Part 6

Problémáink általános taglalása során rámutattunk arra, hogy agrár országokban, melyek tehát a társadalmi fejlődésnek az ipari kapitalizmust megelőző lépcsőfokán állanak, az ipari munkásság helyzete még a legkedvezőbb körülmények között is aránylag sanyarú és szervezetei tehetetlenek. Ezért az ily országokban a munkásmozgalom színezete sokkal inkább forradalmi. Ellenben ipari államokban a szervezett munkásság szerény, de biztos és lassan bár, de mindig növekvő jóléthez jutott és e jólét révén nyugodtabb, elfogulatlanabb lett a mentalitása. Immár tisztában van azzal, hogy a polgári társadalom neki is nyújt boldogulási lehetőségeket. Lázongó temperamentuma lecsillapult. Vágyai konkrét formákat öltenek: országa immár e földről való. «A munkás eszménye – ha van egyáltalán – a lehető legkevésbbé forradalmi, legkevésbbé szocialista, sőt a legnagyobb mértékben polgárias: mindig csak a kis ház, feltéve, hogy nincsen messze a kiskocsmától», – így vélekedik Le Bon[108] – és a marxista Bernstein korántsem mond ellent neki: «Az egyes munkás személyes vágyai – úgymond – gazdasági tekintetben elvileg nem különböznek az egyes bourgeois-nak személyes vágyaitól. Ez is, az is egyaránt lehetőleg szilárd és kellemes exisztenciára törekszik, amely szokásos életmódja által ha nem is korlátozott, de mindenesetre meghatározott igényeinek megfelel».[109] Ha tehát a munkás ily nagyon is polgári vágyait – habár szerény keretek között is – kielégítheti, társadalmi mozgalma reális eszközökkel, reális célokat fog követni és hagyja a papirnak a papirábrándokat.

Ez a különbség megmarad akkor is, ha a proletáriátus itt is, ott is a lét vagy nem lét kérdése elé állíttatik. _Emez_ emlékezni fog rá, hogy jobb időket élt és a mult emlékei reményekként a jövőbe vetítve, fenn fogják tartani lelke ingó egyensúlyát, nem engedve, hogy deszkaszál helyett, szalmaszálra bízza hajótörött életét. _Amaz_ elkeseredésből kétségbeesésbe szédülve, a megvakult óriás tehetetlen dühével a Sámson oszlopait fogja megragadni.

De nemcsak a proletáriátus pszichéje különbözik mélységesen e két különböző úton, hanem vezetői is gyökeresen különböző jellemű férfiak lesznek. Amint a német szociáldemokrácia reális, egyenletes, progressziv – mondhatni _polgári_ – mozgalma komoly, higgadt, meggondolt és lelkiismeretes férfiakat hordott vállain, akik mindenkor mélységesen át voltak hatva a vezéri felelősség érzetétől: ugyanúgy természetszerűen kerültek a hisztérikus, illuzionista orosz és magyar munkásmozgalom élére idegbeteg rajongók, akik egy-egy Messiást éreztek ágaskodni keblükben és lelkiismeretlen szószátyár demagógok, jellemtelen kalandorok, a senki fiai, akiknek nem volt és nem lehetett veszteni valójuk, ám «nyerhettek egy egész világot». «Szédelgők a nyeregben – így kiált fel Carlyle – e szavakban benne van minden nyomorúság!»[110]

Az itt vázolt mélyreható differenciáknak kétszeres súlyuk kellett hogy legyen abban a történelmi pillanatban, melyben a legyőzött országok proletárjai váratlanul oly hatalmi helyzetbe jutottak, hogy már csak puszta akaratelhatározásukon múlott a marxista munkásmozgalom úgynevezett végcéljának rögtönös megvalósítása.

A marxista mozgalom ugyanis kezdettől fogva kétféle programmra támaszkodott. Elméleti célja, a kollektivizmus megvalósítása, Felhő-kakukvár magasságából csillogván le a föld porában gördenyőkre, közelebbi célokat kellett keresni, oly célokat, melyek földi eszközökkel megközelíthetők. Így sodródott a munkásság politikai pártja a parlamenti liberalizmus balszárnyára, ahonnan időnkint, ahol és amikor a taktika épen megkívánta, a junkerekkel is lehetett kacérkodni: inter duos litigantes tertius gaudet. Eközben a végcél-programm a hétköznapokon feledésbe merült, bár némely ünnepnapon jól esett a szolid és jónevelésű – jobb-ma-egy-veréb – politikusoknak abban a gondolatban tetszelegniök, hogy ők voltaképen vérszomjas felforgatók, akik egy szép napon lángoló pöröllyel fogják pozdorjává zúzni a polgári társadalom «korhadt épületét».

