IV.

A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.

A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.

– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a nyöszörgő sebesülteket nézte.

– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.

– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.

– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.

– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan lehetnek?

– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.

A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre azt mondták:

– Ja szom hrvat, szevasz magyar…

– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is jut…

– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is, akik otthon vannak.

A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.

De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye is a szemébe szökött.

– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor szomszédolásnak vet véget az ember.

A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.

– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette hozzá.

András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt mondta:

– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De ellenséget, azt még nem láttam.

Ezzel azután elment az őrcsapatával.

– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát

– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…

– Hogy!

– Muszkák vannak benne!

– Mink hatan?…

– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz látott.

Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.

De erős volt a vállalkozás.

A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.

Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.

– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.

Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.

Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a nyomorúsághoz.

– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!

Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.

András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett lopakodott, hogy kifelé innen…

Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél kenyeret, amit András már ott hagyott…

A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.

Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s kettétört egyet és beleharapott.

– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.

– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.

Nem volt benn egy sem.

Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a vér is megállott benne.

Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.

Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt szemekkel.

Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.

Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.

Aztán valahogy megoldódott.

Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.

András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…

– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.

A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.

Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.

Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s egyenként kezet szorított a muszkákkal.

Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát fogott volna beléje…

De csak egy-két pillanatig tartott.

Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…

– Nincs több? – kérdezte Ándrás.

Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.

Két muszka mászott elő a parányi kamrából.

Azok is odaadták a fegyvert.

– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?

András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette őket.

A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.

Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:

– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…

András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.