte, hogy kelepcében van, hanem ő mindig megtalálta a kijáratot, kivált az ilyen naiv kis kelepcéből.

– Ki nem dobhatlak, mert a botrány még hangosabb lesz. Ha pedig megcsókollak, hogy elmenj, az kényszercsók, amiből még mit se következtethetsz. Erigy el szépen.

– Először mondd meg kid vagyok? A kutyád, vagy öcsikéd?

– Barátom vagy, mint a többi. Egyáltalán nincsenek előjogaid.

– Hogyan… azokat is megcsókoltad?

– Oh nem. Neked egy előnyöd van a tekintetben, hogy te gyermek vagy; hét évvel vagy fiatalabb nálam, tehát a te csókod nem számít.

Jensent a düh öntötte el.

– Úgy? Az nem csók, az nem számít? Nahát akkor –

Szempillantás alatt karjába fogta az asszonyt és merevségének utolsó árnyalatát is elveszítve, össze-vissza csókolta zsákmányának vállát, nyakszirtjét, fületáját.

Hellmanné nem mert kiáltani, csak szörnyen lefőzve, szinte megverve érezte magát. Minden erejét megfeszítve, lerázta a fiút, aki nem annyira szerelemből, mint bosszúból csókolt, de akiben a csókok közepette a bosszú alábukott az érzékeit elöntő mámortengerbe.

– Most már nyugodt lélekkel kidobhatlak.

És Hellmanné keblén ragadva az elszédült fiút, az ajtóig tolta, ott pedig kitaszítva őt, a tolózárat lecsapta

– Hadjáratom szép eredményre vezetett – szólt önmagához, lecsukva az ablakot és a nyitott kandalló elé a szőnyegre ült.

– Pfuj, hogy össze-vissza csókolt! Dehát, mi az ördögöt akartam egyebet? Most már csak meg van mentve, nem?

Eszébe jutott, hogy a botrány egész biztosan kiszivárog. Vajjon, hogy fog viselkedni Lilienthal? Eh, mindegy.

Hellmanné hálóköntösbe bujt és kefélni kezdte óriáshaját. Ez a foglalkozás megnyugtatta.

Olyasféle érzés kelt föl benne, hogy a dolog jobban se végződhetett. Jensen őrülten szerelmes és úgy viselkedett, hogy lesz rá ok, immár céltalan barátságukat fölfüggeszteni.