Ez a nap egészen váratlanul előkerült a görög Kalendæk naptárából, a katonai összeomlással kapcsolatos bomlási folyamat nyomában. A politikai hatalom – a szociáldemokrácia törekvéseinek nemrég még fantasztikus ábrándja – egyenesen ölébe hullott a munkásosztálynak, mint a társadalom immár egyetlen szervezett csoportjának és készen állottak az álmodott intézmények, várva alulról leendő kisajátításukat. A társadalmi mozgás is, mint minden mozgás, a legkisebb ellenállás irányában halad. A semminél kisebb ellenállás nincs: a munkásság akaratának csak saját akarata állhatott ellent. A polgári osztály lelkileg összeomlott azon a napon, amelyen hatalmának támaszai kidőltek. Tökéletes apáthiával várta, hogy róla, nélküle miként fognak dönteni. Ám a munkásságot is furcsa zavarba hozta a sors danaida ajándéka, a hatalom. Mit tegyen vele? Megtagadva ábrándjait, ássa ki ismét a kátyuba jutott liberális progressziót? Emberfeletti! Álljon félre, áthárítva a polgárságra a helyzet egész ódiumát? Lehetetlen! Valósítsa meg az utópiák lázálmait? Végzetes! Mégis el kellett indulni valamerre és figyelembe véve a vezetők és vezetettek vázolt mentalitását, természetesnek kell találnunk, hogy a német szociáldemokrácia az első, az orosz és a magyar marxizmus – némi vívódás után – a harmadik útra lépett.

E szubjektivum mellett volt e különböző népek különböző magatartásának egy objektiv oka is. Az éhség itt is, ott is felütötte iszonyatos Meduza-fejét. De Németországban és Németausztriában abszolut volt az éhség, Oroszországban és Magyarországban relativ: ami azt jelenti, hogy ama két ipari állam feltétlenül rászorult a külföldi élelmezésre, holott emezek az agrárállamok remélhették, hogy élelmezni tudják önmagukat, ha sikerül a meglevő készleteket racionálisan elosztani. A két előbbi állam tehát nem gondolhatott oly experimentumokra, melyeket ellenséges szomszédai nyilván nem néztek volna jó szemmel – a két utóbbi ellenben megkísérelhette _az éhség e racionalizálását: a kommunizmust_. Hogy voltaképen erről volt szó, azt a magyarországi bolsevizmus egyik dramaturgja nyíltan meg is írta annak idején: «Egy kiéheztetett várat, amelynek élelmiszerkészlete egyre fogy, csak kommunista módon lehet kormányozni. És Magyarország egyre inkább ilyen körülzárt vár, melynek szorongatott és éhinséggel küzdő népe – _elméletek nélkül is_ – mindjobban érzi, hogy a katasztrofális helyzeten (már amennyire lehetséges) csakis az élelmiszerkészletek kényszerű egybegyüjtése és szétosztása segíthet».[111] Elméletek nélkül is? Alig hisszük! _Elméletekkel_, persze, annál inkább…

III. FEJEZET. A proletariátus diktaturája.

_1. «A tudománytól a valóságig.»_

A politicizmus tehát jól számított, ha a társadalmi forradalomnak nem gazdasági, hanem politikai posszibilitására vetette a súlyt. Valóban, a proletáriátus csak ott kerülhetett abba a helyzetbe, hogy diktatúráját megvalósíthassa, ahol a vesztett háború elsöpörte a polgári társadalom hatalmi organizációit. Ami pedig e konjunktura gazdasági feltételeit illeti, azokat nyilván nem a kapitalizmus túlfejlődése, a gazdagság és bőség túltengése, hanem épen ellenkezőleg, a háború nyomában kibontakozó züllés teremtette meg, amely a gazdasági életet államosította, a tőkéket megsemmisítette, a munkakedvet elnyomta, a vagyoneloszlás arányait az óriási többség rovására fantasztikus mértékben eltolta, az erkölcsi erőket elhasználta s az emberek lelkét keserűséggel és gyűlölettel töltötte meg.

