I.

A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.

Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.

De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész hegyoldalt.

A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.

András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.

A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy falujabeli volt.

– Gyere csak Imre.

A cigány bandzsitva ment hozzá.

– Aggyál csak egy ital vizet.

– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.

– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.

Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.

– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.

– No.

– Levelet kaptál?

A cigány vigyorgott.

– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.

– Aha.

– Hát még tud az irni is!

– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.

András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.

– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?

A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.

András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval.

– András!

A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb ballagott.

– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.

– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.

– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak helyette.

– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.

A zászlós megütődve nézte.

– Miért? Nem kell a sarzsi?

– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.

A zászlós megharagudott.

– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja magát a munka alól…

Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott volt a bataillon-kommandó.

András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:

Édes anyám adjon isten jó estét, Haza hoztam a szép barna menyecskét, De nem azért vettem el, hogy szeressem, Kedves szülém könnyebbségét kerestem.

Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott belőle a nagy lombok közt.

Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:

De nem azért vettem el, hogy szeressem!… Édes szülém, kedves szülém könnyebbségét kerestem.

Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…

Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…

Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.

Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen megszünt a puskaszó.

Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…

Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje az a fejét.

Meglátta a cigányt.

– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.

A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen.

– Imre! Gyere csak ide.

– No, – támlott elő a cigány.

– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»

A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek, felkötnek!»

– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek, ravisznek…»

Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.

– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.

– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott hegedilnek, nem hallod.

András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy itt elhallgattak…

– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és villogó szemmel.

Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.

– Levelet? – mondta a cigány.

– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával.

– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…

– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme szikrázott.

A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.

– Sose izélj… no!

Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.

A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.

András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.

– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.

A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.

– Aha.

S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe.

– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.

– Micsoda?

– A horvátok ellógtak.

A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a szemét, hogy lásson valamit.

– El, – mondta aztán.

A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó világon is minden sziklát odaát…

Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.

András megint hanyatt fordult s az égre nézett.

– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…»

– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az eszed.

– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…

– Nem tudok én ilyen bolondságokat.

Panni… cigány… more úgy vigadott, Míg a juhhús ki nem fogyatkozott… De mihelyt a juhhús fogyatkozott, Panni néni megint szomorkodott…

A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más gondja.

Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.

– András!

– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel is ült.

– Hát maga mért nem akar frájter lenni?

– Frájter?

– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok melegbe vannak.

András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát.

– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon megdógozták őket…

Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.

Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem.

Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.

András utána kiáltott,

– Káplár úr.

– No.

András fölállott s odament elé.

– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.

Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis tisztán tükröz benne.

– Jó. Tudomásul veszem.

András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.

Hirtelen meglátta a cigányt.

– Imre!

– No.

– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?

– Hova?

– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.

– Nem vesztél meg!

András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt füstös képén.

– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány.

Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány bajtársnak.

– Patrujba megyünk, hé.

A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.

– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…