Habár tehát a _marxizmus_ azelőtt azt hirdette, hogy – mint azt maga Lenin írta még 1905-ben – «reakciós gondolat a munkásosztály boldogulását másban keresni, mint a kapitalizmus fokozatos kifejlődésében»:[112] 1918 szeptemberében a _leninistának_ már azt kellett írnia, hogy «a szocialista forradalom semmiesetre sem onnan fog kiindulni, ahol a kapitalizmus a legfejlettebb. A tőke legerősebb szervezete sem képes elhárítani a tömegekről azokat a kimondhatatlan szenvedéseket, melyeket a tőkés társadalom anarchiája mér reájuk, de sokkal hatalmasabban bírja leszorítani a tömegek erejét, mint az ifjabb tőkés államok. A szocialista forradalom először azokban a tőkés államokban üt ki, ahol a kapitalista szervezettség gyengébb. _Azok a tőkés államok, melyeknek hatalmi elnyomó szervei a legziláltabbak, válnak a szocializmus_ _áttörési pontjaivá, ott kezdődik a szocialista forradalom_».[113]

Mit jelent a formula ilyetén metamorfózisa? Nyilvánvalóan nem kevesebbet, mint azt, hogy míg a marxizmus megtette viszontagságos útját «a tudománytól a valóságig», szerencsésen elkoptatta «tudományos» kothurnusát. A marxizmus azon a jogcímen nevezte magát tudományosnak, hogy állítólag felfedezte a gazdasági evolució és ezzel együtt a társadalmi evolució törvényét. «Társadalmi alakulat sohasem pusztul el, amíg ki nem fejlődött benne minden megférő termelő erő; _és új, magasabbrendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe, mielőtt a régi társadalomban magában nem nőttek ki létezésük anyagi feltételei_», – írta a «tudományos» Marx.[114] «_A kapitalizmustól a szocializmushoz (tehát új, magasabbrendű termelési viszonyokhoz!) való átmenet akkor kezdődik, mikor a kapitalista társadalom oly szenvedést hozott a népre, hogy az kizökkenve nyugodt életmenetéből, fellázad a tőke uralma ellen;_ amikor a tömegek a kapitalista gazdaság által teremtett viszonyokat többé már elviselni nem tudják», – írja a «marxista» Radek.[115] Marx a társadalmi forradalmat attól várta, hogy a «termelő erők feszereje széttépi azokat a kötelékeket, melyekkel a tőkés termelő mód leszorítja», mert «a polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját maguk termelte _gazdagság_ befogadására»,[116] bolsevik híve ellenben így érvel: «mennél tovább húzódik el a háború, annál jobban _elszegényednek_ benne a harcoló országok… A legszükségesebb dolgok is hiányoznak már, mert a háború elemésztett mindent, mint a telhetetlen sáska… Így jött el a társadalmi rend ledöntésének, a munkásosztály kommunista forradalmának ideje».[117] A dialektikus formula féloldalára dőlt, mert megvolt az _elnyomorodott_ és _felháborodott_ proletáriátus, de nem volt többé _gazdagság_, amit kisajátítson. És a bolsevik politicizmus, jellemző szimplizmusával, tökéletesen elfeledkezve a _gazdasági_ lehetőségek sokoldalúan bonyolult problémájáról, sietett kiaknázni a _politikai_ lehetőségeket.

_2. Programm és praxis._

A forradalom lehetőségeit illetőleg feltétlenül igazat adhatunk a bolsevik politicizmusnak. Ama körülmények között, melyeknek szövevényébe a bolsevik agitáció organikusan illeszkedett bele, a züllés ama diadalútján – mint azt magunk is kimutatni törekedtünk – szükségszerű állomás volt az a forradalom, mely Oroszországban és Magyarországon megteremtette a proletáriátus diktatúráját. Ám ez csak _politikai_ tény. Már pedig a proletáriátus diktatúrájának nyilván _társadalmi_ feladatai is vannak. A marxizmus hívei egyetértenek abban, hogy a proletáriátus célja nem az, hogy a «polgárság osztályuralmát» saját osztályuralmával helyettesítse, hanem az, hogy gazdasági programmjának intézményes megvalósításával minden osztályuralmat egyszersmindenkorra lehetetlenné tegyen.[118] E célnak csak átmeneti eszköze volna a proletár-osztályuralom. Fel kell vetnünk tehát a kérdést, hogy a proletáriátus diktatúrája megvalósíthatta-e a marxizmus gazdasági programmját, anélkül, hogy ennek következtében a bolsevik ábrándok csődjét saját összeomlásával pecsételte volna meg.

Ha a magyarországi bolsevizmus sorsát elégséges bizonyítéknak lehetne tekinteni, a kérdés el volna döntve, mert hiszen a magyarországi munkásdiktatúra saját magában omlott össze és ugyanazok döntötték fel, akik felállították. Minthogy azonban lehet, hogy e fejleményekben speciális és lokális körülmények is jelentős szerepet játszottak, a magyarországi tanulság az oroszországi tanulságok megerősítésére szorul.

Midőn e sorokat írjuk, Oroszországban a bolsevizmus rendszere még fennáll. Az a meggyőződésünk, hogy e régime aránylag hosszú élettartamának két tartó pillére: a terrorra támaszkodó katonai diktatúra és a földosztás, amelyet annak idején maguk a parasztok hajtottak végre és amely voltakép ellentétben áll a bolsevizmus elveivel.[119] Mindazonáltal e meggyőződésünk nem fog befolyásolni vizsgálatunkban, amelynek célja teljes tárgyilagossággal megállapítani, hogy vajjon a népbiztosok uralmát mindezideig nem a kommunista közgazdaság sikerei tartják-e fent. Evégből mindenekelőtt szemügyre kell vennünk a bolsevizmus társadalmi programmját, amint azt hívei, Marx és Engels útmutatásai nyomán összeállították.

A föld köztulajdonba kerül. Megművelése kétfélekép történhetik: a régi uradalmakon való társas termelés és külön munkásközségek szervezése alapján.[120] A gyárak szintén köztulajdonba vétetnek és munkásszervezetek igazgatása alá helyeztetnek.[121] A társadalom minden tagja _munkás_ és minden munkás a proletárállam _választott_ és _elmozdítható_ alkalmazottja, akinek a _munkásbért meg nem haladó fizetése van_.[122] «Minden polgár átváltozik itt az állam díjazott alkalmazottjává… Az egész társadalom iroda lesz és gyár, egyenlő munkával és egyenlő bérrel.»[123] Ami pedig a tudományosan képzett szakembereket illeti: «Ezek az urak dolgoznak ma és alávetik magukat a tőkéseknek; holnap még jobban fognak dolgozni és alávetik magukat majd a fegyveres munkásoknak».[124]

Az oroszországi proletárdiktatúra történelmi képét ma még nem lehet kifogástalan kútfők alapján megrajzolni. Ám vannak olyan kútfőink, amelyek a bolsevizmus terhére elfogultak nem lehetnek: ezek a források a bolsevik vezérek megnyilatkozásai. Csak ezekből fogunk meríteni. Legfontosabbnak tartjuk természetesen magának a diktátornak, Leninnek a szavait. Vizsgáljuk meg tehát, mit mond «A szovjethatalom legközelebbi feladatai» című, 1918 tavaszán, tehát már az alapvető tanulságok hatása alatt írt füzetében.

A termelés szervezéséről így nyilatkozik: «Ha a tőke további kisajátítását az előbbi tempóban akarnók folytatni, biztos vereséget szenvednénk, mert munkánk a proletárellenőrzést és számadást illetőleg, világosan és nyilvánvalóan elmaradt a kisajátítók közvetlen kisajátításának munkája mögött». A munkaproduktivitás fokozásának eredményeiről – és kétségkívül ez a kollektivizmus középponti problémája[125] – ezt mondja: «E tekintetben a dolog nálunk különösen rosszul áll». Konkrét adatokkal, sajnos, nem világítja meg szavait.[126] Ám eléggé beszédesek a tervek, melyek alapján a társas munka produktivitását fokozni reméli: az akkordbér és a Taylor-rendszer alkalmazása. Egyszóval _kizsákmányolás!_ A munkát pedig _egy ember_ fogja irányítani, akinek a munkások tömege feltétlen engedelmesség kötelezettségével rendeltetik alá. Megszünik tehát a munkásigazgatás! Viszont be fognak vonatni a munkába a szükséges polgári szakemberek, akik, úgy látszik, nem nagyon siettek «alárendelni magukat a fegyveres munkásoknak», mert igen magas – tehát a munkásbért nyilván meghaladó – fizetésekkel fognak díjaztatni. A szövetkezeti kérdés megoldásáról azt olvassuk Lenin füzetében, hogy «a szovjethatalom lemondott a szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről, az egyetlen következetes proletárelvről, valamint egy adott hely lakosságának egyetlen szövetkezetbe való egyesítéséről is» és kénytelen volt megtűrni, elismerni, sőt a szövetkezetek felügyelő tanácsába is bevenni a polgári alapon szervezett szövetkezeteket.

Az agrárproblémát nem érinti Lenin füzete. E tekintetben be kell érnünk azzal a nyilatkozattal, amit Nikolaj Bucharin tett egy újságíró előtt 1918 decemberében: «A mezőgazdaság szervezésének kérdése – mondotta – igen nehéz, mert _a föld számtalan apró üzemre van felosztva_. Azon fáradozunk, hogy e kisüzemeket kollektivisztikus üzemformákra redukáljuk. Ennek két módja van. 1. Társas mintagazdaságok szervezése. A korábbi földbirtokokat részben sikerült ily kollektiv gazdaságokká átalakítani egész- vagy félproletárelemek, részben földmunkások, részben városi munkások bevonásával, _de csak ott, ahol a birtokokat a parasztság nem osztotta fel és ez csak ritka eset_. 2. Munkásközségek létesítése. Ez leginkább ott sikerül, ahol a parasztok a legszegényebbek és minden termelőeszköz híjával vannak… Eddig több, mint 700 ilyen munkásközség alakult».[127] Hétszáz munkásközség egész Szovjet-Oroszország területén! Ez bizony édes-kevés, úgyszólván semmi. A társas gazdaság pedig «ritka eset», mert «a föld számtalan apró üzemre van felosztva». Pedig – mint azt épen Bucharinnál olvastuk –: a tanácshatalom megalkotta a föld társadalmosításáról szóló törvényt.[128] A tanácshatalom, úgy látszik, nem mindig tud törvényeinek érvényt szerezni.

Maxim Gorkij tehát méltán nevezhette a bolsevizmus kormányzati rendszerét _decretinizmusnak_, mert – mint az fenti szemlénkből eléggé kitünik – programmjának megvalósításában úgyszólván sehol sem jutott túl dekrétumok kibocsátásán. Nem hisszük, hogy a marxizmus sikerei közé lehetne sorolni azt a tényt, hogy Oroszország földje a birtokos nemesek magántulajdonából, a parasztok magántulajdonába ment át; hogy Oroszország ipari munkásai zsarnoki munkafegyelem alatt akkordmunkát végeznek, hogy az orosz proletárdiktatúra igen magas fizetésekkel igyekszik megnyerni a polgári szakemberek támogatását, hogy Oroszország polgári szövetkezetei a régi polgári alapokon tovább folytatják működésüket. Lenin ismertetett röpirata valóban nem más, mint megdöbbentő vallomás a kollektiv gazdálkodás tökéletes csődjéről: annak beismerése, hogy a bolsevizmus, mely a világ gazdasági megváltását igérte, a maga módján egyetlenegy gazdasági kérdést sem tud megoldani és minden tekintetben kénytelen visszatérni a kapitalizmus módszereihez.[129]

_3. A tapasztalat jelentősége._

Vonhatunk-e valamilyen konkluziót a bolsevizmus gazdasági csődjéből a marxizmus társadalomelméletére? Hiszen a marxista irodalomban tudvalevőleg erőteljes vita folyik arról, hogy a bolsevik politicizmus igazi marxizmus-e vagy sem. Tagadhatatlan, hogy valamennyire mindkét félnek igaza van. Marx műveiben mindkét fél elegendő idézetet találhat a maga álláspontjának igazolására: a bolsevik talán inkább a gyakorlati, ellenfele az elméleti írásokban. Marx tanaiban kétségkívül benne van az evolucionizmus is és a revolucionizmus is. E kérdés további bolygatását mindazonáltal mellőzhetjük: egyrészt azért, mert ezt a munkát az eddigi kritika már elvégezte; másrészt és főképen azért, mert ez a probléma minket itt nem is érdekel. Nem érdekel, hogy a bolsevizmus elmélete beilleszthető-e Marx rendszerébe, mert egészen bizonyos, hogy ez az elmélet ép oly szükségszerű megfejelése a marxizmusnak, mint volt annak idején a reformizmus elmélete.

A marxizmus legtávolabbi célkitűzései utilitárius természetűek. E célok szolgálatára eszközként állíttatik be a forradalom. Ám a lélektan feloldja a cél és eszköz dualizmusát és kimutatja, hogy az eszköz heteronómiája megszűnik ott, ahol az eszköz maga nem közvetlen cselekvés, hanem olyas valami, aminek megvalósítására ugyancsak törekedni kell, ami tehát közelebbi eszközök megfontolását maga is kitűzött célként irányítja. Ekkép a forradalom is, mint a marxizmus egyik kitűzött közbenső célja, bizonyos autonómiára tehet szert. És amint a gazdasági fellendülés kedvezőbb korszaka, amely lehetővé tette közvetlen hasznossági célok sikeres szolgálatát, a marxista munkásmozgalomnak is szükségkép utilitárius jelleget adott: ugyanúgy a háború jóvátehetetlen pusztításai is szükségkép tolták előtérbe a távolabbi utilitás eszközéül proklamált forradalom gondolatát, eltiporván a közeli utilitárius célokat. _A bolsevizmus voltakép nem egyéb, mint megtestesülése a bőség és forradalom amaz ellentmondásának, amelyen az elméleti marxizmus felépült. A bolsevizmus kísérlete és csődje élő bizonysága annak, hogy a proletárforradalom csak oly viszonyok között törhet ki, amelyek eleve lehetetlenné teszik a marxizmus társadalmi terveinek megvalósítását. A marxizmus képzeleti világrendjének rendkívüli gazdagság, viszont a proletárforradalomnak rendkívüli nyomor az előfeltétele._[130]

Talán azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy tételünk pusztán tapasztalati általánosítás, amelynek ennélfogva feltétlen érvénye nem lehet. Ám e tapasztalat törvényszerű összefüggések szövevényébe világít bele és úgy hisszük, sikerült általános fejtegetéseink során ezeket az összefüggéseket deduktive is felvázolnunk. Aki mindazonáltal nem találja meggyőzőnek a reductio ad absurdumnak azt a módját, amellyel éltünk, talán gondolkozóba esik, ha figyelmeztetjük arra, hogy ennek az összefüggésnek szükségszerűségét a világháború és a bolsevizmus tapasztalatai nélkül is fel lehetett ismerni. Mert volt, aki felismerte: nevezetesen _Gustave Le Bon_, aki a szocializmus győzelmi esélyeit ekkép latolgatja: «úgy látszik, hogy elkerülhetetlen ez a szörnyű rendszer. Kell, hogy legalább _egy_ ország elszenvedje, tanulságul a világnak. Egyike lesz ez ama didaktikus kísérleteknek, amelyek ma már egyedül képesek megvilágosítani a népek elméjét… Ha Európában valósul meg e kísérlet, _minden amellett szól, hogy egy szegény, félig tönkretett ország lesz a színhelye_».[131] _Ez a jóslat kétségkívül alaposabbnak bizonyult, mint a Marxé!_

Összefoglalás és befejezés.

A marxista munkásmozgalomnak és a változó viszonyok szerint változó tanainak vázlatos története – mint láttuk – oly indukciókat nyújtott, melyek deduktive nyert eredményeinkkel tökéletesen egybevágnak. Miként általános fejtegetéseink során, ugyanúgy történeti vázlatunkban is, azt láttuk, hogy a társadalom növekvő gazdagsága a népesség növekvő jólétével párosulván, reális vágányokra tereli a munkásmozgalmat és viszont, hogy a forradalom csak gazdasági csődnek és társadalombomlásnak lehetvén következménye, eleve is csak tehetetlenül állhat szemben minden gazdasági és társadalmi problémával. Miként az általános okozati összefüggéseknek, ugyanúgy az immár történelemmé merevedett élet jelenségeinek vizsgálata is arról győzött meg tehát bennünket, hogy _a marxizmus «tudományos» jóslata semmi körülmények között sem állhatja meg helyét_.

Vizsgálódásaink eredményét a következőképpen foglalhatjuk össze:

A polgári társadalom fejlődésének – mint láttuk (fent: Második rész, I. 1.) – három logikai variációja van. Ezeknek megfelelően:

1. _Marx szerint_ a társadalom növekvő gazdagsága és népességének növekvő nyomora szükségkép a polgári társadalom forradalmi összeomlására és ezzel a kollektiv termelésen alapuló piactalan társadalmi rend kialakulására visz.

2. _A Kautsky-féle marxizmus szerint_ a népesség jólétének növekedése mellett is szükségkép bekövetkezik a megváltó új rendet teremtő forradalom.

3. _A Lenin-féle marxizmus szerint_ a társadalom általános elszegényedése mellett is végbemegy a társadalom jósolt forradalmi megújulása.

Ezzel szemben kimutattuk mindenekelőtt, hogy a forradalomból magából _nem építés_, hanem csak _rombolás_ és legfeljebb bizonyos _helyreállítás_ következhetik. (Az utóbbit azután a folytonossági kapcsolatban ismét organikus _építés_ követheti.) Kimutattuk továbbá, hogy

1. a polgári társadalom továbbfejlődésének minden lehető útján növekvő gazdagság és növekvő nyomor összeférhetetlen;

2. növekvő gazdagság útját állja a forradalomnak;

3. növekvő nyomor útját állja a kollektiv termelésen alapuló piactalan társadalmi rend kialakulásának.

*

A marxizmus horoszkópja tehát hamis. Hogy a kapitalizmus kora sem fog örökké tartani, az meglehetősen bizonyos. De hogy mikor, miért fog elenyészni és mi fog helyébe jönni, azt ma még sejteni sem lehet.[132] Ám akkor is, ha csakugyan valamilyen szocialisztikus társadalmi forma lesz a kapitalizmus utóda, ez semmiesetre sem lesz a marxista ábrándvilág merev racionális konstrukciója. Zárt társadalmi rendszerek a valóságban nincsenek: mindez csak logikai absztrakció. Az élet mozgó egyensúlyában a társadalmi formák is örökös átalakulásban vannak és a valóságnak egy-egy metszete mindig olyasvalamit ábrázol, amit a diszkrét fogalmak nyelvén csak átmeneti állapotnak lehet nevezni. Az európai társadalom itt-ott még ma is hurcol magával visszamaradt feudalisztikus formákat és nem lehet a kapitalizmus kezdeteinek idejét olyan távol keresni, ahol még szocialisztikus formáktól ment lett volna. Politikai formák élettartama többnyire megmérhető – bár a jogalkotó szokás nem egyszer ezeket is folyamatosan fejleszti át – de társadalmi formák úgy nyúlnak át egymásba, mint a szivárvány színei.[133]

Ha tehát vannak gondolkozók, akik a marxizmustól igen távol esnek és mégis úgy vélekednek, hogy társadalmunk jövő életformája a szocializmus, ezzel csak azt akarják mondani, hogy a jövőben az előbb nagyobbrészt magángazdaságok szabályozatlan versenyén nyugvó közgazdasági élet helyébe nagyobbrészt állami gazdálkodáson alapuló szabályozott közgazdasági élet fog lépni és a szabad szerződést az imperativ jog kényszere váltja fel. Ám ez a melegház is csak egy életerejében hanyatló társadalom számára épülhet. «Egyetlen társas alakulat sem képes a haladásra, sem helyét meg nem tarthatja satnyulás nélkül, hacsak faját az átlagon felül levő egyedek nagyobb számával nem szaporítja, mint amennyien az átlagon alul maradottak vannak» – így vélekedik a darwinista.[134] Már pedig tudjuk az állami beavatkozás egy lelkes hívétől, hogy minden szabályozás egy-egy Prokrusztesz-ágy, mely az egyénektől bizonyos mértéket követel és amelyben nemcsak azok pusztulnak el, akik ezen alul maradnak, hanem azok is, akik ezt a mértéket felülhaladják.[135] A szocialista szabályozás tehát csak oly közösség élete felett lehet úrrá, ahol kihalófélben vannak azok a kiemelkedő egyesek, akiket nem tanácsos, de nem is lehet előre kimért ketrecekbe szorítani és akiknek teremtő munkáján lehet csak megmérni a népek útjának minden emelkedő darabját.[136] Ahol ők kihalnak, ott fásult routine lép a teremtő invenció helyébe. Ilyen társadalmak tagjait az iniciativ akaraterőnek és a felelős cselekvés öntudatának teljes hiánya jellemzi: vegetativ életösztönük keskeny vágányokon terelgeti tartalmatlan életüket. «Szenvedélyek és hibák nélkül valók, sem bolondok, sem bölcsek nem lévén, átlagos eszmékkel, átlagos nézetekkel, átlagos életkorban halnak meg valamely átlagos betegségben.» (Bertrand.)

Akiket ez a kép lelkesít, ám legyenek szocialisták!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: F. A. Lange: Die Arbeiterfrage. Kröner Verlag. Leipzig. 90. old.]

[Footnote 2: Az értékelméletet illetőleg l. pl. Szabó Ervin: Marx és Engels válogatott művei. II. köt. 153. old. Az agrárteóriára nézve l. lent a 90. old. jegyz. A történetfilozófiát e rész III. fejezetében fogjuk tárgyalni.]

[Footnote 3: A tömegek lélektana. 65. oldal. (Kultúra és tudomány.)]

[Footnote 4: V. ö. Werner Sombart: Sozialismus und soziale Bewegung. VII. Auflage. 25. old.]

[Footnote 5: «Nincsen olyan szocialista, aki ne gyűlölne valakit vagy valamit.» Gustave Le Bon: Psychologie du Socialisme. (Alcan.) 469. old.]

[Footnote 6: Palágyi Menyhért: Marx és tanítása. II. kiadás. 65. old.]

[Footnote 7: A szociológiai megismerés lényege. (Társadalomtudományi könyvtár 114–115. old.)]

[Footnote 8: Bud János: A kommunizmus után. (Közgazdasági Szemle, 1919 március–december, 167. old.)]

[Footnote 9: Pikler Gyula: Ricardo. Bp. 1885. 33. old.]

[Footnote 10: Karl Marx: Das Kapital. II. Aufl. Hamburg. Meissner Verl. I. köt. 791–793. old.: «Geschichtliche Tendenz der kapitalistischen Akkumulation.»]

[Footnote 11: A tudomány (Modern könyvtár) 11. old.]

[Footnote 12: Id. m. 6. old.]

[Footnote 13: «Ez a tudás nem boldogság és tudomány, hanem tudatlanság felcserélése másféle tudatlansággal.» (Manfred.) Ha pedig valaki erre azt vetné ellenünk, hogy ha társadalombölcseleti kérdésekben nem lehet feltétlen érvénnyel bizonyítani, a mi ellenvetéseink sem cáfolhatják meg feltétlenül a marxizmus jóslatait: azt felelhetnők, hogy ahol pozitiv bizonyítás a dolog természeténél fogva lehetetlen, negativ bizonyításról még mindig lehet szó. Nagyon különböző dolog azt állítani, hogy így _van_ és így _nem lehet_. Nem ismerjük a társas élet valamennyi törvényét, azért nem adhatjuk pozitiv képét a jövőnek; de _egyes_ törvényszerűségeket kétségkívül ismerünk és ezek alapján egészen kétségtelen határozottsággal állapíthatjuk meg, hogy bizonyos premisszák mellett mily konkluziók lehetségesek és milyenek nem. Marx kísérlete szintétikus: bizonyos tendenciák feltevése mellett határozottan megjósolni a jövőt; a mi kísérletünk _analitikus:_ megállapítani, hogy az adott feltételezésekből vont következtetés érvényes-e. Marx _társadalomtudományi_ kísérlete mellett a mi kísérletünk pusztán _logikai;_ nála a kísérlet _pozitiv_, nálunk _negativ_; az ő feladata _realitások_, a miénk _potencialitások_ megállapítása.]

[Footnote 14: Szabó Ervin: A szocializmus (természet és társadalom). Bpest, 1919. 64. old.]

[Footnote 15: «Ő az, aki gazdája arcvonásainak összhangját tönkretette!» (Rostand Cyranójának híres orr-tirádájából.)]

[Footnote 16: Szabó Ervin id. m. 64. old.]

[Footnote 17: «A modern művelődés csodás vívmányai… nem a közülünk való egyéni elmék óriási termékei, hanem valamennyi a tudás apródonkint való felhalmozódásának eredménye, melyhez a multban számtalan nemzedék lassú és fáradságos munkájával járult.» (B. Kidd: A társadalmi evolució. Akadémia. Budapest, 1905. 268. old.)]

[Footnote 18: Bár a kifejezésekben óvatosak igyekeztünk lenni, mégis figyelmeztetnünk kell arra, hogy a mondottak nem értelmezendők mereven. A fogalomalkotó gondolkodás kénytelen bizonyos merevséget és szakgatottságot megtűrni, ami a való életben nincsen meg. Kétségtelen, hogy az emberi természet is, mint minden tapasztalati jelenség, folytonos apró változásokon megy át, de e változások csak felszínesek, s a lényeget nem érintik. Mihelyt valamely jelentékeny változás történne: a species átalakulása be volna fejezve és az átváltozott lény nem volna többé ember. A transzformizmus elmélete is ily értelemben beszél átalakuló illetőleg _kezdődő fajokról_.]

[Footnote 19: A fejlődés törvényei és a társadalom. 208. old.]

[Footnote 20: Marx és Engels válogatott művei. (Szerk. Szabó Ervin.) II. kötet, 157–158. old.]

[Footnote 21: Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualizmus. (Társadalomtudományi Könyvtár.) 91. old.]

[Footnote 22: Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete. (Társadalomtudományi Könyvtár.) II. kiadás, 49. old.]

[Footnote 23: Szabó Ervin: Id. m. 64. old.]

[Footnote 24: Id. m. 7. old.]

[Footnote 25: V. ö. Achille Loria: A szociológia feladata és iskolái. (Társadalomtudományi Könyvtár.) II. kiadás, 94. old.]

[Footnote 26: L. Pikler Gyula: A jog keletkezéséről és fejlődéséről. III. kiadás, 23. old.]

[Footnote 27: Id. m. 64. old.]

[Footnote 28: «… the truth is not expressible either by Materialism or by Spiritualism, however modified and however refined.» The Principles of Psychology. 272.]